Igaz történet alapján - D'Aprés Une Historie Vraie (2017)

Igaz történet alapján – D’Aprés Une Historie Vraie (2017)

Rendezte:  RomanPolanski

A film Mafab adatlapja: Based on a True Story (2017)

http://carolebethuel.com/dapres-une-histoire-vraie-roman-polanski/

Megtekintés: Pszichológia szakos diákoknak kötelező darab és azoknak is, akik már keveredtek energia-vámpír kapcsolatba. Azoknak szintén, akiknél beütött bármilyen alkotói válság.

Volt idő, amikor kifejezetten szerettem Polanski filmjeit, annak ellenére, hogy témájuk néha nem győzött meg teljesen. Volt bennük valami fanyar humor, ami kedvemre való volt. Még úgy is kedveltem, hogy a mélyen elítélt metoo liga tagjaként híresült el, akkor, amikor még nem is kiáltott senki metoo-t.

Azután valami megváltozott benne vagy bennem (?) és már nem éreztem a kedvemre való humort a mozijaiban és bizonyos szempontból azután is remekműveket tett le az asztalra, ennek ellenére már nem éreztem a zsenijét. (Pont, mint Woody Allennél.) Kiöregedett vagy csupán elveszítette kohéziót, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, mintha nem szerelemből készülnének már filmjei, hanem mert... ...ez a hivatása. Még motiválja, hogy keressen érdekes, zsigeri témákat, hogy azután forgasson belőlük valami személyes mozit, azonban a tüze kihunyóban van. Az a „személyes” íz hiányzik nekem marhára. „Az öldöklés istene” állítólag egy remek kamaradráma és a jó kritikák miatt fogok nekiülni még egyszer. Igen, mert elsőre nem bírtam végignézni.

Ismét embert próbálónak éreztem legfrissebb munkáját megtekinteni, ami nem másról szól – és ezzel talán önmagára is reflektált – mint az alkotói válságról.

Adott egy elismert és sikereinek a csúcsán tevékenykedő írónő, Delphine Dayrieux (Emmanuelle Seigner) aki idegösszeroppanás határán egyensúlyozva igyekszik túlélni a sikerrel járó mindennapokat, miközben egyre nehezebb teher nyomja a vállát: gyakorlatilag három éve írói válságban szenved és képtelen feldolgozni ezt a tehetetlenséget, miközben a kiadója napról-napra erőszakosabban igyekszik kiverni belőle valami használható anyagot.

Delphine egy dedikáláson megismerkedik a titokzatos Elle-vel (Eva Green) aki mint egyik legnagyobb rajongója mutatkozik be és véletlenül – hihetnénk először – a találkozó utánra szervezett party-n is feltűnik, ahol rövid idő alatt megbarátkozik az enervált és már-már végkimerülésig hajszolt Delphine-nel.

Elle nagyon hamar Delphine életének része lesz és megy is minden a kellemes thriller vonalon előre, akár egy közepes Stephen King regényben. Mondjuk ezt nem ő, hanem Delphine de Vigan író-rendezőnő vetette papírra, amiből a rendező és Olivier Assayas gyúrt össze egy forgatókönyvet. Egyértelműnek veszem, hogy az írónő már csak a karakter neve miatt is, de önéletrajzi elemeket használt fel a történethez, amely könyv formában valószínűleg még érzékletesebb munka lehet, mint a kész film, hiszen a karakterek lelki vívódásait még remek színészekkel sem egyszerű vissza adni képi formában, ha nem erőszakoljuk tele a filmet belső monológokkal. Ráadásul, ha már itt játszom az eszem, mint íráselemző, a cím sem véletlenül az, ami. Ezek szerint de Vigan egy időben nem dolgozott túl vígan.

Elle (Eva Green)

Szóval a belső monológoktól megkímélnek minket, talán mert szerkezetileg nem működött volna megfelelően a szétesés szélén álló főszereplő szájából hallani a gondolatait.

Így azonban egy lényegre törő és szikár kamaradrámát kapunk, amelyben egyik nő rátelepedik a másikra, miközben a szimbiózis helyett fokozatosan parazita kapcsolattá alakul a közöttük meglévő kényes egyensúly. Ebből a szempontból azonban remek a mozi, viszont nem megújító. Bizonyára már mindenki látott legalább egy ilyen filmet, amelyben a negatív szereplő fokozatosan hálózza be a hőst, szinte átvéve szerepét annak életében, míg végül az egész nem csúcsosodik ki valami végső leszámolásba, amelyben többnyire, a korrektség jegyében, győz a „jó” oldal, bár, sokszor közel sem olyan kifinomult módszerekkel, mint ahogyan korábban behálózta a „rossz”.

Ebben a filmben azonban minden lineárisan, nyílegyenesen vezet a végkifejletig és az egyetlen, ami még meglepheti a nézőket, az a film végi apró csavar, amelyre persze szükség is volt, ha valamilyen formában hűek akarunk maradni ahhoz, amit a cím sugall és nem megyünk el az olcsó horrorfilmek irányába, habár az alapanyag miatt bőven lett volna rá lehetőség. De elengedtem, mert van néhány mozi, ami már boncolgatta a témát abból az irányból.

Így azonban a végeredmény semmi több mint korrekt, azonban felületes nézőknek pont olyan lesz, akár egy pohár víz: színtelen, szagtalan. Oltja a szomjat, de semmi maradandó.

Polanski már sokadik alkalommal dolgozik együtt múzsájával, aki közben hozzá öregedett a mesterhez. Tulajdonképpen furcsállom is, hogy valamiért ezzel a hölggyel kötötte össze az életét, hiszen már első munkáinál kitűnt, hogy Seignert azért nem túl felkészült színésznő. Itt azonban meglepően jól hozza a karaktert, talán még Green-en is túltesz, mert a 13 évig angol produkciókban feltűnő Green itt szinte egyetlen arckifejezéssel formálja meg és viszi végig Elle figuráját. Persze, lehet, hogy koncepcióhoz tartozott az is, hogy minimális érzelmi skálán bontakozzon ki a karakter, így azonban abból a szempontból zavaró, hogy egyszerűen túlságosan egyértelmű Elle karakterének iránya, illetve ahová viszi a cselekményt. Nincs lépése, amivel meglepne minket, és amikor dramaturgiailag lelepleződhetne a figura, a forgatókönyv szinte megfeledkezik kihasználni az adott részt, mert még nem jutott a végponthoz, amit felépített a történet. Mondjuk, jobb is hogy Delphine figurája tesze-tosza, mert ezzel még húszpercnyi anyagot tudtak hozzátenni a filmhez.

Összességében azonban pont a túl tűéles történetvezetés miatt nehéz belemerülni a filmbe, mert kiszámíthatósága miatt kevesebb teret ad gondolkodni és csak az járt a fejembe, hogy az írónő mikor ereszt golyókat és száll szembe Elle-vel.

Delphine (Emmanuelle Seigner)

Nem is én lennék, ha nem említenék meg legalább egy címet a témában, ami legyen az „Egyedülálló nő megosztaná...”, talán pont azért, mert másik cím nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy legalább 3-4 hasonló mozit láttam már a rátelepedés témában és 1-2 pedig kifejezetten arról szólt, hogyan akarja egyik szereplő átvenni a másik identitását. De túl sok filmet nézhetek mostanában, mert a filmcímek nem jutnak olyan gyorsan eszembe, mint pár éve.

Erős negatívum, hogy Vincent Perez és Dominique Pinon szerepe olyan lett, amilyen.

A befejezésről, amiről azonban lehet, hogy érdemes lenne kicsit többet beszélni, most mégsem tehetem meg, mivel elszpojlerezné az egyetlen igazi meglepetését a filmnek. Aki pedig végignézni az első kilencven percet, megérdemli a végét.

Jó értelemben!

60%

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

47 méter mélyen 2 – 47 Meters Down: Uncaged (2019)

Rendezte: Johannes Roberts

A film Mafab adatlapja: 47 Meters Down: Uncaged (2019)

imdb.com

Megtekintés: Ha én végig bírtam egyszer nézni, akkor – feltételezvén, hogy nem vagy nálam nagyobb kéjenc – egyszer neked is menni fog.

Jelen esetben igyekszem nem hagyományosan, rám jellemző módon írni a filmről, hanem csak így idedobálnám az észrevételeimet, nem feltétlenül „érkezési” sorrendben.

