Expedíció - Annihilation (2018)

Expedíció - Annihilation (2018)

Rendezte: Alex Garland

Megtekintés: Nem mondom, hogy hatalmas csalódás, de kissé túltolták a filozófia faktort.

Négy évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy bemutassák Garland második filmjét az Ex Machina (2014) után, pedig az a sci-fi egy Oscar-díjat is besöpört, hetven egyéb más díj mellett. (Duplájára jelölték kb.) A második filmje, mondhatni nehéz szülés volt, hiszen az egyik fő producer, és a Paramount pénzügyi tanácsadója, David Ellison, komoly aggodalmát fejezte ki az első vágással kapcsolatban és erős változásokat kívánt eszközölni, hogy a film befogadhatóbb legyen a pórnép (értsd. egyszerű, amerikai átlagember) számára. Scott Rudin, a cég másik nagy hatalmú pénzügyi muftija azonban olyan mellszélességgel állt ki a rendező, Garland mellett, hogy végül kenyértörésre került sor, melynek köszönhetően a Paramount nem merte bevállalni a teljes mozis bemutatóval járó költségeket és munkát, inkább maradt hazai és kínai (Ők igen nyitottak az elvont megközelítésű filmekért.) piacon, míg egyéb sugárzási jogait átadta a Netflix-nek, akik viszont mintha kifejezetten kedvelnék a megosztó sci-fi mozik bemutatását. (Bright, A Cloverfield-ellenhatás, Spectral) Az "Expedíció" pedig kifejezetten megosztó film. Talán, ha elmennek kicsit akció irányba, esetleg nagyobb lenne a figyelem, ami most szinte teljesen elkerülte. Ennek ellenére egyelőre az imdb-n magas pontszámon áll, ám megtekintve, teljesen megértem, ha a szélesebb közönség elfordul tőle.

Plágium vádak:
Az idei Oscar mezőny egyik nagy nyertesét, "A víz érintését" érték vádak, hogy egy korábbi szellemi termékből sokat átemelt a mexikói rendező, del Toro. Nos, ha annak a filmnek felrótták, hogy plagizál, akkor az "Expedíció" is beállhat a sorba. Egyedül talán azért nem fogják olyan vehemensen támadni a film alapötletét és koncepcióját, mert sikertelensége miatt nem jut el annyi nézőhöz, így elkerüli a média figyelmet, ami miatt nem érdemes kikezdeni, pedig Jeff VanderMeer 2014-es könyve, mint alap, egyértelműen nyúl olyan elődöktől, mint az "Evolúció" (2001) vagy a "Stalker" (1979), "Solaris" (1972), összegyúrva azok fontos darabjait, olyanokkal, mint a fesztivál-kedvenc Monsters (2010).
Azután még olyan mozik is megidéződtek számomra, mint a hasonlóan filozofikus és nyomasztó befejezésű "A gömb" (1998) Tetten érhető hatása a filmzenében, a szereplők elvesztésében vagy a számomra kicsit idegenül ható feliratozásban, amely kirántja a nézőt a varázs alól és egyértelműsíti, hogy egy tagolható filmet látunk.

A filmhez nagy mennyiségű filozofálgatást tettek hozzá, amely lassú párbeszédekben, szép és kitartott háttérképek mutatásán és elvont filmzenén érhető tetten. Ha azonban elvesszük azt, amit a film talán mondani szeretne, akkor egy unalmas, lassú és nehezen emészthető fantasztikus filmet kapunk, amelynek a befejezése pofátlanul egyszerű és kiszámítható, beleértve a pesszimista befejezést is, amit szintén láttunk már minden második űrből jövős, támadós moziban. Szóval, még csak nem is sikerült valami igazán újat mutatnia a filmnek. Komolyan nem értem, Natalie Portman, aki, mint tudjuk, csak igazán, számára értékes forgatókönyvekre mond igent, vajon miért állt bele ebbe a projektbe? (Megkockáztatom, Garland előző filmjének díjesője is birizgálta a színésznő fantáziáját. Talán bízott abban, hogy összekaparhat egy Golden Globe-ot, mint Alicia Vikander, a női android alakításáért.) Azonban nem úgy tűnik, hogy Garland kedvelné a nőket... Az "Ex Machinában" a nők csupán külső lepelként funkcionáltak, itt meg egy igazán kedvelhető karaktert nem kapunk belőlük, aki esetleg mégis szimpatikus lenne, azt elsőként ragadja el a forgatókönyv.
Lena (Natalie Portman) figurájának egyetlen pozitívuma, hogy végtelenül szereti a párját, akiről azt hitte, elveszítette, bár, ezen a tényen is sokat puhít az, hogy ettől még képes lefeküdni egy kollégájával, miközben gyötri a bűntudat. Szóval, akit kedvelnünk kellene, azt sem tudjuk igazán megszeretni. Ez viszont csak abban az esetben járható út, ha a forgatókönyvnek célja, hogy elidegenítse a nézőt a karaktertől és a befejezéshez ily módon még plusz nyomasztó töltetet adjon hozzá. Ha a cél ez volt, akkor viszont rendben van.

