Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nem szükséges. Ha már láttál found footage filmet és tetszett, ne rontsd le ezzel az emléket.
Keith Arem neve nekem semmit sem mond, de ezzel nincs baj, hiszen nem állíthatnám, hogy egy nagy játékos lennék. Sem PC-n, sem egyéb konzolon. Arem Közel két évtizede dolgozik a játékiparban és készít jobb-rosszabb programokat, amikkel elszórakozhat a nagyérdemű. 1994-ben egy nálunk sikeres Stallone film videójáték változatának elkészítésével (Demolition Man) kezdte a rendezői kreditet és félszázig meg sem állt mostanra. 49 videójáték után pályafutása egy következő szintre lépett az ötvenedik munkájával. Első megtekintés után azonban nem így van. A Főnix incidens a found footage filmek közül inkább a rosszabb kategóriát erősíti. A mozi eleve alig hosszabb, mint sok egész estés rajzfilm. A műsoridő alig éri el a hetven percet. A történet meg kb. egy akció játék átvezető képeinek is megfelelhetne, annyira ötlettelen és élvezhetetlen.
A történet még ígéretes is lenne: 1997 márciusában Phoenix felett rejtélyes fényeket észleltek az emberek és több felvételt is készítettek róla kamerákkal. A film ezt az azóta is titokzatos jelenségként kezelt történést helyezte bele egy áldokumentum filmbe, amely szerint, miközben a fények megjelentek, egyszerre történtek más események is, amelyek végül négy fiatal amerikai adrenalinfüggő életébe került. Ők, miközben a fények felgyulladtak, a várostól távol vezették le feszültségeiket, miközben az égen látható események újakat szültek. A srácok kameráik segítségével végig követnek egy leginkább idegen kontra földi repülőgépek összecsapásának tűnő eseménysort, melynek lezárásaként a földbe csapódik egy légi jármű, tőlük nem is olyan távol. Egyikük logikusnak nem mondható érvekkel meggyőzi a társait, hogy a helyszínre kell sietniük, hátha tudnak a pilótán segíteni. A valóságban inkább gondolom, hogy hugyos gatyával menekülünk a környékről is, itt azonban a négy fiú quad-jaikon odasietnek, ahol a becsapódást szimatolták. A korábban haveri baromkodás azonnal átcsap fejvesztett menekülésbe. Ha korábban voltak problémák a kamerakezeléssel, akkor most sokadik fokozatba lépünk. Még az olyan műfaj kedvelők is hamar megcsömörlenek már, ha olyasmit kell a szemeinknek követni a vásznon, amely egyébként simán képes lenne epilepsziás tüneteket produkálni rajtunk illetve inkább azon, aki hajlamos erre a betegségre. Az első negyvenöt perc még a bevágott kamu dokumentum jelenetek és megrendezett interjúk ellenére sem túl érdekes, míg az utolsó huszonöt perc a szinte végig rángó kameraképpel és más hasonló filmekből már unásig ismert felépítésével egy erősen felejthető darabbá állt össze.
Kamerafelvételek sok változata
A főnix szó jelentését nem nagyom értem, hacsak nem abból indulunk ki, hogy a gép roncsából élve kerül elő egy tucatnyi Tremors és Alien szerelemgyerekeként leírható szörnyeteg. A film végig menekülést, kapkodó képeket, egyesével végrehajtott levadászásokat láthatunk. De ilyet már láttunk korábban ezer moziban. Az, hogy esetleg nem pont ebben a tálalásban, az mindegy, mert ennél állítom, hogy mind szórakoztatóbb. Arem filmje nem más, mint egy vágóképekkel megtoldott hetven perces végigjátszás, melynek utolsó jelentében a játékosunk is elvérzik. Még igyekszenek erőltetetten megteremteni egyfajta mitológiát az azóta sem megmagyarázott 1997-es eseményekhez, de nem fogsz ennek bedőlni.
