2015. január 25., vasárnap

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - Birdman (2014)


Rendezte: Alejandro González Iñárritu

Megtekintés? - Színházkedvelők azért előnyben.

Miről is szól a film számomra? Hol is kezdjem?

A színészek élete habcsók álom. Azt gondoljuk, hogy ha valaki egyszer sikeres volt és mi emlékszünk rá, akkor az illető talán megrekedt az emlékeink fonatában és tartósan abban él, amit gondolunk. Riggan 'Birdman' Thompson (Michael Keaton) valamikor szupersztár szintű színész volt egy képregény figura megformálásáért. Csinált néhány epizódot a filmből, majd kiszállt, hogy...
...kiszállt, hogy onnan kezdve minden elbaszódjon.
Fokozatosan csúszott le a B ligába, majd még mélyebbre. Akik emlékeznek rá, azok is csak a régi sikerrel kapcsolatban teszik ezt. Hogy az utána lévő bő két évtizedben mit csinált, senkit nem érdekelt. Az utcán még felismerik, de senki nem kapcsolja össze a nevével a minőségi szórakozást.
Riggan változtatni akar. Érzi, hogy nincs sok hátra, végleg eltűnik a süllyesztőben vagy meglepi valamivel a közönséget. A meglepetés egy Broadway darab, melyet kedvenc könyvéből adoptál a színpadra. Úgy véli, hogy a történetben és a szerepben van annyi, hogy a kritika a vállára emelje és körbe hordozza a reflektor fényében. Szüksége van rá, hogy érezze: létezik.
A bemutatóig alig néhány nap van és a másik férfi főszereplő kiesik egy baleset miatt.
Riggan meg van győződve róla, hogy ő okozta a galibát. Mert Riggan enyhén tudathasadásos személyiség, aki kialakított magának egy képzelt világot, melyben tele-kinetikus képességei vannak és ha úgy tartja kedve, repülni tud. Hiszen egykor ő volt a rettenthetetlen Birdman.
Napjai vannak hátra, hogy gatyába rázza a darabját, szereplőit és az életét.

Többlet jelentés: Riggan-t a múltja állandóan sötét árnyként kísérti.

A film a színház illúziójáról is mesél. Emberek kapcsolatrendszeréről. A művészetről, a varázslatról, a félelemről, amelyet egyetlen kritikus kiválthat, az Internet hatalmáról, a haladásról.
A hazugságról.
Hazugságról önmagunknak és azoknak, akikkel együtt dolgozunk, élünk.
Riggan képzelgései, önszuggesztiója segít feldolgozni a gondolatát, hogy mennyire mellőzött lett?

Iñárritu filmje nehéz darab. Nagyon sok párbeszéd és közben - titkos vágásokkal megoldva - egyetlen jelenetsor füzér, melyre a kis etapok igazgyöngyként lettek felfűzve. A kamera végig a szereplők aurájának perifériáján mozog. Felemelkedik, körbe jár, betolakodik a személyes szférába. És ennek ellenére, a film gördülékeny, nem unalmas. Bár, némi ráhangolódás nem árt.

Többlet jelentés: Ki nem álmodott még arról, hogy félmeztelenül kell a tömegben keresztülfutnia? Visszatérő álommotívum, amikor az ember feszült mert kiszolgáltatottnak érzi magát.

Keaton zseniálisan hozza a megkopott fényű egykori sztárt. Nem lehet nem párhuzamot vonni a filmbeli karakter és az egykori Batman élete közé. Már az alapján, amit az átlag néző és rajongó láthat. Ami a függöny előtt zajlik, zajlott. Keaton a Denevérember filmjei bemutatása körül volt a csúcson. Később is kapott jobb-rosszabb szerepeket, ám lassan átvándorolt a megbízható, de mellékszereplő kategóriába. Nem tudjuk, hogy Michael Keaton erre hogyan reagált az elmúlt húsz évben, viszont láthatjuk, hogy Riggan, a fiktív színész, hogyan igyekszik mindezt feldolgozni. Több, kevesebb sikerrel.

Riggan annak ellenére, hogy még a családját is beáldozta a szakma oltárán, valójában úgy érzi, nem alkotott maradandót. Annak ellenére gondolja ezt, hogy még a mai napig megszólítják emberek, hogy közös képet készíthessenek megkopott hősükkel. Riggan azonban tudja, hogy ez talmi hírnév. Jól mutatja az a képsor, amikor a kövér hölgy közös fotót készít vele, miközben gyermeke azt sem tudja, ki az a bácsi, akiért anyu rajong.
Riggan, ki tudja miért, úgy gondolja, hogy a színházban megmutatott tehetsége valamiért sokkal maradandóbb lesz, mint amit korábban szerzett a jelmezes hősként.
A sikerének útjában áll azonban az egész világ:
Lánya, Samantha (Emma Stone) ugyan asszisztensként dolgozik a keze alatt, mégis nem képes leszokni a fűről, ami miatt már a rehabot is megjárta. Nem akar az apja agyára menni, viszont sosem alakítottak ki klasszikus apa-lánya kapcsolatot.
Menedzsere, Jake (Zach Galifianakis) nem igazán hisz benne, hogy Riggan képes helyt állni a darabban, ezért egyre lejjebb igyekszik nyomni a büdzsét. A látszat az, hogy a végletekig mellette áll, azonban Jake már elbizonytalanodott és kétségek gyötrik. (Galifianakis egészen jó ebben a visszafogott szerepben. Végre nem az idegesítő idiótát játssza. Nem ő a legidegesítőbb karakter a filmben)
Második vezető színésze, Mike (Edward Norton) aki az utolsó pillanatban ugrik be a darabba, hiába naprakész a feladatból, ha közben önmagát akarja megvalósítani és magasról szarik Riggan come back-jére.
A darabban feleségét alakító Lesley (Naomi Watts) viszont önmagában nem bízik eléggé és, hogy ne legyen egyszerű, egykor Mike-kal is volt kapcsolata, miközben kétségei között vergődve mégy egy leszbikus affért sem képes elfojtani magába.
A volt feleség szintén feltűnik, hogy megtörje Riggan koncentráló figyelmét és mindennek a tetejében szembesül vele, hogy a legbefolyásosabb színházi lap vezető kritikusa szent céljának tekinti, hogy cikkében megsemmisítse a darabot, amelyet persze még nem is látott.

Többlet jelentés: Gyakori fantázia és álom jelenet, hogy elszakadunk a földtől és repülünk. Riggan le akarja győzni önön korlátait. Vajon sikerül-e neki?

A színházi világ esszenciája egyetlen filmben.
Az operatőri munka - Emmanuel Lubezki - pazar.
A zene - volt szerencsém külön is meghallgatni a zenei albumot - érdekes és eklektikus (lenne), ha nem illene a képi világhoz és mondandóhoz. Antonio Sanchez dobszólókra épülő score-ja kísérleti jellegű munka. Amikor először hallottam, kicsit féltem tőle, viszont a képek alatt nem tűnik olyan disszonánsnak.
A színészi játék egészen kiváló. Keaton két jelenetben is hihetetlen alakítást nyújt. Érik az az Oscar.

Többlet jelentés: A múlt és jelen "összecsapása".

Különvélemény:
Lehet, hogy kicsit túlértékeljük a filmet a netes hype-nak köszönhetően. Lehet, hogy nem más ez, mint egy filmdráma egy öregedő színészről, érdekes képi megoldásokkal elmesélve.
Egy biztos: akik szuperhősös képregényfilmre számítanak és ennek megfelelően ülnek be a filmre, azok keserűen csalódni fognak.

A film mondanivalója többnyire a szereplők arcán keresztül mesélődik el. A bőr alatt...

80%
Keaton első megjelenése megidéz egy másik képregény hőst...

Amikor néztem, eszembe jutott a:
- A Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős című - eredeti címe Paper Man - keserédes filmdráma, melyben egy író kerül hasonló művészeti megcsömörlésbe, miközben néha beképzel magának egy képregényhős karaktert, aki párbeszédeket kezdeményez vele a gondolatairól. A címválasztás ott pocsék volt és becsapós.

A Birdman alcíme viszont egyfajta kulcs lehet a film befejezéséhez. :)
...Mr. Manhattan-t a Watchmen című kultikus képregényből.

2015. január 23., péntek

Blog: A pille székem


Emlékszem, nekünk is volt ilyen. Az ilyesmit simán elfelejtené az ember, ha nem lennének a közösségi oldalak és azon belül néhány ember, akik amolyan kollektív emlékezetnék ne tennének fel ilyen fotókat.
Emlékszem, nekünk is két darab volt: egy rózsaszín meg egy kék. Mindkettő világos, pasztell színű. Strapabíró darabok. a lakás legkülönbözőbb pontjain találkozhattál velük. Néha pont útban voltak. Mindkettő tetejét suba fedte. Az a fajta suba, melyet házilag te is el tudsz készíteni vastag, durva madzag(?)-ból. Azt hiszem, apám hobbija volt rövid ideig a subázás. Csinált is pár darabot ezekből a giccses termékekből. Tetszettek!
Szeretem a giccset...
Pille szék helyett mi mondjuk puffnak hívtuk, habár, tudom, nem az.
Könnyű volt, még gyerek szemmel is.
Néha felkaptam és a fejem felé emelve szaladgáltam vele, mint egy mini erőművész. Máskor meg játékokat rejtettem bele. Széfnek nem túl biztonságos, hiszen a család bármelyik másik tagja csak megemeli, vagy véletlenül belerúg, azonnal meghallatszik, hogy rejtezik benne valami.
Azután nőni kezdtem. Azt hiszem, izzó cserélésnél törtem el az egyiket. A teteje középen megadta magát a nagy súlynak. Amúgy igazán strapabíró kis készség volt, de a 120 kilómmal nem tudott megbirkózni. A másik még megvan.
A suba a tetején már egészen elkopott.
Kincseket sem rejtek bele.
Néma, pasztell mementója gyermekkoromnak.

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

Rendezte: Yves Boisset

Megtekintés? - Régen kötelező volt, ma már csak ha időd engedi.








Emlékszem, gyerekkoromban, ezt a filmet moziban néztem meg és nem is egyszer. Látszik, mennyire szelektív a memória, hiszen csak arra emlékeztem belőle, hogy egy remek akciófilm. Mai szemmel, újranézve, látom már, hogy egy kölyök és egy felnőtt agya között van különbség. Rengeteg.
A kockázat ára egy remek korrajz és társadalomkritika, de nagyon gyenge akciófilm. Talán azért értékelhető darab - habár az idő bizonyos részei felett bőven eljárt, míg más aspektusból meg aktuálisabb, mint bármikor - mert a média visszásságait még most is remekül figurázza ki és az alapanyag, egy időtlen klasszikus sci-fi író kezei közül került ki: Robert Sheckley imdb, Robert Sheckley wikipédia. Elrontani nem nagyon lehet. Boissetnek majdnem sikerült.

Ismétlem, anno szerettem ezt a filmet és nagyon örültem, amikor újra a kezembe került. Felfokozott várakozással ültem le, hogy megnézzem, felidézve a fiatalságomat és, hogy megmerítkezzek abban a bűnös élvezetben, amit csak egy olyan film tud okozni, melynek témája közel áll hozzám. Sheckley-n kívül több író feldolgozta már a témát. Egy másik ismert darab a témában Stephen King "Menekülő embere", melyet Richard Bachman álnéven publikált és Arnold Schwarzenegger főszereplésével készítettek belőle egy kevésbé kritikus, de sokkal akciósabb mozit, négy évvel később. A film alapját egy novella adta, "A kockázat jutalma". Sheckley később regény formában is eljátszadozott a média és az agresszió ilyetén alakuló kapcsolatával.