Másik fontos Star Wars színész, aki jelenlétével emelné a film ázsióját, azonban karaktere pont olyan elidegenítő módon került bele a forgatókönyvbe, hogy vele és érte sem tudunk izgulni, az a férj, Kane (Oscar Isaac). Őt főleg flashback jelenetekben láthatjuk vagy épp kórtermi ágyon fekve. Nem túl hangsúlyos szerep, de ha már Isaac benne volt a rendező korábbi filmjében is, kabalából ide is elhozták.

A történet:
Az eredeti történet egy regénytrilógia része. Vandermeer Nebula díjas regényének  főszereplője négy nő, akiket egy x elnevezésű területre küldenek be, hogy feltérképezzék azt.
A film sok ponton eltér a regénytől, hiszen igyekeztek a lényegi dolgokat átemelni egy egész estés változatba. Ezért is olyan elnagyolt a vége, pedig a játékidő engedte volna, hogy gyorsan haladjunk.
Egy meteor csapódik be valahol Amerikában, eltalálva egy világítótornyot. Az épület körül ezek után megváltozik a fauna - tiszta Stalker - és egyre terjedelmesebb lesz. Ezzel nem is lenne gond, ha ez a terjeszkedő világ nem hozna magával halálos veszélyt. Amerikai kutatók igyekeznek válaszokat találni a jól behatárolt területtel kapcsolatban. Lena és társainak csapata már nem az első expedíció, amelyik behatol ebbe a világba és igyekszik információkkal elhagyni azt, azonban az x területen tapasztaltak jóval meghaladják az emberi elme határait.
Lena végül biológusként azért csatlakozik a csapathoz, hogy megtudja, mi történt a férjével, aki már megjárta ezt a poklot és miután visszatért - van itt egy kis Solaris csavar - már nem volt ugyanaz.
A csapat tagja mind nők, mivel úgy vélik, mentálisan erősebbek a férfi felfedezőknél. A vezetőjük Dr. Ventress (Jennifer Jason Leigh), aki szintén a titkokat akarja felfedni. Ahogy egyre mélyebben jutnak be a zónába, mind jobban hatalmasodik el rajtuk az őrület, vagy lehet, hogy valami egészen másról van szó?

A film összességében rendben van, csak egyszeri nézőnek megterhelően unalmas, főleg, mivel nem durran nagyot. A fényképezés gyönyörű, nagyon sok szép felvételt láthatunk, remek vágásokkal, kamera mozgásokkal, gyönyörű beállításokkal. Erre nem lehet panaszunk.
A filmzene egészen elképesztően sikerült, kihasználva a számítógépek adta lehetőségeket. Geoff Barrow és Ben Salisbury második közös munkája remekül játszik alá a látott képeknek. Szerencsére, bár nem mindig csinálják így, jelen esetben a film zenéjéből illesztettek be a trailerbe is.

Garland filmje moziban megtekintve tényleg megterhelő lett volna, de a Netflix-nek köszönhetően már megtekinthető.

Cikk a creepyshake oldalán: Megjelent a könyv magyarul!

A film Mafab adatlapja: Expedíció - Annihilation (2018)

60%

Ha megnéznéd:
- Expedíció (2018)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Maggie-mondja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Először az a szó ugrott be a film közben, hogy „nyugtalanító”. Aztán ez végig megmaradt. Valahogy Guillermo del Toro összes filmjével úgy vagyok, hogy valami szorongásfélét érzek a gyomromban, de szent borzadállyal nézem végig őket, mert akarom. Nem tudom hogyan csinálja, de a mondanivalói mégis megérintenek, ugyanakkor annyira naturálisak, amennyire csak a vászon engedi. Szóval vegyük figyelembe, hogy del Toro meséi felnőtteknek íródtak. Pont.

