és.. hosszabb.
A belső én
testem váza lemeszelve.
Fehér vagyok, mint a hó,
ragyog, tisztának lenni jó.Testem friss és patyolat,
lelkem az, mi árnyalat…
Szürke, piszkos, érthetetlen,
Gondolattól menthetetlen,
benne gonosz, végtelen,
káosz-hozó értelem.
Választ keres, néha kreál,
Álmot cserél le a reál.
A valóság bár szétszalad,
idebent épp elég marad,
mindabból, mi menthetetlen,
önmagamtól büntetetlen.
Címadásban sosem jeleskedtem...
A csak most
Csak kusza szövevény, ami agyamban maradt.Ragacsos váladék, átizzadt pillanat.
Remény? Nem maradt, csak szerencse,
Dobsz a kockával, próba, cseresznye!Nem nagyon érdekel, hogy többé jó legyek.
Mi vehet így körbe? Szánalom-hegyek!
Azt hiszem, alszom rá egyet, majd lépek,
Hisz ajtó van még temérdek.
Csak kopognom kell, hisz rajtam áll,
Megnyílik majd hetedhét határ.
Nem egérke cincog a sarokban,
Én vagyok az…
… nyomokban.
A folyó és a hajó
rajta utazik a szerelem hajója.
A szív háborog, a hajó meginog,
mégis bírja az árt és tovább mozog.Halad árral, vagy vele szembe,
Dagadó vitorlával, vagy leeresztve,
csapkodó lapáttal, vagy vasmacskával,
nyugodtan, vagy dacolva világgal.
Az a folyó, mely a szív folyója,
érte dobog, ver, duzzan,
Végigkíséri az úton,
féltőn végignyalja,
amikor visszahúzza,
akkor is támogatja.
Az a hajó maga a szerelem,
a szív közepében lakozik,
úszik szüntelen.
Bármily erővel vetné ki a folyó,
magában tartja a vörös érzelem.
Egyek ők, egy tőröl fakadnak,
összetartoznak, egymásnak adnak.
Amennyit elvesznek, pont annyit betesznek,
épp ezért érezzük párosukat egynek.
Ez a folyó a szív folyója,
rajta utazik a szerelem hajója.
A szív ha háborog, a hajó csak meginog,
mégis bírja erővel és tovább mozog.
Egyszer reggel a darázs,
Felpattant, mint a parázs…
Repülnöm kell! - szól és lőn,
Átzúgott a legelőn.Lovak körül kerengett,
És a világon merengett.
"Egy életem, egy halálom!"
- és fennakadt egy farkcsapáson.