François Jacquemard (Gérard Lanvin) egy igazi semmire kellő fiatalember, aki úgy véli, hogy tíz év munka után neki jár a jobb élet. Ennek megvalósításához azonban egyetlen módon tud közelebb jutni; ha megnyeri a Kockázat ára elnevezésű televíziós játékot, melynek fődíja egymillió dollár. Egy apró bibi, hogy a játék arról szól, hogy Jacquemard végig élethalál menekülést folytat, öt, válogatott - vagy inkább szedett-vetett - vadász elől a város utcáin, hogy valahogy kihúzza a négy órás műsoridőt és ezzel megnyerje a negyedik versenyt. Azt hihetnénk, hogy főszereplőnk egy igazi menekülő géniusz, egy városi Houdini, aki folyamatosan üldözői előtt jár, kisiklik kezeik közül. A valóságban azonban Jacquenmard legalább annyira piti és unszimpatikus figura, mint akik az életére törnek. Fiatal menekülőnk már a verseny első fél órájában elbukna, ha stikában a verseny készítői nem sietnének segítségére, hol kézzel fogható formában adva meg a menekülés kulcsát, hol verbálisan próbálva hatni a vadászokra, hogy ne siessenek olyan gyorsan kinyírni a férfit.
Ki tudja miért, de amikor Jacquenmard megtudja, hogy a seggét a játék egyik szervezője mentette meg az utolsó pillanatban, farkast kiáltva igyekszik leleplezni ezt az összeesküvést.
Itt jegyezném meg, hogy nem értem, ezen főszereplőnk miért akad ki? Ha nem mentenék meg - szerinte bundázva az eredményt - a picsáját, nem hogy a versenyt nem nyerte volna meg, de még az első összecsapásból sem tudott volna épp bőrrel kijutni. Szóval, Jacquenmard, kussoljál be és élvezd a sikert.
Ő viszont másképpen gondolja. Módszeresen, szerencsével és forgatókönyvi ostobaságoknak köszönhetően, sorban legyőzi üldözőit és elhatározza, hogy leleplezi az összeesküvést, amit a műsor megenged magának.
Nagy dolog!
Ma már pontosan tudjuk, hogy az ilyen műsorok - már amelyik tematikailag közel áll a filmhez, mint vérre menő valóságshow-k és egyéb halálig tartó versenyek, aka. tehetségkutató műsorok - sokat megengednek maguknak a néző manipulálásának érdekében. Elvileg mindenki tudja, hogy milyen munka folyik a színfalak mögött, mégis találni elég balekot, akik sms-sel támogatják a fikciót és szurkolnak kedvenceiknek.


Amiért a film még ma is élvezetes:
- A műsorvezető, Frédéric Mallaire (Michel Piccoli) zseniálisan adja a színváltó figurát, akinek be nem áll a szája és képes az érzelmek teljes skáláján végigzongorázva megvezetni nézőit. A mai generációból talán a mi Balázsunk áll hozzá igen közel. Látjuk, hogy a szája mozog, halljuk, hogy érzelmek vannak a hangjában, csak mivel már ismerjük, egy szavát nem hisszük a feltételezett kamu érzelgősségnek és együtt érzésnek.
- Az ötlet nagyon jó - bár azért jobban kidolgozhatták volna - és meg vagyok győződve róla, hogy a média egy szegmense ebbe az irányba halad. Hiszen az egyik legnagyobb, római kultúrának is komoly része volt a cirkusz drasztikus formáinak a nézőhöz való eljuttatásában. Az emberek meg nem nagyon változnak, így csak gondos politikai ráhatás kérdése, hogy egy nap bekapcsolva a tévéket, ilyen adásokon rághassuk le a körmeinket.
- A műsor táncos reklám betétei megérik a megtekintést. Miközben emberek halnak meg a városban, a nézők táncoló nőkben gyönyörködhetnek, akik felesleges termékeket próbálnak az akció mentes időben a nézőre sózni. Codálatos! :)
- A befejezés ugyan kicsit lehangoló, ám ezzel odavág a hepiendhez szokott amerikai változatoknak. Néha kell ilyen pesszimista befejezés.
- A magyar szinkronban egyedül a főszereplő hangjával nem voltam megelégedve. Az legalább annyira nyersnek és sutának tűnt, mint maga Jacquenmard. Az ötödik vadásznak, aki az egyetlen nő a csapatban, azonban érdekes poén volt Lippai László hangját kölcsönözni. :)

60%