Úgy tűnik, mintha a víz érintése egy kétéltű emberről szólna, de ez csak a látszat. A történet egy lányról szól. Elisa néma és talán pont ettől kicsit furcsa is. Műveltsége és intelligenciája magasabbra tenné őt egyszerű takarítónál, de hiába, ha kommunikációja mondjuk úgy: hiányos. Élete mégsem szomorú, mosolyogva teszi a dolgát, éli a mindennapjait. Két barát jelent neki társaságot vagy inkább ő nekik. Az egyik a szomszédja, Giles a macskatartó grafikus, aki naphosszat a rajztáblája előtt ül és titokzatosan vonzódik a pitékhez, bármilyen rosszak is. A másik a munkatársa, a szintén takarító Zelda, aki érti Elisa jelbeszédét és helyette is beszél, ha kell, ugyanakkor ha csak teheti, léhűtő férjét szidja, akit mégis hűségesen kiszolgál.

Egy nap a kutatóállomásra, ahol takarítóink dolgoznak, egy furcsa lény kerül: emberszerű kétéltű, úszóhártyás lábakkal és kezekkel. A kutatása nagyon titkos és veszélyes, ezt bánja az új biztonsági főnök, Strickland két ujja is, amit a szörny harap le, bár a körülmények nem tisztázottak. Strickland ugyanis nem egy szimpatikus ember: élvezi, ha kegyetlen és megalázó lehet. A kutatóállomáson talán egyetlen szimpatikus figura Dr. Hoffstetler, ami azért is meglepő, mert egy orosz kémről van szó.

Apropó, orosz kém. 

Nem is említettem, hogy a késő ötvenes évek Amerikájában járunk. De ez a világ cseppet sem olyan mézes-mázas, ahogyan azt általában elképzeljük. Ez egy kézzel foghatóan sötét és realisztikus ötvenes évek, ahol hiába pakolják több rétegben a mázat, mégis kikandikál alóla a nyomorúságos valóság. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy szinte folyamatosan látjuk a tévéadásokban a vidám, táncos revüműsorokat, amik hol vigaszt jelentenek a mindennapokra, hol egyenesen karikírozzák azokat. Az elidegenedés mintha nagyobb lenne, mint manapság, hiszen az Eliza lakása alatti mozi is kong az ürességtől. Jó, ha négy-öt ember beül egy filmre egyáltalán.

Mindenki egyedül van, de az összes szereplő másképpen magányos.

Magányos Elisa, Giles, Zelda, hiszen egyikük sem teljesedik ki a magánéletében. Magányos Dr. Hoffstetler, akit két dróton rángatnak hol az amerikaiak, hol az oroszok, pedig meglepő módon ő csak ember akar maradni ezen a pengeélen is. De magányos még a gonosz Strickland is, hiába van az amerikai álom: csinos, odaadó feleség, két gyerek, Cadillac. Neki ez nem elég. Kifordult személyisége kegyetlenségre vágyik. 

És magányos a kétéltű ember, mert bezárják és kínozzák kutatási cél címen.

Talán mindenki maradna ebben az állapotában, ha Eliza nem indítana el egy lavinát: felfigyel a „szörnyre”. Eliza nem szörnyet lát a furcsa lényben, hanem saját magányának tükörképét. Valakit, aki szintén nem beszél, ezért nem is várja el tőle, hogy ő így tegyen. A két „néma” ember közös hangra lel. Eliza kedvessége kedvességet vált ki a vízi lényből. S mintha ettől a többi szereplő is feloldódna: mindenki hőssé és segítőtárssá alakul, hogy megmenthessék a kétéltűt és szerelmével már hozzá tartozó Elizát is.

A lény láttán azonnal beugrott az 1954-es A fekete lagúna szörnye című film. Tulajdonképpen annyira hasonlít a kinézete, hogy ez alapján akár remake vagy kései folytatás is lehetne. Kis utalást kapunk is rá, hiszen Strickland azt mondja, az Amazonas vidékéről hozta magával, az előbb említett film pedig valóban ott játszódik. Azonban abban a történetben a szörny a legtöbbször gyilkol, bár valószínű, hogy csak azért, mert felpiszkálják. Szerelmi szál nem szövődik, bár az egyetlen női szereplőt elrabolja, de nem bántja. Ezeknek a vízalatti pasiknak a nők a gyengéik.

Ugyanakkor ha már szerelmi szál, beugrott az 1962-es orosz Kétéltű ember című film is, ami Alekszandr Beljajev azonos című 1928-as regényéből készült. Itt ugyan egy olyan fiúról van szó, akit az orvos apja úgy ment meg, hogy egy cápa tüdejét műti a beteg tüdeje helyére, ettől lesz a fiú kétéltű. De ott is üldözik és ott is szerelmi szál szövődik egy leányzóval menekülés közben.

