Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Csodálatos fiú – Beautiful Boy (2018)

Rendezte: Felix Van Groeningen

A film Mafab adatlapja: Beautiful Boy (2018)

pintereset.com

Megtekintés: Steve Carell és Timothée Chalamet játéka nem rossz, mégis, ha erősebb mozifilmre vágyódsz a témában, akkor még mindig azt mondom, hogy Leonardo DiCaprio „Egy kosaras naplója” köröket ver erre a mozira. Sőt, ebben is van egy pénztarhálós jelenet, ami meg sem közelíti az említett elődöt.

Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy a film nem használja ki a témában rejlő kliséket maximálisan, hiszen egy önéletrajzi ihletésű darabról beszélek, aminél nem törekedtek arra, hogy a végsőkig feszítsék a húrt a jobb eladhatóság kedvéért. Nem is túl bonyolult a történet, hiszen egy mondatban összefoglalható: „A drog rossz, értem?”

David Sheff (Steve Carell) miután felügyeleti jogot nyert fia, Nic (Timothée Chalamet) felett és közben új felesége oldalán egy másik családot felépített, lassan kénytelen rádöbbenni, hogy előző házasságából született fia, Nic, lassan eltávolodik tőle, sőt addigi életétől, és ki tudja milyen belső erők hatására a drogok világába menekül, végigjárva a lépcsőfokokat az alkoholtól indulva az enyhébb szerekig, egészen a legkeményebb amfetaminokig.

David és neje (Maura Tierney) kezdetben igyekszik felfogni az eseményeket, majd részesei lenni, hogy segítsenek Nic-nek a rehabilitáció alatt, azonban hiába a rengeteg elolvasott szakirodalom, hiába a tömérdek orvos, mentor, szakértői jó tanács, a végső döntés a fiúé és ha nincs benne elég erő és motiváció, hogy letegye a szert, akkor el fog bukni.

A film igyekszik hűen és érdekesen bemutatni, hogy milyen a világ, amelyben egy függő és családja kényszerül, azonban sajnos, ezt nem teszi túl érdekesen. Valahogy töredezett az egész, nehezen áll össze. Steve Carell nagyon jól hozza a válaszokat kereső apa szerepét, ám vannak szegmensek, amik úgy tűnik, nem vezettek sehova. Például egyszer maga is kipróbálja az extasy-t, ám azon kívül, hogy felpörög tőle, többet nem foglalkozik a film a témával. Pedig fontos része lenne annak, hogy David megértse Nic-et, azonban a tapasztalatait megtartja magának.

Nic karakterfejlődése egészen egyenletesen és hitelesen mutatja be egy szinte még gyerek elzüllését és állandó harcát démonaival, viszont itt is maradt hiányérzetem, mert a filmből nem nagyon derül ki, hogy pszichésen azon túl, hogy ha valaki rákattant a szerre, miért nem bír vele, kevésnek éreztem a magyarázatot rá, hogy miért kell elindulni ezen az úton, miközben az embernek rendezett az otthona, szerető a családja és láthatóan megadnak neki mindent.

Többet boncolgathatták volna, hogy miért érzik ezek a fiatalok, hogy pótcselekvésekkel kell küzdeniük valami ellen, ami a fejükben alakul ki és egyértelműen hormonális okokra vezethető vissza. Mert én is voltam tini, ráadásul elvált szülők gyereke, amikor mindent és mindenkit hibáztattam, valahogy mégsem lettem sem alkoholista, sem drogfüggő, bár nyúltam mindkettőhöz, még az őskorban. (Azért sörözni lehet...)
Szóval, ami érdekelt volna, hogy Nic miért érzi úgy, hogy csak úgy lehet normális, beilleszkedő fiatal, csak úgy birkózhat meg a problémáival, hogy elbódul, kiüti magát.
Egyáltalán, mik ezek a problémák? Milyen terhet ró egy fiatalember vállára az élet, hogy meneküljön a valóság elől, aki gyakorlatilag megkap apjától mindent?

