2015. február 9., hétfő

A séf - Chef (2014)

A séf - Chef (2014)


Rendezte: Jon Favreau

Megtekintés? - Aranyos blődli, tehát miért ne?

Jon Favreau, akinek fizimiskája és filmes kisugárzása rengeteg néző ellenszenvét vívta ki ismeretlenül is - Miló nem csípi... - készített egy filmet, melyben saját buksáiját simogathatja elégedetten: Jó vagy fiam! A film nem egy rendezőről szól, aki kis színészként kezdi, majd mainstream mozik rendezésével ér el hatalmas sikereket. Az túl egoista megközelítés lett volna, még tőle is. Inkább készített egy hangulatos kis filmet, amely az Internetes marketing világába vezet és bár nem állítom, hogy elmélyíti konyhai ismereteinket, de étvágyat kaphatunk tőle, annyi finomságot kell végignéznünk a másfél órás játékidőben. Gyakorlatilag amit látunk egy másfél órás "El Jefe" road movie, amely körbeutaztat minket az amerikai-spanyol gasztronómiában. Nagy vonalakban sajnos, mégis, az a kevés, amit látunk, kellemese a szemnek. (A gyomor meg hoppon marad.)

Dustin Hoffman egy seggfej lesz, Oliver Platt pedig seggfejből kedves és joviális befektetővé avanzsál. Közben egy elvált házaspár ideális kapcsolatát is megismerhetjük, melyben fontos szerepet játszik a séf kiskölyke, akinek alkalmazkodóképessége teszi a főszereplőt jobb apává. Ugyanis ha Percy (Emjay Anthony) nem szeretné annyira az apját és nem lenne alkalmazkodó képessége, kompromisszumra való hajlama, akkor nézhetnénk, ahogy apa és fia lassan eltávolodik egymástól, hiszen aki a kapcsolat oroszlánrészéért megtesz mindent, az Percy a kölyök. Apu ugyan tudja, hogy változtatnia kellene, hogy jobb apuka legyen, mégsem igazán képes erre: annyira az ételek és azok készítésének büvöletében él, hogy ha Percy nem lenne ilyen képlékeny, biztosan alig látják egymást. Szóval állítom, hogy ebben a családi háromszögben az anyuka és a kölyök az igazán jó fej. Valójában, a filmet végignézve, nem is nagyon értem, hogy Inez (Sofia Vergara) miért vált el Carl-tol (Jon Favreau), ha ennyire kedves és alkalmazkodó tudott maradni hozzá. Egyáltalán nem ezt szoktuk meg az átlagos amerikai független filmektől. abban az elvált házastárs többnyire átveszi a föld összes gonosz mostohájának a jellemvonását, még akkor is, ha a filmbeli gyermek lelkét is roncsolja ezzel apró rozsdás gubaccsá. Itt valahogy nem így van. Carl-t a közvetlen környezete nagyon kedveli, haragudni, hibái ellenére is kevesen tudnak rá. A főnöke jelen esetben nem számít, hiszen a Dustin Hoffman által játszott munkaadó, Riva, talán a leggyengébb karaktere a kész műnek. Klisés és logikátlan a húzása is, amikor az ételkritikus megjelenésének ellenére - aminek folyománya egy olyan rossz netes blog-kritika, melybe kicsit Carl is beleroppan - újfent azt az ételsort teszi elé az asztalra, amit az már egyszer szellemtelennek és lelketlennek titulált.
De ez legyen a legnagyobb bajom a filmmel.

Bár a rendőr bácsi elkéri a papírokat, azért tudja, hogy egy celebbel, hogy illik bánni.

Favreau filmjében tanúi lehetünk, hogy kellő technikai háttér tudással egyetlen gyerek is lehet egyszemélyes marketing manager, akinek kellő helyre pöttyentett reklámmorzsái akár egy jövedelmező vállalkozást is az égbe emelhetnek. Csoda, ha én is használom a facebook-ot?
A való életben persze semmi sem megy ilyen gördülékenyen és a film nem tér ki arra sem, hogy milyen engedélyek illetve jogszabályokat kell betartani mozgó árusként, illetve a könyvelést, mint szükséges rosszat, említés szintjén sem érinti a film, így egy kicsit olyan, mintha megint egy ragacsos amerikai álmot kellene lenyelnie az Európai, sok kellemetlenséghez szokott nézőnek. (Hasonlóan az olyan amerikai tini filmekhez, amelyekben a kiscsajok egész nap vásárolgatnak a plázában, nem gondolva olyasmire, mint hitelkártya keret és hasonlók, pedig tudjuk, hogy azért ott sem minden kolbász és mazsolás kalács.