A víz érintése valahol tartalmazza ezt a két történetet, de mégis egyedi. Mondanivalója súlyos és nehezebb, mint a film itt-ott felcsillanó nyersessége. Észrevesszük-e egymást egy elidegenedett, elszigetelt, ideálisnak mondott képekkel manipuláló látszatvilágban? Tudjuk-e azt mutatni egymásnak, amik valóban vagyunk? Ítélkezés nélkül tudjuk-e fogadni azt, ami a másik? Hiszünk-e benne, hogy az életünkben mindennek oka van? Merünk-e hinni abban, hogy a mi poklunk valaki más mennyországa lehet? Merünk-e szeretni társadalmi megítélés, szokások, konvenciók ellenére is?

Úgy hiszem, ha a víz megérint, a válaszok benned vannak.

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

A víz érintése - The Shape of Water (2017)

Rendezte: Guillermo del Toro

Megtekintés: Egyszer érdemes megnézni del Toro szerelmes filmjét, de nekem elmaradt a katarzis.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha mostanra meguntam volna del Toro világát, a szenvedő női alakokkal, arcon sérült emberekkel, végtelenül negatív figurákkal és a kifejezetten fehér (nem bőrszín) mellékszereplőkkel.
Ebből a szempontból nekem az egész fantasy egy blöffnek tűnik. Szerelmes film, amely a végén persze értelmet nyer és felülírja, amit korábban gondoltam. Ha erről írok, az viszont meg csúnya szpojler. Így mi marad, amiről írhatnék?

Mielőtt március elején megnyerte volna "A víz érintése" a legjobb film kategóriáját (Tedd hozzá, hogy az Oscar-díjról beszélünk, sok, egyéb megnyert díja mellett!), volt körülötte némi plágium pereskedés, amelyet mintha még mindig - pár nappal a díjkiosztó után - erőltetnének a másik oldal érintettjei. Nem védem del Toro-t, magam sem vagyok oda a más szellemi termékének "ellopásáért", de néha roppant nehéz az embernek kimazsoláznia írás közben, hogy mi az ami saját kútfő, mi az, amiről hallott és beépült az emlékeibe és mi az, amiről tényleg fogalma sem volt, ugyanakkor más vonalon megtörténhetett és ez vezethet oda vissza, mintha mi loptunk volna el egy ötletet (És számunkra ezért ez saját kútfőnek tekintendő.). Hiszek abban, hogy néha bizony az emberek agya, egymástól függetlenül, időt és helyet a világban átugorva, járhat egy rúgóra.
Nem tisztem eldönteni, del Toro szándékosan vagy véletlenül idézett meg egy korábban készült filmet, átemelve olyan apróságokat is, amik megdönthetetlenül bizonyítanák a plágiumot.
Nem az én dolgom, hiszen ki tudja bizonyítani, hogy a "másolt" mű esetleg hogyan épült be a tudatalattiba és ágyazott meg benne magának, hogy végül a mexikói rendező elkészítse ezt a kellemes drámai mesét.
Engem az érdekel, hogy a film mint két órás látványosság, hogyan épül be az én memóriámba, és mi pluszt kapok általa. Ha jól elszórakoztat és gondolkodásra késztet, akkor elérte célját és egy igen jó filmről fogok tudni monologizálni. Ha valamiért nem érintett meg eléggé, akkor kissé hűvösebben fogok áradozni róla.
Mellesleg, plágium, koppintás ide vagy oda, del Toro vállaltan mesélt róla, hogy filmjét erősen inspirálta a fekete lagúna szörnye című reneszánsz horror.
Na, most, lehet, hogy hülye vagyok, de del Toro bevállalja, hogy ezt a filmet kicsit másolta, de egy másikat meg nem és azért perelik? Nem sántít? Hát, nem inkább azt is megjegyzem inspirálóként és akkor lehet, hogy az ügy sem kap akkora visszhangot.
Annak trailere alant! Ott a szörny! Csak figyeld, hogyan meséli el Kenny!