Talán, pont a suli vége előtti évek az az időszak, amikor a gyereknek rá kell döbbennie, hogy hamarosan kikerül a szülői védelmi rendszerből és saját lábra kell állnia és ez terheli meg a fiatalok lelkét, sokszor szélsőségesen?

A választ nem tudom, most sem tudtam meg, csak követhettem a Sheff családot egy olyan úton, amelyre sosem akartak rálépni. Figyelhettem, ahogyan Nic eltávolodik szeretteitől, ahogyan apja görcsösen keresi a választ, ahol nincs logikus felelt, pusztán találgatások.
Ami talán a film hátránya, hogy sosem tud igazán elég drámai lenni. Lehet, közel is jár hozzá, sőt, lehet, hogy az ilyen filmeknek direkt felkavaróbbnak kellene lenniük, hogy hátha azzal is segítenek néhány, a drogokkal esetleg ismerkedő embert félretaszigálni ebből a sehova sem vezető irányból, ám a „Csodálatos fiú” nem elég bevállalós. Van egy jelenet, amikor Nic majdnem aranylövést ad be magának, de amikor igazán lehetne mocskos és drámai a film, jótékonyan elhagyja őt a kamera. Máskor a barátnőjének ad be túl sok heroint, ám ott sem húzzák a végletekig a feszültséget, mert a kis hölgy előbb visszatér az életbe, mint dramaturgiailag megtehette volna. Szóval úgy érzem, a film kicsit talán „könnyedebb”, mint a téma megkívánná, biztonsági játékot játszik a könnyen befogadható és a zsigeri hatás között. Valahogy nem teszi mocskossá szereplőit, pedig a téma azzá tesz.

Ezért nem is lesz a kedvenc filmem a témában, sőt, azt sem érzem, hogy többször nézős darabról lenne szó, ami azért fájó, mert a témában több lenne és a színészek is sokkal többet érdemeltek volna.
Sajnos, még az olyan részeknek sem szentelt szerintem eleget a film, mint amikor David végül lemond a fiáról, pedig ott még feltornázhatták volna a drámaiságot.

David Sheff könyvének borítója

A „Csodálatos fiú” egy jó, de nem kiemelkedő filmdráma, erős színészekkel. Az egyik legjobb jelenet mégis az, amikor Karin Balfour, David második felesége (Maura Tierney) üldözőbe veszi a házukba betörő Nic-et, hogy maga sem tudja, mihez kezdjen azzal, ha elkapja a fiút, csak egyszerűen anyaként és nevelőanyaként gondolom igyekszik rövidre zárni bizonyos határokat, ám végül igyekezete kudarcba fullad. Maura Tierney sosem tudott elég magasra kúszni Hollywood-ban, ebben a jelenetsorban mégis megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint amit eddig használtak belőle. Timothée Chalamat már bizonyította tehetségét és itt is vannak jobb jelenetei, de szerintem belőle is többet lehetett volna kihozni feszesebb, erősebb forgatókönyvvel. Steve Carell azonban egészen kiváló David Sheffként. Az ő játéka miatt érdemes végignézni a filmet, melynek befejezése is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen valahogy levegőben lóg az egész. Épp ezért várd ki a szereposztást, mert ott még hallhatjuk Nic szavait Chalamat hangján keresztül, ahogyan percekig meséli érzéseit. És pont ez az egyik oka, hogy az ember úgy érzi, nagyon sok minden hiányzik a teljes kép megértéséhez a filmből!

Felix Van Groeningen filmjében nem éreztem a rendező egyéniségét, sőt, eléggé tévéfilmes hatású az egész, azonban egyszer érdemes megtekinteni.
Talán belső poén lehetett, hogy az egyik szakember szerepére azt a Timothy Huttont kérték fel, aki már maga is alakított zűrös kamaszt, az "Átlagemberek" című filmben, 1981-ben, amiért megkapta az Oscar-díjat!

70%

A film David Sheff „Beautiful Boy” és Nic Sheff „Tweak” című könyvéből lett elkészítve.

Nic Sheff könyvének borítója: Tweak ami csípés, de gondolom, ebben a környezetben szúrást jelenthet.