Kedves éhező étkezőink, a napi menü a busz oldalán. Lehet sorban állni.

Favreau, akit én amúgy kedvelek, nem rossz színész. Talán nem is akkora ász, mint munkássága illetve a film sugallja, de szórakoztató figura. Általában bunkó mellékszereplőket szokott alakítani, valamilyen fóbiával, beidegződéssel. Itt csak egy pasas, akinek az élete a konyha és a vendégek. akkor van elemében, ha ételeket párosít össze, hogy végül a katyvasz egy gyümölcsöző szimbiózisban tűnjön el az éhes sereg gyomrában. Ez más világ. Ez nem a menza konyhák, titokban bagózó, lelakott mámijainak tevékenysége. Nem az egoista, magukat valóságos istennek, királynak képzelő, sznob "művészek" világa, akik szemrevaló, de fogra már inkább nem elég kompoziciókkal kápráztatják el a tányért és a vendéget, aki azután éhesebben távozik, hiszen a Gidding Food jellemzője a látvány és nem a mennyiség.
Carl elveszít egy csatát, így jól felszerelt konyháját elhagyva a fapadosabb minibuszra cseréli. Ez azonban kevés ahhoz, hogy ne tudjon remek és elég ételt adni az embereknek. Legjobb barátja és jobbkeze, Martin (John Leguizamo) vele tart a kereszteshadjáratban, melynek lényege valójában az, hogy kicsit helyre rakja Carl megtépázott egoját. A feladat sikerül és apa-fia is jobban összeszokik.

A séf igazi családi film, amennyiben a családot egy elvált apa és kisfia jelentik. Olyan, mint egy kicsit gejl desszert.
Nem olyan, mint a bélszín vagy steak, amit üdvözült mosollyal falatoznak egy eldugott tornác hátsó traktusában.
Ha a filmben nyomokban tetten érhető a jellemfejlődés, akkor abban a legerősebb Percy, Carl fia és a kaja-kritikus, Ramsey (Oliver Platt).

Amikor a fiú sokkal alkalmazkodóbb, mint az apuka. Ilyen gyerek egyszerűen nincs is!

Egyszer látnod kell, de jó tanács, ne akkor nézd, amikor épp üres a hűtőd.
Scarlett Johansson pedig csupán azért szerepel benne, mert Favreau egy szemétláda és pontosan tudja, hogy egy szakácsos film megtekintésébe csak így tudja belerángatni a hetero férfi nézőket.
(Ami persze nem jelenti azt, hogy aki magától nézi meg a filmet, az szükségszerűen meleg, de...)

65%

Tudni akarod milyen egy rossz szakács? Görgess lejjebb!

Blog: A szakács egy másik "állatfaj"

Tizennégy éves korom óta dolgozom a kereskedelemben, és egy helyen való húszéves munkámnak köszönhetően mára megtanultam, hogy a szakács, mint olyan, egy külön "állatfaj". A történetben szereplő figurák léteznek, csak lehet, hogy egyes jellemvonásokat összeragasztottam, egy karakterbe. Ettől függetlenül, amit itt olvasni fogsz, az megtörtént, valóság, felesleges kozmetikázás nélkül.

Az első, amit az ember megláthat egy lehetséges szakáccsal kapcsolatban, az önéletrajza. Megtanultam, hogy ez a valósággal általában köszönő viszonyban sincs.

"Képes vagyok logisztikailag folyamatosan biztosítani a munkát." = Majd irányítok!
"Jó alkalmazkodó képesség." = Majd irányítok!
"Ételek tálalása, ellenőrzése, stb." = Főzni utálok, kezem be nem mocskolom, de irányítom a munkát!
"Barátságos" = Nem az!
"Szabad időmben Playstation-ön játszom vagy a kutyámat sétáltatom." = Emberekkel semmilyen kapcsolatot nem tudok kialakítani.


