2018. február 22., csütörtök

Valami Amerika 3. - Valami Amerika 3. (2018)

Valami Amerika 3. - Valami Amerika 3. (2018)


Rendezte: Herendi Gábor

A film Mafab adatlapja: Valami Amerika 3. (2018)

Megtekintés: Ha tetszett az első két rész, akkor ezt is zabálni fogod.

Pedig a harmadik rész egy rossz vígjáték. Amiben vannak jó pillanatok és megoldások. Emlékszel még az első részre? Én már nem nagyon, de abban, amennyire emlékszem, voltak nyugisabb pillanatok is - pl. kis kifli - nagy kifli párbeszéd - míg a harmadik rész gyakorlatilag összevonta az első két rész legnegatívabb kvintesszenciáit, mint ripacskodó előadásmód, hangmagasság, egyebek.

Egyebek alatt főleg azt értem, hogy a Valami Amerika 3., ahogy a címében benne foglaltatik, rendkívül ügyesen idézi meg az amerikai filmgyártás legrosszabb komédiáit, igaz, magyar helyszíneken, és magyar viszonylatban. Mostanra már nincs karakter, aki ne önmaga karikatúráját hozná. Nagyjából ennyi maradt, mert a történet - igaz, vannak benne elég jól eltalált részletek is, gondolok itt a flashback vlogra - úgy ahogy van, egy hatalmas blöff.

Az első filmben voltak szerethető slágerek, amikből rendesen karaoke sikerek lettek, a mai napig énekelhetőek. A második mindezt megfejelte egy remek kis musical előadással, amibe így szintén kerültek új dalok és a képi világon is hagyott nyomot. A harmadik rész azonban lusta dög és újrahasznosít. Mi pedig megkajáljuk, hiszen kétszer ettük, kétszer ízlett.

Scherer Péter

A mozipénztáraknál jelen pillanatban a Valami Amerika 3. az utolsó kb. 15 év leglátogatottabb mozija. Nem azért, mert remek szórakozás, és szájról-szájra terjedne a film híre. Nem. Ha a pletykaláncra hallgatnánk, egy hét után alig menne el rá... egy fenét! Olyan nagyon ki vagyunk éhezve a nosztalgiára, és olyan rég nem találkoztunk a Várnai fivérekkel, mellesleg, már nagyon szeretnénk, ha végre ők törnének borsot a szélhámos Alex orra alá, hogy vígan és dalolva vonulunk el megnézni, mit hozott össze nekünk Herendi úr. Ő pedig összehozta nekünk ezt a blöfföt. A röhej az, hogy elégedetten álltam fel a fotelből a végén és csak mosolygó emberek hagyták el velem együtt a termet, akik úgy érezték, kaptak valamit.

Nagy Ervin
Kaptunk egy mekis kaját. Olyat, amilyet már kétszer kaptunk, csak most happy meal. Olyat, amit amíg eszünk, nem rossz, nem rossz, de az íze is hamar elhagyja a szánkant és a gyomrunkat sem tölti meg teljesen.
Tehát, a film nézői ki voltak éhezve, hogy régi ismerőseinkkel találkozzanak. Mert bevallom, nem volt olyan rossz a szerencsétlenkedő trió. Hiányoztak már. Ám, ha valakinek ez nem elég, rajtuk kívül még annyi karaktert hoztak be, hogy kapkodod a fejed az új karakterek és megformálóik láttán. Szóval, akinek nem elég amit ismert, annak itt az új. azután az egész film hangulata elment amerikásba, kaszkadőr munkával, lövöldözéssel, börtönnel és nehézfiúkkal.
Van nekünk vörös hering, meg Mission: Impossible szerepcsere, meg bérgyilkosok, szökés, szülés. Akár egy helyzetkomikumra építő fergeteges francia komédiában. Csak ez magyar. És kicsit olcsóbb. És sokkal hiteltelenebb, mint a korábbi etapok. Mert mostanra a forgatókönyv még csak véletlenül sem akarja elhitetni velünk, hogy amit látunk, az megtörténhetne. Nem.
Azt már ellőtték két részben és mostanra csak az abszurd maradt.