John Corbett:
Kedvelem ezt a fickót. Valójában nem tudom, miért – egészen biztos nem azért, amit a vásznon okoz – de biztos, hogy kedvelem, mert ha meglátom a nevét egy stáblistán (and John Corbett, mert valamiért őt ki szokták emelni) már mosolygok, hogy na, megint mit fog csinálni. John Corbettet talán sokan ismerik, ha más nem, arcról és a filmnézők szerintem két női programhoz köthetik leginkább: A „Szex és New Yorkhoz” és a „Bazi nagy görög lagzihoz”. Mindkét film a nőket és a zsepit célozza meg, mert, hogy a szemed könnyezni fog, ha ezeket nézed, az biztos. Az más kérdés, hogy sírós vagy örömkönnyek ezek.

Nekem a „Szex és New York” kimaradt. Tény, hogy egyszer, a moziba küldött első résszel tettem egy próbát, ám a kísérlet, hogy végignézem kétszer is hamvába holt. Egyszerűen nem bírtam nézni ezt a négy karaktert, ahogyan élik az életüket, ami azért fura, mert a „Született feleségeket” viszont kifejezetten kedveltem. Tehát nem a nőgyűlöletem az oka. Ami nincs. Szerintem. Bár, ha azt vesszük, hogy csak végignéztem egy mozit, amelyben cápák falják fel őket... Mert, ugye ez jön át a reklámokon.

Corbett számomra nem színész. Bármiben láttam, sokkal inkább tűnt valakinek, aki nyert egy versenyt, melynek a fődíja, hogy eljátszhat egy szerepet egy készülő moziban. Ő pedig megjelenik, eljátssza és eltűnik. Már a „Bazi nagy görögben...” is egy szerethető figura volt, aki betévedt átlagembernek tűnt a film világába. Mert valahogy, olyan kedves fickó. Még akkor is, ha néha olyan karakter bőrébe bújik, aki negatív az adott moziban. Bevallom, ezt nem sűrűn látom és amúgy kedves mackós kisugárzása miatt nehezen is hiszem. Azonban a színészek igenis néha kilépnek a komfortzónájukból, hogy valakinek bizonyítsanak, vagy mert bedrogozva íratták velük alá a szerződést. Másképp nem is lehet, nem igaz?
Corbett tehát ismét a stáblistán, a megtisztelő „and” előtaggal, amiből pontosan tudtam, hogy vagy szemétláda lesz, vagy nyúlfarknyi, vagy meghal. Mondjuk szemétláda szerep esetén ez hatványozódik.

Mindentől függetlenül úgy vélem, ha a neve megjelenik egy stáblistán, akkor nem lehet tökéletesen fos a végeredmény, mert van azért érzéke hozzá, hogy a filmek, amikre igent mond, valahogy ellavíroznak az imdb 4 csillagos értékelése fölé. Néha súrolva azt.
Nem is nagyon vártam azt, hogy a „47 méter 2” hatalmas durranás lesz, lévén, hogy az első rész is erősen lógatta a lábát a zs kategóriába. Ezt pedig, ahogy olvastam, megfejelték azzal, hogy több női szereplő!

https://www.indiewire.com/2019/08/47-meters-down-uncaged-review-sharks-1202166270/

Ha pasi vagy, arra gondolsz, amire én: csinos popsik, mellek, kivillanó lábak végig, amíg tart a film. Talán ez volt a legerősebb oka, hogy végignéztem és a feliratot olvastam, nem híreket a telefonomon. Mert valamiért érdekelt, akkor is, ha tudtam, ez nekem túró.
Ahogy öregszem, egyre nehezebben bírok végignézni filmeket. Ha az első 5-20 perc nem fogja meg a kezem és vezet magával, elveszítem az érdeklődésemet. Itt is megvolt rá az esély, mert a felütés több apróságot elárult számomra.

1. A film úgy klisés, ahogy van, ráadásul hevenyészetten dobálja ezeket össze, pszichológiai mélységig már nem merészkedik. Értem itt a főszereplő két lány közötti kialakult féltestvéri viszony minőségét. Meg az iskolai bully jelenséget, stb. Tehát van történés, de mindet láttuk valahol.

2. A film forgatókönyve gyakorlatilag „A barlang – The Descent” forgatókönyve, szörnyek helyett cápákkal, barlang helyett barlanggal és vízzel.