Az utolsó figurák igazi varázslók voltak. Az egyik bejön az üzletbe. Pökhendin nézelődik. Belelapoz az étlapba. Pillanatok alatt arcán lekicsinylő kifejezés terül szét.: - Ez az étlap szar!
Hamar kiderül, nem tud pizzát gyúrni, sosem csinálta. Közel húsz éves szakács múlttal. (Kb. mint én...) Tanulni? Az eszébe sem jut. Igaz, hogy pizza tésztát készíteni kb. tíz perc alatt meg lehet tanulni.
Kell egy recept, egyszer megnézni, ahogyan a gép összegyúrja - persze nem árt saját kézzel is elkészíteni néha, hiszen akkor nem esünk majd kétségbe, ha a dagasztó hirtelen bedöglik - majd később esetleg az arányokkal - fűszer, liszt, összetevők - kísérletezni, hogy egy igazán finom tésztát hozzunk létre.
Emberünk - aki önéletrajza szerint képes és szeret új dolgokat tanulni - hallani sem akar a pizzáról.
- De ezt szeretik a törzsvendégek! - említi meg egyik kollegina.
A válasz abszolút nem felhasználó barát: - Szarok a törzsvendégekre. Majd lesznek újak!
Sajnos nem voltam éppen bent, mert elmondtam volna emberünknek, hogy a vendéglátós célja nem az, hogy elkergesse az addigi törzsvendégeit, hanem, hogy bővítse a klientúrát.
Azután, emberünk - kurva nehéz nem ideírni a nevét, hátha vissza jut hozzá és akkor generál benne némi szakmai alázatot, mert egyrészt sérteném a személyiségi - ami mellesleg eléggé unszimpatikus - jogait, másrészt, sokkal inkább sértődne meg a parasztja, mint tanulna az esetből.
A pizza helyett olyasmikkel dobálódzik, mint: kacsamáj, libamáj, velős pirítós.
Aha. A pizzából lehet készíteni vagy negyven fajtát... lehet csak zöldséges, pikáns, zsíros, kiadós vagy egyszerű. Nehezen képzelem, hogy kiváltja holmi májkrém - vagy inkább paté? pástétom? - vagy egy száraz kenyér, némi zsíros cafadékkal, amelynek tárolása legalább kényes, mint állat és ha nem adod el nagyon gyorsan - márpedik nem adod el, mert réteg kaja - rád rohad vagy te zabálhatod fel, mielőtt kidobnád.
emberünk - aki elvileg szakember is a szakács szakma helyett - nem vette a fáradtságot, hogy feltérképezze a környéket, környezetet. Nem beszélt a kollégákkal, kikérve a véleményüket. Nem ült le a pulthoz, hogy figyelje, kik járnak be hozzánk. Nem. Semmi. Nada.
Emberünk úgy vélte, hogy ő egymaga Salamon és Midasz király trónörököse. Szakmai múltja és önmagába vetett bizalma biztosítja, hogy amit ő az étlapra rittyent, arra majd tódul a nép.
Párizsi álom? Desszert. Kell bele Amaretto, nem kevés, dió, de nem dejó, apám-fasza. Eladási ár? Durván 1400.-Ft. Mellettünk egy cukrászda, olcsó sütivel. Arra is csak akkor jönnek, amikor hat után olcsóbb a kínálat. Lehetséges szakácsunk, úgy gondolja, hogy a kispénzű egyetemisták, csövesebb külföldiek, akik a Hiltonból menekülnek át hozzánk sörözni, mert mi jóval olcsóbbak vagyunk, meg a jó-munkásemberek majd 1400Ft-ért fognak egy habos-babos krémes csodát magukba lapátolni. Minimálbérből.
Az étterem, ahol dolgozom, valamikor jó helyen volt. mellettünk pörgő infrastruktúra, mozi, miegymás. Mára elcsöndesedett az utca, akik jönnek, főleg törzsvendégek. Kedves emberek, de nem a tehetősebb réteg. Annak ott van Buda, ott van a Váci utca, ott van a Liszt Ferenc tér, stb. Nekünk egy rendes parkolónk sincs, ami eleve elengedhetetlen, hogy a kényelmes gazdag betolja a pofáját. :)
Lehetséges szakácsunk ezeket nem mérlegelte, nem mérte fel.
Helyette, előadott valami ostoba történetet arról, hogy az angol királynőt csupán egy véletlen folytán nem tudta kiszolgálni, amikor az nálunk járt.
Homályos történet, annyi lyukkal, mint egy jó Eidami.