Stohl András

Így be lehetett hozni Alexet harmadszor is, így sikerült végre, az első rész óta eljutnia szerelmespárunknak az első gyermek születéséig, így visszakaptuk Timit. Minden ott folytatódik, mint korábban, csak hangosabb és elborultabb.

A film egyik csavarja miatt kénytelenek pl. Szervét Tibinek egy másik karaktert is kiosztani. A zenéket gyakorlatilag két szám képviseli - főcím + stáblista - minden másra ott az East End a korábbi részből. Jó sok homofóbia, ezért meleg poén is kellett, ha már sitt. Mostanra már tényleg bekerült nemzetünk színészeinek színe java. És egy csomó beszólás egészen vicces. Aztán van olyan jelenet, amelyet eddig egy Sandler vígjátékban tudtam volna csak elképzelni. Miért ő? Mert kifejezetten utálom a filmjeit és amelyik jó, az sem miatta lett az... De az a vipera... Ott mély volt a kuss a nézőtéren és nekem sem kellett visszafognom magam, mert el sem tudtam rajta mosolyodni, csak átpillantottam a barátnőmre, hogy ő is kínosan feszeng-e? És igen.

Szóval, van egy filmünk, amelyik nem olyan jó, inkább rossz, de zabálni fogjuk egy ideig és nem haragszom rá ezért. Kell a bevétel, hiszen most dübörög a filmgyártásunk. Ha erre a középszerre ülünk be, akkor legyen, üljünk be erre, de legalább van egy filmünk, amelyik végre lenyomott egy Marvel mozit, ami nem kis szó. Mellesleg, véleményem szerint, az egyik legrosszabb Marvel filmet, de ne kicsinyítsük az érdemét a hazainak.


A Valami Amerika 3. több sebből vérzik, de tartja magát.
Herendi Gabi szerint nem lesz több része a Várnai fiúk kalandjainak, de szerintem még egy negyedik, kerek és tényleg elegáns epizóddal kellene elbúcsúztatni a hőseinket.
Egy olyan részben, amelyikben Tamás (Pindroch Csaba) Bűnös városáról kiderül, hogy masszív rajongó tábora van egyetemisták között és tudjuk, hogy ők a jövő reménységei. Egy olyan részben, amelyikben Ákos (Szabó Győző) néger kisfiáról kiderül, hogy elcserélték és ezért nem kell azt hinnünk, hogy a harmadik részre agytevékenysége lesüllyedt a barátnője, Timike (Oroszlán Szonja) szintjére. Egy olyan részben, ahol végre András (Hujber Ferenc) is megtalálja a helyét és nem akar kamikaze pilótaként fejjel ugrani minden verembe. Egy olyan részben, amelyikben Tamás felesége, Eszter (Ónodi Eszter) végre nem őrlődik kétségek között, hogy kihez húz a szíve. És egy olyan részben, amelyikben Alex (Szervét Tibor) komoly bajba kerül, de a három tesó kirántja a bajból, mert van bennük zsivány becsület és képesek felülemelkedni a problémákon, haragon, mert ez az, amiért megszerettük őket annyira, hogy vártuk már ezt a filmet.
Várok egy olyan búcsút, amelyikben a film címe ismét értelmet nyer.
És akkor elégedetten engedem őket útjukra, tudván, hogy valóban boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

65%

Különvélemény: A filmet kifejezetten ajánlom moziban megtekinteni. Ennyivel szerintem igazán támogathatod a színészeinket, rendezőnket és a filmiparunkat. Nem, ne hivatkozz nekem se politikára, se azokra, akik kezében ott a gyeplő. Mindazok, akik benne voltak ebben a filmben, megérdemlik, hogy legalább egyszer a gyöngyvásznon nézd meg, amit összehoztak.




(A cikkben szereplő képek a Vertigomédia tulajdonában vannak!)

2018. február 21., szerda

Fekete Párduc - Black Panther (2018)

Fekete Párduc - Black Panther (2018)


Rendezte: Ryan Coogler

A film Mafab adatlapja: Fekete Párduc - Black Panther (2018)

Megtekintés: Nem állítom, hogy nem csalódtam kicsit ebben a filmben.

Valójában a "Fekete Párduc"-nak már ez előzetesei sem győztek meg nagyon arról, hogy ezt a filmet meg kell néznem. Hiába a Marvel univerzum és a képregény világ hátszele, eredetileg úgy gondoltam, hogy egy feketékről szóló mozi Amerikában nem lesz nagy siker. A bemutató utáni adatok azonban bőven rácáfoltak a véleményemre, sőt, rengeteg filmes oldal az egekig magasztalta a filmet, én viszont, igaz, el nem aludtam rajta, de ki merem jelenteni, hogy különösebben nem is szórakoztam rajta.
Számomra egy korrekt, de nem több mozi és ha már hasonlítanám, akkor, több összetétele miatt is leginkább egy James Bond mozihoz hasonlítanám, amelyben a királynőt - itt Wakandát - védi a legjobb ügynökük - itt királyuk - miközben megjelenik egy antagonista akivel le kell számolni, mert a világ sorsa a tét.
És nem több!

Félre kell tennem a képregényes múltat. Arra vannak mások, hogy kielemezgessék, mi került bele a füzetekből a filmbe és mi maradt ki. Én bár imádom a képregény műfaját, mire igazán nekiállhattam volna a gyűjtésüknek, már sem anyagilag, sem tárolás szempontjából nem tudtam bevállalni ezt a költséges hobbit.
Ennél fogva rendkívül hiányos a képzettségem képregény-hősökből, de ez már akkor kiderülhetett számodra, amikor a trailerről írtam és rám tett szinte semmilyen hatásáról. Illetve kicsit talán mégis hatott rám: Soknak éreztem. Sok szín, karakter, mozgás, akció.
Azután a film rám cáfolt.
Színes, szagos, néha már-már pszichedelikus és mindezek ellenére sem nem túl érdekes, sem nem túl akció-dús.

A rendező, Coogler korábbi filmjeit sokan dicsérték, ahol belebotlottam, ám úgy vélem, ez a munkája talán kicsit kirángatta a komfort zónájából. Ez mondjuk nem csoda, hiszen vannak franchise darabok, amelyek egyszerűen nem azt a filmes világot képviselik, mint amivel egy átlagos, nevet még nem feltétlenül szerző direktor könnyen tudna kezdeni valamit. Ilyenek pl. a képregény filmek, James Bond, a Star Trek vagy Star Wars univerzum filmjei, stb.
Egy Marvel film is pontosan ezért komoly szakmai kihívás, amit vagy megugrik az a direktor, akinek bizalmat szavazott a stúdió, vagy készül egy korrekt és azzal annyi mozi. Ez néha még olyan művészeknek is sikerülhet, akik korábban komoly hírnevet szereztek valamilyen területen Hollywood-ban, hogy azután egy képregény-filmbe beletörjön, vagy minimum kicsorbuljon a bicskájuk. Ezt a sort nálam gyarapítja pl. Kenneth Brannagh királydrámába oltott Thor (2011) mozija, ami persze nem unalmas és élvezhetetlen, mégis kissé alatta maradt az elvárásaimnak. A termet mégsem hagytuk el, hiszen azért a látványvilág, egyes színészek, események szórakoztatóak annyira, hogy első megtekintés alatt ne fészkelődjünk a fotelben. Hogy többször nézős darab lesz e számomra, mint mondjuk a Galaxis őrzői vagy a Thor: Ragnarök, azt meg majd az idő dönti el.


A történet sok évre nyúlik vissza, amikor egy Vibránium meteorit becsapódott Afrika egyik szegletébe, a Wakandai királyságba és ott eggyé olvadt a földdel és kicsit a faunával is. A Wakandai nép igen hamar rájött, hogy az idegen anyag mennyi pozitív hatást tud kifejteni az országra, minden területen. A fém segítségével a helyi király természetfeletti erőre tett szert és még a technikai fejlődésük is beelőzi - tiszta pol-korrekt - a világ többi részét. Wakanda uralkodói családi ágon váltják egymást. Az aktuális király T'Challa (Chadwick Boseman), akinek apját egy a Bosszúállók közeli esemény közben érte halálos merénylet. Fiának először a szokásjog miatt kell megmutatnia, hogy érdemes a trónra, később pedig egy homályos múltú, mégis rokonság közeli fiatalember, Eric Killmonger (Michael B. Jordan) trónkövetelési igényét kell semmissé tennie, hogy mind királysága, sőt, talán az egész bolygó békéjét megőrizhessék a továbbiakban.

T'Challát az is nyomasztja, hogy a hatalmas erő, amelynek birtokosa, talán az egész világ fejlődését elő tudná segíteni, ugyanakkor, ha nem dönt jól, apró ámde hatalmas királyságát is veszélybe sodorhatja, hiszen hiába tenne ő jót a világgal, ha a világ esetleg mohó és többet akarna. Kétségeit anyjával, testvérével, apjának szellemével és egyéb segítőivel is megosztja, plusz még apjának gyilkosa is a látóterébe kerül, ha esetleg hősünk kicsit unatkozna.
Lassan kibontakozik egy klisés királydráma, amely ismét bizonyítja, hogy ahol nincs demokrácia, mennyire talmi a hatalom. (Tényleg itt van egy ennyire gazdag ország, ilyen fejlesztésekkel, várossal, technikával és jöhet egy rokon, aki igényt tart a trónra és sima közelharcban eldőlhet, hogy az ország sorsát ki egyengeti tovább? Persze, láttunk sok Afrikai filmet, gyilkos csapatokról, amelyek néha saját, máskor a szomszéd népeket gyilkolják halomra, mégis meg kellett hagyni ezt a egyértelműen a térségre jellemző "hagyományt" ebben a képregény moziban is?) (Mit is beszélek, hiszen Shakespeare III. Richárdja is kb. ilyesmiről szól...)

A film egyik legrosszabb jelenete. Mintha két fűnyírógépember püffölné egymást.

A nagy öregek, mint királynő anyu, Ramonda (Angela Bassett) és a királyi jobb kéz és mágiaügyi miniszter, Zuri (Forest Whitaker) nem kapnak/kaphatnak elegendő és minőségi játékidőt. Hogy ne csak feketék szerepeljenek - és ezzel elveszítsenek sok fehér nézőt, ide sorolva az esetleges fajgyűlölő amerikai képregény kedvelőket is, akik nem is tudom, hogyan reagálhatnak arra, ha egy már bejáratott képregény univerzumban feltűnik egy fekete bőrű hős - komikus mellékszereplőnek, bár, a történet szempontjából kihagyható lenne, betették a mostanra már eléggé ismert - köszönd a Hobbitnak és a Sherlock sorozatnak - Martin Freeman-t, aki korábbi Marvel filmekből hozta Ross ügynök figuráját.
Ha ő nem lenne elég szerethető és vicces, akkor rásegít erre T'Challa hugicája, Shuri (Letitia Wright) akinek képességei vetekednek mind Tony Stark, mind Lucius Fox, mind Q technikusi szakértelmével. Azaz kisujjából ráz ki olyan fegyvereket és egyéb kütyüket, ami, már koránál fogva is a korábban említett három úr fölé helyezi a hölgyet. Mondjuk, hitelessége a karakternek legalább annyira komolyan vehető, mint a "Világ nem elégben" Denise Richards atomtudósa. Azon még ma is "sírok".
Ross ügynök és Shuri között legalább működik egyfajta kémia, pedig alig akad közös pontjuk.
Ezt a kémiát már sokkal jobban hiányoltam T'Challa és korábbi és egyben következő szerelme, Nakia (Lupita Nyong'o) kapcsolatából. Talán nem véletlen, hogy a film egyéb karakterei folyamatosan ezt erősítve utalnak rá, hogy béküljenek ki...
A végtelenségig a trónhoz lojális női amazon szerepe, Okoye (Danai Gurira) pedig jól jött az őt alakító színésznőnek, hiszen nem játszhatja a végtelenségig Michonne karakterét a "The Walking Dead"-be, ezért amikor épp a sorozat forgatási szünetben van, el kell vállalni ezt-azt mellette, a jövőre gondolva. Egy Marvel karakter pedig pont megfelelő erre. Hogy legyen kis dráma a jók oldalán, persze szembe állítják a szerelmével, hogy lássuk, milyen, amikor valaki nem az uralkodóra, hanem magára a trónra esküszik fel, miközben kedvese, W'Kabi (Daniel Kaluuya) ideológiai problémák miatt a harctéren lehet, hogy pont szembe kerül vele.
És a sok bába közt nem veszik el a fehér "holló", Andy Serkis! Az angol színész sikeresen kikapta magának a film egyik fontos negatív szerepét, még akkor is, ha olyan logikátlanul hullik végül a porba a végén. Addig viszont szórakoztató látni, hogy a színész mit művel, ha épp nem takarja ki a CGI.

Honnan ismerős?
Nem ez lesz a kedvenc filmem a Marveléktől, mert mind a humor kevés benne, mind a dráma nem nagyon fogott meg. Az akciót hiányoltam és azt sem nagyon értem, ha olyan szépen elgyakorolnak egy harci koreográfiát, ami hosszú másodpercekig tartóan is látványos a werk filmben, azt a moziba kerülő változatban mi a francért kell élvezhetetlenné vagdosni? Volt a film elején az a dzsungel harc, amikor komolyan elgondolkoztam rajta, hogyha ebben a szellemben fogják a film verekedéseit prezentálni, akkor inkább elhagyom a termet, annyira zavaró volt, hogy semmit nem tudtam követni az eseményekből a vászonhoz viszonylag közel ülve. (Barátnőm fogta a kezem, erősen... így nem bírtam felállni.) Ahogyan több kritikában utalnak rá, a film néhol közel kerül az "Oroszlánkirályhoz" is. A végső verekedésben pedig az egyik ugró-kapaszkodó jelenetsor pedig egyértelműen már vászonra lett festve az első X-Men filmben, amikor Farkast a szabadságszobor tetején eldobja Kardfog, és Farkas a levegőben átfordulva kapaszkodik a szobor fejét övező szent korona hét ágának egyikében. Itt T'Challa kerül azonos szituba és kapaszkodik egy elektromos gerendába.

A film sok jelenetében idéz meg korábbi mozikat, teljesen kiszámítható. Viszont a főgonosz már majdnem szimpatikus.

Töfi:
- Nevek, akik végül nem lettek T'Challa: Chiwetel Ejiofor, John Boyega, Wesley Snipes (Évekkel korábban szerette volna, de kiöregedett), Djimon Hounsou, Anthony Mackie, Adewale Akinnuoye-Agbaje, Noel Clarke. Volt, aki egyeztetés miatt, volt, akit a stúdió utasított el, volt, aki már szerepelt más Marvel filmekben és volt, aki kiöregedett.
- T'Chaka szerepét egy apa-fia páros alakította, értelemszerűen, mikor, melyik kornak megfelelően.
- Michael B. Jordan a rosszul teljesítő "Fantasztikus Négyes" rebootban játszott már. A "fekete Párduc" karaktere egy "Fantasztikus Négyes" képregényben mutatkozott meg, a hatvanas években.
- Angela Bassett már játszott egy "Fekete Párduc" című filmben, amely fekete bőrű polgárjogi aktivistákról szólt, 1995-ben.

Esti Corvin program. 

70%

Ha megnéznéd:
- Fekete Párduc (2018) (Hamarosan)

Innen ismerős...


2018. február 15., csütörtök

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)

Fekete Róbert cikke: Kánikula - Hundstage (2001)


Rendezte: Ulrich Seidl

140 percnyi tömény lelki és érzelmi nyomor, jó adag pesszimizmussal tálalva. Ezek juthatnak eszünkbe Ulrich Seidl: Kánikula című filmje kapcsán ami helyenként valós fizika fájdalmat okoz és egyáltalán nem egy kellemes néznivaló, pedig semmi különösről nem szól csupán az életről.
Ulrich Seidl korábban dokumentaristaként sokkolta az európai közvéleményt, manapság pedig már játékfilmjeivel is megteszi mindezt, ez is az utóbbiak közül való és talán mind közül a Kánikula a leginkább játékfilmszerű filmje a rendezőnek.
De mi is a történet?

Nos, a helyszín Ausztria, pontosabban Alsó-Ausztria és annak igencsak jól szituált modern, külvárosi része, tikkasztó, szinte elviselhetetlen meleg van, ez az a közeg melyben 6 osztrák polgársors elevenedik meg melyek közül egyik nyomorultabb mint a másik.
A tengerentúlon vált igazán divatossá az efféle kertvárosi nyomor ábrázolása és ennek köszönhetünk olyan filmeket mint a Rövidre Vágva vagy A boldogságtól ordítani, azonban ezek a filmek mézes-mázos esti mesék osztrák változatukhoz képest.
A 6 történet néhol metszi egymást, de nem számottevően, a film epizódokat mutat csak a szereplők életéből azt is szinte a sivárságig visszafogott stílusban, szimmetrikusan komponált statikus képek keretei között, így nem meglepő hogyha az ember úgy érzi mintha egy dokumentumfilmet nézne amire az amatőr szereplők meggyőző játéka is rátesz egy lapáttal. Seidl stílusának ez fontos jellemzője, ugyanis a rendező ezt a dokumentarista attitűdöt arra használja fel hogy olyan jelenetek és embereket tárjon a szemünk elé amik láttán leginkább elfordítjuk a fejünket és oda se nézünk, nos a film zöme csak ilyen jelenetekből áll.

Kapunk itt pornófilmbe illő szexorgiát, intim szőrtelenítést premier plánból, nemi erőszakot és ezekhez jön még egy jó adag bánat és lelki kiüresedettség. Az egyik legnyomasztóbb ugyanakkor legbátrabb dolog a filmben az az elhízott, ráncos, nyugati jólétben pöffeszkedő meztelen öreg testek látványa, amikkel rengetegszer találkozhatunk. A szereplők teljesen átlagos embereknek látszanak akiknek papíron mindenük megvan, a valóságban viszont egytől-egyik lelki torzszülöttekről van szó van akikkel rendesen elbánt az élet, a sors vagy éppen egy bundesliga frizurás strici. A megváltás szikrája sem bukkan fel a szereplők életében és hát nem kell nagy matektudás ahhoz hogy megszámoljuk a filmben történő pozitív dolgokat. Jogosan merülhet tehát fel bennünk a kérdés.
Tényleg ennyire rossz lenne az élet?
A válasz természetesen nem, a film szerint ugyan igen de ezt rendkívül hányatott helyzetben lévő karakterek szemén keresztül látjuk és a rendező célja sem a napos oldal bemutatása volt. Mindezen szélsőségek ellenére a Kánikula egy borzasztó provokatív, elgondolkodtató és mélyen sokkoló alkotás melynek élménye még napokig kísérni fogja a megtekintőt, ugyanakkor egy kis betekintést nyújt hőn áhított nyugati szomszédaink lelki világába. Egy valami viszont biztos, ha az élet egy film lenne azt ne Ulrich Seidl rendezze meg mert különben nagyon pórul járnánk. 9/10