Arisaka - Arisaka (2021)

 Arisaka - Arisaka (2021)

Rendezte: Mikhail Red

A film Mafab adatlapja: Arisaka (2021)(még nincs fent)

Megtekintés: Dicséretes, hogy ma már nem kell várnunk 10 évet, hogy egy a világ olyan távoli szegletéből, mint a Fülöp-szigetek, eljusson hozzánk egy mozifilm. Egy film, ami ráadásul, még hibáival együtt sem teljesen zs. Mert az Arisaka, ugyan egyáltalán nem egy kiforrott mű és vannak gyerekbetegségei is bőven, összességében még a B filmes amerikai produkciókkal is felveszi a versenyt. Gondolom én.

Az írás nyomokban szpojlereket is tartalmazhat, azonban ez sokat nem ront a film élvezetén, lévén, hogy a történet nem túl csavaros és kiszámítható. Néhány rendőrautóval viszik a befolyásos polgármestert A-ból, B-be. Hamar kiderül, hogy koronatanú lehet egy igen komoly, a felsőbb vezetést is érintő maffia perben, aminek köszönhetően már az első percekben meg lehet jósolni, merre is fog haladni a történet. Szokás szerint a korupció már bent ül a menekítő járművekben és perceken belül az is kiderül, hogy melyik zsaru túléléséért lehet majd izgulni közel másfél órán keresztül.

Itt egy csinos, korábban már megkörnyékezett, ám feláldozható rendőrlány, Marijano (Maja Salvador) lesz ez a karakter, aki rosszkor volt a jó helyen. Persze a fő bizonyíték a kezébe kerül és miután a maffia egyik főnöke a helyszínre érve kiadja az ukázt, hogy a lányt meg kell ölni, elég klisés lesz a sztori. Ennek ellenére, végig izgalmasnak éreztem, még akkor is, amikor szokás szerint túltolták a főhősnő szerencséjét az ellenségekkel szemben. Ahogy ilyenkor megszokhattuk, a sérülések kevésbé fogják, mint a többi szereplőt. Külső segítséget is kap, hogy egy oldalába kapott lövésből kb. pár órán belül "felgyógyuljon". Közben a banda tessék lássék flangál a nyomában, de rég láttam már ennyire érdektelen brigádot. Gyakorlatilag egyedül a főnök az, aki valamiért úgy érzi, be kell gyűjteni a lányt, a többieket állandóan emlékeztetni kell erre. Persze, ha nem olyan nyomorék a szervezésük, az egész ügyet letudhatták volna az első percekben, de akkor nincs film. Ezért írták meg olyan töketlenül a forgatókönyvet, hogy a kivégzőosztag távozása és a takarítók érkezése között hosszú órák telnek el, hátha közben érkezik néhány szemtanú a rajtaütés helyszínére. Ez nem, hogy nem történik meg, de valamiért Marijano olyan lassan eszmél öntudatra, hogy mintha direkt bevárná a második roham érkezését, azt is az autó alatt, ahol, úgy gondoltam, be is végzi a filmet. A menekülése ezzel szemben kissé átmegy viccbe és az üldözése tartja ezt a szintet, hogy legyen utána még cselekményre oka a forgatókönyvnek. Szóval, a rendőrlány kalandjai meredeken indulnak, a továbbiakban is okozva néhány nem túl logikus pillanatot - a kutyás üldöző legyőzése kifejezetten khm "érdekes" jelenet - hogy végül, ugyancsak vicces "segítséget" kapva lezárja a témát.

Ha így olvasod, azt gondolhatod, fikázom a mozit. Valójában nem. Ha párba kellene állítanom, kb. tesója lehetne "A bosszú" című ausztrál mozinak, ahol a megerőszakolt, majdnem meggyilkolt lány gondolja úgy, hogy rendet vág a támadói sorában. A történet kb. ugyanaz nagy vonalakban és Marijano végül felnő a feladathoz, sőt, kicsit mintha meg is haladná, már-már groteszk módon átírva az erőviszonyokat. Sebaj. Mindezek ellenére egyszer bőven nézhető darab és azt kell mondjam, hogy a Fülöp-szigeteki filmgyártás mostanra felnőtt. Értem ezt úgy, hogy szeretnék egyszer ilyen kiállású magyar filmeket nézegetni a moziban. Nem a történet, hanem a végső összkép egysége miatt. Mert a hangulat, a helyszínek, fényképezés, végig korrekt, néhány apróságtól eltekintve és a befejezéssel sem volt gondom.