Mr. Szürke két árnyalata

Napi hülye: Torzonborz

Thanks to Disney and Warner Bros.!

Overlord - Overlord (2018)

Overlord - Overlord (2018)

Rendezte: Julius Avery

A film Mafab adatlapja: Overlord (2018)

CreepyShake oldalának kritikája: Overlord (2018)

https://hu.pinterest.com

Megtekintés: Még a film első trailere fel sem került a netre, amikor már arról cikkeztek, hogy a Cloverfield univerzum tágításon esik át és ennek következő állomása egy előzményfilm, amely a II. világháborús hadszíntéren játszódik. Azután árnyalták a szinopszist és megkérdőjelezték, hogy a filmnek lesz vajon köze a Cloverfieldhez és megmagyarázza-e a szörnyek történetét, amelyek New Yorkot elpusztították – illetve ők és utána az atomcsapás.

Azután lassan elfogytak ezek az információk és annyi maradt meg, hogy J. J. Abrams beszállt egy háborús, zombis horrorfilmbe, amin akkor meglepődtem, hiszen a történet első hallásra távol áll Abrams zsenijétől. Azután fű alatt elkészült a mozi és a Netflix szokásához híven gyorsan „vászonra” küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is. Azt hittem nem fog tetszeni, annak ellenére, hogy az első bemutatók nem sikerültek rosszul. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy a 28 nappal később egy újabb változatát kapjuk meg, háborús díszletek között, ami azért nem érdekelt különösebben, mert abban a katonák megjelenésével kimaxolták mindazt, ami engem érdekelhetett a zombi  (fertőzött) és katonák konfliktusból. Tévedtem!

Eleve onnan tudok kiindulni, hogy sosem rajongtam az anakronisztikus történetekért. Ha mondjuk előkerül egy időgép, vagy párhuzamos univerzumon keresztül mutatták be a steampunk illetve egyéb stílusú múltat, még csak-csak elment szódával, ám, ha direkt azt kellett megzabálnom, hogy bizony a múlt sokkal durvább volt/lehetett volna, ott elvérzett számomra a produkció. Ezért bukhatott a „Wild Wild West” vagy a „Sky kapitány és a holnap világa”. Mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az abban látott azzal, amit nagyjából tanultunk. A sci-fiben azért fogadom el az űrhajókat, mert valahogy az eszem helyén kezeli őket, hogy MAJD talán ez lesz. Viszont, ha azt kell elhinnem és élveznem, ami már VOLT, tudván, hogy nem igaz, sokkal nehezebben hangolódom rá. Most arra ne térjünk ki, hogy mi van azokkal a filmekkel, amik megjósolták a jövőt, ami azután nem úgy történt – mert szépen időben elértünk addig a pontig: pl. Menekülés New Yorkból, Vissza a jövőbe „”. stb. – mert ezeket is helyén tudom kezelni, vagy legalábbis nagyvonalúbban hunyok szemet felettük...
Az Overlord pedig indulásnak azt kockáztatta, hogy alapból szubjektív véleménnyel ülök le elé. És nem csak az anakronizmus miatt, hanem mert nem különösebben rajongók a műfaji leágazásért, amelyben a háborús filmet vegyítik a horrorral.

Több ilyen témájú western – azon belül háborús mozi – és egyéb I. vagy II. világháborús horrort láttam, amik utána nem nagyon lettek a kedvenceim. Egyszerűen így alakult. (Talán a háború már eleve egy olyan pokol, amelyet még megtűzdelni pluszban horrorral számomra halmozás és nem fekszik. Azért vannak jobb és kevésbé jó mozik a témában, meg sok függ a filmen belüli környezettől, tálalástól is.)

