Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Niccol valamikor elkészítette a Gattaca (1997) című utópia-drámát és azóta jegyzik. Azzal olyan magasra tette a lécet, hogy nem sikerült megugrania.
Mert bár nem emlékszem valamennyi aspektusára a Gattacának, ám az egészen biztos, hogy a remek színészek és a nem kevésbé fontos mondani való mellé még egy nagyon szép, drámai lezárás is társult, egyfajta konklúzióval, ami a flashback-ekkel együtt egy gyönyörű keretbe foglalta azt a metaforikus művet az égbe szállás motívumával.
A baj, hogy ebből a lírai rendezőből mostanra mintha semmi sem maradt volna. Niccol mestere a hangulatfestésnek, ami a hideg jövőképeket illeti, sőt, "A fegyvernepper - Lord of War (2005)" bizonyította, hogy egy hagyományosabb történetmesélésre is képes, kikacsintásokkal, humorral, az "Anon" azonban egy félresikerült darab, ami a szórakoztatást illeti, hiába a koncepció része, hogy a világ, amelyben a történet játszódik, egy végtelenül steril és neurotikus univerzum.
Annak ellenére, hogy részemről nem éreztem, hogy Niccol elkapta volna a fonalat, köszönet jár érte, hogy a Netflix áldoz arra, hogy minőségi sci-fi kerüljön bemutatásra a szolgáltatásukon keresztül. Nem a cég hibája, hogy néha a felkínált alapanyag nem kellően felhasználó barát.
Az "Anon" egy olyan jövőben játszódik, amikor az emberiség legnagyobb része egy fantasztikus találmánynak köszönhetően amolyan videó kapcsolatban állnak egymással, melynek segítségével szinte nincsen titok a másik előtt.
A főszereplő Sal Frieland (Clive Owen), aki olyan nyomozót játszik, akinek a feladata, hogy ha megkeresik a cégét bármiféle a múltban történt fonáksággal, akkor Sal, mint pártatlan külső szemlélő, felkutassa a kérdéses emlékeket és kielemezve megmutassa, ki a bűnös.
A találmány másik fontos hozadéka, hogy valós időben működik gugliként, ezért bármit látunk, arról információkat kapunk, amelyek 3D-s feliratként vetítődnek ki a szemünk elé a világba, beleértve a velünk kapcsolatba lépő személyeket, akikről szinte minden fontos adatot megtudhatunk.
Nem véletlen, hogy ebben a világban mindenki kicsit tartózkodó és kimért. Sal, miközben a piti lopási ügyeket igyekszik felgöngyölíteni, kap egy gyilkossági ügyet, melynek tettese, egyes jelek szerint, képes belepiszkálni a neurotikus emlékekbe és felhasználók számára a valóságot is ügyesen manipulálja.
Sal a nyomozás során belebotlik egy titokzatos fiatal nőbe, Anon-ba (Amanda Seyfried) akinek fejében ott lehet a kulcs a megoldáshoz.
Niccol még mindig remekül képes a hangulatot átadni. A színek használata, kamerák beállításai, a zene, a helyszínek mind egy letisztult jövőt vetítenek elénk, amelyben nincs helye egyszerű érzelmeknek, vagy csak a hálószoba falai mögött. Az utcák sterilek, nincs egy felesleges elem rajtuk. Mintha a virtuális világba való belépéssel a valóság is egyfajta virtuális helyszínné változott volna, amely azért olyan tiszta, mert a programozók nem látták értelmét, hogy időt szenteljenek a "koszolásnak".
Van lehetőség a történetben, ám akik korábban azt jósolták, hogy Andrew Niccol új filmje az idei sci-fi termés várhatóan legnagyobb dobása, azok egészen biztosan tévedtek. Niccol filmes tevékenységének minősége erősen hullámzó, de az "Anon" legalább érdekesebb témát boncolgat, mint a 2014-es "Arctalan ellenség - Good Kill". Az azonban a rendezőn is múlott, hogy a végeredmény nem lett szórakoztatóbb filmélmény. Niccol nagy kedvence, Ethan Hawke sem tette tiszteletét ebben a moziban.
Az "Anon" nehezen lesz olyan kult mozi, mint a Gattaca, mert abban érezni a végtelen humanizmust, míg az "Anon" inkább egy öncélú stílusgyakorlatnak tetszik.
+ Hogy a Netflix ontja magából a sci-fi zsánert.
- Hogy ezek a filmek valamiért alig bírnak egy szint fölé helyezkedni.
Megtekintés: A Netflix elkényeztet minket sci-fi bemutatóival. De valóban így van ez?
Lassan minden hónapra jut nekünk egy Netflix-es sci-fi bemutató. Csak kapkodom a fejem, hogy ez a vállalat milyen tempóban kebelez be mindent, amire ráteheti a kezét. A kínálat pedig napról-napra bővül, erősödik. Az egyik téma, ami miatt mostanában sokat látom a nevüket, az a fantasztikus film. Azonban van egy megérzésem a rengeteg produkcióval kapcsolatban: A mennyiség rámegy a minőség rovására. Vagy szerinted az elmúlt kb. két év sci-fi terméséből, amelyet a Netflix szolgáltató elérhetővé tett, találtál kiemelkedő darabot? Szerintem még akkor is nehéz, ha véletlenül a remek a téma és még A listás színészeket is sikerül megnyerniük a produkció élére.
Nem tér el ettől a kialakult szokástól jelen filmünk, Ray Bradbury kultikus regényének második nagy-vászon közeli feldolgozása, a Fahrenheit 451 sem.
Disztópikus jövőben járunk, amelyben a hatalom a tűzkeltők kezében van, akik amolyan erkölcsi és morális felsőbbrendűség teljes hatalmával elégetnek bármit, ami a múlt nagy gondolkodóival kapcsolatos.
Kapunk is néhány homályos célzást, miért is van erre szükség, de az amerikai változat nem igazán a pszichológiai okokra koncentrál, inkább a főhős pálfordulása köré szövi a történetet. A történet megértéséhez nem feltétlenül szükséges a könyv ismerete, ám ez a feldolgozás szerintem csak épp a széleit karcolgatja annak a komplex témának, amely az elnyomásról, a gondolkodás cenzúrázásáról mesél.
Aki olvasta a könyvet, annak az is feltűnhet, hogy ez a feldolgozás mennyire elüt az eredeti műtől és annak mondanivalójától. Azonban egyáltalán nem érzem szükségességét ebben a formában az elkészítésnek, mert egy klisés és nem túl érdekes változatot kapunk, amelyben talán a két főszereplő közötti kapcsolatra koncentrál a forgatókönyv, azaz Beatty kapitányra (Michael Shannon) és pártfogoltjára, Montag-ra (Michael B. Jordan), akik kezdetben szinte apa-fia kapcsolatban állnak egymással és mire Montag öntudatra ébred, szabadjára engedve kétségeit és azok oldalára áll, akiket korábban üldözött, addig a két férfi egymás ellen fordul.
Bradbury koncepcióját úgy vászonra festeni, hogy ne nagyon maradjanak kérdések, szinte lehetetlen. A könyv komplexitása, utalásai, néhány karaktere kimaradt Bahrani feldolgozásából. Ez sokat elvesz a történet mondanivalójából. Némi frissítést igyekeztek a DNS láncba oltott adatokkal a filmbe csempészni, de nekem z is inkább zavaros kapálózásnak tűnt, hogy megreformálják Bradbury regényét és kedvezzenek a nézőknek. Talán ellensúlyozásként, mivel az eredeti történetben a regényekkel szemben a reklámokat, televíziót és a képregényeket állítják, ami, ma már tudjuk, azért lehetetlen, mert a marketinges tevékenységeknek köszönhetően az irodalom, a filmművészet és a média szinte jegyben járnak. Talán ezért sem világos egyszeri nézőként megérteni, mire jó ez az egész könyv-égetősdi, annak ellenére, hogy értem az alapötletben rejlő mondanivalót.
A film kevés erényt tud felmutatni a főszereplőkön kívül. Még Sofia Boutella jelenlétét is sikerül elpazarolni.
A film legnagyobb negatívuma, hogy eszméletlenül szaglik a televíziós megvalósítástól. Rendben, hogy a téma nem igényelt egy igazi, széles vásznú, mozis feldolgozást, de a végeredmény fájón művi és papír ízű.
A befejezés meg hatásvadász, de abból is az olcsóbb.
Megtekintés: A témától függetlenül egyszer szánj rá időt.
El lehet azon filozofálgatni, hogy az emberiség vajon megérett-e a pusztulásra, ha tudjuk, hogy filmes műfajok között olyanokat is találunk, amit gyűjtő fogalomként úgy neveznek: rape and revenge filmek. Ami nem jelent többet, mint erőszak, utána bosszú.
Szögezzük le, hogy ez a műfaj nem új keletű, nem most járatták a csúcsra. Még az is lehetséges, hogy nem kedveled ezt a műfajt, mégis találkoztál néhány képviselőjével.
Eleve induljunk ki abból, hogy ezek a mozik két erős részre oszthatóak, ha nem számítjuk a közjátékokat is. Első rész, az erőszak, a második rész pedig mikor áldozatból, vagy valaki áldozat közeliből bosszúálló lesz.
Csak néhány címet említek, amelyek a témában ma már kisebb kultikus státust vívtak ki, úgy, hogy rajongóik esetleg nem is egy közös halmazból kerülnek ki.
A rape és revenge filmek egyik legismertebb és elég régi képviselője az 1978-as "I Spit on your Grave" - másik címén, a "Day of the Woman", amit a videós korszakban a "Köpök a sírodra" címmel híresült el, profán történettel és a korhoz képest erős megvalósítással. (Kuki metszés...) Nem vagyok biztos benne, hogy ez az első darab a témában, ám talán ez az adott éra által egyik legtöbbet felemlegetett darab. Azután ide sorolható Wes Craven hat évvel korábbi, "Az utolsó ház balra - The Last House on the Left (1972)" című társadalmi szatírája drámába oltva, vagy fordítva, melyben néhány gonosztevő majdnem meggyilkol egy tinit, ám véletlenül belefutnak a tini szüleibe, akik a bűnözők brutális és bestiális tettére hasonló agresszióval válaszolnak. Ebből egy kemény Remake is készült 2009-ben, mely témájában sokat nem tett hozzá az eredeti műhöz, de talán gore-ban kicsit sikerült rávernie. Ajánlott darab mindkettő.
Aztán ide merném sorolni - Hova máshova? - Abel Ferrara szintén kultikus drámáját, amelyben egy fiatal nőt megerőszakolnak, előbb az utcán, utána a saját lakásában, aminek hatására, amolyan macskanőként kel új életre és a férfiak megbüntetésének szenteli életét, amíg ki nem siklik valahol az egyszemélyes háborúja. Ez volt az Ms. 45 - A bosszú angyala 1981-ből, a főszerepben a kornak megfelelően akkor erősen szexis Zoë Lund, aki a filmben egy néma lányt alakított. Sajnos a színésznő elkallódott és nem érhette meg az ezredfordulót, így sorsa, bizonyos tekintetben sajnálatosan drámaian összecseng az eljátszott karakterével. Kábítószer használatának szövődményei összeadódtak szervi problémákkal és elhunyt 1999-ben.
A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek eleje hemzsegett az ilyen tematikájú filmektől, amelyben nem feltétlenül maga az áldozat vett revánsot, hanem valamelyik közeli hozzátartozója. Hogy benne maradjunk a kategóriában, azonban nem árt, ha ez az illető egy nő. Lehetőleg hasonlóan törékeny, mint maga az áldozat. (A Death Wish-t pl. nem is feltétlenül illeszteném pont ezért ebbe a leágazásba... ott apu száll ringbe vérre szomjazva.)
Tinikorom egyik markáns ilyen filmje a Linda Blair nevével és melleivel eladott, klisés és butuska "Kegyetlen utcák - Savage Street (1984)" volt. Ebben több áldozatra is szükség volt, hogy végül a női főszereplő fegyvert ragadjon és elégtételt vegyen. Az egyik áldozat pedig a néma kishúga (?) volt, mert valamiért a rape and revenge filmekben sokszor előkerül, hogy a bántalmazott karakter valamiféle gyengeséggel vagy egészségügyi problémával volt felvértezve. Talán, hogy az erőszak tényét még erősebben emelje így ki a film egy átlagnéző felé. Mert ha egy beteg, vagy bármiben korlátozott személyt vegzálnak, az még erősebb emocionális hozzáállást vált ki a fogyasztóból.
Még megemlíteném, hogy a rape and revenge filmek összetételük miatt eleve két csoporthoz szólnak, és csak remélem, hogy a másodikból vannak többen. Mert miről is szól a film? - Egy női karaktert erőszak ér, amire válaszként legyőzi, megsemmisíti azokat, akik ártottak neki. Nos, ezt ki is fogja "élvezni", ha már befogadó közönségről van szó?
Egyrészt azok, akik kedvelik, ha egy nőt erőszak ér - és ők a betegebbek - míg a másik és remélhetőleg nagyobb csoport, akik elviselik, a film első felét, de kifejezetten azért, hogy utána, morálisan levetkőzve gátlásaikat, egyenesen a főszereplő karakter mellé állva, meggyőződéssel álljanak ki mellette, amíg az beteljesíti bosszúját, azaz sokan azt évezzük, ha a főhősnő - heroica - végül szembeszáll kínzóival és akármilyen módszerrel - legyen az szerencse, vagy több éves tanulás, stb., de elégtételt vesz.
Ha az ilyen filmben a főszereplő férfi, akkor akciófilmet látunk. Főleg.
Ha az illető nő és vele történt meg, vagy sírt, amikor kiderült, hogy egy ismerősével történt meg az eset, akkor az a rape and revenge. Sarkítva...
Jelen darabunkat, amely valahogy elérte a mozibemutatót is, pedig szerintem egy kezünkön összeszámolható, milyen kevés ilyen mozit mutatnak be nálunk nagy közönség előtt, történetesen egy hölgy, Coralie Fargeat rendezte, ami azért érdekes tény, mert a film az éppen csúcsra járatott #metoo kampány közben került elkészítésre és nem állíthatom, hogy a forgatókönyv igyekezne erkölcsileg tökéletesen a főhősnő, Jen (Matilda Lutz) mellé állni. Sőt!
Jen tipikusan modern lány. Elmegy a kiválasztott pasival a világ végére egy szexhétvégére, pedig pontosan tudja, hogy a pasasnak, Richard (Kevin Janssens) otthon családja van, gyerekekkel. Sokan azonnal leírhatják a karakterét és akkor még nem is tartunk ott, hogy amikor Richard két vadászcimborája beesik, Jen ahelyett, hogy visszafogná magát, az esti buli alatt, még flörtölésig is eljut az egyikükkel - bár, azért határeset, hiszen mondhatjuk úgy is, csak nem akart rossz arc lenni és "ünneprontó" és ezért táncol olyan önfeledten egyikükkel.
Másnap Richard elmegy a dolgára és mire visszaér, az esti felizgatott barát felhívásnak tekinti Jen kihívó viselkedését és rövid úton megerőszakolja.
De tisztázzuk: A lány lehet bármilyen kihívó és kurvás is akár, ha nemet mondd, az nem. Kereshetünk persze fogódzókat, hogy a kialakult helyzetért ő is hibás, ám ez nem írja felül a barát viselkedését. Stan (Vincent Colombe) tettére nincs bocsánat. Lehet, hogy előző este Jen lazán kezelte a köztük kialakult baráti kapcsolatot, ám ez nem engedély arra, hogy Stan később a lányt egyszerű pótszernek, kurvának tekintse. Sőt, ha esetleg Jen esetleg prostituált is lenne, akkor sincs joga a férfinak erőszakot vennie rajta, ha a lány kereken nemet mondd.
Mert így működik az élet és ezt kell szabályozni a joggal.
Mert sajnos a világ tele van Stan-ekkel, akiket nem ér utol az igazságszolgáltatás.
Richard visszatér, szembesül a szituációval és milyen meglepő, amikor Stan oldalára áll. (Mondjuk normális esetben elvárná az ember, hogy a férfi laposra verje a barátját, de az erőszak/bosszú filmek ritkán szólnak a logikus lépésekről, hiszen a téma miatt el kell jutni A-ból, B-be.
Itt ez úgy sikerül, hogy egy Trónok harcás ötlettől vezérelve Richard nemes egyszerűséggel szakadékba löki az odáig menekülő lányt.
Nem árulok el nagy titkot, hogy a gyilkossági kísérlet hamvába holt, sőt, ebből a hamuból éled Jen karaktere főnixként újjá és a film másik, nagyobbik felében lassan és logikátlanságok egész során keresztül verekedve magát, bosszút áll a férfiakon.
Mi pedig élvezettel nézzük.
Ha kedveled persze ezt a műfajt.
Fargeat rendezőnő amolyan női Tarantinoként kezeli az erőszakos szekvenciákat és csak remélhetem, hogy legközelebb ez a stílus a szereplők szövegében is visszaköszön nála. Mert azokon erősen van mit csiszolni, míg a véres részek tökéletesen rendben vannak, ha hanyag eleganciával felül emelkedsz rajta, hogy az emberi testben nincs száz liter vér. Meg amit még a filmben láthatunk...
A másik pozitívuma a filmnek, hogy bár az első harmadban azt hittem, a főszerepet alakító Matilda Lutz túlságosan csinos és túlságosan gyenge színészileg, hogy megbirkózzon Jen egyébként nehezen megszerethető karakterével - hacsak nem csavarja el a fejed a hetvenes évek fényképezési stílusa, amely szinte belemászik hátulról Jen bugyijába, így erősítve rá az sexploitation vonulatra - a film második felére felnő a színésznő a feladathoz.
Persze lehet, hogy sokan úgy érzik, riadtan nézni, morogni és vicsorogni nem kihívás, de Lutz egyszerűen gyönyörű és tökéletes a karakterhez.
Elképzelhető, hogy az életben nem lesz még egy ilyen szerepe, amiben ennyire zsigeri figurát alakíthat.
A film végét nem szpojlerezném - főleg, mivel a műfaj sajátossága, hogy általában a jó győz a gonosz felett - viszont merem ajánlani. A moziba küldés talán felesleges volt, de ha később megveheted lemezen, akkor ajánlom.
Ja, és a zenéje is egésze szuggesztív néhány jelenetnél.
A fényképezésnek szintén vannak erős pillanatai. A trailerben is összegyűjtöttek egy csomót egy csokorba.