65%

Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)

 Szellemirtók: Az örökség - Ghostbusters: Afterlife (2021)

Rendezte: Jason Reitman

A film Mafab adatlapja: Ghostbusters: Afterlife (2021)

Megtekintés: Harold Ramis 2014-ben hagyta itt végleg a franchise-t. Korábban úgy tűnt, hogy ezzel vége is a sorozatnak, ám az első két rész rendezőjének, Ivan Reitman-nek a fia, Jason Retiman és Dan Aykroyd, Gil Kenan rendezővel triót alkotva egy méltó lezárást írt az eredeti két részhez, igaz, ehhez minden egyéb Ghostbuster-s darabot át kellett lépniük. Azonban szerintem ez így teljesen rendben volt. A történet egyfajta Remake-je vagy Rebootja is lehet az első résznek, hiszen rengeteg ponton kapcsolódik hozzá a cselekményben, ám nálam betalált, rendesen. 

A harmadik rész méltó búcsú Harold Ramis színész-rendezőtől. Mondjuk, Ramis szerintem inkább rendezőként alkotott maradandót (Idétlen időkig!!!), ám a "Ghostbusters: Afterlife" felvállalta, hogy illendően lezárja Dr. Egon Spengler történetét és ezt ennél szebben nem nagyon lehetett volna. Gondolom én. Hasonló érzelmi hullámvasutat Paul Walker halála után, a "Halálos iramban" sorozatból való kikocsikázása után éreztem. Ez azért lehet kicsit fura nekem, mert Ramis nagyjából tényleg csak ezzel a szerepével mutatta meg nekem a színészi vénáját. 

A stúdió egy ideje már szeretett volna új életet lehelni a márkanévbe, azonban a néhány évvel korábbi, női főszereplőkkel rebootolt mozifilm valamiért nem jutott el a közönség szívéhez, habár, összességében nem egy nézhetetlen alkotás, pusztán, talán kicsit szükségtelen? Az biztos, hogy nem segített neki az sem, hogy éppen a Metoo mozgalom talán legaktívabb időszakában került mozikba és a nézők egy része talán inkább egyfajta propaganda és érzékenyítő filmként tekintett rá, a színésznők kihasználásának a jegyében, mintsem önálló jogán megálló produkciónak. Amolyan, Hollywood annyi fájdalmat okoz azzal, hogy a nőket kizsákmányoljuk, így nesze, egy film, amivel aprót lépünk a rehabilitáció felé, sőt, a komikus és butácska mellékalak szerepébe szuszakoljunk be egy tipikus szépfiút, Chris Hemsworth-öt. (Nagyon remélem, csak én gondolkodom ennyire ostobán a filmről és nem ezért lett kritikailag olyan lenézett.)

Az új rész viszont úgy tűnik, tényleg annak fényében született, hogy korrekt, tisztességes módon folytassák ill. zárják le a sorozatot, így sikeresen telepakolták annyi utalással - főleg a kellékek tekintetében - hogy ember legyen a talpán, aki mindet ismeri és még a fontos szereplőket is sikerült visszahozni, úgy, hogy Bill Murray korábban már temette a franchise-t. A különbség a helyszín megválasztásában és a generációban érhető tetten, hiszen itt az unokák - egészen pontosan Spengler unokái - viszik tovább a családi örökséget, egy amerikai kisvárosban, ahol egyszerűen nincs szükség felhőkarcoló nagyságú szellemalakra és ennél fogva emberi léptéken belül maradunk. Nem állítom, hogy tökéletesen logikusnak érzem végi a sztorit, de feltételezem, a három forgatókönyv író összedugta a fejét és rendesen lekerekítették a történet éleit, amit lehet, első megtekintés után magam sem látok még teljesen. Azonban, ami manapság ritka, de úgy érzem, a harmadik Szellemirtók lett annyira kellemes, nosztalgikus mozi, hogy legalább még egyszer megnézzem és ezt manapság egyre kevesebb film tudja magáról elmondani. Az új Mátrix film is vissza-visszamutat az első részekre, ám ott nem éreztem azt eléggé kereknek és így a negyedik Mátrix film számomra amolyan felmelegített második fogás, míg ez a harmadik rész, inkább egy ízletes desszert, amely megkoronázza a vacsorát.

https://www.artofvfx.com/ghostbusters-afterlife-alessandro-ongaro-overall-vfx-supervisor/

Mondanom sem kell, hogy igazán csak az fogja élvezni, aki látta és szerette az első két részt és belül pont olyan örök gyereknek maradt meg, mint pl. Dan Aykroyd, akin érződik, hogy hazaért. Murray már nagyon megfáradt mostanra és szerintem inkább tisztességből vállalata el a finálét. Hudson pedig, mintha alig öregedett volna, így simán el tudom képzelni, hogy később, ha készül még pár etap, a belebegtetett gazdag üzletemberként előkerüljön. Az igazi főszereplők azonban a gyerekek, sőt, inkább csak a lányunoka, Phoebe (Mckenna Grace) aki simán leiskolázza a többieket. A kamera imádja és elég sokat is foglalkozik vele. Mellette a Stranger Thinges Finn Wolfhard, a tesó szerepében már sokkal klisésebb és a romantikus szál sem működik olyan jól közte illetve a helyi szép lány, Lucky (Celeste O'Connor) között. Tudjuk, hogy dramaturgiailag szükség lenne rá, azonban kicsit gyengére sikerült megírni és azzal sem kezdtek semmit, hogy a lány apja (Bokeem Woodbine) a helyi seriff.

Van néhány sztár, akik nyúlfarknyi szerepeik miatt szinte fel sem ismerhetőek, vagy a stáblista utánra maradtak, de volt, akit egyszerűen sehogyan sem tudtak visszacsábítani a búcsúzáshoz és ezért kicsit haragszom Rick Moranisra. Annie Potts legalább benézett Janine szerepében.

Szerintem kellemes családi film lett a harmadik rész, ha nem is túl eredeti. De a hangulat egyben van, a zenéje mintha az eredeti szerző, Elmer Bernstein kezei alól kerültek volna ki. A trükkök, a vágás, a díszletek is rendben vannak. 

Ritka az, amikor harminc évnyi szünet után sikerül ennyire hasonló hangulatban megalkotni egy folytatást és már ezért is le a kalappal a rendező, Jason Reitman előtt. Pedig, kisfiúként még személyesen fikázta a szellemirtókat a második rész egyik jelenetében. Az biztos, hogy a fiú nagyon megtanulta az apukától a leckéket és kiállásában egy az apuka stílusához nagyon közeli produktummal állt elő. A harmadik részeknek néha van egy kis átkuk, amit itt szerencsére nem éreztem. A harmadik rész szerintem semmivel nem rosszabb, mint a második rész volt.

70% simán jár neki.

Bárány - Lamb (2021)

Bárány - Lamb (2021)

Rendezte: Valdimar Jóhannsson

A film Mafab adatlapja: Lamb (2021)

Megtekintés: Kicsit úgy érzem, át lettem verve. Szerintem egyértelmű, hogy a film körül sokkal nagyobb a hype (már ha nagy hype az, hogy néhány fórumon szóba hozták a filmet és felmagasztalták, milyen érdekes koncepció, és a kollégám is szuperlatívuszokban méltatta a csavaros befejezést) mint amit megérdemel, még akkor is, ha egy kifejezetten hangulatos kamaradrámáról beszélünk.

Nem érzem elvesztegetett időnek a filmre szánt másfél órát, ezt leszögezem az elején. Azonban az elvárásaim sokkal nagyobbak voltak és ezt a morbid, kiszámíthatatlan befejezés sem tudta kielégíteni.

Maria (Noomi Rapace) és férje, Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) a nagyvárosok zajától messze, hatalmas pusztaságok közepén vezetnek, gondoznak egy bárány tenyészetet. Dolgosan, ámde unalmas rutinnal telnek mindennapjaik, amelyek mögött egy tragikus esemény húzódik meg. Korábban Maria állapotos volt, de elvesztették a babát és azóta az asszony bár ellátja feladatait, de sosem lett a régi. Férje, amiben lehet támogatja, azonban rajta is sebeket ejtett a tragédia. Egy napon azonban egy csoda részesei lesznek, amikor egy korábban elcsatangolt, azonban végül hazatért bárány olyan ivadékot hoz a világra, amely talán csak az északi népek mondáiban létezhetett volna korábban. (Azonban Ada figurája nem része egyébként az Izlandi mondavilágnak) A félig bárány, félig emberi mutáns azonban érkezésével teljesen új jövőt nyit meg a házaspár előtt, és Maria szélsőséges tettet is képes végrehajtani azért, hogy az Ada névre keresztelt ivadékot megtarthassa és amolyan gyermek pótlékként felnevelje.

Közben ismét besétál a pár életébe Petur (Björn Hlynur Haraldsson), aki sok évvel korábban még Maria életének fontos része volt, de mára az asszony pontot tett a viszony végére. Petur pedig nem az az ember, aki könnyen elengedi azt, ami egyszer az övé volt. Minden együtt van hát ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk egy tragikus befejés felé, azonban a klisés forgatókönyv húzásokat felrúgva a történet teljesen más irányba haladva jut el a drámai csúcspontig, közben feltéve magának néhány olyan kérdést, aminek megoldásával és feloldásával magára hagyja Mariat és a nézőt is.