Csak azt kérdezném: Ha ön szakmailag olyan nagy szám, miért nincs saját főzőműsora? Miért nincs egy szakácskönyve? Miért nem maga után kapkod a gazdag elit, kinek étterme van, de szakácsa nincs?
Ha ön olyan nagy tehetség, akkor ha beírom a nevét a gugliba - mert erre is jó - akkor alig két oldalnyi szó-szedettben jelenik meg a neve és ezek egyike sem szakmai témájú???
Talán, mert ön szakács ugyan, de igazi kutyaütő?
Nem sértésnek szánom, de aki számít, arról ilyen-olyan formában cikkeznek. Ha önről semmit nem találni a világhálón, akkor úgy érzem, vagy az Internet diszkvalifikálta magát vagy ön tódít önön nagyságáról.

Mellesleg nekünk szakács kell a konyhára, nem egy diktátor. Ne ön akarjon, - még egy órát nem dolgozott, semmit nem bizonyított nekünk - minket megváltoztatni, hanem előbb alkalmazkodjon, majd közösen ötletelhetünk, hogyan változtassuk meg az étlapot.
Közösen. Több szem, többet lát.
Nem úgy, hogy maga a hasára üt, oszt majd az úgy lesz.

A másik meg előleget kér. Még mielőtt a fakanalat a kezébe vette volna. Még mielőtt hitelt érdemlően leinformálta volna az ember. Még mielőtt...
Nem is kicsi, hanem egy szemérmetlen összeget. Úgy, hogy azt sem tudjuk, kiféle, honnan jött. (És mint kiderült, hiába célozgatott rá, hogy a főnök megengedte a kölcsönt, utóbb kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs.)
mi ez, ha nem a lopás illetve sikkasztás egyik formája?

A másik meg alkoholista.
Nem az első napokban. Dehogy. Az állásinterjúra tisztán - minden értelemben - érkezik. Ő? Inni? Ne sértsük meg..., hogy nem hívjuk meg egy sörre!
Azután, egyszer csak dülöngélni kezd. Koncentráció az ablakban. Összekeveri a pizzákat, köreteket. Kezd hülyeségeket mondani a kézi lánynak, végül...
...fogja magát és angolosan távozik a hátsó ajtón keresztül, az udvaron. Se szó, se beszéd.
Telefon kikapcsolva.
Köszönjük.
Felnőtt ember, ha baja van: szól.
Ha "elszökik", hajlamos vagyok azt gondolni, hogy takargatni valója van.

És ilyen emberekkel találkozom, nap, mint nap.
Saját tapasztalat?
A nagyhangú szakácsok ugatják a munkát.
Sokkal megbízhatóbbak az alázatos, halkabb figurák.
Az alkoholistákat nehezebb kiszűrni, bár az arcbőr, orr színe sokat segít.
Manapság a szakács szakma erősen felhígult.

A legtöbb dolgozni nem szeret, inkább csak állna a rozsdamentes pult mellett és Jedi erejével készítené a meleg ételeket, rávarázsolva, levitáltatva a tányérra. A munka oroszlán részét simán rábasszák a kézi lányra és ott igyekszenek alá keverni a felszolgáló személyzetnek - persze magukat szarrá fényezve - ahol tudnak.

2015. február 2., hétfő

Remake: Az ördögűző (1973) - Seytan (1974)

Csak érdekességként említem meg, hogy a törökök, egy időben, jó filmes és csóró szokás szerint, a világ filmterméséből ollózták, lopkodták össze a saját anyagot. (Emlékszel még, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években milyen nagy számban magyarítottak világságereket kis országunkban, mintha nem lenne elég saját ötlet.)






A Seytan (1974) az egy évvel korábban készült Ördögűző gagyi és szinte szolgaian hű átirata. A pofátlanság netovábbja, hogy még Mike Oldfield világhírű Tubular Bells/Csöves harangok című munkáját is átemelték, amely az eredeti változatot is hátborzongatóvá tette.








A youtube csatornának köszönhetően bele nézhetsz ebbe a remek filmbe: