Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)

Arthur király: A kard legendája - King Arthur: Legend of the Sword (2017)

Rendezte: Guy Ritchie

A film Mafab adatlapja: King Arthur: Legend of the Sword (2017)

Megtekintés: Érdemes adni neki egy esélyt, ha kedveled a kosztümös kalandfilmeket. Szándékosan nem utalok rá, hogy akkor is nézd meg, ha Guy Ritchie fan vagy.

Azért az egy jó érzés, hogy a tehetséget nem szívta ki velőig Madonna ebből az emberből, mert így nyomokban a film még megidézi a régi jó féle Guy Ritchie életérzést. Persze, a középkorban játszódó moziba közel sem könnyű azokat a karakterbemutató montázsokat belecsempészni, mint a jelenidejű filmekbe, ettől függetlenül a brit rendező igyekezett megfelelni mind a kalandfilmek kedvelőinek, mind azoknak, akik még mindig reménykedve a nevével fémjelzett filmre ültek be a moziba. Utóbbit kevés/kevesebb sikerrel.
Magam sem tudom, én melyik tábort erősítem pontosan, így lehet, hogy csak a szokásos baromságokat hordom itt össze.
Nem állítanám, hogy nem kötött le Arthur és barátainak kalandja a nézőtéren ülve, ennek ellenére tökéletesen megértem, ha lesznek csalódott nézői a filmnek, mert az Arthur király valahol mintha félrecsúszott volna.

Van egy testvérpárunk, akik közül az egyik a király, a másik meg szomjazza a király hatalmát. A tipikus népmesei felállás. A kezdő negyedórában megismerjük Uther-t (Eric Bana), aki egyedül képes felvenni a kesztyűt a gonosz varázsló ellen. Mert itt kérem valamiért a varázslók úgy vélik, felette állnak az embereknek, lásd Magneto és Loki hasonló vélekedését - és igyekeznek a királyság utolsó, még álló bástyáját egy Gyűrűk Ura szintű csatában a földdel egyenlővé tenni és sóval behinteni. Persze az emberek ontják a vérüket patakvér, hogy gyermekeik és unokáik is látni fogjanak, ám mindez kevés lenne, ha egy szimpatizáns varázsló, Merlin, ne adott volna megfelelő fegyvert Uther mancsába a csata lezárásához. Szerencsére a varázslók trükkjeivel szemben Uther védettséget élvez és a manája elég ahhoz, hogy a fizika törvényeire fittyet hányva egyedül beegye magát a támadók gigantikus elefántot formázó halálcsillagába, majd, ahogy megszokhattuk hasonló filmekben, végül egy szál magában túlélje a trójai ló hadműveletet és serege istenként nézzen fel rá.
Ez megtörténik és csak annyi háborgás van az erőben, hogy Uther testvéröccse, Vontigern (Jude Law) úgy véli, neki kell a trónra ülnie, aminek eléréséhez mindenre képes, beleértve a családon belüli véráldozatot is. Szerencséjére a kastély alatt meghúzódó vizes posványban kívánság teljesítő aranyhal helyett egy csápos-csábos női trió lakozik és lakomázik, akik a terveinek eléréséhez elég kraftot tudnak szolgáltatni, cserébe csupán annyit kérnek, hogy Voltigern vigye el hozzájuk a szerelmét és szúrja már le a picsába, mert mi más kellene ahhoz, hogy köcsög tesó hatalmas legyen?

Az ilyen történetekben pedig a rossz fiúk hatalomvágya mindig erősebb, mint a testvéri szeretet, családi és egyéb kötelékek vagy csak a morális és etikai hozzáállás pozitívuma, lelkiismeret, stb. Talán pont ezért unalmas már megint ezt végignézni számomra. Voltigern is megküzd azért démonaival, amikor beáldozza szívének harmatos rózsáját, azért, hogy a tesó is elpusztuljon, üresen hagyva a trónt, de mivel végül megteszi, legalább megvan, ki ellen kell majd főszereplőnknek harcolnia a film további részében. Ugye milyen jó, ha van egy csápos óhaj-sóhaj teljesítő mitológiai szörny dzsinned az alagsorban?

Apu és anyu a mágikus rontásnak és a klisés forgatókönyvnek köszönhetően kiszáll a filmből - ezzel már megint egy rövid és sablonos epizód szerepre kárhoztatva Eric Banát, akit, mintha valami gonosz erők taszítottak volna a B listás szerepkör leggázabb karakterformálói közé. Ez a srác tényleg sokkal jobb ennél, de valahogy nem tudom, mikor láttam tőle egy igazán jó főszerepet mostanában.

Uther gyermeke azonban valahogy életben marad. A film pedig egy zseniális montázsban meg is mutatja nekünk a következő tizenöt évet, amelyben Vortigern kívánsága beteljesül, Arthur (Charlie Hunnam) felcseperedik és tökös férfiállat lesz belőle, Guy Ritchie pedig megmutatja, hogy ha ütős képsorokkal kell bemutatni egy karakterfejlődést, akkor azt még mindig kirázza a ... kisujjából.

Hogy mi történik a film további részében?
Amire számítasz. A jók és rosszak örök harca, amely emlékeztet Robin Hood kalandozásaira. Szerethető hősök, egy csúnyán mellékes varázslónő (Astrid Bergès-Frisbey), egy Merlin, akivel nem is találkozunk és egy olyan darkos mozi, amelynek eleve az első félórája olyan szűrők és fényképezéssel megtámogatásával lett rögzítve, hogy ez alkalmatlanná teszi kamerás, kalózverzió megtekintése közben élvezni a filmet. Pont ezért az Arthur király első - és mivel egyelőre bukónak tűnik a tervezet - kalandját, amelyet ígéret szerint további részek követték volna, érdemes nagy-vásznon megtekinteni.

Logikailag vannak kívánni valói a történetnek, de nem túlságosan zavaróak. (Mondjuk Arthur birka mentalitását, hogy életét igyekeznék ott folytatni, ahol abbahagyta, miután a kardot már kihúzta a kőből, szerintem elég mellékvágány a karaktertől, mert túlélőként nem hiszem, hogy ilyen hülye vagy naiv lenne, hogy majd Voltigern fejet huny élete felett, miközben a szokásos jóslat szerint ő az egyetlen - ezt is ezer filmben láttuk már - aki az útjában állhat. Ez nettó baromság.)
Voltigern emberei is igencsak barmok, amikor a paranccsal ellentétben a kard kihúzása után nem szurkálják agyon a srácot, mert az "elájult". Mi van??? Voltigern egyszer már parancsot adott, hogy ha valaki sikeresen távolítja el Excaliburt a sziklából, amelynek a mágikus fegyver a fogja, azt agyon kell szúrni. Ez tök logikus. Arthur kihúzza, a fegyver hatalmas ereje összekoccantja a fogait, amire eldől, mint a zsák és a következő, hogy egy tömlöcben láthatjuk, ahol Voltigern, az idióta, akár a James Bond film gonoszai, elmondja azt a srácnak, amit nem kéne, hogy azután magára hagyja. Tudod mit, Voltigern, akkor pusztulj is bele!
Hát eleve nem kellett volna Arthurnak a tömlöcig eljutnia, hisz az embereidnek a test eldőlése után vagy ezret kellett volna a fiúba döfködniük, azután meg jelenteni a királynak, hogy teljesítve a parancs. Nem mindegy, hogy nem álló emberen történt az abszolválása?
Azt sem nagyon értem, hogy Voltigern miután megölte fivérét, miért nem tette el vele láb alól annak megbízható csatlósait? Miért hagyta, hogy elhagyják a királyságot és más utakon járjanak? Ezek mind hű harcosok voltak és mint ilyenek, zavaró tényezők. Voltigern egyébként is meglépte a hatalomért azt, ami már kívül áll a józan észen, nem értem, hogy akkor miért kockáztat azzal, hogy nem nullázza le azok számát, akik ismerik a család történetét és benne voltak a sűrűjében az eseményekben.
Megmondom miért: Mert szükség volt rá, hogy az öntudatra ébredő Arthurt valaki olyan irányítsa, aki egykor benne volt a klikkben, ezért pontosan tudja, hogy a főhősnek miért is kell legyőznie a zsarnokot.
De ha legalább ez a segítség rendesen bujkálna Voltigern elől. De nem. Odáig megyünk, hogy az egyik körözött bűnöző, aki többször megszökött már a fogságból - aha, tehát az egyébként oly heves csatlósok, amikor lehetőség volt rá, csak láncba verték, nem ölték agyon - a másik meg mintha kovácsként kamatoztatná harci tudását.

Az is érdekes, hogy a pöcsös Arthurt a szülők likviditási/likvidálási problémája után nem találták meg tizenöt évig, annak ellenére, hogy egyértelmű az alagsori csáprágók utasítása arra nézve, milyen komoly gátat szabhat a felcseperedő fiú az aktuális uralkodónak. Persze utána meg, mikor már legalább Arthur is megtudta, ki fia borja, akkor állandóan a seggében vannak a martalócok...
Csak tudnám, hogy a korábbi tizenöt év alatt ez a vehemencia merre kódorgott.

Charlie Hunnam jól hozza a félig barbár, félig előkelő mentalitású üzletember figuráját. Nem rajongok azonban érte, mert valahogy olyan ősparaszt életérzés árad a színészből, annak ellenére, hogy ő a pozitív hős. Remélem nem azért érzek így, mert Hunnam-mal az első találkozásom olyan negatív volt... Ő alakította ugyanis a "Hideghegyben - Cold Mountain (2003)" az albínó kiskakast, aki végül lekvittel Jude Law-val egy pisztolypárbajban. (Bocsi, ez szpojleres volt, ha nem láttad a filmet!) Viszont legalább a valóságban is nagyjából tizenöt évvel később megfordultak a szerepek és most nem Hunnam veszített látványosan, hanem Law.)(Bocs, ez megint szpojleresre sikerült, ha nem láttad a filmet.)

Az Arthur király egyszeri szórakozás és egyik hibája szerintem, hogy túlságosan kiszámítható. Mondjuk az az érdektelenség, ami egyelőre a mozikban fogadta, számomra érthetetlen. Amikor beültem rá, hárman voltunk a teremben.
A zenéje kiváló, bár néha túlságosan emlékeztetett a Sherlock Holmes-ra, csak ott azt hiszem a hegedű volt a fő hangszer, itt meg mintha nagybőgő vagy valami más lenne.
A mellékszereplők között találtam ismerős arcot. Külön üdítő pillanat volt amikor megjelent Töki nevelőapja a Kingsmanből, Geoff Bell, aki még egy elég jó jelenetet is kapott. Korábban is láttam tucatnyi filmben, de a Kingsman után most ismertem fel végre. Megjegyzem.
Előkerült Aidan Gillen is, aki mintha Kisujj karakterét egyenesen a Trónok harcából örökítette volna ide.
Djimon Hounsou pedig ismét egy mellékkarakter, amit már megszoktam tőle. Nem tudom, hogy Arthur idejében sok fekete srác koptatta volna a líceum (tudom, hogy mást jelent, nem ódon angol városkát, de tetszett a latinos hangzása...) kockaköveit, de mivel Ritchie középkorába - vagy korábban - még egy keleti harcos is sikeresen integrálódott a gladiátor iskolába, meg sem lepődöm semmin.
Te se lepődj meg, ha ez az értelmezése a kerekasztal lovagjainak köszönő viszonyban sincs azzal, amit korábban olvastál, tanultál róla.
A 3D-től még mindig nem vagyok elájulva. Várom azt a filmet, ami majd elképeszt.

60%

Ha megnéznéd, akkor válaszd a mozit, de ha nincs rá pénzed:
- Arthur király (2017)

Utóhatás - Aftermath (2017)

Utóhatás - Aftermath (2017)

Rendezte: Elliott Lester

A film Mafab adatlapja: Aftermath (2017)

Megtekintés: Egy rövidfilm alapja, elnyújtva, ezért nehezen fogja a megfelelő közönséget megtalálni.

Még csak azt sem merem állítani, hogy nem lesznek csalódott Schwarzi rajongók. Tíz éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy az egykori testépítő, aki korábbi filmjeivel felépítette félisteni hírnevét a vásznon, hogy eljön majd az az idő, amikor ez a hatalmas ember egy apró közembert fog alakítani, akinek tragikus életébe pillantunk bele. Azután érkezett a Maggie (2015) ahol már közel sem az akción volt a hangsúly és a karizom nem az ellenség aprítására rándult görcsbe. Ebben már egy másik, sokkal személyesebb, drámaibb Schwarzeneggert ismertünk meg és jól is állt neki a ránehezedő nyomás, az arcát barázdáló ráncok halma.

A film megtörtént eseményekre épült, Javier Gullón forgatókönyvére.

Ha lehet, az "Utóhatás" egy még eszköztelenebb, tisztább történet. Schwarzi pedig megoldja, mert mostanra már mindent elért, nagyjából bármilyen drámaiságot képes visszaadni a vásznon, hiszen ahogy életében beért, úgy, merem állítani, színészként is megtalálta helyét, legalábbis abban a műfajban, amiben korábban egy lyukas garast sem mertem volna adni a teljesítményéért.

Az megvan, amikor a keskeny járdán lépegetsz, szembe jön egy nő - többnyire rájuk jellemző, mert olyan előzékenyek - és mivel sok a kocsi, ketten nem férnétek el, végül inkább félreállsz, két autó közé, elengeded a másikat, aki néha rád sem nézve tovább megy, még csak oda se szisszenve neked, hogy: - Kösz.
Azután megunod a harmadiknál és inkább te mész keresztül, belekényszerítve abba, hogy lehúzódjon és látod, hogy ez már nem tetszik neki(k), viszont, mikor átmentél, te legalább kinyögöd, hogy: - Köszönöm!
Azután vissza se nézel, mert legalább megtetted a minimumom a másik felé, ha nem is voltál túl előzékeny - volt benned egy gesztus a másik felé, amiért ha csak töredék másodpercekre is, de akadályoztad, hogy élje a saját életét.
Erről a gesztusról szól az "Utóhatás", és így, kamaradarab, meg amolyan rövidfilm alapanyag is egyben.

Egy este Roman (Arnold Schwarzenegger) várja haza családját a repülőtérről, amikor tragikus események törik ketté életét; a gép egyelőre ismeretlen okokból lezuhant.
Rövid nyomozás után kiderül, hogy balszerencsés események sorozatát sikerült prezentálni az irányítótoronyban, amikor Jake Bonaos (Scott McNairy) egyedül maradt a helységben és a telefon működése közben technikai problémák léptek fel. Elég volt néhány pillanat hozzá, hogy két gép a levegőben ütközzön, megölve valamennyi utast és a személyzetet a gépeken.
Scott-ot nem hibáztatják a repülőtársaságnál és felmentik a szolgálat alól. A férfi lelkileg összetörik és eltávolodik a családjától.
Roman közben az igazáért küzd, ami jelen esetben nem a pénzbeli kártérítésről szól, hanem, hogy valaki a repülőgép társaságtól kérjen tőle bocsánatot a veszteségéért.
Mivel a kanosszajárás elmarad, a férfi lassan belesüpped a haragjába és miután kinyomozza a légi irányító új otthonának helyét, személyesen hozzá fordul, hogy megnyugvást találjon.
Sajnos, a találkozás nem megfelelő mederben zajlik le és ennek drámai lezárása örökre megváltoztatja az érintettek életét.

Úgy véltem, ha egy kicsit profánabb a befejezés, akkor talán elmarad a kritikában felvázolt fordított helyzet okozta apró katarzis, viszont egy kicsit hepiendesebb befejezéssel egy sokkal szerethetőbb alkotást kaphattunk volna. Ennél a történetnél pedig szerintem inkább okozott volna nagyobb katarzist egy bűnbánó, sírós, papírzsepis befejezés, mint amit végül Gullón-nak sikerült papírra vetnie. Az is a film negatívuma, hogy Bonaos karakterére a cseppet sem rossz, de világszinten alig ismert McNairy-t találták meg. Szerintem, ha egy Schwarzi közeli, ismert színész kapja a másik főszerepet, akkor még a befejezés felemássága is lehetett volna pozitívum. Így egy erősen tévéfilmszerű mozit sikerült összedobni, kiszámítható cselekménnyel, kevés konkrétummal. Az egyetlen ok, amiért be lehet mutatni, hogy a főszerepre sikerült megnyerni Schwarzeneggert. De az ő jelenlétét amúgy semmi sem indokolja.

50%

Ha megnéznéd:
- Utóhatás (2017)

- Kukucs! 

Itt, egyedül - Here Alone (2016)

Itt, egyedül - Here Alone (2016)

Rendezte: Rod Blackhurst

A film Mafab adatlapja: Here Alone (2016)

Megtekintés: Nagyon száraz, kőkemény dráma, amelynek a vége nem hoz feloldozást.

Blackhurst tucatnyi rövidfilm után elkészítette nagyjátékfilmjét, ami gyakorlatilag egy Walking Dead filler epizódnak felel meg, amelyben dráma az van, ellenben beleforgatott pénz kevésbé. Filler epizód az a töltelék rész, amely a karaktereket lehet, hogy jobban megrajzolja a nézők számára, ellenben lényegi történés - itt kifejezetten drága akciókra, pénzt kívánó eseményekre gondolunk - az minimális benne. Találomra belenéztem a direktor egy korábbi rövidfilmjébe. A cím hasonlósága miatt az "Alone Time"-ot választottam és teljesen véletlen lehet, hogy bizonyos részletek feltűntek a rövidfilmben - magányos női főszereplő, természet nagysága találkozik az apró emberrel - amiket első nagyjátékfilmjében ügyesen alkalmaz majd később. A "Here Alone" struktúrájában tökéletesen megfelelne a zombis sorozat egyik elmerengő epizódjának, ahol valamelyik karakterről tudnánk meg többet, akit azután, ahogy a sorozatban kezdjük megszokni, el is veszítenénk. Éppen ezért karakterdrámának a film tökéletes, ugyanakkor játékideje és sebessége próbára fogja tenni a nézőit.

Youtube - Alone Time:

A "Here Alone" egy nyomasztó világba kalauzol minket, amelyen végigsöpört egy halálos vírus, amelyre ellenszer nincs, ellenben néhány esetben előfordulhat természetes védettség ellene. Mikor még ki sem tört a járvány, a kórházban dolgozó Ann (Lucy Walters) férjével (Shane West) és csecsemőjével elhagyja a nagyvárost, hogy a férj gyermekkori kedvenc és oltalmat nyújtó erdős vidékén vészeljék át a lehetséges pusztítást, amíg helyre nem áll világ rendje.
A világ elbukik a gyógyulásért vívott harcban, ellenben mielőtt Ann férjét, Jasont is legyőzné a kór, mindenre megtanítja a nőt, amire annak szüksége lehet a túlélés érdekében. Azaz majdnem mindenre.
Ann egyedül azzal nem tud megbirkózni, hogy gyermeke is fertőződik a vírussal és végül egyedül marad.
A mindennapi unalmas rutinját végül felrúgja, hogy belebotlik egy lányba (Gina Piersanti) és annak nevelőapjába (Adam David Thompson) és miután kissé összekapja őket, elhatározzák, hogy hármasban kalandoznak tovább Kanada felé, bízva abban, hogy ott menedéket találnak, de előtte még szükségük van némi útravalóra, amelynek megszerzése drámai eseményekhez vezet.

A "Here Alone" nagyon kemény kamaradráma, amely amolyan jutalomjáték Lucy Waltersnek, aki a film legalább egyharmadában halvány női amazonként, Bear Grylls-ként igyekszik túlélni a természetben, bemutatva néhány apró praktikát is. (Mondjuk, hogy a horgászat rejtelmeibe nem lett korábban bevezetve, pedig alap lenne, hogy elkerüljük az éhezést e kies vidéken, az számomra kissé karakteridegen húzás.) Közben flashback formában apró töredékekből megismerjük Ann múltját, hogy miért is ragaszkodik az önkéntes száműzetéséhez, amiből az érkező kis család is csak igen nehezen tudja kirángatni. A múlt sötét árnyai még a harcedzett gyomrú drámakedvelőknek is egy nehéz jelenetsor lehet, ám ez a kulcsa annak, hogy végül egy szituációban Ann miért úgy dönt, ahogyan a befejezésből megtudhatjuk és amelyik döntésnek a jogosságát talán korábban megkérdőjeleztük volna. Ennek köszönhetően valamennyire beleláthatunk Ann női lelkébe.

Szpojleres magyarázat, bár jobb lenne ha előbb látnád a filmet!
- Ann-t igen nehéz helyzetbe hozza az élelemszerzés közben a fiatal lány, Olivia, mivel leüti a nőt és gyakorlatilag sorsára hagyja az élelemtől megfosztott házban. Ugyanis Olivia féltékeny az Ann és a nevelőapja, Chris között kialakult intim kapcsolatra. Ann azonban sikeresen megszökik az épületből és mire visszatér a táborhelyükre, pont beleszalad egy falkába, amelyik megtámadta a férfit és a lányt. Végül, miközben az életükért küzdenek, Ann a puskája fedezékéből segít levadászni a zombi szerű lényekké mutálódott embereket, azonban a végső pillanatokban választania kell, hogy egy golyót Olivia vagy Chris megsegítésére lőjön ki.
Oliviát választja, annak ellenére, hogy a lány majdnem megölte.
A magyarázat pedig a kényes lépésre a múltban rejtőzik, amikor Ann elveszítette Hailey-t - sőt, szó szerint a halálba segítette a gyermeket - és azóta penitenciaként gondolva rá, remeteként él az erdőben. Nem képes még egy gyereket a sorsára hagyni és ezért inkább a lány mellett dönt, hogy majd elviszi magával északra, hiszen a híradóban hallható töredékes szövegek szerint talán ott még vannak túlélők.

Blackhurst filmje szépen fényképezett tájakon játszódik, kellemes a szemnek. A film első felében remekül megismertetik velünk a főszereplőt, később pedig megfelelően adagolja a forgatókönyv mind a lényegi információkat, mind pedig az érkező család karaktereiről a tudni valókat.
Egyáltalán nem könnyű film - talán feszesebbre is vághatták volna, hiszen a rendező korábban egészen jó tempójú rövidfilmeket készített el - de drámakedvelőknek érdemes megnézni.
Ha már be kellene lőnöm valahová stílusában, akkor olyan mozik jutnak az eszembe, mint pl. "A fal - Die Wand (2012)" - amelyben egy nő kerül misztikus csapdába vidéken, miután egy láthatatlan fal ereszkedik le egy viszonylag nagy területre, ezzel elzárva őt a külvilágtól, amiből drámai túlélési verseny keletkezik vagy olyan dráma, mint a "Z, mint Zakariás (2015)" amelyben egy nő szintén valami pusztító betegség elől menekül a vidékre, ahol találkozik két férfivel, akik végül hatalmi harcot kezdenek folytatni a nő kegyeiért.

Shane West szerepeltetése számomra kicsit zavaró, mert volt idő, amikor a színészben sokkal több potenciált láttam, mint most, amikor ilyen viszonylag apró mellékszerepekkel szórakoztatja magát és rajongóit. A srác csak benne volt a kultikus magasságba emelkedő Vészhelyzet sorozatban, meg olyan akció-képregény feldolgozásokban, mint "A szövetség", amely egyben Sean Connery utolsó olyan szerepe, amelyben testben van jelen a vásznon. West ennek ellenére alig tett le olyan produkciót mostanában a deszkre (már aki oda menti...), amely miatt érdemes lenne követni karrierjét. (Nem, sajnos sem a Nikitát, sem a Salem-et nem követem figyelemmel.)

60%

Ha megnéznéd:
- Itt, egyedül (2016)

Ha van véleményed, oszd meg velünk!