Thanks to Disney and Warner Bros.!
Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem. Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
2019. március 27., szerda
2019. február 21., csütörtök
Overlord - Overlord (2018)
Overlord - Overlord (2018)
Rendezte: Julius Avery
A film Mafab adatlapja: Overlord (2018)
CreepyShake oldalának kritikája: Overlord (2018)
Megtekintés: Még a film első trailere fel sem került a netre, amikor már arról cikkeztek, hogy a Cloverfield univerzum tágításon esik át és ennek következő állomása egy előzményfilm, amely a II. világháborús hadszíntéren játszódik. Azután árnyalták a szinopszist és megkérdőjelezték, hogy a filmnek lesz vajon köze a Cloverfieldhez és megmagyarázza-e a szörnyek történetét, amelyek New Yorkot elpusztították – illetve ők és utána az atomcsapás.
Azután lassan elfogytak ezek az információk és annyi maradt meg, hogy J. J. Abrams beszállt egy háborús, zombis horrorfilmbe, amin akkor meglepődtem, hiszen a történet első hallásra távol áll Abrams zsenijétől. Azután fű alatt elkészült a mozi és a Netflix szokásához híven gyorsan „vászonra” küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is. Azt hittem nem fog tetszeni, annak ellenére, hogy az első bemutatók nem sikerültek rosszul. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy a 28 nappal később egy újabb változatát kapjuk meg, háborús díszletek között, ami azért nem érdekelt különösebben, mert abban a katonák megjelenésével kimaxolták mindazt, ami engem érdekelhetett a zombi (fertőzött) és katonák konfliktusból. Tévedtem!
Eleve onnan tudok kiindulni, hogy sosem rajongtam az anakronisztikus történetekért. Ha mondjuk előkerül egy időgép, vagy párhuzamos univerzumon keresztül mutatták be a steampunk illetve egyéb stílusú múltat, még csak-csak elment szódával, ám, ha direkt azt kellett megzabálnom, hogy bizony a múlt sokkal durvább volt/lehetett volna, ott elvérzett számomra a produkció. Ezért bukhatott a „Wild Wild West” vagy a „Sky kapitány és a holnap világa”. Mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az abban látott azzal, amit nagyjából tanultunk. A sci-fiben azért fogadom el az űrhajókat, mert valahogy az eszem helyén kezeli őket, hogy MAJD talán ez lesz. Viszont, ha azt kell elhinnem és élveznem, ami már VOLT, tudván, hogy nem igaz, sokkal nehezebben hangolódom rá. Most arra ne térjünk ki, hogy mi van azokkal a filmekkel, amik megjósolták a jövőt, ami azután nem úgy történt – mert szépen időben elértünk addig a pontig: pl. Menekülés New Yorkból, Vissza a jövőbe „”. stb. – mert ezeket is helyén tudom kezelni, vagy legalábbis nagyvonalúbban hunyok szemet felettük...
Az Overlord pedig indulásnak azt kockáztatta, hogy alapból szubjektív véleménnyel ülök le elé. És nem csak az anakronizmus miatt, hanem mert nem különösebben rajongók a műfaji leágazásért, amelyben a háborús filmet vegyítik a horrorral.
Több ilyen témájú western – azon belül háborús mozi – és egyéb I. vagy II. világháborús horrort láttam, amik utána nem nagyon lettek a kedvenceim. Egyszerűen így alakult. (Talán a háború már eleve egy olyan pokol, amelyet még megtűzdelni pluszban horrorral számomra halmozás és nem fekszik. Azért vannak jobb és kevésbé jó mozik a témában, meg sok függ a filmen belüli környezettől, tálalástól is.)
Az Overlord azért tűnt ismét egy nehezebben emészthető darabnak, mert elképzelve, hogy nácik zombik előállításán kísérleteznek, amik megnyerik nekik a háborút, az nálam alapból kimeríti a zs kategória minden ismérvét és néhány szatirikus hangvételű műfaj és önparódián kívül – Iron Sky – főleg az Asylum produkciós cég és társainak gyenge próbálkozásai lebegtek a szemeim előtt. Szóval nem könnyű azt a határt megtalálnom, ami egy adott mozit élvezhetővé tesz számomra és ennél a darabnál is ettől féltem. Annak ellenére is, hogy azért pozitívum, hogy a Netflix felkarol egy-egy filmtervet, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bizony ezekbe nem mindig ölnek kellő időt és/vagy pénzt, ezért bizony igen sok esetben a végeredmény a vállalhatónál alig lesz erősebb mozi. Persze örülök, hogy legalább próbálkoznak és szinte hetente jön ki új sci-fi vagy horror az istállójukból.
Az olcsóság is tönkreteheti egy mozi elfogadását. Egy háborús film pedig, kivétel ha nem egy-helyszínes kamaradarab, nem olcsó mulatság. A Netflix meg szereti a nadrágszíjat igazgatni. Mire következtettem ebből? Hogy az Overlord nem lesz egy jó film. Azután erre rácáfolt, mert sokkal jobban szórakoztam rajta, mint számítottam rá. Beleértve az alapötletet is, amely anakronizmus szintje jóval az elfogadható alatt megállt számomra. Ha nem így történt volna, még akkor is simán ellavírozott volna azon a sávon, amit a képregény-filmekben megszokott anakronizmussal együtt nyelek be. Mert azokat valamiért simán nyelem, mint kacsa a nokedlit és ott bizony, magamat is átverve ezzel (?) simán élvezem, bármilyen marhaságot látok is a múlt mellé rendelve. Az Overlord pedig ebben a tekintetben és szellemben nézve semmivel nem bonyolultabb és összeegyezhetetlenebb, mint mondjuk a Wonder Woman egyik fontos cselekményszála, amelyben a náci titkos laborban olyan szérumon kísérleteznek, aminek felhasználásával legyőzhetik az ellent. Itt sincs többről szó. A mellékhatások által generált szörnyes leágazást pedig még elbírta a racionalitást jobban preferáló elmém.
Ennyi balgaság után tehát elmondható, hogy az Overlord egy nem túl drága, nem túl intelligens és nem túl eredeti film, amely az egyéb mozival járó aspektusoknak köszönhetően kifejezetten hangulatos és szórakoztató darab.
A film főszereplője a fekete Boyce (Jovan Adepo), aki szerencsésen túléli a landolást és egyre inkább igyekszik végrehajtani a feladatát, úgy is, hogy közben egy szürreális lopakodós jelenetsor alatt bejárja az ellenség földalatti birodalmát, akár egy FPS alapú, lopakodós játékban. Mondjuk tt éreztem a filmben a legerősebb sci-fi érzést: Nem bukik le!!!
A színészek összeválogatása nem rossz. Bokeem Woodbine-tól mondjuk megszoktam, hogy szinte cameozik csupán, a többiek azonban nem túl ismert arcok, viszont hitelesnek hatottak. Semmi extra szépfiú, erőltetett maníros baromságok. A fényképezés kifejezetten mozis hatású, amit szeretek kis költségvetésnél is. (Széles-vászon, az nálam már fél siker) Némi logikátlanságot véltem felfedezni a „partra szállás” és az utána következő események után. Kifejtem: A légierő nem egy gépet, hanem egy egész rajt küldött a feladat pedig elképzelhető, hogy gépenként más volt, mégis, miután a fiúk földet érnek, valahogy hiteltelen és életszerűtlen volt számomra, hogy 1. alig néhányan maradtak és nem futottak bele más gépek kidobott katonáiba – pedig amennyien érkeztek, egy egész hadsereget fel lehetett volna koncolni – és végig mikrokörnyezetben – egy falucska – falai között maradtak. 2. A németek túlságosan gyorsan feladták az erdő átfésülését, pedig úgy vélem, egy ilyen offenzíva után, amit a film elején látunk, elkerülhetetlen, hogy akár napokig tartó összecsapások zajlanak a környéken. Adepo-ra jó lesz figyelni a jövőben.
Oké, emelkedjünk felül azon, hogy a németek beérték azzal, hogy sikerült elkapni egy katonát – többit biztos képen kívül – a többiek pedig vagy nagyon messze értek földet, vagy meghaltak földet érés közben, így végül fél tucat embert hagyva az akcióra. Oké, ők hatan szerencsésen bejutnak a célpont közvetlen szomszédságába és még segítőjük is akad egy helyi francia ellenálló lány (Mathilde Ollivier) személyében. Ha innen nézem, akkor minden fasza. Van feladat is, meg karakterek közötti feszültség. Némi személyiségfejlődés és épp annyi fantasztikum, hogy karcolgassa a felszínt. Az ellenség kellően karizmatikus, a többiek statiszták. Nem egy bonyolult filmről beszélünk és talán tényleg jobb, hogy végül nem erőszakolták bele a Cloverfield univerzumba. (Vagy megtették, épp csak első megtekintés alatt nem láttam a jeleket.)
A kisgyerek beszuszakolása számomra felesleges volt, bár így legalább forgatókönyvileg adtak okot a film végén a lezáráshoz. (Aha, akkor csak ezért került bele!)
Mindenképpen ajánlom megtekintésre!
70%
Rendezte: Julius Avery
A film Mafab adatlapja: Overlord (2018)
CreepyShake oldalának kritikája: Overlord (2018)
 |
| https://hu.pinterest.com |
Azután lassan elfogytak ezek az információk és annyi maradt meg, hogy J. J. Abrams beszállt egy háborús, zombis horrorfilmbe, amin akkor meglepődtem, hiszen a történet első hallásra távol áll Abrams zsenijétől. Azután fű alatt elkészült a mozi és a Netflix szokásához híven gyorsan „vászonra” küldte, így viszonylag gyorsan eljutott hozzánk is. Azt hittem nem fog tetszeni, annak ellenére, hogy az első bemutatók nem sikerültek rosszul. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy a 28 nappal később egy újabb változatát kapjuk meg, háborús díszletek között, ami azért nem érdekelt különösebben, mert abban a katonák megjelenésével kimaxolták mindazt, ami engem érdekelhetett a zombi (fertőzött) és katonák konfliktusból. Tévedtem!
Eleve onnan tudok kiindulni, hogy sosem rajongtam az anakronisztikus történetekért. Ha mondjuk előkerül egy időgép, vagy párhuzamos univerzumon keresztül mutatták be a steampunk illetve egyéb stílusú múltat, még csak-csak elment szódával, ám, ha direkt azt kellett megzabálnom, hogy bizony a múlt sokkal durvább volt/lehetett volna, ott elvérzett számomra a produkció. Ezért bukhatott a „Wild Wild West” vagy a „Sky kapitány és a holnap világa”. Mert egyszerűen összeegyeztethetetlen az abban látott azzal, amit nagyjából tanultunk. A sci-fiben azért fogadom el az űrhajókat, mert valahogy az eszem helyén kezeli őket, hogy MAJD talán ez lesz. Viszont, ha azt kell elhinnem és élveznem, ami már VOLT, tudván, hogy nem igaz, sokkal nehezebben hangolódom rá. Most arra ne térjünk ki, hogy mi van azokkal a filmekkel, amik megjósolták a jövőt, ami azután nem úgy történt – mert szépen időben elértünk addig a pontig: pl. Menekülés New Yorkból, Vissza a jövőbe „”. stb. – mert ezeket is helyén tudom kezelni, vagy legalábbis nagyvonalúbban hunyok szemet felettük...
Az Overlord pedig indulásnak azt kockáztatta, hogy alapból szubjektív véleménnyel ülök le elé. És nem csak az anakronizmus miatt, hanem mert nem különösebben rajongók a műfaji leágazásért, amelyben a háborús filmet vegyítik a horrorral.
Több ilyen témájú western – azon belül háborús mozi – és egyéb I. vagy II. világháborús horrort láttam, amik utána nem nagyon lettek a kedvenceim. Egyszerűen így alakult. (Talán a háború már eleve egy olyan pokol, amelyet még megtűzdelni pluszban horrorral számomra halmozás és nem fekszik. Azért vannak jobb és kevésbé jó mozik a témában, meg sok függ a filmen belüli környezettől, tálalástól is.)
 |
| https://www.rogerebert.com |
Az Overlord azért tűnt ismét egy nehezebben emészthető darabnak, mert elképzelve, hogy nácik zombik előállításán kísérleteznek, amik megnyerik nekik a háborút, az nálam alapból kimeríti a zs kategória minden ismérvét és néhány szatirikus hangvételű műfaj és önparódián kívül – Iron Sky – főleg az Asylum produkciós cég és társainak gyenge próbálkozásai lebegtek a szemeim előtt. Szóval nem könnyű azt a határt megtalálnom, ami egy adott mozit élvezhetővé tesz számomra és ennél a darabnál is ettől féltem. Annak ellenére is, hogy azért pozitívum, hogy a Netflix felkarol egy-egy filmtervet, nem hunyhatunk szemet afelett, hogy bizony ezekbe nem mindig ölnek kellő időt és/vagy pénzt, ezért bizony igen sok esetben a végeredmény a vállalhatónál alig lesz erősebb mozi. Persze örülök, hogy legalább próbálkoznak és szinte hetente jön ki új sci-fi vagy horror az istállójukból.
Az olcsóság is tönkreteheti egy mozi elfogadását. Egy háborús film pedig, kivétel ha nem egy-helyszínes kamaradarab, nem olcsó mulatság. A Netflix meg szereti a nadrágszíjat igazgatni. Mire következtettem ebből? Hogy az Overlord nem lesz egy jó film. Azután erre rácáfolt, mert sokkal jobban szórakoztam rajta, mint számítottam rá. Beleértve az alapötletet is, amely anakronizmus szintje jóval az elfogadható alatt megállt számomra. Ha nem így történt volna, még akkor is simán ellavírozott volna azon a sávon, amit a képregény-filmekben megszokott anakronizmussal együtt nyelek be. Mert azokat valamiért simán nyelem, mint kacsa a nokedlit és ott bizony, magamat is átverve ezzel (?) simán élvezem, bármilyen marhaságot látok is a múlt mellé rendelve. Az Overlord pedig ebben a tekintetben és szellemben nézve semmivel nem bonyolultabb és összeegyezhetetlenebb, mint mondjuk a Wonder Woman egyik fontos cselekményszála, amelyben a náci titkos laborban olyan szérumon kísérleteznek, aminek felhasználásával legyőzhetik az ellent. Itt sincs többről szó. A mellékhatások által generált szörnyes leágazást pedig még elbírta a racionalitást jobban preferáló elmém.
Ennyi balgaság után tehát elmondható, hogy az Overlord egy nem túl drága, nem túl intelligens és nem túl eredeti film, amely az egyéb mozival járó aspektusoknak köszönhetően kifejezetten hangulatos és szórakoztató darab.
A film főszereplője a fekete Boyce (Jovan Adepo), aki szerencsésen túléli a landolást és egyre inkább igyekszik végrehajtani a feladatát, úgy is, hogy közben egy szürreális lopakodós jelenetsor alatt bejárja az ellenség földalatti birodalmát, akár egy FPS alapú, lopakodós játékban. Mondjuk tt éreztem a filmben a legerősebb sci-fi érzést: Nem bukik le!!!
 |
| https://www.denofgeek.com |
A színészek összeválogatása nem rossz. Bokeem Woodbine-tól mondjuk megszoktam, hogy szinte cameozik csupán, a többiek azonban nem túl ismert arcok, viszont hitelesnek hatottak. Semmi extra szépfiú, erőltetett maníros baromságok. A fényképezés kifejezetten mozis hatású, amit szeretek kis költségvetésnél is. (Széles-vászon, az nálam már fél siker) Némi logikátlanságot véltem felfedezni a „partra szállás” és az utána következő események után. Kifejtem: A légierő nem egy gépet, hanem egy egész rajt küldött a feladat pedig elképzelhető, hogy gépenként más volt, mégis, miután a fiúk földet érnek, valahogy hiteltelen és életszerűtlen volt számomra, hogy 1. alig néhányan maradtak és nem futottak bele más gépek kidobott katonáiba – pedig amennyien érkeztek, egy egész hadsereget fel lehetett volna koncolni – és végig mikrokörnyezetben – egy falucska – falai között maradtak. 2. A németek túlságosan gyorsan feladták az erdő átfésülését, pedig úgy vélem, egy ilyen offenzíva után, amit a film elején látunk, elkerülhetetlen, hogy akár napokig tartó összecsapások zajlanak a környéken. Adepo-ra jó lesz figyelni a jövőben.
Oké, emelkedjünk felül azon, hogy a németek beérték azzal, hogy sikerült elkapni egy katonát – többit biztos képen kívül – a többiek pedig vagy nagyon messze értek földet, vagy meghaltak földet érés közben, így végül fél tucat embert hagyva az akcióra. Oké, ők hatan szerencsésen bejutnak a célpont közvetlen szomszédságába és még segítőjük is akad egy helyi francia ellenálló lány (Mathilde Ollivier) személyében. Ha innen nézem, akkor minden fasza. Van feladat is, meg karakterek közötti feszültség. Némi személyiségfejlődés és épp annyi fantasztikum, hogy karcolgassa a felszínt. Az ellenség kellően karizmatikus, a többiek statiszták. Nem egy bonyolult filmről beszélünk és talán tényleg jobb, hogy végül nem erőszakolták bele a Cloverfield univerzumba. (Vagy megtették, épp csak első megtekintés alatt nem láttam a jeleket.)
A kisgyerek beszuszakolása számomra felesleges volt, bár így legalább forgatókönyvileg adtak okot a film végén a lezáráshoz. (Aha, akkor csak ezért került bele!)
Mindenképpen ajánlom megtekintésre!
70%
 |
| https://hu.pinterest.com |
2019. január 18., péntek
Halál csók - Death Kiss (2018)
Halál csók - Death Kiss (2018)
Rendezte: Rene Perez
Megtekintés: Tetszettek Charles Bronson késői munkái? Ha igen, akkor ez a te filmed!
iA film Mafab adatlapja: Death Kiss (2018)
Egy perce ment a film, amikor egy afroamerikai strici háza mellett a sötétből előlépett egy hatalmas pisztollyal Charles Bronson. Rendesen elképedtem egy pillanatra és még az is megfordult a fejemben, hogy vagy CGI, amit látok, vagy Bronson eltűnt 15 évre és ismét szerepet vállalt. De ezt hamar ki kellett zárnom, hiszen akkor már közelebb lenne a százhoz, ez az ürge meg egy az egyben a nyolcvanas évek Bronsonja. Azután eszembe jutott egy magyar pasas, aki évekkel ezelőtt a tévében bemutatkozott, mint Bronson hasonmás. Nem vagyok azért benne biztos, hogy ő az, azonban fura lenne, ha országunkban két Bronson alteregó is született volna...
Egy biztos, Kovács Róbert, alias Robert Bronzi, a megszólalásig olyan, mint a hollywoodi sztár, ami egyszerre humoros és visszatetsző is lehet. Igen, hiszen, ha úgy vesszük, Róbert simán „pályatársa” halálán keresi meg magát, másrészt, ha az embernek egy ilyen adottsága van – mekkora szerencse és véletlen kell ehhez? – az miért ne használná a maga javára. Amúgy meg le a kalappal hazánk fia előtt, hiszen három nyelven beszél, kaszkadőrködik, és mindezek mellett egy lósuttogó is, szóval nem csupán szolgai másolata egy egykori sztárnak, hanem egy több lábon élő ember, aki ha csekély filmes eredményeiért, de megérdemel egy vállon veregetést.