https://www.rogerebert.com

Az Overlord azért tűnt ismét egy nehezebben emészthető darabnak, mert elképzelve, hogy nácik zombik előállításán kísérleteznek, amik megnyerik nekik a háborút, az nálam alapból kimeríti a zs kategória minden ismérvét és néhány szatirikus hangvételű műfaj és önparódián kívül – Iron Sky – főleg az Asylum produkciós cég és társainak gyenge próbálkozásai lebegtek a szemeim előtt. Szóval nem könnyű azt a határt megtalálnom, ami egy adott mozit élvezhetővé tesz számomra és ennél a darabnál is ettől féltem. Annak ellenére is, hogy azért pozitívum, hogy a Netflix felkarol egy-egy filmtervet, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bizony ezekbe nem mindig ölnek kellő időt és/vagy pénzt, ezért bizony igen sok esetben a végeredmény a vállalhatónál alig lesz erősebb mozi. Persze örülök, hogy legalább próbálkoznak és szinte hetente jön ki új sci-fi vagy horror az istállójukból.
Az olcsóság is tönkreteheti egy mozi elfogadását. Egy háborús film pedig, kivétel ha nem egy-helyszínes kamaradarab, nem olcsó mulatság. A Netflix meg szereti a nadrágszíjat igazgatni. Mire következtettem ebből? Hogy az Overlord nem lesz egy jó film. Azután erre rácáfolt, mert sokkal jobban szórakoztam rajta, mint számítottam rá. Beleértve az alapötletet is, amely anakronizmus szintje jóval az elfogadható alatt megállt számomra. Ha nem így történt volna, még akkor is simán ellavírozott volna azon a sávon, amit a képregény-filmekben megszokott anakronizmussal együtt nyelek be. Mert azokat valamiért simán nyelem, mint kacsa a nokedlit és ott bizony, magamat is átverve ezzel (?) simán élvezem, bármilyen marhaságot látok is a múlt mellé rendelve. Az Overlord pedig ebben a tekintetben és szellemben nézve semmivel nem bonyolultabb és összeegyezhetetlenebb, mint mondjuk a Wonder Woman egyik fontos cselekményszála, amelyben a náci titkos laborban olyan szérumon kísérleteznek, aminek felhasználásával legyőzhetik az ellent. Itt sincs többről szó. A mellékhatások által generált szörnyes leágazást pedig még elbírta a racionalitást jobban preferáló elmém.

Ennyi balgaság után tehát elmondható, hogy az Overlord egy nem túl drága, nem túl intelligens és nem túl eredeti film, amely az egyéb mozival járó aspektusoknak köszönhetően kifejezetten hangulatos és szórakoztató darab.

A film főszereplője a fekete Boyce (Jovan Adepo), aki szerencsésen túléli a landolást és egyre inkább igyekszik végrehajtani a feladatát, úgy is, hogy közben egy szürreális lopakodós jelenetsor alatt bejárja az ellenség földalatti birodalmát, akár egy FPS alapú, lopakodós játékban. Mondjuk tt éreztem a filmben a legerősebb sci-fi érzést: Nem bukik le!!!

https://www.denofgeek.com

A színészek összeválogatása nem rossz. Bokeem Woodbine-tól mondjuk megszoktam, hogy szinte cameozik csupán, a többiek azonban nem túl ismert arcok, viszont hitelesnek hatottak. Semmi extra szépfiú, erőltetett maníros baromságok. A fényképezés kifejezetten mozis hatású, amit szeretek kis költségvetésnél is. (Széles-vászon, az nálam már fél siker) Némi logikátlanságot véltem felfedezni a „partra szállás” és az utána következő események után. Kifejtem: A légierő nem egy gépet, hanem egy egész rajt küldött a feladat pedig elképzelhető, hogy gépenként más volt, mégis, miután a fiúk földet érnek, valahogy hiteltelen és életszerűtlen volt számomra, hogy 1. alig néhányan maradtak és nem futottak bele más gépek kidobott katonáiba – pedig amennyien érkeztek, egy egész hadsereget fel lehetett volna koncolni – és végig mikrokörnyezetben – egy falucska – falai között maradtak. 2. A németek túlságosan gyorsan feladták az erdő átfésülését, pedig úgy vélem, egy ilyen offenzíva után, amit a film elején látunk, elkerülhetetlen, hogy akár napokig tartó összecsapások zajlanak a környéken. Adepo-ra jó lesz figyelni a jövőben.

Oké, emelkedjünk felül azon, hogy a németek beérték azzal, hogy sikerült elkapni egy katonát – többit biztos képen kívül – a többiek pedig vagy nagyon messze értek földet, vagy meghaltak földet érés közben, így végül fél tucat embert hagyva az akcióra. Oké, ők hatan szerencsésen bejutnak a célpont közvetlen szomszédságába és még segítőjük is akad egy helyi francia ellenálló lány (Mathilde Ollivier) személyében. Ha innen nézem, akkor minden fasza. Van feladat is, meg karakterek közötti feszültség. Némi személyiségfejlődés és épp annyi fantasztikum, hogy karcolgassa a felszínt. Az ellenség kellően karizmatikus, a többiek statiszták. Nem egy bonyolult filmről beszélünk és talán tényleg jobb, hogy végül nem erőszakolták bele a Cloverfield univerzumba. (Vagy megtették, épp csak első megtekintés alatt nem láttam a jeleket.)

A kisgyerek beszuszakolása számomra felesleges volt, bár így legalább forgatókönyvileg adtak okot a film végén a lezáráshoz. (Aha, akkor csak ezért került bele!)
Mindenképpen ajánlom megtekintésre!

70%

https://hu.pinterest.com

Halál csók - Death Kiss (2018)

Halál csók - Death Kiss (2018)

Rendezte: Rene Perez

Megtekintés: Tetszettek Charles Bronson késői munkái? Ha igen, akkor ez a te filmed!

imdb.com

iA film Mafab adatlapja: Death Kiss (2018)

Egy perce ment a film, amikor egy afroamerikai strici háza mellett a sötétből előlépett egy hatalmas pisztollyal Charles Bronson. Rendesen elképedtem egy pillanatra és még az is megfordult a fejemben, hogy vagy CGI, amit látok, vagy Bronson eltűnt 15 évre és ismét szerepet vállalt. De ezt hamar ki kellett zárnom, hiszen akkor már közelebb lenne a százhoz, ez az ürge meg egy az egyben a nyolcvanas évek Bronsonja. Azután eszembe jutott egy magyar pasas, aki évekkel ezelőtt a tévében bemutatkozott, mint Bronson hasonmás. Nem vagyok azért benne biztos, hogy ő az, azonban fura lenne, ha országunkban két Bronson alteregó is született volna...

Egy biztos, Kovács Róbert, alias Robert Bronzi, a megszólalásig olyan, mint a hollywoodi sztár, ami egyszerre humoros és visszatetsző is lehet. Igen, hiszen, ha úgy vesszük, Róbert simán „pályatársa” halálán keresi meg magát, másrészt, ha az embernek egy ilyen adottsága van – mekkora szerencse és véletlen kell ehhez? – az miért ne használná a maga javára. Amúgy meg le a kalappal hazánk fia előtt, hiszen három nyelven beszél, kaszkadőrködik, és mindezek mellett egy lósuttogó is, szóval nem csupán szolgai másolata egy egykori sztárnak, hanem egy több lábon élő ember, aki ha csekély filmes eredményeiért, de megérdemel egy vállon veregetést.

Bronzi – vajon mire utal a név? – tényleg tiszta Bronson, így, amíg emberünkben van kedv és szufla, összedobhat néhány krimi és akció mozit, legalább ezzel megidézve sokunk kedvenc színészét. Én egészen biztosan kedveltem Bronsont, néhány filmjét évente újra bírok nézni. Sajnos, pont a nyolcvanas évek előttieket, hiszen mire megöregedett, egy rossz szerződésnek köszönhetően kisajátította egy producer és egyre romló minőségűbb filmekkel pocsékolta el tehetségét.
Nehezen hiszem persze, hogy Robert Bronzi valaha is közelébe szagolhatna egy olyan alkotásnak, mint a Piszkos 12, A hét mesterlövész vagy a korát megelőző western, a Vörös nap, azonban azt nem vitatom el tőle, hogy ha Danny Trejonak sikerült vénségére akciósztárnak lennie – fizimiskájáról nem is beszélve – akkor Bronzinak is adhatunk egy esélyt.

Jelen mozija azonban, ahogy a címében is utalnak rá, egyértelműen egy Death Wish szójáték és koppintás. Már a film első percében mint az ikonikus bosszúálló közember látjuk megjelenni, ami azért zavaró, mert így kicsit olyan, mintha egy sokadik Bosszúvágy mozira ültünk volna le, holott azért illenék önálló akciófilmként működni. Azonban főszereplőnk karaktere egyből azzal indít, ahová Bronson építész karaktere az őt ért külső negatív hatások miatt sokkal lassabban jutott el. Szóval, a filmben a továbbiakban fokozott figyelemmel kell majd a flashback-ekre várnom, hogy szótlan bűnöző vadászunkat jobban megismerjem, ami ugye, elengedhetetlen, ha drukkolni akarok neki. Mert nehéz valakinek drukkolni, aki bár igazi szararcokat aprít fel, ugyanakkor ő sem igazán különbözik tőlük és ezért olyan, mintha egy lenne közülük.

http://www.manlymovie.net

Aztán, hogy azért színészi játékot is kapjunk, beszuszakolják Daniel Baldwint egy rádió szerepébe, aki a megtekintett negyven perc alatt a világ legkihaltabb rádiós stúdiójából osztja az észt és ismét megerősített abban a hitemben, hogy a rádiós műsor-vezetőket néha erősen túlértékeljük... Biztos később lesz szerepe is – mert ez nagyon kevés – amire bizonyára azért volt szükség, mert Bronzi színészi eszköztárát azért kompenzálni kell. Már a főcím alatti sétálgatása és környezettudatos nézelődése is erősen home videó jellegűre sikerült. Amatőr az egész, ahogy van. Ellenben a film elején a gyilok egészen kellemes, amennyiben szeretjük, ha a vérpatron gyutacsába véletlenül a patron helyett gránátot dugtak. Viszont sokkal izgalmasabb ez a megoldás, mint sok hasonszőrű moziban a CGI vér, amelyet valahogy nem tudtam még mindig megszokni.

Feladta a film a leckét. Egyszerre tudom utálni, mert fájóan semmilyen, mellette azonban nehogy már ne kedveljek egy mozit, amiben egy honfitársam, hazájától elszakadva, adottságait kihasználva, amolyan 3D-s motion capture effektként téblábol. Hiszen egyértelmű, hogy most már ő a Bronson!

Őt meg, mint korábban írtam, szeretjük!

A forgatókönyv megtesz mindent azért, hogy ivós játékot játszunk megtekintés közben, pl. igyál, ha valami nem logikus. A negyvenedik perc környékén hősünk simán életben hagyja egyik gonosztevőnket, miközben kb. 5 perccel korábban ugyanilyen blazírt arckifejezéssel átlőtt egy túszként fogva tartott szerencsétlent, mondván: - Úgy sem ismerem! – majd egy golyóval leszedte és a mögötte álló nehézfiút is. WTF pillanat a javából, hiszen a film szerint hősünk eddig védte a gyengét, márpedig az ő szemszögéből a srác túsznak kellett, hogy tűnjön... Visszatérve az életben hagyott gonosztevőre, valamiért úgy gondolja, hogy az enyhén megerőszakolt lánynak kellene lelőnie a pasast, holott, a szöszi félvér lány nem sok hajlandóságot mutat az emberölésre. Szerencsére, főhősünk kemény legény, akit nem tántoríthat el olyasmi, hogy szabad akarat, ezért bekészíti a lány kezébe a pisztolyt és addig szórja a tőmondatokat – a marcona vérző nehézfiú sokkal különbeket is mond nekik – míg végül átszakad a gát és a hisztis leányzó keresztül lövi korábbi zaklatóinak egyikét. És miért volt erre szükség? Hát azért, mert hősünk csak a lány ujjlenyomataitól hemzsegő pisztolyának tárgyi bizonyítékáért cserébe volt hajlandó elhinni, hogy a szöszi-barna nem fogja felnyomni a rendőrségen!!! Ravasz!

imdb.com

Pozitívum, hogy bár nem vagyok nagy szakértője Charles Bronson munkásságának, mégis, úgy vettem észre, hogy Robert Bronzi Kovacs mintha néhány gesztusát, mozgását igyekezett volna magáévá tenni híres elődjének, nem is rosszul utánozva azt. Igaz, Bronsonra egyébként sem volt jellemző az igazán energikus és túljátszott színjátszás, ezért sokat segít, ha a karakter keveset beszél. A titokzatos idegen pedig nem locsog. Inkább csak úgy kiőröli magából a rövid válaszokat. A forgatókönyv pedig akkor lesz igazán gennyes, amikor közelebb hozná a titokzatos K urat a nézőkhöz, azzal, hogy amikor lehetősége lenne a felajánlkozott anyuval tölteni egy görbe estét, foghegyről megtorpedózza az ötletet, pedig anyu összképe igen tetszetős.
Kár, hogy ez a forgatókönyvi húzás egy kisiskolás gyerek eszköztárát meríti ki a lovagiasság elképzelésével kapcsolatban, aminek viszont van egy erősen kérdéses fordított aspektusa, úgymint, ezzel a dramaturgiai húzással kvázi kurvát abszolváltak volna anyuból, aki korábban többször jelezte, hogy nem kéne a pénz, jaj, ki ez az úr, miért teszi, amit tesz, nem kéne a pénz, de csak nem rossz, mert a gyerek, de nem kéne, de miért ne, kérem, dugjon meg... Szerencsére nem kell végül egy elborzasztó szexjelenetet végignéznünk. Hiába, a filmesek tudják, hogy fiatal nő és közel hetvennek tűnő, szomszéd bácsi forma emberek között nincs megfelelően fényképezett erotikus együttlét. Ezt már Robert Rodriguez sem lépte meg kedvenc Danny Trejo-jával sem, így amikor Machete szexelni kezdett, azt belengte a short cut.

A film végén még kapunk egy ostobára vágott lövöldözést a hegyekben, aminél kevés kuszább akciójelenetet láttam életemben. Gyakorlatilag, bárki rálőhetett bárkire és majdnem el is találta, függetlenül attól, hol helyezkedtek el egy vágással korábban, milyen messze egymástól és milyen tereptárgyakat – akár egy fél hegy – kerültek ki közben. Azt gondolná az ember, hogyha hárman lövöldözni kezdenek egymásra, sejthetően behatárolt területen, akkor ott nincs futkározás, meg 180 fokban lóbált fegyver, stb. Itt azonban mindenki futkos mindenhova, de amikor egymásra lőnek, a töltény centikre csapódik be. Úgy borzalmas, ahogy van. Nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy érdekes, amikor három felnőtt ember rohangászik a fák és sziklák között, miközben random rálőnek arra, ami épp ott van.

Néha cici villant, és Daniel Baldwin is kapott monológot. Az ellenség pedig a jobb sorsra érdemes Richard Tyson, aki fényévekkel korábban még Schwarzenegger ellen vette fel a kesztyűt egy óvodában, most meg egy eleve idősebb akcióhős, fake alakítója ellen harcolgat. Mi ez, ha nem karrierrombolás?

Érdemes-e rászánnod másfél órát erre a filmre?
Kovács Robi miatt igen. Ellenkező esetben, nem...

30%

imdb.com

Ha figyelő szemedet rávetnéd: D e a t h  K i s s

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Ahogy vége... - How it Ends (2018)

Rendezte: David M. Rosenthal

A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)

www.imdb.com

A Netflix célirányosan rágyúrt a sci-fi vonalra, a bemutatott filmjeinél. Nincs szinte hét, hogy egy-egy saját, vagy megvásárolt mozit ne mutatnának be a témában, a sorozataikról nem is beszélve. A „How It’s Ends” is egy ilyen próbálkozás, habár inkább maradjunk a drámánál, mint műfaji megjelölés, hiszen a film trailere tényleg rágyúr a sci-fi és fantasztikum vonalra, azonban a közel két órás mozi talán három perc CGI fantasztikumot kínál. Ennek felét a vége-főcím előtt.

Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.

Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.

Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...

A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.

www.netflix.com

Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.

Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.

Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy  reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.

www.whats-on-netflix.com

Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.

Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...

55%

A filmet lesd meg: How It Ends 

Horror Park (2018)

Horror Park (2018)

Rendezte: Gregory Plotkin

A film Mafab adatlapja: Hell Fest (2018)

hu.pinterest.com

Megtekintés: Hát, feladtam magamnak a leckét. Jó, hát, azért egyszer meglehet nézni.

A „Horror Park” pont az a slasher, amelyik nem kívánja meg tőlünk, hogy használjuk az agyunkat és kis ráfordítással, okosabb forgatókönyvvel, jobban alkalmazott filmes eszközökkel egy egészen kiváló alkotás is lehetett volna, már ha el tudjuk fogadni, hogy a rétegműfajon belül, ami a horrorban a slasher, lehet készíteni maradandó, erős alkotásokat. Persze, dumálhatok én róla, hogy mennyire erős valami, ha az átlagemberek nagy részét nem csigázza fel ez a műfaji leágazás. Sőt, a horror filmes univerzum sem. Szóval, mostanra azok vannak velünk, akik alapból szeretik a véres gyilkosságos mozikat.

Korábban már megemlítettem – ha jól emlékszem, néhány hasonló filmnél – hogy magam ezt jobban kedvelem, mint mondjuk a torture porn vagy az élőt kínzásos mozikat. Igen. Nem tudom mitől alakult ki bennem az, hogyha kinyírnak egy karaktert egy csapással, az számomra sokkal elfogadhatóbb, mintha ugyanazt a karaktert megvagdossák, ütik verik, gyalázzák, kínozzák, végül ölik meg, esetleg jó lassan. Az nem nekem való. Biztosan, mert nem szeretem a szenvedést, szenvedtetést látni. Még a „Passió”-tól is kirázott a hideg, pedig az meg nem pont a Biblia után készült szabadon?

Nem. Jobban kedvelem, ha a horrorban technikásabb a gyilok, ezért rám az van hatással, ha egy remek effekttel oldják meg a szereplő megölését. Nem feltétlenül kell látnom, - pl. Halloween, amelyik nem erőltette túl a vért – de azért nem fogom becsukni a szemem akkor sem, ha valaki torkán áttolnak egy nyílvesszőt.

A „Horror Park” pedig szinte mindenben klisés, még a helyszín sem teljesen új keletű, de legalább azon látszik, hogy elpepecseltek vele. Sokkal többet, mint a forgatókönyvvel.

Szokás szerint megérkezik a film elején a főhős, aki rég nem látott barátnőjéhez ment látogatóba, miután nem egy suliba járnak már. A barátnő mellett még megjelennek a kötelező karrakterek is, barátok, kevésbé barátok, lehetséges szexpartner, vicces fiú/lány stb. Persze, együtt fognak ellátogatni a horror tematikájú parkba és egyesével fogják megkapni a magukét. A történetek gerince lassan már nem tud változni. Ezért amin lehet variálni, az a színészek, halálnemek, helyszínek, plusz a körítés, mint operatőri munka, zene, rendezés, dramaturgia. Ha szerencsénk van, kifoghatunk néha egy fifikásabb forgatókönyv írót, akinél a dialógusok is rendben vannak, ám legtöbb esetben be kell érnünk unalmas egysorosokkal, logikátlan motivációkkal és a szokásos, semmire nem figyelünk igazán oda, főleg nem a főhősünk figyelmeztetéseire és az intő jelekre, amiket kifejezetten ostobán kell figyelmen kívül hagyni. Ha ezeket összedobod, a végeredmény egy pont ilyen film lesz, mint a „Horror Park”: míg a cím könnyen megjegyezhető, addig maga a mozi ugyanolyan gyorsan elfelejthető.

45%

http://halloweendailynews.com

Itt a mozi helye, ha szerencséd van: Horror Park