Legyen a második.
Nem mondom, hogy nem volt jó film, de...
A del Toro lufi nekem most valahogy kipukkadt. Első filmjei, legyenek saját látomások vagy az álomgyár futószalag termékei, általában igen közel kerültek hozzám a direktortól. Az "Ördöggerinc" például egy kifejezetten erős szellemes-dráma, amelyet néha újra kell néznem. A "Penge 2." meg a vámpíros sorozat legerősebb darabja, szerintem.
A Hellboy egy korrekt sci-fi és képregény adaptáció. A "Tűzgyűrű" már erősen Godzilla utánérzés volt számomra, a "Bíborhegy" meg egy gyönyörű képi világgal rendelkező, de vértelen horror-dráma, amely nem is nagyon találta meg eddig értő közönségét. Engem egészen biztosan nem.
Most ismét úgy érzem, hogy ez lett a helyzet.
"A víz érintése" egy hidegháborús környezetbe helyezett love story, csak nekem kicsit kevés. Persze, ha belegondolok, csak felülírja a befejezés az egészet és akkor viszont egy kellemes fantasy, ha azonban arra gondolok, hogy elakartam kápráztatni magamat ezzel a fimmel, mert sokat vártam tőle, akkor viszont csalódott vagyok.

Elisa Esposito (Sally Hawkins) a néma takarítónő jól megvan átlagos életében egy katonai kutató támaszponton. Barátnőjével (Octavia Spencer) elvégzik a napi rutint, amely csupán akkor borul fel, amikor egy titokzatos vízi teremtményt (Doug Jones) hoznak az egyik lezárt szárnyba. A hely ellenőrzése kissé kaotikus, mivel Elisának van ideje megismerkedni és ráhangolódni a teremtményre, hogy végül elszánja rá magát, hogy kiszabadítja.
Segítsége lesz ebben egy tudós (Michael Stuhlbarg) és a szomszédja, a meleg művész, Giles (Richard Jenkins) míg az ellenpólus a remek Michael Shannon, Strickland szerepében.
Strickland-nek is személyes ügye lesz, hogy leszámoljon a lénnyel, míg Elisának szintén - hogy mennyire, az a film csattanója - az, hogy kimenekítse a kis kopoltyúst.

Kezdő képsor - árulkodik...

A történet felesleges túlbonyolított szerintem és mégis, kevéske. Elhiszem, hogy Oscar papának tetszik, de legyen neki. Ha belegondolok, hogy a számomra szinte élvezhetetlen Chicago 5 díjat elvitt, míg a végtelenül szórakoztató "A legnagyobb showman" egy jelölést tudott összekalapozni, nem lepődöm meg. Ugyanakkor az is a díj sajátossága, hogy "A víz érintése" lehetett legjobb film, míg a számomra teljesen hasonló történet ívű és sokkal élvezetesebb "Amélie csodálatos élete" alig több jelölést kapott, mint amit a "A víz érintése" eleve elvitt. Ha valahogy egymás mellé helyezem őket, akkor úgy gondolom, hogy a francia mozi köröket ver sok mindenben a del Toro filmre, csak az ugye "francia".
A barátnő karaktere pl. erősen elnagyolt nekem. Spencer mondjuk megtesz mindent, ám nekem nem volt különösebben mélysége a karakterének. A végén segít... Húzza egy kicsit a kocsit. Ja, meg közben egyengeti Elisa munkáját. De nem nagyon látom, hogy hol van köztük a kémia. Főleg azt látni, hogy Zelda azzal az anyáskodó rosszallással felügyeli hősnőnket, míg a végén kéreti magát, majd, mielőtt végleg elhagyjuk, tolja egy kicsit a szennyes kocsit. Hát, ezért tényleg kellett. Feltételezem, ő volt a balansz, hogy értsük, Elisa képes beilleszkedni, ha kell. (Szpojlergyanú)
Egy barátom hasonló véleménnyel Giles karakterét emelte ki, hogy miért kellett meleg szomszéd bőrébe bújtatni a figurát. Két felesleges jeleneten kívül tett e hozzá valamit a filmhez, a karakterhez az, hogy meleg?
Nem. De nagyon drámai volt amikor kikosarazzák.
Köszönjük!

De tudod mit?
Nem lázadozom. Elfogadom, hogy a fél világ megörül ezért a vizes drámáért, ami nekem egy kissé utánérzés fércmű.
Legyen.
Láttam, egynek oké volt.
Viszont a zenéje kiváló, a fényképezés gyönyörű és a színészek is odateszik magukat, ami sokat emel a mozi ázsióján és ez is lehet az oka, hogy túlértékelték. Mert a tálalás és a körítés azért odatette. Nekem csak az íz fanyar.

A film Mafab adatlapja: A víz érintése - The Shape of Water (2017)

70%

Ha megnéznéd:
- A víz érintése (2017)