Bronzi – vajon mire utal a név? – tényleg tiszta Bronson, így, amíg emberünkben van kedv és szufla, összedobhat néhány krimi és akció mozit, legalább ezzel megidézve sokunk kedvenc színészét. Én egészen biztosan kedveltem Bronsont, néhány filmjét évente újra bírok nézni. Sajnos, pont a nyolcvanas évek előttieket, hiszen mire megöregedett, egy rossz szerződésnek köszönhetően kisajátította egy producer és egyre romló minőségűbb filmekkel pocsékolta el tehetségét.
Nehezen hiszem persze, hogy Robert Bronzi valaha is közelébe szagolhatna egy olyan alkotásnak, mint a Piszkos 12, A hét mesterlövész vagy a korát megelőző western, a Vörös nap, azonban azt nem vitatom el tőle, hogy ha Danny Trejonak sikerült vénségére akciósztárnak lennie – fizimiskájáról nem is beszélve – akkor Bronzinak is adhatunk egy esélyt.
Jelen mozija azonban, ahogy a címében is utalnak rá, egyértelműen egy Death Wish szójáték és koppintás. Már a film első percében mint az ikonikus bosszúálló közember látjuk megjelenni, ami azért zavaró, mert így kicsit olyan, mintha egy sokadik Bosszúvágy mozira ültünk volna le, holott azért illenék önálló akciófilmként működni. Azonban főszereplőnk karaktere egyből azzal indít, ahová Bronson építész karaktere az őt ért külső negatív hatások miatt sokkal lassabban jutott el. Szóval, a filmben a továbbiakban fokozott figyelemmel kell majd a flashback-ekre várnom, hogy szótlan bűnöző vadászunkat jobban megismerjem, ami ugye, elengedhetetlen, ha drukkolni akarok neki. Mert nehéz valakinek drukkolni, aki bár igazi szararcokat aprít fel, ugyanakkor ő sem igazán különbözik tőlük és ezért olyan, mintha egy lenne közülük.
Aztán, hogy azért színészi játékot is kapjunk, beszuszakolják Daniel Baldwint egy rádió szerepébe, aki a megtekintett negyven perc alatt a világ legkihaltabb rádiós stúdiójából osztja az észt és ismét megerősített abban a hitemben, hogy a rádiós műsor-vezetőket néha erősen túlértékeljük... Biztos később lesz szerepe is – mert ez nagyon kevés – amire bizonyára azért volt szükség, mert Bronzi színészi eszköztárát azért kompenzálni kell. Már a főcím alatti sétálgatása és környezettudatos nézelődése is erősen home videó jellegűre sikerült. Amatőr az egész, ahogy van. Ellenben a film elején a gyilok egészen kellemes, amennyiben szeretjük, ha a vérpatron gyutacsába véletlenül a patron helyett gránátot dugtak. Viszont sokkal izgalmasabb ez a megoldás, mint sok hasonszőrű moziban a CGI vér, amelyet valahogy nem tudtam még mindig megszokni.
Feladta a film a leckét. Egyszerre tudom utálni, mert fájóan semmilyen, mellette azonban nehogy már ne kedveljek egy mozit, amiben egy honfitársam, hazájától elszakadva, adottságait kihasználva, amolyan 3D-s motion capture effektként téblábol. Hiszen egyértelmű, hogy most már ő a Bronson!
Őt meg, mint korábban írtam, szeretjük!
A forgatókönyv megtesz mindent azért, hogy ivós játékot játszunk megtekintés közben, pl. igyál, ha valami nem logikus. A negyvenedik perc környékén hősünk simán életben hagyja egyik gonosztevőnket, miközben kb. 5 perccel korábban ugyanilyen blazírt arckifejezéssel átlőtt egy túszként fogva tartott szerencsétlent, mondván: - Úgy sem ismerem! – majd egy golyóval leszedte és a mögötte álló nehézfiút is. WTF pillanat a javából, hiszen a film szerint hősünk eddig védte a gyengét, márpedig az ő szemszögéből a srác túsznak kellett, hogy tűnjön... Visszatérve az életben hagyott gonosztevőre, valamiért úgy gondolja, hogy az enyhén megerőszakolt lánynak kellene lelőnie a pasast, holott, a szöszi félvér lány nem sok hajlandóságot mutat az emberölésre. Szerencsére, főhősünk kemény legény, akit nem tántoríthat el olyasmi, hogy szabad akarat, ezért bekészíti a lány kezébe a pisztolyt és addig szórja a tőmondatokat – a marcona vérző nehézfiú sokkal különbeket is mond nekik – míg végül átszakad a gát és a hisztis leányzó keresztül lövi korábbi zaklatóinak egyikét. És miért volt erre szükség? Hát azért, mert hősünk csak a lány ujjlenyomataitól hemzsegő pisztolyának tárgyi bizonyítékáért cserébe volt hajlandó elhinni, hogy a szöszi-barna nem fogja felnyomni a rendőrségen!!! Ravasz!
Pozitívum, hogy bár nem vagyok nagy szakértője Charles Bronson munkásságának, mégis, úgy vettem észre, hogy Robert Bronzi Kovacs mintha néhány gesztusát, mozgását igyekezett volna magáévá tenni híres elődjének, nem is rosszul utánozva azt. Igaz, Bronsonra egyébként sem volt jellemző az igazán energikus és túljátszott színjátszás, ezért sokat segít, ha a karakter keveset beszél. A titokzatos idegen pedig nem locsog. Inkább csak úgy kiőröli magából a rövid válaszokat. A forgatókönyv pedig akkor lesz igazán gennyes, amikor közelebb hozná a titokzatos K urat a nézőkhöz, azzal, hogy amikor lehetősége lenne a felajánlkozott anyuval tölteni egy görbe estét, foghegyről megtorpedózza az ötletet, pedig anyu összképe igen tetszetős.
Kár, hogy ez a forgatókönyvi húzás egy kisiskolás gyerek eszköztárát meríti ki a lovagiasság elképzelésével kapcsolatban, aminek viszont van egy erősen kérdéses fordított aspektusa, úgymint, ezzel a dramaturgiai húzással kvázi kurvát abszolváltak volna anyuból, aki korábban többször jelezte, hogy nem kéne a pénz, jaj, ki ez az úr, miért teszi, amit tesz, nem kéne a pénz, de csak nem rossz, mert a gyerek, de nem kéne, de miért ne, kérem, dugjon meg... Szerencsére nem kell végül egy elborzasztó szexjelenetet végignéznünk. Hiába, a filmesek tudják, hogy fiatal nő és közel hetvennek tűnő, szomszéd bácsi forma emberek között nincs megfelelően fényképezett erotikus együttlét. Ezt már Robert Rodriguez sem lépte meg kedvenc Danny Trejo-jával sem, így amikor Machete szexelni kezdett, azt belengte a short cut.
A film végén még kapunk egy ostobára vágott lövöldözést a hegyekben, aminél kevés kuszább akciójelenetet láttam életemben. Gyakorlatilag, bárki rálőhetett bárkire és majdnem el is találta, függetlenül attól, hol helyezkedtek el egy vágással korábban, milyen messze egymástól és milyen tereptárgyakat – akár egy fél hegy – kerültek ki közben. Azt gondolná az ember, hogyha hárman lövöldözni kezdenek egymásra, sejthetően behatárolt területen, akkor ott nincs futkározás, meg 180 fokban lóbált fegyver, stb. Itt azonban mindenki futkos mindenhova, de amikor egymásra lőnek, a töltény centikre csapódik be. Úgy borzalmas, ahogy van. Nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy érdekes, amikor három felnőtt ember rohangászik a fák és sziklák között, miközben random rálőnek arra, ami épp ott van.
Néha cici villant, és Daniel Baldwin is kapott monológot. Az ellenség pedig a jobb sorsra érdemes Richard Tyson, aki fényévekkel korábban még Schwarzenegger ellen vette fel a kesztyűt egy óvodában, most meg egy eleve idősebb akcióhős, fake alakítója ellen harcolgat. Mi ez, ha nem karrierrombolás?
Érdemes-e rászánnod másfél órát erre a filmre?
Kovács Robi miatt igen. Ellenkező esetben, nem...
30%
Ha figyelő szemedet rávetnéd: D e a t h K i s s
Rendezte: Rene Perez
Megtekintés: Tetszettek Charles Bronson késői munkái? Ha igen, akkor ez a te filmed!
 |
| imdb.com |
Egy perce ment a film, amikor egy afroamerikai strici háza mellett a sötétből előlépett egy hatalmas pisztollyal Charles Bronson. Rendesen elképedtem egy pillanatra és még az is megfordult a fejemben, hogy vagy CGI, amit látok, vagy Bronson eltűnt 15 évre és ismét szerepet vállalt. De ezt hamar ki kellett zárnom, hiszen akkor már közelebb lenne a százhoz, ez az ürge meg egy az egyben a nyolcvanas évek Bronsonja. Azután eszembe jutott egy magyar pasas, aki évekkel ezelőtt a tévében bemutatkozott, mint Bronson hasonmás. Nem vagyok azért benne biztos, hogy ő az, azonban fura lenne, ha országunkban két Bronson alteregó is született volna...
Egy biztos, Kovács Róbert, alias Robert Bronzi, a megszólalásig olyan, mint a hollywoodi sztár, ami egyszerre humoros és visszatetsző is lehet. Igen, hiszen, ha úgy vesszük, Róbert simán „pályatársa” halálán keresi meg magát, másrészt, ha az embernek egy ilyen adottsága van – mekkora szerencse és véletlen kell ehhez? – az miért ne használná a maga javára. Amúgy meg le a kalappal hazánk fia előtt, hiszen három nyelven beszél, kaszkadőrködik, és mindezek mellett egy lósuttogó is, szóval nem csupán szolgai másolata egy egykori sztárnak, hanem egy több lábon élő ember, aki ha csekély filmes eredményeiért, de megérdemel egy vállon veregetést.
Bronzi – vajon mire utal a név? – tényleg tiszta Bronson, így, amíg emberünkben van kedv és szufla, összedobhat néhány krimi és akció mozit, legalább ezzel megidézve sokunk kedvenc színészét. Én egészen biztosan kedveltem Bronsont, néhány filmjét évente újra bírok nézni. Sajnos, pont a nyolcvanas évek előttieket, hiszen mire megöregedett, egy rossz szerződésnek köszönhetően kisajátította egy producer és egyre romló minőségűbb filmekkel pocsékolta el tehetségét.
Nehezen hiszem persze, hogy Robert Bronzi valaha is közelébe szagolhatna egy olyan alkotásnak, mint a Piszkos 12, A hét mesterlövész vagy a korát megelőző western, a Vörös nap, azonban azt nem vitatom el tőle, hogy ha Danny Trejonak sikerült vénségére akciósztárnak lennie – fizimiskájáról nem is beszélve – akkor Bronzinak is adhatunk egy esélyt.
Jelen mozija azonban, ahogy a címében is utalnak rá, egyértelműen egy Death Wish szójáték és koppintás. Már a film első percében mint az ikonikus bosszúálló közember látjuk megjelenni, ami azért zavaró, mert így kicsit olyan, mintha egy sokadik Bosszúvágy mozira ültünk volna le, holott azért illenék önálló akciófilmként működni. Azonban főszereplőnk karaktere egyből azzal indít, ahová Bronson építész karaktere az őt ért külső negatív hatások miatt sokkal lassabban jutott el. Szóval, a filmben a továbbiakban fokozott figyelemmel kell majd a flashback-ekre várnom, hogy szótlan bűnöző vadászunkat jobban megismerjem, ami ugye, elengedhetetlen, ha drukkolni akarok neki. Mert nehéz valakinek drukkolni, aki bár igazi szararcokat aprít fel, ugyanakkor ő sem igazán különbözik tőlük és ezért olyan, mintha egy lenne közülük.
 |
| http://www.manlymovie.net |
Aztán, hogy azért színészi játékot is kapjunk, beszuszakolják Daniel Baldwint egy rádió szerepébe, aki a megtekintett negyven perc alatt a világ legkihaltabb rádiós stúdiójából osztja az észt és ismét megerősített abban a hitemben, hogy a rádiós műsor-vezetőket néha erősen túlértékeljük... Biztos később lesz szerepe is – mert ez nagyon kevés – amire bizonyára azért volt szükség, mert Bronzi színészi eszköztárát azért kompenzálni kell. Már a főcím alatti sétálgatása és környezettudatos nézelődése is erősen home videó jellegűre sikerült. Amatőr az egész, ahogy van. Ellenben a film elején a gyilok egészen kellemes, amennyiben szeretjük, ha a vérpatron gyutacsába véletlenül a patron helyett gránátot dugtak. Viszont sokkal izgalmasabb ez a megoldás, mint sok hasonszőrű moziban a CGI vér, amelyet valahogy nem tudtam még mindig megszokni.
Feladta a film a leckét. Egyszerre tudom utálni, mert fájóan semmilyen, mellette azonban nehogy már ne kedveljek egy mozit, amiben egy honfitársam, hazájától elszakadva, adottságait kihasználva, amolyan 3D-s motion capture effektként téblábol. Hiszen egyértelmű, hogy most már ő a Bronson!
Őt meg, mint korábban írtam, szeretjük!
A forgatókönyv megtesz mindent azért, hogy ivós játékot játszunk megtekintés közben, pl. igyál, ha valami nem logikus. A negyvenedik perc környékén hősünk simán életben hagyja egyik gonosztevőnket, miközben kb. 5 perccel korábban ugyanilyen blazírt arckifejezéssel átlőtt egy túszként fogva tartott szerencsétlent, mondván: - Úgy sem ismerem! – majd egy golyóval leszedte és a mögötte álló nehézfiút is. WTF pillanat a javából, hiszen a film szerint hősünk eddig védte a gyengét, márpedig az ő szemszögéből a srác túsznak kellett, hogy tűnjön... Visszatérve az életben hagyott gonosztevőre, valamiért úgy gondolja, hogy az enyhén megerőszakolt lánynak kellene lelőnie a pasast, holott, a szöszi félvér lány nem sok hajlandóságot mutat az emberölésre. Szerencsére, főhősünk kemény legény, akit nem tántoríthat el olyasmi, hogy szabad akarat, ezért bekészíti a lány kezébe a pisztolyt és addig szórja a tőmondatokat – a marcona vérző nehézfiú sokkal különbeket is mond nekik – míg végül átszakad a gát és a hisztis leányzó keresztül lövi korábbi zaklatóinak egyikét. És miért volt erre szükség? Hát azért, mert hősünk csak a lány ujjlenyomataitól hemzsegő pisztolyának tárgyi bizonyítékáért cserébe volt hajlandó elhinni, hogy a szöszi-barna nem fogja felnyomni a rendőrségen!!! Ravasz!
 |
| imdb.com |
Pozitívum, hogy bár nem vagyok nagy szakértője Charles Bronson munkásságának, mégis, úgy vettem észre, hogy Robert Bronzi Kovacs mintha néhány gesztusát, mozgását igyekezett volna magáévá tenni híres elődjének, nem is rosszul utánozva azt. Igaz, Bronsonra egyébként sem volt jellemző az igazán energikus és túljátszott színjátszás, ezért sokat segít, ha a karakter keveset beszél. A titokzatos idegen pedig nem locsog. Inkább csak úgy kiőröli magából a rövid válaszokat. A forgatókönyv pedig akkor lesz igazán gennyes, amikor közelebb hozná a titokzatos K urat a nézőkhöz, azzal, hogy amikor lehetősége lenne a felajánlkozott anyuval tölteni egy görbe estét, foghegyről megtorpedózza az ötletet, pedig anyu összképe igen tetszetős.
Kár, hogy ez a forgatókönyvi húzás egy kisiskolás gyerek eszköztárát meríti ki a lovagiasság elképzelésével kapcsolatban, aminek viszont van egy erősen kérdéses fordított aspektusa, úgymint, ezzel a dramaturgiai húzással kvázi kurvát abszolváltak volna anyuból, aki korábban többször jelezte, hogy nem kéne a pénz, jaj, ki ez az úr, miért teszi, amit tesz, nem kéne a pénz, de csak nem rossz, mert a gyerek, de nem kéne, de miért ne, kérem, dugjon meg... Szerencsére nem kell végül egy elborzasztó szexjelenetet végignéznünk. Hiába, a filmesek tudják, hogy fiatal nő és közel hetvennek tűnő, szomszéd bácsi forma emberek között nincs megfelelően fényképezett erotikus együttlét. Ezt már Robert Rodriguez sem lépte meg kedvenc Danny Trejo-jával sem, így amikor Machete szexelni kezdett, azt belengte a short cut.
A film végén még kapunk egy ostobára vágott lövöldözést a hegyekben, aminél kevés kuszább akciójelenetet láttam életemben. Gyakorlatilag, bárki rálőhetett bárkire és majdnem el is találta, függetlenül attól, hol helyezkedtek el egy vágással korábban, milyen messze egymástól és milyen tereptárgyakat – akár egy fél hegy – kerültek ki közben. Azt gondolná az ember, hogyha hárman lövöldözni kezdenek egymásra, sejthetően behatárolt területen, akkor ott nincs futkározás, meg 180 fokban lóbált fegyver, stb. Itt azonban mindenki futkos mindenhova, de amikor egymásra lőnek, a töltény centikre csapódik be. Úgy borzalmas, ahogy van. Nem tudom, miért gondolta bárki is, hogy érdekes, amikor három felnőtt ember rohangászik a fák és sziklák között, miközben random rálőnek arra, ami épp ott van.
Néha cici villant, és Daniel Baldwin is kapott monológot. Az ellenség pedig a jobb sorsra érdemes Richard Tyson, aki fényévekkel korábban még Schwarzenegger ellen vette fel a kesztyűt egy óvodában, most meg egy eleve idősebb akcióhős, fake alakítója ellen harcolgat. Mi ez, ha nem karrierrombolás?
Érdemes-e rászánnod másfél órát erre a filmre?
Kovács Robi miatt igen. Ellenkező esetben, nem...
30%
 |
| imdb.com |
2019. január 7., hétfő
Ahogy vége... - How it Ends (2018)
Ahogy vége... - How it Ends (2018)
Rendezte: David M. Rosenthal
A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)
A Netflix célirányosan rágyúrt a sci-fi vonalra, a bemutatott filmjeinél. Nincs szinte hét, hogy egy-egy saját, vagy megvásárolt mozit ne mutatnának be a témában, a sorozataikról nem is beszélve. A „How It’s Ends” is egy ilyen próbálkozás, habár inkább maradjunk a drámánál, mint műfaji megjelölés, hiszen a film trailere tényleg rágyúr a sci-fi és fantasztikum vonalra, azonban a közel két órás mozi talán három perc CGI fantasztikumot kínál. Ennek felét a vége-főcím előtt.
Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.
Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.
Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...
A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.
Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.
Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.
Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.
Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.
Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...
55%
A filmet lesd meg: How It Ends
Rendezte: David M. Rosenthal
A film Mafab adatlapja: How It Ends (2018)
 |
| www.imdb.com |
Szóval, kijelenthető, hogy az egész mozi egy nagy büdös blöff, amely gyakorlatilag egy kamaradrámát igyekszik letuszkolni a torkunkon, a végén némi thriller beütéssel. Nagy hibája, hogy a mit a filmben látunk, már láttuk máshol izgalmasabban tálalva. Hogy mégsem tökéletes időrablás a film megtekintése, az köszönhető Forest Whitaker szereplésének és, hogy összességében az egész megfelelő tempóban lett bemutatva, leszámítva talán az összecsapott, ugyanakkor kiszámítható utolsó kb. húsz percet.
Nem tudom, a Netflix meddig fog még utat keresni a sci-fin belül, még rátalál magára. Míg a sorozatai nagyjából remekül teljesítenek – Altered Carbon, Stranger Things, Lost in Space – addig a mozis vállalkozásai rendre egy szint alatt maradnak. A szint pedig egy masszív hetven százalék lenne. Mostanában, bármit is láttam tőlük, legyen az akármilyen korrekt rendezés, történet vagy megvalósítás, nem éreztem, hogy sikerült meglépniük ezt, igaz, talán nem láttam mindent. Egy biztos, hogy a rajongóknak néhány bemutatott filmjük kifejezett csalódás, már ami a fórumokon visszacseng. Az „Annihilation” egy filozofikus és unalmas horror szintjére züllött, az „Anon” pedig egy hosszú és unalmas thriller lett, bármi is volt a terv. Még a Cloverfield sorozat harmadiknak beharangozott etapja is egy klisés darabként került bemutatásra, hiába a nemzetközi és egyben remek stáb. Will Smith fantasy-akciófilmje, a Bright is csalódás, mert nem volt benne szív, vagy valami plusz. A „451 Fahrenheit” pedig teljesen kiherélte a könyvet, annak ellenére is, hogy Michael Shannon színészként tudása legjavát tette a kész produkcióba. De az a befejezés...
Ettől függetlenül bizakodom. A nagy számok törvénye alapján biztos, hogy belenyúlnak majd a tutiba.
Will (Theo James) elbúcsúzik leendő feleségétől, Samanthától (Kat Graham), hogy átutazva fél Amerikán, pofavizitre menjen apuhoz (Forest Whitaker) és anyuhoz (Nicole Ari Parker). Apu azonban egykoron harcos volt és mellette tipikus lányos apuka, akinek oldalán mindig ott lóg a gyalogsági ásó, hogy az aktuális lány hapsiját eláshassa a hátsó kertben. Milyen mázli, hogy egy felhőkarcolóban laknak...
A találkozó alatt szabadul el először a pokol, amikor a szemellenzős apuka és Will összeugrik, majd másodszor, rögtön azután körülöttük is, amikor természeti katasztrófák kezdenek sorjázni a föld bolygón. A két férfi kénytelen ellenségeskedését félretenni, ha szeretnének lehetőleg egyben eljutni az otthon maradt és állapotos Samanthával.
Szóval a sci-fi katasztrófafilm köret inkább csak barkácsolt háttere a történetnek, amely valójában a szemléletváltásról és ráutaltságról szól. Hogy két ember boldogságát el kell fogadni, mert legyen bármilyen erős is a szeretet, a szabadságot nem írhatja felül. Will figurája, aki első körben tényleg egy nyápic fiatalember hatását kelti, a road-movie alatt felnő ahhoz a feladathoz, amelyet az apa a lánya oldalán szánt neki. Kár, hogy ehhez szükségesek a veszteségek. Amúgy, a film, ha katasztrófa és erőszak helyett a humorra gyúrt volna rá, amelyben egy apa és leendő veje utaznak A pontból B-be, simán lehetett volna egy kellemes családi komédia is. Valamiért a forgatókönyvíró a könnyebb utat választotta és a két férfi közötti dinamikát egy drámai háttérrel támogatta meg, amelybe az akció is belefér.
 |
| www.netflix.com |
Így viszont a film lendülete néha megtörik és a két óra is, talán túl hosszú, ahhoz képest, hogy a karaktereket ennek ellenére sem sikerült túl mélyen ábrázolni. Mert ahhoz viszont meg túl sokfelé kalandozik a páros. A lezárás is kiszámítható, a csavar semmilyen. Hasonló kapcsolati háromszöget mintha „The Walking Dead”-ben mutattak volna már, egy jó évadon keresztül és ott működött, itt olyan, „na, nesztek, egyétek”.
A végeredmény felemás lett, mert nem sikerült eldönteni, hogy filozofikusabb vagy akciósabb darabot lássunk-e.
Azért az fura, hogy Samantha kihagyja ezt a vacsorát a szüleivel és a terhet Will vállára teszi, miközben az ifjú pár pontosan tudja, hogy Tom Sutherland (Forest Withaker) mennyire nehéz eset. Üzleti út ide, munkahelyi problémák oda, ezt a találkozót a négyesnek együtt kellett volna bevállalnia. Ráadásul, Tom sok tekintetben homlokegyenest más kaliber, mint a leendő veje, tekintve társadalmi hovatartozást, bőrszínt és politikai nézeteket. Természetes, hogy nehéz megtalálniuk a közös nevezőt. Szinte sikerül is elrontaniuk mindent egy vitával, holott pont az lenne a cél, hogy összefésüljék egymást a szereplők. Előkerül Tom katonai múltja, hogy mennyire nem bízik a fiú terveiben, holott, amit ő mesél, a sajátjairól, azok semmivel sem erősebb érvek, mint a fiúé. Végül, azzal is mutatják, mennyire nehéz a kapcsolatuk, hogy Will-nek nem ágyaznak szobát, holott, ha Sam ott van, egészen biztosan kiderül, hogy van egy vendégszoba is számukra. Persze, ezek mind dramaturgiai szempontok.
Azután azt sem értem, ha Tom sejti, hogy mekkora probléma megy éppen végbe a világban, miért nem viszi magával a feleségét? Izgulva elmegy a lányáért, hogy utána majd ha már Samantha megvan, izgulhasson a feleségéért, aki otthon maradt? Mennyire logikátlan már ez? Tehát, a kislány, egyedül van, de Paula, a feleség majd ellesz ha itthon marad a Steven’s nevű katonai bázison. Oké. Tegye fel a kezét, aki szerint Tom karakterétől idegen ez a húzás és magával vinné hasonló esetben a feleségét , hogy reményei szerint együtt legyen a két nővel, akit szeret, még akkor is, ha nem tudja, mi vár rájuk Seattle-ben és akkor is, ha tudja, az odaút nem valószínű, hogy biztonságos számukra? Mert egy volt katona nem (?) gondolkozhat másképpen. Az van biztonságban a „női” közül, aki mellette van és ha együtt lesznek, akkor következő szint: biztonságos hely keresése, amíg elvonul a viharfelhő.
 |
| www.whats-on-netflix.com |
Itt nem. Paula marad, hogy később megint lehessen utazni egy nagyot, és a két férfi, aki egy vacsorát sem bír úgy elkölteni, hogy ne ugorjanak egymásnak, elindulnak egy zárt autóban, feleség nélkül, aki legalább némi lökhárító szerepet tudott volna nyújtani, ha esetleg vezetés közben ismét hajba kapna a két kanegér. Tudom, hülyeség sci-fiben, fantasy-ban vagy valóságtól elrugaszkodott darabban logikát keresni, pedig, hogy működjön, azért valamennyire szükség van. Az első, például, hogy a karakterek nem tehetnek karakteridegen dolgokat. Ha ez mégis megtörténik, a néző néha tudat alatt, máskor mert egyértelműen zavarja egy-egy megoldás, de eltávolodik a szereplőktől, hiszen nem olyan cselekvési módot kapott tőle, mint amit elvárt volna. Jelen esetben túl mondvacsinált a két férfi együttes Odüsszeiája.
Első körben a néző Will figurájával fog szimpatizálni, ám, amit elindulnak utazásukra, nagyon hamar kiderül, hogy Will jogi gyakorlatai mehetnek a kukába, mert krízis helyzetben Tom paranoiás, katonai előélete az, ami segít túlélni, akár egy elvileg egyszerű autós utazást. Persze, tudjuk, hogy az amerikai filmekben jön a világvége, az emberek nagyon gyorsan ösztönlényekké lesznek és egy percig sem tart, míg beleköt valaki a másikba, hogy jobb helyzetbe kerüljön, vagy, mert szimplán csak egy rosszindulatú fasz.
Azért egyszer érdemes megnézni a filmet, habár, ha belegondolok, mennyire kevés maradt meg bennem két hónap múlva...
55%
A filmet lesd meg: How It Ends
2019. január 4., péntek
Horror Park (2018)
Horror Park (2018)
Rendezte: Gregory Plotkin
A film Mafab adatlapja: Hell Fest (2018)
Megtekintés: Hát, feladtam magamnak a leckét. Jó, hát, azért egyszer meglehet nézni.
A „Horror Park” pont az a slasher, amelyik nem kívánja meg tőlünk, hogy használjuk az agyunkat és kis ráfordítással, okosabb forgatókönyvvel, jobban alkalmazott filmes eszközökkel egy egészen kiváló alkotás is lehetett volna, már ha el tudjuk fogadni, hogy a rétegműfajon belül, ami a horrorban a slasher, lehet készíteni maradandó, erős alkotásokat. Persze, dumálhatok én róla, hogy mennyire erős valami, ha az átlagemberek nagy részét nem csigázza fel ez a műfaji leágazás. Sőt, a horror filmes univerzum sem. Szóval, mostanra azok vannak velünk, akik alapból szeretik a véres gyilkosságos mozikat.
Korábban már megemlítettem – ha jól emlékszem, néhány hasonló filmnél – hogy magam ezt jobban kedvelem, mint mondjuk a torture porn vagy az élőt kínzásos mozikat. Igen. Nem tudom mitől alakult ki bennem az, hogyha kinyírnak egy karaktert egy csapással, az számomra sokkal elfogadhatóbb, mintha ugyanazt a karaktert megvagdossák, ütik verik, gyalázzák, kínozzák, végül ölik meg, esetleg jó lassan. Az nem nekem való. Biztosan, mert nem szeretem a szenvedést, szenvedtetést látni. Még a „Passió”-tól is kirázott a hideg, pedig az meg nem pont a Biblia után készült szabadon?
Nem. Jobban kedvelem, ha a horrorban technikásabb a gyilok, ezért rám az van hatással, ha egy remek effekttel oldják meg a szereplő megölését. Nem feltétlenül kell látnom, - pl. Halloween, amelyik nem erőltette túl a vért – de azért nem fogom becsukni a szemem akkor sem, ha valaki torkán áttolnak egy nyílvesszőt.
A „Horror Park” pedig szinte mindenben klisés, még a helyszín sem teljesen új keletű, de legalább azon látszik, hogy elpepecseltek vele. Sokkal többet, mint a forgatókönyvvel.
Szokás szerint megérkezik a film elején a főhős, aki rég nem látott barátnőjéhez ment látogatóba, miután nem egy suliba járnak már. A barátnő mellett még megjelennek a kötelező karrakterek is, barátok, kevésbé barátok, lehetséges szexpartner, vicces fiú/lány stb. Persze, együtt fognak ellátogatni a horror tematikájú parkba és egyesével fogják megkapni a magukét. A történetek gerince lassan már nem tud változni. Ezért amin lehet variálni, az a színészek, halálnemek, helyszínek, plusz a körítés, mint operatőri munka, zene, rendezés, dramaturgia. Ha szerencsénk van, kifoghatunk néha egy fifikásabb forgatókönyv írót, akinél a dialógusok is rendben vannak, ám legtöbb esetben be kell érnünk unalmas egysorosokkal, logikátlan motivációkkal és a szokásos, semmire nem figyelünk igazán oda, főleg nem a főhősünk figyelmeztetéseire és az intő jelekre, amiket kifejezetten ostobán kell figyelmen kívül hagyni. Ha ezeket összedobod, a végeredmény egy pont ilyen film lesz, mint a „Horror Park”: míg a cím könnyen megjegyezhető, addig maga a mozi ugyanolyan gyorsan elfelejthető.
45%
Itt a mozi helye, ha szerencséd van: Horror Park
Rendezte: Gregory Plotkin
A film Mafab adatlapja: Hell Fest (2018)
 |
| hu.pinterest.com |
A „Horror Park” pont az a slasher, amelyik nem kívánja meg tőlünk, hogy használjuk az agyunkat és kis ráfordítással, okosabb forgatókönyvvel, jobban alkalmazott filmes eszközökkel egy egészen kiváló alkotás is lehetett volna, már ha el tudjuk fogadni, hogy a rétegműfajon belül, ami a horrorban a slasher, lehet készíteni maradandó, erős alkotásokat. Persze, dumálhatok én róla, hogy mennyire erős valami, ha az átlagemberek nagy részét nem csigázza fel ez a műfaji leágazás. Sőt, a horror filmes univerzum sem. Szóval, mostanra azok vannak velünk, akik alapból szeretik a véres gyilkosságos mozikat.
Korábban már megemlítettem – ha jól emlékszem, néhány hasonló filmnél – hogy magam ezt jobban kedvelem, mint mondjuk a torture porn vagy az élőt kínzásos mozikat. Igen. Nem tudom mitől alakult ki bennem az, hogyha kinyírnak egy karaktert egy csapással, az számomra sokkal elfogadhatóbb, mintha ugyanazt a karaktert megvagdossák, ütik verik, gyalázzák, kínozzák, végül ölik meg, esetleg jó lassan. Az nem nekem való. Biztosan, mert nem szeretem a szenvedést, szenvedtetést látni. Még a „Passió”-tól is kirázott a hideg, pedig az meg nem pont a Biblia után készült szabadon?
Nem. Jobban kedvelem, ha a horrorban technikásabb a gyilok, ezért rám az van hatással, ha egy remek effekttel oldják meg a szereplő megölését. Nem feltétlenül kell látnom, - pl. Halloween, amelyik nem erőltette túl a vért – de azért nem fogom becsukni a szemem akkor sem, ha valaki torkán áttolnak egy nyílvesszőt.
A „Horror Park” pedig szinte mindenben klisés, még a helyszín sem teljesen új keletű, de legalább azon látszik, hogy elpepecseltek vele. Sokkal többet, mint a forgatókönyvvel.
Szokás szerint megérkezik a film elején a főhős, aki rég nem látott barátnőjéhez ment látogatóba, miután nem egy suliba járnak már. A barátnő mellett még megjelennek a kötelező karrakterek is, barátok, kevésbé barátok, lehetséges szexpartner, vicces fiú/lány stb. Persze, együtt fognak ellátogatni a horror tematikájú parkba és egyesével fogják megkapni a magukét. A történetek gerince lassan már nem tud változni. Ezért amin lehet variálni, az a színészek, halálnemek, helyszínek, plusz a körítés, mint operatőri munka, zene, rendezés, dramaturgia. Ha szerencsénk van, kifoghatunk néha egy fifikásabb forgatókönyv írót, akinél a dialógusok is rendben vannak, ám legtöbb esetben be kell érnünk unalmas egysorosokkal, logikátlan motivációkkal és a szokásos, semmire nem figyelünk igazán oda, főleg nem a főhősünk figyelmeztetéseire és az intő jelekre, amiket kifejezetten ostobán kell figyelmen kívül hagyni. Ha ezeket összedobod, a végeredmény egy pont ilyen film lesz, mint a „Horror Park”: míg a cím könnyen megjegyezhető, addig maga a mozi ugyanolyan gyorsan elfelejthető.
45%
 |
| http://halloweendailynews.com |
Itt a mozi helye, ha szerencséd van: Horror Park
2018. december 27., csütörtök
Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)
Csőbe húzva – Framed by My Fiancé (2017)
Rendezte: Fred Olen Ray
A film Mafab adatlapja: Framed by My Fiancé (2017)
Megtekintés: Egyszer bele fogsz csúszni valamelyik csatornán. egyszer-nézős krimi, de összességében jó az az átlagfogyasztónak. Néha nekem is.
Fred Olen Ray neve nem ismeretlen számomra, de halványan úgy emlékszem, hogy azért nem tévéfilmes berkekben kezdte a munkát direktorként. Frissítsük csak fel, néhány címmel, ki is ő: - Aha, bele is tört a bicskám. Ray eddig – 2018 év vége – 155 (!) produkciónál tette le a nevét, mint rendező. Ezek nagyja sorozat epizód, tévé film és egyéb nyalánkságok. Becsúszott néhány mozifilm is, a jobbikból... 1971-ben készült a Honey Britches, aminek újravágását készítette el 1986-ban. Valójában 1978-ban kezdett rendezőként dolgozni és a kilencvenes években még nálunk is belecsúszhattál néhány munkájába videókazettán. A videó nagyjából kikopott a mindennapokból, de Ray a mai napig is gyártja munkáit, aminek egyik nem túl erős, de szódával elmegy darabja a „Csőbe húzva”.
Nagyjából egy Columbo epizód erősségét felmutató krimi, vagy valami hasonló kategória lenne, de nem nagyon tudom besorolni. Drámának nem eléggé erős karakterábrázolásban. Kriminek nem igazán bűnügyi, habár a végén csak becsúszik egy gyilkossá is. Tárgyalóterminek borzasztó kevés, hiába bíró az egyik főszereplő. Van benne rendőr is, viszont hevenyészett a nyomozás. Bosszúfilm is lehetne, ám, pont aki a lényeges lenne a bosszú szempontjából, elveszíti a varázsát, miután agyoncsapják egy kerámiadísszel. Hitchcock-inak profán, izgalmasnak gyengus. A színészek nem is annyira rosszak. Az ex-hapsi kellően tenyérbemászó. A női főszereplő ha nem is túl okos és tökös, legalább nem néz ki rosszul.
Az egész kicsit steril. A fényképezés az ízlésemnek túl statikus. A képek amúgy szépek. Látszik, hogy a legtöbb belső helyszínt szépen kitakarították forgatás előtt, hogy ne legyen poros a drága kölcsönzői kamera.
Akció az minimális, kimerül három percben, ebből másfél egy dulakodás egy sportos pasas és egy törékeny virágszál között zajlik le. A csaj győz. Mégis csak tökös ez a baby!
Nem mondom, hogy tetszett, mert ezek azok a filmek, amiket már akkor is elkapcsoltam, amikor még leültem a tévé elé. Ettől függetlenül, ha nincs más és érdekel, hogy két nő milyen gyorsan tud halálos ellenségességből érdekszövetséget összekovácsolni, akkor látni kell. Forgatókönyvi bravúr a javából. Nem szarkazmus, tényleg jópofa jelenet. Legalább azzal megleptek, hogy az egyenletből kihúzták a majdnem legfontosabb tényezőt. Pedig azt hittem...
Jenny Fisher (Katrina Bowden) pasijával, Daniellel (Jason-Shane Scott) szórakozik egy étteremben, amikor a férfi megkéri a kezét. A válasz egy boldog igen.
Ugyanaznap este a várandós és ebből kifolyólag hormonálisan démon szállta May Langford (Valynn Turkovicz) kierőszakolja a férjétől, hogy hozzon neki csokifagyit. Mi pedig tudjuk, hogy ennek a kitérőnek van dramaturgiai fontossága. Jenny szétdobálja a frissen kapott jegygyűrűjét a kocsiban, mire Daniel is beszáll a keresgélésbe, szemből feltűnik a férj, Michael (Christopher Glenn Cannon) és... nem ütköznek ugyan össze, de Michael beleszalad egy az úton álló járműbe és fejre áll. Nos, nem értek sokat a KRESZ-hez, de úgy vélem, Amerikában jobb-kéz szabály van és Michael jött rossz oldalról, neki kellett volna megállnia és a szabályosan érkező párost szabályosan elengednie. Ha ezt teszi és nem erőlködik annyira, nem rohan bele a parkoló gépkocsiba és nem borul meg.
Szóval, vannak kétségeim, a baleset felelősével kapcsolatban, de lehet, hogy én tudom rosszul és a kaszkadőrszakértő által megkomponált karambol egyetlen vétkese Daniel. Tény, hogy a vágás közben látszik, hogy kissé átsodródik a szembe sávba, de Michael akkor sem fért volna el a parkoló kocsi mellett, ha történetesen Danielék autója kifelé kanyarodott volna. Michael-nek egyértelműen le kellett volna lassítania – megállni utána és megnézni a rossz helyen álló kocsit, hogy tud-e segíteni valakinek, aki esetleg a kocsiban van – és miután elmentek Danielék, kikerülhette volna az álló autót. És ezért fog végül a negatív hős annyit szopni: Egy rohadt csokifagyi!
Valamiért a férfi annyira hibásnak érzi magát, hogy friss jegyesét átcibálja a saját oldalára és még a kocsit is neki megfelelően állítja be, hogy később a helyszínelőknek azt mondhassa, nem ő vezetett. Mint később a kórházban levezeti az egészet Jenny-nek, inkább a nő ápolónői karrierjén essen csorba, mint Daniel igen gyümölcsöző bírói pályafutásának.
Csakhogy, May, közben elvetél és bár a gyermek elveszik, helyette a korábban emlegetett démon megszállja a nőt, olyannyira, hogy valamennyi befolyását beveti azért, hogy az időközben elhagyott Jenny életét pokollá tegye. Azután végre találkoznak, megtörténik a nagy felelősségre vonás és végre kiderül, hogy Jenny ártatlan. (Szerintem Daniel is, de mindegy...) Az egyetlen, aki ezt elhiszi, meg pont az, aki eddig a halálát kívánta. Furák a nők, na!
Végül a két hölgy egyesíti erőit, mert Daniel egy karrierista mocsok, akinek túl jó megy sora, mióta, drága öltönyöket vásárol, amelyiknek van vagy ötven különböző árnyalata. A gazdag faszinak pusztulnia kell!
Ezt meséli el ez a remek kis alkotás.
50%
Rendezte: Fred Olen Ray
A film Mafab adatlapja: Framed by My Fiancé (2017)
 |
| www.imdb.com |
Fred Olen Ray neve nem ismeretlen számomra, de halványan úgy emlékszem, hogy azért nem tévéfilmes berkekben kezdte a munkát direktorként. Frissítsük csak fel, néhány címmel, ki is ő: - Aha, bele is tört a bicskám. Ray eddig – 2018 év vége – 155 (!) produkciónál tette le a nevét, mint rendező. Ezek nagyja sorozat epizód, tévé film és egyéb nyalánkságok. Becsúszott néhány mozifilm is, a jobbikból... 1971-ben készült a Honey Britches, aminek újravágását készítette el 1986-ban. Valójában 1978-ban kezdett rendezőként dolgozni és a kilencvenes években még nálunk is belecsúszhattál néhány munkájába videókazettán. A videó nagyjából kikopott a mindennapokból, de Ray a mai napig is gyártja munkáit, aminek egyik nem túl erős, de szódával elmegy darabja a „Csőbe húzva”.
Nagyjából egy Columbo epizód erősségét felmutató krimi, vagy valami hasonló kategória lenne, de nem nagyon tudom besorolni. Drámának nem eléggé erős karakterábrázolásban. Kriminek nem igazán bűnügyi, habár a végén csak becsúszik egy gyilkossá is. Tárgyalóterminek borzasztó kevés, hiába bíró az egyik főszereplő. Van benne rendőr is, viszont hevenyészett a nyomozás. Bosszúfilm is lehetne, ám, pont aki a lényeges lenne a bosszú szempontjából, elveszíti a varázsát, miután agyoncsapják egy kerámiadísszel. Hitchcock-inak profán, izgalmasnak gyengus. A színészek nem is annyira rosszak. Az ex-hapsi kellően tenyérbemászó. A női főszereplő ha nem is túl okos és tökös, legalább nem néz ki rosszul.
Az egész kicsit steril. A fényképezés az ízlésemnek túl statikus. A képek amúgy szépek. Látszik, hogy a legtöbb belső helyszínt szépen kitakarították forgatás előtt, hogy ne legyen poros a drága kölcsönzői kamera.
 |
| hdo.to |
Akció az minimális, kimerül három percben, ebből másfél egy dulakodás egy sportos pasas és egy törékeny virágszál között zajlik le. A csaj győz. Mégis csak tökös ez a baby!
Nem mondom, hogy tetszett, mert ezek azok a filmek, amiket már akkor is elkapcsoltam, amikor még leültem a tévé elé. Ettől függetlenül, ha nincs más és érdekel, hogy két nő milyen gyorsan tud halálos ellenségességből érdekszövetséget összekovácsolni, akkor látni kell. Forgatókönyvi bravúr a javából. Nem szarkazmus, tényleg jópofa jelenet. Legalább azzal megleptek, hogy az egyenletből kihúzták a majdnem legfontosabb tényezőt. Pedig azt hittem...
Jenny Fisher (Katrina Bowden) pasijával, Daniellel (Jason-Shane Scott) szórakozik egy étteremben, amikor a férfi megkéri a kezét. A válasz egy boldog igen.
Ugyanaznap este a várandós és ebből kifolyólag hormonálisan démon szállta May Langford (Valynn Turkovicz) kierőszakolja a férjétől, hogy hozzon neki csokifagyit. Mi pedig tudjuk, hogy ennek a kitérőnek van dramaturgiai fontossága. Jenny szétdobálja a frissen kapott jegygyűrűjét a kocsiban, mire Daniel is beszáll a keresgélésbe, szemből feltűnik a férj, Michael (Christopher Glenn Cannon) és... nem ütköznek ugyan össze, de Michael beleszalad egy az úton álló járműbe és fejre áll. Nos, nem értek sokat a KRESZ-hez, de úgy vélem, Amerikában jobb-kéz szabály van és Michael jött rossz oldalról, neki kellett volna megállnia és a szabályosan érkező párost szabályosan elengednie. Ha ezt teszi és nem erőlködik annyira, nem rohan bele a parkoló gépkocsiba és nem borul meg.
Szóval, vannak kétségeim, a baleset felelősével kapcsolatban, de lehet, hogy én tudom rosszul és a kaszkadőrszakértő által megkomponált karambol egyetlen vétkese Daniel. Tény, hogy a vágás közben látszik, hogy kissé átsodródik a szembe sávba, de Michael akkor sem fért volna el a parkoló kocsi mellett, ha történetesen Danielék autója kifelé kanyarodott volna. Michael-nek egyértelműen le kellett volna lassítania – megállni utána és megnézni a rossz helyen álló kocsit, hogy tud-e segíteni valakinek, aki esetleg a kocsiban van – és miután elmentek Danielék, kikerülhette volna az álló autót. És ezért fog végül a negatív hős annyit szopni: Egy rohadt csokifagyi!
Valamiért a férfi annyira hibásnak érzi magát, hogy friss jegyesét átcibálja a saját oldalára és még a kocsit is neki megfelelően állítja be, hogy később a helyszínelőknek azt mondhassa, nem ő vezetett. Mint később a kórházban levezeti az egészet Jenny-nek, inkább a nő ápolónői karrierjén essen csorba, mint Daniel igen gyümölcsöző bírói pályafutásának.
Csakhogy, May, közben elvetél és bár a gyermek elveszik, helyette a korábban emlegetett démon megszállja a nőt, olyannyira, hogy valamennyi befolyását beveti azért, hogy az időközben elhagyott Jenny életét pokollá tegye. Azután végre találkoznak, megtörténik a nagy felelősségre vonás és végre kiderül, hogy Jenny ártatlan. (Szerintem Daniel is, de mindegy...) Az egyetlen, aki ezt elhiszi, meg pont az, aki eddig a halálát kívánta. Furák a nők, na!
 |
| yts.am |
Végül a két hölgy egyesíti erőit, mert Daniel egy karrierista mocsok, akinek túl jó megy sora, mióta, drága öltönyöket vásárol, amelyiknek van vagy ötven különböző árnyalata. A gazdag faszinak pusztulnia kell!
Ezt meséli el ez a remek kis alkotás.
50%
Különvélemény:
Valójában nem érzem helyénvalónak a magyar címfordítást, mert bár tényleg azt hittem, hogy a két nő majd jól csőbe húzza a férfi karaktert, nem ez történik. Gyakorlatilag saját magát buktatja le, mert egy idő után a rendőr nyomozó gyanakszik rá. Csőbe nem így húzol embert, hanem mikor végül elszólja magát, vagy valami hasonló...
Ha nincs jobb dolgod: C s ő b e h ú z l a k h e j j
Ha nincs jobb dolgod: C s ő b e h ú z l a k h e j j
2018. december 25., kedd
A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)
A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built (2018)
Rendezte: Lars Von Trier
A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)
Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)
Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.
Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)
Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.
Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.
Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)
Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.
A másik durva és mégis, szatirikus jelenet, amikor a családot kiteríti Jack a lelőtt fácánok közé, akár vadászok a trófeákat. Egyszerre elborzasztó, mégis, van egyfajta szépsége az összképnek. Természetesen elborzasztó a család sorsa, ellenben tökéletesen mutatja meg, hogy Jack mennyire nem tesz ember és állat között különbséget, beleértve áldozatai korát is, ezért tetteiben nincs tabu.
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)
Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?
Von Trier kikacsint a nézőre, megidézi munkásságát, emberi arcot húz egy szörnyetegre és végül ítéletet mond felette. Nem értem, miért lett ebből botrány darab a bemutató idején. Nem értem, nézők miért hagyták el a vetítő termet, hisz akik beültek rá és pontosan tudják, mire számítsanak a direktortól. Van néhány nehéz pillanat és hihetnénk, hogy Von Trier a „rossz oldalra” állt, ám ez tévedés.
Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.
Csak ajánlani tudom ezt a mozit.
80%
Vérengzés helye itt: Jack mini house
Rendezte: Lars Von Trier
A film Mafab adatlapja: The House That Jack Built (2018)
Megtekintés: Ha egy roppant erős szatíraként nézed, akkor elviseled. Egyébként tényleg sokaknál kiverheti a biztosítékot.
Most már egészen biztos vagyok benne, hogy Von Trier megölt néhány embert, de mivel gyáva és fél a törvénykezéstől, ezért filmes formában tesz vallomást, hogy egy fiktív karakteren keresztül mutassa be a benne élő és néha kitörő démonokat. Végül, mivel önmaga is elítéli tetteit, szereplőjének sorsát alakítja úgy, ahogy szerinte neki kellene bevégeznie. A körmére kellene nézni. Pl. Nem történtek titokzatos eltűnések pont ott és akkor, ahol éppen a filmjei bemutatóin részt vett? (Csak lenyomoznám ezek után...)
Láttam már néhány Von Trier filmet és nem akarok magam is sorozatgyilkos gyanúba keveredni, viszont azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy eddig ez a filmje szórakoztatott a legjobban. Pedig láttam párat – volt, amit végig sem bírtam nézni, csak „átlapoztam” - és féltem is a kritikákat olvasgatva, hogy itt, ebben a műben a pesszimizmus, az embergyűlölet teljesen eluralkodott a vásznon és emberek hagyták el a vetítőtermet, megelégelve a látottakat. Gondoltam, én sem fogom bírni idegekkel, így karácsony előtt, hogy egy nyomorék lelkületű ember szélsőséges tetteinek legyek szemtanúja.
Hát így ültem neki én is. Mondtam is magamban, kérlek, ne legyél az az öncélú baromság, mint a „Szerbiai film”, mert azt képtelen voltam végignézni, pedig úgy aposztrofálnám magam, mint horrorfilm-buzi. Biztos megzavart, hogy ott volt mondanivaló – volt? – és ezért nem tudtam „élvezni”, a zsigeri borzalmat. Túrót. Az egy undorító alkotás, amely bár elképzelhető, hogy semmi mást nem tett, csak megmutatta, hogy bizony van egy számunkra ismeretlen világ, amellyel jobb esetben sosem lesz kapcsolatunk, ám létezik, csupán a mindennapjaink szövedéke mögött. Lehet. Nem érdekel. Sok borzalmat és baromságot láttam már életemben, ezért tudom, mi az, amit még elviselek és mi az, amire azt mondom, hogy ezt hagytátok volna meg fejben elrohadni, mert vászonra teremteni nincs gyakorlati célja. Csak az öncél. (El nem tudom képzelni milyen emberek lehetnek azok, akiknek az a mozi tetszik.)
Szóval, féltem, hogy Von Trier, Jack (Matt Dillon) nevű sorozatgyilkosunk alakján keresztül majd mindenféle rejtett és nyílt olvasat nélkül, pusztán, hogy viszolygást, ellenérzést váltson ki a nézőből, meggyilkol egy halom embert én meg majd percekig nézhetem, ahogyan kínoz és öl. Ezt viszont, horror kedvelőként is nagyon utálom. A kínzást... Nem érzem szükségét, nem szeretem. „A passió” című Mel Gibson film nekem nem volt filmélmény, mert az egom semmilyen formában, szinten nem tudta élvezni a mozit. Ez volt az, amire titkon készültem és, hogy majd ennek fényében megírhatom, hogy Von Trier tehetséges filmes, de egy aberrált pszicho vagy szociopata.
Aztán meglepődtem, mert „A ház, amit Jack épített” egyáltalán nem azt hozta, amire számítottam. Egy remek dráma egy emberről, aki gyermekkorában rádöbben, hogy nincsenek érzelmei, pusztán késztetései, kényszerei, amelyek, ahogy telnek az évek, egyre erősebben törnek felszínre átlagos polgár mimikrije alól, hogy utat adjon annak a szenvtelen gyilkosnak, aki szentül hiszi, hogy tevékenysége, művészetének szerves része. Minden gyilkosság egy-egy modell beállítás a tökéletesen ellőt fényképek előtt, amelyek az emberi elmúlást hivatottak – néha szó szoros értelmében - reflektorfénybe állítani. Jack legalábbis valami ilyesmiben hisz, hiszen, bár elméje nem úgy működik, mint másoknál, nem érez szánalmat áldozatai iránt, azzal azonban tisztában van, hogy amit tesz, bármivel is magyarázza önmagának, vagy akár a világnak, nem helyes.
 |
| elultimogrito.es |
Éppen ezért Jack életét, hogy jobban belelássunk, párbeszéden keresztül tálalják nekünk. A párbeszédes formának köszönhetően talán megérthetjük őt, de elfogadni sosem fogjuk. Jack és vitapartnere Vergilius (Bruno Ganz), a római költő szemén, gondolatain keresztül bepillantást nyerünk múltba, jelenbe. Von Trier filmje nem pont ezért, de néha bizony mondhatom, hogy költői. Utoljára akkor éreztem, hogy a néző torkán egy sorozatgyilkos motivációit akarják lenyomni, amikor megnéztem Fritz Lang klasszikusát, az „M – Egy város keresi a gyilkost”. Ott Peter Lorre, a kíméletlen sorozatgyilkos intéz bíráihoz olyan szívhez szóló szózatot, erőszakos cselekményeit igazolandó, hogy a néző már-már szimpatizál vele, de minimum megsajnálja. „A ház, amit Jack...” groteszk, szarkasztikus humorán keresztül, ha szimpatikus nem is, de, és legyen ez bármilyen furcsa, emberibbé teszi nekünk a főszereplőt. (Szándékosan nem főhőst írok...) Durva gyilkosságok és abszurd humor váltogatja egymást, meglepően egyenletes, jó tempóban. Miközben az embernek szörnyülködnie kellene, ha fogékony rá, észreveszi a képek és erőszak mögött rejlő kikacsintásokat, amelyeket általában nem sok hasonló film lép meg, mégis, hihetően tálalja Von Trier. (Ne felejtsd el, hogy volt egy "Dexter" című sorozat is!)
Hogy két példát említsek, az egyik, amikor az áldozatot vissza kell vinnie – kényszeres emberről beszélünk – mert az első képsorozat nem sikerült jól a holttestről, annak lakásán. Szinte már burleszk szerű, ahogyan Jack az épületbe visszacsempészi a hullát, miközben bármikor lebukhatna, hiszen tevékenysége közben sokszor egyetlen ablak és áttetsző függöny választja el a lehetséges szemtanuktól. Aztán még egy holttestet visz fel ugyanígy a házba és senki nem zavarja meg. (Itt arra gondolhatnánk, hogy Jack az a tipikus mázlista, aki sokszor a lelepleződés torkából menekül meg. Azonban, aki olvasott már ilyen sorozatgyilkosokról készült beszámolókat, könyveket, kevésbé lepődik meg, hiszen sok esetben a valóság tényleg elég közel van a filmben látott szerencséhez. Több eset volt rá korábban, hogy a gyilkost egy hajszál választotta el attól, hogy lelepleződjön, majd mégis kicsúszik a rendőrség karjaiból, sokszor banális okokból.
 |
| www.indiewire.com |
Von Trier még azzal is a néző ellen játszik, hogy nem akarja megszerettetni női szereplőit. Mire végül tényleg egy szimpatikus karaktert mutat nekünk, aki Jack következő áldozata lehetne, addigra nagyjából a nézőt már beszippantotta Jack karizmája, ráadásul az illető férfi és fekete. Jack korábbi áldozatai valamilyen formában olyan nőtípusok, akiket egy sorozatgyilkos simán áldozati szerepbe abszolválhat. Uma Thurman karaktere például egyenesen Jack-re erőszakolja a gyilkosságot. Talán ő az utolsó csepp, hogy Jack elinduljon egy nem megfelelő irányba, hátrahagyva a konvenciókat, amit a társadalom ráerőszakolna. Persze, kissé erőltetettnek érezném, hogy áldozatait bibliai közegbe helyezzem, bár tagadhatatlan, hogy nem feltétlenül lehetetlen ilyen olvasat is. Ha Uma Thurman kötözködése egyfajta kevélység, a halálos bűnök között, akkor Siobhan Fallon Hogan a kapzsiság, míg Riley Keough a bujaság. (Mondjuk, ebben az esetben nem tudnám kategorizálni a meggyilkolt anyukát, gyermekeivel, de hátha neked van egy kicsavarodott magyarázatod végzetükre...)
Szerencsére, miután Von Trier meggyónt nekünk, nézőknek, egy hollywoodi-as, kielégítő lezárással egyértelmű állást foglal. Vagy csak nekünk akart végül kicsit megkegyelmezni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Von Trier eleve főszereplője bukását tekinti egyetlen lezárásnak. Az biztos, hogy „A ház, amit Jack épített” egy fontos darab a thriller-horror kedvelőinek, amely kicsit tovább boncolgat olyan, korábbi mesterművek által feltett kérdéseket, mint a „M – Egy város keresi a gyilkost”, a „Pszichót” vagy „A bárányok hallgatnak” című darabot, ami talán a legkommerszebb mozi ezek közül, még a jelen tárgyalt műhöz képest is. Ennyire még sosem kerülhettünk közel egy gyilkos gondolataihoz, vagy nekem kimaradt egy esetleges hasonló film. A kérdés pedig legtöbbször az, hogy mi viszi ezeket az embereket erre az útra?
 |
| bloody-disgusting.com |
Matt Dillon remek színész. Eddig is kedveltem, most meg még jobban. Ahhoz viszont, hogy teljesítménye ennyire mesteri legyen, szüksége volt a partnernőire is, akik mind zseniális alakítással játszanak a színész „kezei” alá.
Csak ajánlani tudom ezt a mozit.
80%
Vérengzés helye itt: Jack mini house
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)