3. Nem nagyon lesz kiért izgulni, mert a forgatókönyv senkivel nem foglalkozik annyira, hogy érdekeljen bennünket. Ez abból is meglátszik, hogy a film végén már nem térnek ki arra, hogy vajon anyu hogyan reagált. Azt nem kell tudnunk. Maradjon ez a főszereplők titka. Pedig, a korábbi kapcsolati háló miatt legalább két mondatot rászánhattak volna, hogy sejtésem legyen, hogyan lesz ez tovább. Igen, nem szeretem, ha egyes szereplők kezét túl hamar engedi el a film.

4. Amikor azt írtam, hogy a film klisés, azt úgy értem, hogy az! Amit előre sejtesz, az meg fog történni! Minden! Ennél fogva különösebben – a karakterek felépítésének hiánya mellett – a film másik negatívuma, hogy kiszámítható. Elég kevés az élvezet abban, ha előre tudsz két perccel korábban mindent.

Az ilyen filmek persze szabályrendszer szerint épülnek fel. Ezek egyike, hogy a legtöbbször a karakterek olyan szituációba keverednek, amibe te, a vászon előtt ülve határozottan nemet mondanál. Azután egy ponton – általában még az elején – kiderül, hogy a szereplők nem elég, hogy nagy szarba kerültek, de senki nem tud róla, hogy ott vannak!
Ezt néha elhiszem, máskor nem feltétlenül. Azonban, ha Corbett karaktere valóban olyan profi, mit állítják, nem fogadom el magyarázatnak, hogy azért nem fogják keresni őket, mert a felfedezett barlangot titokban fedezték fel, senki nem tud róla.
A cápák is pofátlanok, hogy bár a pasik egy ideje végeznek itt kutatásokat, a dögök eddig nem érezték, hogy tiszteletüket tegyék.

https://medium.com/@xeyiv/regarder-47-meters-down-uncaged-2019-film-complet-en-streaming-vf-fran%C3%A7ais-d88d0aeb2f54

Úgy vélem, egy profi, aki ilyesmivel foglalkozik, nem engedi meg magának azt a luxust, hogy többszörösen bebiztosítsa magát. Márpedig a biztonságba az is benne van, hogy valaki(k) tudnak róla, hogy hol van. Azután a kijutásuk egy olyan hevederen múlik, ami eleve megkövetel nem kevés izomerőt és a rögzítése olyan viccesen sikerült odafent, hogy felröhögtem, hogy ezt ma, 2019-ben komolyan gondolja bárki? Két szikla közé úgy beékelni egy csatot – nem ismerem erre a cuccra a szakszót – hogy a szentlélek tartja a helyén? Oké, hogy klisés vagy, de hülye ne legyél!
Persze, hogy nem is működik.

Azt, ugye nem kell ecsetelnem, hogy a szereplők a nagykönyv sorrendje szerint haláloznak el, ami szép gesztus a cápáktól. Ráadásul, mindig csak azt harapják kurva gyorsan ketté, akinek nincs több sora a szkriptben... A többiek puszit kapnak.

Az mellékes, hogy a címnek semmi köze a filmhez, sőt, ilyen formán az első részhez sem, mert ez simán egy túlélős, menekülős darab, sehol a klausztrofóbiás, kötött mélység.
Azonban van pozitívum is:

Az már eleve jó, hogy egyszer végig bírtam nézni. Szerintem, akkor nem csapnivaló.

Stallone lánya még nem tudom, mennyire tehetséges, de egészen kellemes jelenség.

A helyszínek hozzák a „The Descent” szintjét. No, nem a szobrok terme, hanem a sziklás, vizes részek.

Azonban mindezek ellenére, le kell szögezni, hogy a mozi nem fog minket elkényeztetni lopott szexualitással. Egyszerűen olyan jók a jelmezek és a fényképezés, annyira távolságtartó, hogy nem kell félnünk, hogy ami maradt az illetlen vagy izgató. Hiába a négy lány, hiába a meztelen lábak, annyira homogén az egész társaság, hogy bennem semmit nem mozgattak meg.

Kérdés: Azt még elárulná nekem valaki, hogyha egy bántalmazó csajnak egy másik, tökös csaj bemutatja az egyezményes jelet, miközben a bántalmazó éppen szemétkedett valakivel, akkor a bántalmazó csajnak ettől miért kell, hogy lefittyenjen a szája? Még sosem látta korábban a feltartott középső ujjat? Ezzel kicsit túltolták a karakter arcjátékát szerintem.

A másik, hősnőnk karakterét gondolom a rendező instruálta, hogy miközben mennek a titokzatos helyre, többször visszanézzen, mintegy jelezve bizonytalanságát. Nem vicc, hogy ezt még a vízben is megcsinálja. Igazi para-karakter!


Összességében maximálisan hozta mindazt, amit egy ilyen filmnek hoznia lehet. Kissé talán túl komolyan is vette magát. Kicsit sok is volt talán. Ettől függetlenül, nézhetősége okán épp, hogy megér egy 55%-ot. Mert amit vállalt, azt hozta. Már ha ez volt a cél...

https://www.imdb.com/title/tt7329656/mediaviewer/rm26319617

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Vuelven – Tigers Are Not Afraid - A Tigris nem fél semmitől (2017)

Rendezte: Issa López

A film Mafab adatlapja: Vuelven (2017)



Megtekintés: Műfajilag nem a kedvencem, amikor egy drámát fantasztikus elemekkel húznak fel, hogy beleférjen a kísértetes horror szubzsánerbe, azonban a Vuelven egy remek kis mozi lett végül, hiányosságai ellenére.


Estrella (Paola Lara - első film-főszerepében) kettesben él édesanyjával, aki napok óta eltűnt. A kislány nem tudja, hogy mit is tegyen és talán magára hagyatva pusztulna el a kuckójában, ha a lakásukba betörő utcagyerek, El Shine (Juan Ramón López) ki nem rángatja a letargiából.
El Shine az éjszakában keresi a lehetőségét annak, hogy megkeresse mindazt, amivel ő és néhány kisebb cimborája életben maradhat. A sok kellemetlenségük mellé még egy végzet is a fejük mögött lebeg; El Chino (Tenoch Huerta Mejia) a helyi kiskirály, aki éppen szeretné kicsit a határait feszegetni azzal, hogy a rivális néhány emberét meggyilkolja a sikátorokban.
Közben, míg El Chino részegen kiereszti magából a fáradt olajat, a kis bandita, El Shire meglovasítja a gengszter telefonját és fegyverét. Nem túl okos ötlet, ám később kiderül, hogy a kölyök nem pusztán ad hoc módon akarta meglovasítani a készüléket.


El Shine – talán nem véletlenül rímel egymásra a két név, utcagyereké és kiskirályé – pedig egyedül tőle tart. Estrella tehát rajtakapta El Shinét, amint a konyhájukból lop és szökni készült. A kislány végül vele megy, mert semmi jobb nem jut eszébe. A kis gézengúzok kezdetben nem szívesen foglalkoznak a kislánnyal, aki ránézésre sokkal jobb sorban élt, azonban hamar kiderül, van közös ellenségük.
El Chino egyik fontos embere rendre összefogdossa a környékbeli utcakölyköket, hogy utána homályos üzleteken keresztül túladjon rajtuk. Ráadásul, El Chino hadat üzen a kölyök bandának is, mert a telefonon néhány igen  kényes bizonyíték van elmentve, ami bizonyítja, hogy El Chino hatalomra tör. Így megfogadja, hogy ha szükséges, elpusztítja a kisgyerekeket.

Estrella, amíg suliba járt, már akkor szembesült vele, mennyire veszélyes a világ, amelyben élni kénytelen. Tanárnője, hogy megnyugtassa a kislányt, bogarat ültet a fülébe némi mágikus erőről és valóra váltható kívánságokról. A továbbiakban Estrellán elhatalmasodik egyfajta csendes őrület, melynek köszönhetően látomásai támadnak és a valóságot is kicsit másképpen érzékeli, mint a többi kölyök.
El Shine közben erőszakkal ráveszi, hogy gyilkolja meg El Chino egyik emberét a lopott fegyverrel, ha a bandába akar tartozni. Azonban a kérés teljesítése lehetetlen, hiszen valaki már megelőzte őket. Ennek ellenére véletlenül elsül a fegyver és Estrellát bátorságáért hősként kezelik. Sikeresen megmentenek egy tucatnyi gyereket is az akció után. Csak a lány és a bűnöző tudja, hogy valójában ki volt a tettes; El Chino hatalma megszilárdítása érdekében elteszi láb alól azokat, akik inkább a főnökükhöz lojálisak vagy szimplán keresztbe tesznek neki.

A kölykök menekülnek, a banda a nyomukban, Estrella mind mélyebben merül el a fantázia birodalmában és elkerülhetetlen a véres leszámolás.

De ki a nő, aki állandóan ráijeszt a lányra, amikor az egyedül van?
A látomások merre és miért vezetik a lányt?
A kívánságait tényleg valóra váltja az a néhány kréta, amelyet a tanárnő a kezébe nyomott?
Hova tűnt Estrella és El Shine édesanyja?

Egy csokor kérdés, amire lassan választ kapunk és a hepiend sem lesz teljesen giccses végül. Nem is lehetne az. A film negatívuma, hogy nagyjából ezt a történetet már láthattuk művészibb formában a „Faun labirintusában”. Sőt, erős áthallást éreztem még del Toro "Ördöggerince" felé is. Azonban mostanában trendi lett olyan filmeket készíteni, amelyben kisgyerekek előtt megjelenik a fantázia világ ilyen-olyan okból, legtöbbször azért, hogy a gyerekeket valami nehezen átsegítsék a fura, néző számára is láthatóvá materializálódó gondolatok. (Nem véletlen, hogy del Toro 2017-es kedvenc filmek listáján ez a mozi lett a 8. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a direktor kifejezetten nem kedveli a gyerekeket, mert kevés kivételtől eltekintve mind velük, mind a női karaktereivel mostohán bánik. A másik, aki pozitívan nyilatkozott a moziról, az Stephen King, aki állítása szerint két perc alatt a film hatása alá került. Azt hiszem, e két szerző ajánlása is elég hozzá, hogy adjunk egy esélyt ennek a drámának.)

Nem tudom, melyik volt az első ilyen mozi, amiben fontos szerepet kap a gyermek és dráma mellett a valóság és fantázia keveredése, de azt hiszem, most hirtelen az első ilyen mozi számomra, ami nem is lett a kedvencem, a „Híd Terabithia földjére” volt. Azután jött pl. a „Szólít a szörny” és még néhány film, a már említett „Faunnal” együtt.
 Azonban valamiért – még nem jöttem rá az okára – nekem ez a műfaji leágazás valamiért nem a szívügyem. Talán, mert nem bírok felülemelkedni azon, hogy amit a vásznon látok, többnyire egy gyermek zavart elméjén keresztül jelenik meg. Oké, talán nem zavart az az elme, csak menekül valami elől, ettől függetlenül, összességében nekem nehezen megy a befogadásuk. Pont ennyire nem kedvelem azokat a filmeket sem, amikor a film végén kiderül, hogy az csupán egy álom vagy hasonló képzelgés volt a főszereplő részétől. Kivételek akadhatnak, bár a nagy kedvenceim közé nehezen csúsznak be. Még az általam igen kedvelt "Azonosság" befejezése is kicsit lelombozott, mert egyrészt érdekes koncepció, másrészt meg... ...baromság?

Elismerem, hogy a valóságban is vannak gyerekek, akik az életük egyes tragikus eseményeit képtelenek máshogyan feldolgozni, mint szürreális álomvilágba meneküléssel, ettől függetlenül mint kívülálló, és egykori kisgyerek, aki átélt egy válást, nem alakult ki bennem a tolerancia az ilyen történetek befogadása iránt, hiszen, még legvadabb képzelgéseim közepette sem ért engem ilyen konkrét inger. Talán csak egyszer, amikor a konyhában megjelent nekem az a... (á, hagyjuk!)



De talán nem is ezért nem kedvelem túlságosan az ilyen mozikat, melyben gyermek fantáziálással tölti ki a hézagokat. Talán az a bajom, hogy a realitás felől közelítem a mozit – ezért kedvelem biztos jobban a slasher és a kísértet históriákat kevésbé – és ha leveszem a fantasztikus sallangot, nem marad más, mint egy gyerek szereplő és az őt valamilyen formában kizsákmányoló világ.

Néhány jelenetet leszámítva úgy sem fogok emlékezni erre a kőkemény drámára, amiben nincs romantikája a gyerekbűnözésnek. (Nincs is rá értelemszerűen szükség.) Mondhatnám, hogy míg nálunk olyan moziban pörögtek a gyerekbandák, mint a „Vakáció a halott utcában”, itt ezt vér komolyan kell venni mert nincs meg a szemérmetlenség a készítőkben. Ha egy felnőtt le akar lőni egy kölyköt, meg is teszi. Szülői vénájú nézőknek ezért nem hiszem, hogy kedvenc mozija lesz, hiába kapunk egy remek kislány főszereplőt és némi gyermeki pszichés filozofálgatást.


70%