Magam sem tudtam kiszaszerolni, hogy végül Sjón és a rendező mit kívánt üzenni a történettel, de miután Sjón a "Táncos a sötétben"-nel már megmutatta, hogy vonzódik a drámai és tragikus, nem feltétlenül igazságos történetek írásához, annyira nem lepődtem meg rajta, hogy a film nem pont oda tesz pontot, ahol emocionálisan helyes lenne. Maria érzései egészen addig a pontig helyén valóak, amíg végleges lépésre nem szánja magát a kis Ada mamájával kapcsolatban. Akkor belép a sötétségbe és onnan már sosem fog kilépni a fényre. Értem én, hogy szóba kerül a veszteség is, de annak feldolgozása, ebben a formában, inkább károsnak tűnik és Ingvar sorsára nézve igazságtalan is. Azzal azonban jól kufárkodik a forgatókönyv, hogy egy pontig várjuk a csattanót, hogy a pár zökkenőmentesen élhessen fogadott gyermekével, azonban a forgatókönyv tartogat egy olyan csavart, ami átrendezi a karakterek közötti függési viszonyokat és szinte már pálcát tör felettük, hogy elfogadóbbak legyünk a végkifejlettel.

Szpojlerezni nem szeretnék, mivel Jóhannsson nem véletlenül fejezi be a filmjét egy csavarral, amit előre lelőni, szerintem nagyon sokat ront a befogadáson. Kollégám, aki nagyon ajánlotta a mozit, szintén nem lőtte le a poént, habár, izzadt is rendesen, de utólag belegondolva, csak így működött megfelelően a film.

Filozofálgatni azonban tudunk és érdemes is, hiszen az elfogadástól a gyász feldolgozásáig, a továbblépésig sok mindenbe nyúl bele Jóhannsson filmje. Ráadásul ezt teszi egyenletes stílussal, erős hangulattal, kifejezetten szépen elkapott természeti képekkel és még a nagyon kevés CGI is a helyén van. Érződik, hogy a skandináv direktor korábban hollywoodi, A listás filmek látványvilágának készítésénél segédkezett korábban, mert itt, egyszerűen aminek kell, az tökéletesen a helyén van.

Talán csak a lezárás kérlelhetetlen tragédiája az, amit lehet, hogy oldottam volna valamivel.

Jóhannsson amúgy első nagyjátékfilmjét készítette el és a végeredményt látva, amely leginkább számomra a görög rendező, Yorgos Lanthimos munkásságára emlékeztet, aki egy állatos filmet, Homár címmel már készített és amely hasonlóan zavarba ejtő módon foglalkozott az emberek és állatok közötti kapcsolatról és kvázi az élet értelméről, legalább ilyen bizonytalan befejezéssel. Sajnálatos, hogy 2008 óta, amikor is Jóhannsson egy Dolor című kisfilmet rendezett és azzal tucatnyi kisebb filmes díjat besöpört, egy időre más munkák felé kacsintgatott, holott, látva filmjét, talán lehet, hogy jobban kellett volna a rendezői karrierre rágyúrni. Szükség van egyedi látásmódú rendezőkre és habár a Bárány közel sem annyira fifikás és erős mondanivalóval operáló dráma, mint az említett Homár, vagy Yorgos egyéb munkái, kezdőpontnak, origónak tökéletes.

Noomi Rapace pedig, ahogy elhivatott színészektől megszokhattuk, képes volt egy időre elvonulni egy állat farmra is, ahol többek között az állatok ellátásán kívül megtanulta azt is, hogy hogyan kell szakszerűen levezetni egy bárány születését. Mindezek mellett ez volt az első filmje, amiben Izlandi nyelven szólal meg.

Az enyhén WTF, lassú drámák kedvelőinek egy ajánlott darab a Bárány.

65%

A film hivatalos oldala: Lamb

Szpojleres gondolkodás... csak akkor olvasd el, ha láttad a filmet és te is keresed a fogódzót benne:

- Szerintem sokat elárul a történet elején, hogy mi is történhetett, amikor a kamera POV szemszögből mutatja, hogy valaki/valami érkezik a lovak közé és azok elmenekülnek. Ezzel jelezhették, hogy az állatok érezhették az érkező bárány mamában beállt változást, amely, megriasztotta őket. Ez pl. lehet utalás arra, hogy érezték, valami olyan erő ejthette teherbe az állatot, amely ösztönösen a menekülést váltotta ki a csapatnyi állatból. Tehát, mintha a bárány elcsatangolt volna és valami démoni lény hágta és termékenyítette volna meg, amely egyszerűen megrémiszti a természeti lényeket, mint pl. a lovak. Természetesen, a film megtekintése nélkül ezt a megállapítást nem tudtam volna megtenni. Így egészen biztos, hogy további apró kulcsmomentumuk találhatóak a filmbe "rejtve", mint akár a bárány bilitájának száma, amely Bibliai utalás is egyben. Jeremiás próféta könyve 31:15 - "Ezt mondja az ÚR: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai."