Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)

Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni - Shoot to Kill (1988)

Rendezte: Roger Spottiswoode

Megtekintés: Vannak olyan filmek, amiket nosztalgikus újranézni.

Menjünk sorjában.
1988-ban ez a film egy korrekt thrillerként működött és az évek alatt sem hámlott le minden héj róla. Az eleje eléggé feszült a gyilkos zsarolóval, gyilkosságokkal. Van a filmnek tétje. Utána jön a kalandfilm rész a szereplők fejlődésével és a becsempészett humorral, majd végül, visszatérünk a civilizációba és a lezárás egy leszámolással végződik, miközben a főszereplők között kialakul a megérdemelt kölcsönös tisztelet és barátság, amire ugyan nem erősítenek rá a végletekig, de ettől függetlenül egy "buddies" moziként is aposztrofálható.
Jól van felépítve, feszesen. Spottiswoode amennyire emlékszem rá - a nevét sem véletlenül jegyeztem meg az évek során - egyenletes minőséget hozó rendező volt. Persze nem állítom, hogy a James Bond film rendezése - A holnap markában - Tomorrow Never Dies (1997) - volt szakmailag a legjobb döntése, de azért voltak olyan filmjei is, mint a szórakoztató "Air America - Air America (1990)" vagy a nálunk kifejezetten közönség kedvencként ismert "Egyik kopó, másik eb - Turner & Hooch (1989)".

A Gyilkos lövés - érdemes megemlíteni, hogy ez a hivatalos magyar forgalmazási cím, míg a klasszikus szinkronos változat esetében a narrátorhang az "Ölni vagy meghalni" címet olvassa be, de a külföldi megjelenés is cikornyás, mert az első angliai címváltozatot (Deadly Pursuit / Halálos hajsza) meg kellett változtatni egy Michael Ryan nevű fiatalember miatt, aki 1987-ben lövöldözős ámokfutást rendezett és túl fájó volt még az eset emléke és sajtóvisszhangja. Az eset Hungerford-i mészárlás néven híresült el. Az már csak hab a tortán, hogy a forgatókönyv első címváltozata "A hegy királyai" címre hallgatott.
A film ma már nem durranna akkorát, mivel komolyabb mozirajongók tisztában lehetnek ismertebb színészek nevével, és így könnyebben párosítanak lehetséges szerepet egy-egy névhez, de 1988-ban még jól ellehetett kendőzni egyes karakterek kilétét azzal, hogy a szereposztásban nem hívjuk fel rájuk a figyelmet. A film is ügyesen aknázta ezt a lehetőséget ki és nagyjából már egy órája megy a film, amikor végre kiderül, ki is a szinte már misztikus képességekkel felruházott gyilkos. Misztikus képesség alatt itt azt értem, hogy nagyon ügyesen képes elmenekülni az FBI karmaiból, bolonddá téve a nyomozókat. Valójában inkább csak elég tökös, ügyes, szerencsés és intuitív.

A film egy sikertelen emberrablási kísérlettel és gyémántlopós zsarolással indul, ami alatt nem ismerjük meg a gyilkost (Clancy Brown) ellenben kiderül, hogy nem hülye, elég erős és könyörtelen. Az FBI nyomozója, a tapasztalt Warren Stantin (Sidney Poitier) is meglepődik rajta, hogy milyen agyafúrtan tud a pszichopata férfi megszökni a rendőrség karmai közül. A tragikus lezárású túszmentő akció viszont felhergeli annyira a fekete nyomozót, hogy a továbbiakban személyes ügyének tekintse a gyilkos kézre kerítését és így, amikor egy füles nyomában az amerikai-kanadai határt kitöltő hegységbe kell bevennie magát, nem habozik, hogy elérje céljait és bár a hegyi életmódban erősen járatlan, kap némi segítséget.
Korábban egy kis csoport túrázni és horgászni indul a hegyekbe, elvágva mindentől. A vezetőjük egy tapasztalt hegyi-vezető, Sarah Rennell (Kirstie Alley), aki történetesen a vidék másik ismert túráztatójának a kedvese. Mikor a kisváros seriffje holttestet talál, a hír eljut Stantin-hoz is, aki gyakorlatilag megzsarolja Sarah kedvesét, Jonathan-t, (Tom Berenger) hogy csak akkor mehet a lány és a feltételezett gyilkos után, ha közben segíti Stantin-t is odajutni. A kényszerű és nehézkes párosításból hamarosan egymásra utaltság lesz, mert a vadon eléggé embert próbáló környezet és mind Stantin, mind Jonathan kerül olyan helyzetbe - nem véletlen dramaturgiai húzás - hogy csak a másik képességeinek köszönhetően tudnak továbbra is mozgásban maradni.
Közel három napos hajsza után a gyilkos és túsza - mondjuk annyira nem logikus, hogy miért nem engedi közben el Sarah-t a férfi, hiszen a városban elég nehéz egy fogollyal lavírozni - egérutat nyer, viszont ezen a terepen már Stantin elemében van és szakmai udvariasságból maga mellett tartja Jonathan-t, míg lezárul az ügy. Erre szükség is van, mert a leszámolásnál mindkettőjük tapasztalatára szükségük lesz.

A film eléggé kerek. Egyetlen negatívumnak az eltelt idő kopottságán kívül talán a befejezés hirtelenségét tudnám felhozni. Van benne kellő humor is és elég feszültség, kaland. Néhány kisebb baki.
Jól építik fel a filmet a leleplezésig, mert finom úgy építik fel a filmet, hogy ne legyen egyértelmű, ki lehet a kakukktojás az öt túrázó férfi közül. Ma már persze van, akinek elég meglátnia a szereposztást és borítékolható, ki lesz a "gonosz", de akkor ez még nem így volt.
Clancy Brown mostanra túlfoglalkoztatott színésszé nőtte ki magát, de 1988-ban alig volt túl a Hegylakó sikerén és a Gyilkos lövés gyakorlatilag csak a hetekig mozifilmje volt.
Sidney Poitier korábban sokat foglalkoztatott karakterszínész volt és Stantin szerepébe tíz éves szünet után bújt. Ma már hajlott kora miatt nem vállal szerepeket, de azt vallom, hogy a filmművészet legfontosabb fekete bőrű színésze, aki szinte valamennyi fontos fekete férfi szerepet eljátszott fiatalsága alatt.
Erre kikacsintva utal is a film, amikor Stantin megjegyzi segítőjének, hogy FBI ügynökként mennyi zűrös ügye volt már. Amiket felhoz példának - Maffia, Klu-Klux-Klan, KGB - azokkal ténylegesen is szembe állt néhány filmjében korábban:
- Csináljuk újra - Let's Do It Again (1975) Maffia (saját rendezése)
- Forró éjszakában - In the Heat of the Night (1967) Klu-Klux-Klán és faji előítélet
- A kis Nikita - Little Nikita (1988) szovjet alvó ügynökök
Megjegyzem, szimpatikus pillanat az is, amikor végül, mikor lehetősége van rá, Stantin ugyanúgy lövi le a gyilkost, ahogyan az korábban végzett a gyémántkereskedő feleségével. Itt megjelenik a szerepben a bosszú is, mint motiváció, ami árnyalja a karaktert.

Amikor Jonathan elkezd átmászni a kötélen, lábbal előre, nagyon nem tartottam azt logikusnak. Azután persze, amikor leszakad a kötél, már egyértelmű, hogy ha fordítva és természetesebben mászik végig a kötélen, a szakadás után lezuhan, mint a szar és vége a figurának. Így viszont Stantin vissza bírja húzni.

Kirstie Alley nagyjából mindenkinek a Nicsak, ki beszél sorozatból lehet ismerős, míg Tom Berenger "A szakasz - The Platoon" filmmel vívta ki a rajongók szeretetét.
A Rotten Tomatoes kritikusainak kissé túl magas a 100%-os értékelése a filmről, de szerintem is simán elviszi a 80%-ot.
Nálam még sokat hozzátett a filmhez John Scott zenéje, amely jazz-es alapokat sem nélkülöz, de igazán a főmotívum használása tetszik benne. Lent belehallgathatsz.

A film Mafab adatlapja: Gyilkos lövés - Shot to Kill (1988)

Ha szeretnéd látni
- Gyilkos lövés aka Ölni vagy meghalni (1988)

A film kategóriában és összképben a már korábban méltatott "Egy ártatlan ember" című Tom Selleck dráma testvérfilmje is lehetne.

Szabadesés - Free Fall (2014)

Szabadesés - Free Fall (2014)

Rendezte: Malek Akkad

A film Mafab adatlapja: Free Fall (2014)

Megtekintés: Várd ki, hogy esti műsorsávban leadják. Eleve csak ott fogsz találkozni vele. (Vagy letöltheted az egyik kedvenc oldalamról. Link a cikk végén!)

Malek Akkad nem feltétlenül örökölte producer apukájától a tehetségét, vagy legalábbis nem ebben a moziban fog ez kiderülni. Moustapha Akkad nevét a horrorkedvelőknek talán nem kell bemutatnom, hiszen a Halloween sorozat összenőtt a nevével. Ami fura, hogy a rendezésbe is belekóstolt és 1976 és 1981 között három filmet is rendezett, amelynek pontozásai elég magasan állnak jelenleg az imdb oldalán és még világsztárokat is megforgatott a kezei között, mint Anthony Quinn, Oliver Reed, Irene Papas, John Gielgud, Rod Steiger és ráadásul ezek a művek még kiállításukban is nevezhetők monumentálisnak. Ehhez képest a Halloween komoly visszaesés szerintem szakmailag, viszont legalább öregbítette az úr nevét, egészen egy elszenvedett bombamerényletig, amikor a robbantás után szívrohamot kapott és elhunyt 75 évesen, pedig még volt benne kraft. Malek a fia, gyakorlatilag a horrorszéria elkészülése közben nőtt fel és része is lett neki. A "Szabadesés" a második rendezése, de megelőlegezem, hogy direktori tehetsége nem nagyon fog édesapjához felnőni, mert jelen filmünk borzalmasan átlagos.

A "Szabadesés"-ben minden benne van, ami egy jó leleplezős krimihez kell, csak sokkal olcsóbban. Leleplezős = Van egy cég vagy egyéb fontos tárgy, esemény, személy, akivel kapcsolatban egy sokadik senki kiderít valamit, vagy csak véletlenül beletrafál egy cikk, jelentés, bármilyen nyilvános fellépés erejéig, hogy utána a leleplezett ellenlépést tegyen az illető ellen, legtöbbször az életét fenyegetve, máskor ellehetetlenítve a világ számára. Jelen filmben a legegyszerűbb módot és helyszínt választja a leleplezett; a főszereplőre a munkahelyén kezdenek vadászni, hogy megöljék, mielőtt nyomozásának eredménye kiszivárogna, hiszen kire másra lenne az a legterhelőbb, mint a jótékony vállalatigazgató képében tetszelgő milliomos mágnásra, aki nem mellesleg a főszereplőnk példaképe is?

Jane (Sarah Butler) reggel arra a hírre érkezik a munkahelyére, hogy az éjjel a mentora és barátja öngyilkosságot követett el az irodában. Megjelenik a cégvezető is a hírre és felkínál egy előléptetést a nőnek, amin Jane elgondolkodik. Közben talál egy pen-drive-ot az öngyilkos kolléga irodájában és olyan adatokat rajta, amelyek megkérdőjelezhető tranzakciókat tartalmaznak és sikkasztásra utaló jeleket. Jelenti is az iroda helyi vezetőjének (Ian Gomez), aki azonnal jelenti a főnökének az esetet, mivel pontosan tudja, hogy a nő által megtalált terhelő bizonyítékok az összes érintett bukásához vezethetnek, közöttük magához a cég tulajdonosához, Gault-hoz (Malcolm McDowell) is. Gault a legegyszerűbb módszert választja a probléma elhárításához, így a helyszínre küldi probléma megoldóját és bérgyilkosát, Frank-et (D. B. Sweeney), hogy tüntessen el bizonyítékot és szemtanút egyaránt. Amivel nem számolnak az az, hogy Jane szabadidejében előszeretettel hódol a harcművészeteknek és ha nem is profi, azért képes megvédeni magát.

Ha azt mondod, olcsó húzás és unásig ismert történet, igazad van. Sokan mesélték ezt már el, sokkal jobban. Csak kettőt említenék, ami évekkel korábban készült, de ennél jóval erősebb és érdekesebb darab volt: A pelikán ügyirat - The Pelican Brief (1993) és A Keselyű három napja - Three Days of the Condor (1975).
Ha láttad őket, tudod, hogy mindkét mozi roppant feszült dráma, tele feszültséggel. A "Szabadesés" ennél egyszerűbb és ötlettelenebb. Eleve nem jutunk ki a helyszínről, hiszen a leleplezés utáni órákra szorítkozik a történet. Dramaturgiailag persze ez olcsó húzás és benne van egy akár ügyes akciófilm vagy thriller lehetősége is, csak nem ebben a takarékos formában.
Mire gondolok?
Először is, a helyszínek eléggé korlátoltak és nem is túl érdekesen vannak kihasználva. A macska-egér harc szinte csak egy liftre korlátozódik és sem dramaturgiailag, sem képileg nem hoznak ki sokat a klausztrofób szituációból.
A szereplők száma is erősen korlátozott, pedig óvatos becslés szerint is legalább tucatnyi egyéb szereplőnek kellett volna az események sodrába keverednie a munkaidő után is. (Mert először is nem egyetlen személy szokott ilyen nagy irodaépületeket védeni a munkaidő lejárta után. Fontos cégek épületeit olykor fél tucat ember is biztosíthatja, hiszen gondoljunk bele, a pultnál ülő portár szívrohamot kap és reggelig elhordják a berendezést a szemfüles környékbeliek... De egyébként is van olyan őr, aki végigjárja az épület különböző pontjait és ellenőrzi őket majd csekkol egy speciális kulccsal, ami bizonyítja, hogy rendszeresen arra járt. Aztán ott van a takarító személyzet, akik általában ilyenkor végzik a dolgukat, ha nem is mindenhol, de szükségszerűen miután távozott az irodisták többsége. Plusz azok, akik túlóráznak és jóval később indulnak haza, amikor már elcsendesedett a város.)
Szóval, alig van fél tucatnyi szereplőnk, így eléggé szűkös az akciózás adta lehetőség. Akik meg vannak, azok nem igazán félelmetesek vagy akció sztárok. A felbérelt probléma megoldót alakító D. B. Sweeney-t kedvelem, de nem érzem ehhez a szerephez elégnek a karizmáját. Bár mindent megtesz, hogy jól hozza a félelmet nem ismerő, hidegvérű gyilkost, akkor is zavaró, hogy az arca pl. nem elég markáns a karakterhez, hanem sokkal inkább olyan valaki benyomását kelti, aki az elmúlt tíz évet komoly alkoholizálással töltötte vagy hajléktalanként. Erre van is egy beszólása a filmben, amelyben elhangzik, hogy egy éve nem volt munkája - a jelenetben van értelme a mondatnak - és mint néző egyből elmosolyodtam, hogy igen, biztos legalább egy évet masszív piálással töltött...

A női főszereplő elég kellemes - Sarah Butler - ám sajnos a film nem sokat tud kezdeni a szerepével, hiszen ide-oda ugrál a sebezhető riadt nő és a profi harcművész nő között, meg nem is annyira a drámai játékára van szükség, mint az akrobatikus testére az akció jelenetekben, amikor fut, mászik, verekszik. Viszont roppant kellemes a szemnek és érezhető, hogy ennél több is van benne. Éppen ezért, bár még nem láttam a "Köpök a sírodra" Remake-jét, de biztos, hogy meg fogom nézni, csak miatta.

Malcolm McDowell pedig Malcolm McDowell. Kora és kisugárzása miatt ha a neve feltűnik egy stáblistán, pontosan tudom, hogy a megszemélyesített karakterét hova fogom tudni helyezni a történetben. Itt sem lepett meg, hogy mit fog játszani. Tud valaki olyan filmet az elmúlt tizenöt évből, amelyben McDowell nem a genyót alakította? Nagyon régen, mintha játszott volna pozitív hőst is, de már nem is emlékszem...

Azt hiszem, eleget fanyalogtam.
A film nem a fifikás történetével fog rád hatni, hanem Sarah Butler kisugárzásával. Mert talán ő az egyetlen plusz ebben a butuska akció-thrillernek látszó videó alsó polcos, egy pálcás mozinál.
A címnek csupán közvetve van köze a filmhez. Utalhat az öngyilkosságnak álcázott gyilkosságra vagy Frank sorsának beteljesülése, de ritka semmit mondó címválasztás, az biztos.

45%

Ha megtekintenéd: F R E E  F A L L

A kötelező feka (Coley Speaks) mellékszereplő, akivel nem tud mit kezdeni a film. Először tök jól felépítik a jelenetet, amely végén elvileg kiírhatták volna, ám kiderül, hogy mégsem, hogy végül egy sokkal profánabb és klisésebb módon végezzen vele a bérgyilkos Frank.

A szoba - Room (2015)

A szoba - Room (2015)

Rendezte: Lenny Abrahamson

A film Mafab adatlapja: Room (2015)

Megtekintés: Igen. Kőkemény dráma, enyhe hepiend-del, már amennyire egy ilyen témájú filmnél ez lehetséges.

Milyen aberrált állat képes arra, hogy elrabol egy kislányt, hogy azután évekig egy fészerben elzárva tartsa, erőszakoskodjon vele és gyermeket nemzzen neki? Mielőtt kételkednél a történet hitelességén, olvass utána a bulvármédiának és a victimológiának, mert sajnos, vannak ilyen esetek és néha eljutnak hozzánk a médián keresztül. Nem hiszel nekem? Írd csak be a gugli keresőbe azt, hogy "évekig tartotta fogva a pincében" és meg fogsz lepődni, hogy nem a film kritikáját olvasod elsőnek. Európában, a szomszédos országokban is történt néhány hasonló eset, amely végül szerencsésen megoldódott. Ami viszont félelmetes, hogy jelenleg is élhetnek nők úgy rettegésben, egy elzárt helységben, mint a film szereplői, csak annyi a különbség, hogy nincs stáblista, ami után hazatérhetnének.

Emma Donoghue saját regényéből írta a forgatókönyvet. Mivel a könyvet nem olvastam, a filmre fogok szorítkozni a véleményem alatt. Donoghue is a bulvársajtóból értesült azokról az esetekről, amelyeket végül könyvében egy ötéves kisfiú szemén keresztül láttat az olvasóval, egyes szám, első személyben leírva. Éppen ezért lehetett nehéz munka, hiszen egy ötéves kisfiú szemén látni ezt a makrovilágot gyakorlatilag egy karakter bőrébe bújást jelentette és nem a szokványos módon. Az író néha viszonylag könnyen tud azonosulni karaktereivel, viszont, ha ezt az azonosulást egy ellenkező nemű, éretlen gyerek szemén keresztül kívánja később meg az olvasóitól, az kemény munka, hiszen egy nem odaillő szó, egy véletlen anakronizmus kirántja a könyvet forgató embert a valóságba. Emma Donoghue volt valamikor kislány, de elrabolt, öt éves kisfiú biztosan nem, így amikor az ő szemén keresztül láttatja a szoba történéseit, nagyon komoly beleérző képességre van szüksége. A könyv sikere és megfilmesítése pedig azt bizonyítja, hogy ez elég jól sikerült. A film főszereplője is a kis Jack (Jacob Tremblay) és a rendező következetesen ragaszkodik is a könyv stílusához. Ez főleg abban nyilvánul meg, a narrátorszöveg gyermek által felmondott sorai mellett, hogy többször láthatjuk Jack-et, amint édesanyja alvása közben, hogyan szórakoztatja magát, vagy amikor megérkezik a "Vén Patás" névre keresztelt "apukája", hogyan próbál elaludni ideiglenes kis kuckójában, a szekrényben, amit a férfi érkezésekor kell alvásra használnia. Azután láthatjuk az eseményeket Jack szemén keresztül, amikor egy híres irodalmi klasszikus csodálatos menekülését megidézve végül sikerül elhagynia a szoba falait és segítséget szereznie, miközben nem mutatják sem azt, hogy hogyan mentik ki az édesanyját - csak amikor már a gyermek is láthatja a rendőrautó hátuljából - és azt sem, hogy mi történt a "Vén Patással", akit bizonyára elfogott a rendőrség, de a történet szempontjából nem releváns.

A Vén Patás (Sean Bridgers) bárki lehetne. Igaz a filmben van arca, de ha a rendező akarta volna, akár úgy is megoldhatták volna, hogy végig nem jelenik meg az arca a nézők előtt. Mert valójában teljesen mellékes a főszereplő kisfiú szempontjából. A Patás egy állapot, egy visszatérő rémálom, amelytől menekülni kell. Külseje és a menekülés utáni sorsa nem fontos. Jack tovább éli úgy az életét, hogy akár soha többet nem látja. Később persze fontos lehet, hogy mégis a nemző apjáról van szó, de valójában nem fontos.
A fontos, hogy Jack majdnem annyi ideje van fogságban a pincében, mint az anyja (Brie Larson) és végül pont a gyermeki képlékeny lelke az, ami miatt sokkal fogékonyabb a fogságból való szabadulásra, mint a sokkal sebzettebb édesanyja. Nem véletlen az utolsó mondata a fogságuk helyszínén, amit egyfajta rehabilitációs céllal újra felkeresnek. Itt Jack sokkal érettebbnek bizonyul Ma-nál, az anyjánál, amikor visszanézve annyit kér, Ma is búcsúzzon el a szobától. Gyönyörű jelenet. A szoba már a múlt. Ha Jack képes új életet kezdeni, úgy, hogy sosem ismert mást, úgy az anyja is képes kell legyen rá, még akkor is, ha hazaérve is fogolynak érzi magát és néha elhatalmasodik rajta az érzés, hogy talán nem az ő hibája volt, hogy hét évig raboskodott. Mert bárkiben is keresi a hibást - erre édesanyja kiváló bűnbak - az egyetlen aki állapotáról tehet, az a Vén Patás. Egy beteg ember, beteg vágyakkal. Nem az a gyógyulás útja, hogy Ma magában és másokban keresi a bűnöst az elvesztett hét évéért és erre gyermeke ébreszti rá.

Valahol megértem a nagypapa, Robert (William H. Macy) reakcióját is az unokájával kapcsolatban. Kellett egy olyan karakter, aki nem tud felülemelkedni egyelőre azon az állapoton, hogy egyetlen lányát nem elég, hogy megbecstelenítette egy pszichopata, de erőszakának gyümölcse minden nappal emlékezteti őket erre a tényre. Talán nem véletlen, hogy eleve úgy van megírva a forgatókönyv, hogy Robert már nem él a nagymamával, mert így nem állandósul a közte és Jack közötti feszültség és könnyebb a karaktereknek a gyógyulás. A nagymama, Nancy (Joan Allen) szeretné meg nem történté tenni az elmúlt hét évet, ám neki meg Ma szemrehányásával kell megbirkóznia, hiszen Ma utal rá, hogy ha nem nevelik olyan előzékennyé és barátságossá, talán nem tudja a Vén Patás becserkészni őt. Ez persze nem fedi a valóságot, hiszen a legtöbb szülő, normális helyzetben, szeretetre és kedvességre neveli gyermekét. Az, hogy ezzel van, aki visszaél, nem róható fel a szülőknek. Ezt Ma nagyon nehezen fogadja el, hiszen miután a Vén Patás kikerült a képből és ő még nem dolgozta fel magában a fájdalmát, úgy éri, valakit hibáztatnia kell a sorsáért, ami viszont teljesen elfogadható pszichológiai állapot.

A film első órája a szobában töltött mindennapokba vezeti be a nézőt, hagyva néhány kérdést, amire nem kapunk választ - talán a könyv foglalkozik ezekkel. A film második fele pedig a szabadulás utáni beilleszkedést és a dráma feloldozását, feloldását tartogatja.
Végül, mint említettem, a kis Jack az, akinek éleslátása és gyermeki lelke mutatja meg az egyszerű megoldást a rémségekkel kapcsolatban. Nem állítom, hogy ez ennyire könnyű lenne, ám a filmben egyértelműen működik és éreztem némi katartikusságot.

A Jacket alakító színész, a kis Jacob Tremblay alakítása lehengerlő. Ennek nagy része a kisfiú játéka, a másik fele meg a gondosan összevágott reakciók, képkivágások elegye. Brie Larson is sokat megtett a szerepért, többek között a forgatás alatt olyan étrendet készített magának, amit a szobában kaphatott volna és nem sminkelte magát. (Mondjuk azt nem értem, hogy a Vén Patás ezt miért nem erőltette rá, hiszen ha már elrabolok egy szűz leányt, akkor igyekszem őt a legjobb formájában a kedvemre használni, gondolom én...)
William H. Macy fontos szereplő, de sajnálatosan keveset van jelen. A pót-nagypapa hálás szerepe így Tom McCamus-ra hárul, aki mivel nem vér szerinti rokona Jack-nek, képes külső figyelőként elfogadni a gyermeket és összebarátkozni vele.
A Vén Patásról sokat nem tudunk meg, talán csak azt, hogy az egyetlen sikerélménye fiatal lányok elrablásához köthető, azon kívül nem képes helyt állni az életben. Kár, hogy hét év kellett hozzá, hogy ez kiderüljön és elgondolkodik az ember, hogy vajon mi lett volna Ma sorsa, ha nem születik fia?

Figyeld:
- Amikor Ma és Nancy összevesznek.
- Robert nem képes az unokájára nézni.
- Jack arcjátékát a legtöbb jelenetben.
- A menekülés feszült perceit.

75%

Ha szeretnéd látni: A  S Z O B A