A főnix incidens az elmúlt tíz év found footage termésének egyik legbutább és leggyengébb darabja. A színészek kicsit hozzátesznek. Néhányan elég tekintélyes filmográfiával rendelkeznek, igaz, ebből a zöme főleg szinkronhang animációs és egyéb produkciókban. Mégis egészen jól hozzák a figurákat. Elhiszed, hogy egy összeszokott négyes haveri társaság.
Még belekevernek a történetbe egy vallási fanatikus sivatagi remetét, hogy árnyalják a mozi történetét, ám teljesen feleslegesen; nem lesz érdekesebb darab.
A hetven percet is hosszúnak, céltalannak éreztem.
Ezt már láttuk, sokkal jobban is.
Megtekintés: Kölyökkoromban, a nyolcvanas években nagy siker volt videón. Újranézve erősen megkopott hatást kelt.
Ami nem is csoda. A filmet nézve, ma már érthetetlen számomra, miért is volt a "Vadlibák" akkora siker a pult alatt terjesztett filmek közül, hacsak nem azért, mert a főszereplői mind az akkori idők A listás sztárjaiból kerültek ki. Hárman biztosan. Ennek ellenére a film kezdett belelépni a nyolcvanas évek "hurrá-optimista" stílusú katonai filmjeinek sorába, amit én úgy értek, hogy van benne nagy barátság, meg bajtársiasság, akció is, szép számmal, csak valahogy nem érzem benne a realitást, a roppanó csont, golyó tépte seb valóságát, és valahogy az egész olyan hangulatot áraszt magából, mint amikor színészek eljátsszák, hogy ők bizony nagyon kemény marcona katonák.
A "Vadlibák" ilyen film. Már Richard Burton színész is egy elhasznált harcos karakterét hozza, aki inkább tűnik egy ex-alkoholistának, mint ex-katonának, akire rá lehet bízni egy véres szabadítási kísérletet. Roger Moore számomra mindig is a legviccesebb és legszórakoztatóbb James Bond volt, aki szinte már kikarikírozza a figurát, finomkodó gentleman hozzáállásával és itt sem lett számomra hitelesebb veszélyforrás. Richard Harris-t meg kifejezetten kedvelem - pl. mert anyám egyetlen filmszerepében alatta statisztált a Peter Medak által rendezett tévéfilmben, a "Notre Dame-i toronyőrben - The Hunchback (1997)" és mesélt a színész humoráról, amivel a forgatáson szórakoztatta a statisztériát - mégis, első megjelenése, amikor a fiával édelegnek a karácsonyi vakációról, már nekem is sok volt a nyálaskodásból. Persze, az ilyen kommandós filmeket mindig szépen fel kellett építeni a cselekmény történetívét, alaposan bemutatva a főszereplőket, hogy a néző egyértelműen arra az oldalra álljon, amelyiket morálisan a forgatókönyv kisebbik rosszként állítja be. Mert jobb esetben azok lesznek a film főszereplői, akik ugyan az akcióra készülnek - amelynek, lévén, katonás filmről beszélünk, rengeteg áldozata lesz - mégis, úgy kell tálalni, hogy a néző miközben nézi a filmet, felmentse cselekvései alól a figurákat, akik kezdeményezik a vérrontást. Ebben a filmben konkrétan az egyik karakter szájába adják az etikai konklúziót arról, hogy miért is nem ért egyet azzal, hogy számára idegen terepen, idegen emberek politikájába avatkozzon bele, megölve olyan idegen katonákat, akik semmilyen formában nem ártottak neki. Persze itt a főszereplők igyekeznek meggyőzni őt a készülő kommandó mészárlásának jogosságáról, de én, mint néző sem voltam teljesen meggyőzve róla, hogy ami a második órában kezdődik, azt támogatnom kell, akár egyetlen főbólintással.
Szóval, valahogy nekem olyan profán és hiteltelen ma megtekintve, ahogyan Faulkner ezredes (Richard Burton) összerántja félszáz emberét erre a túszmentő vagy országon belüli forrongás leverését célzó akcióra. Rendben, öreg ember nem vén ember, meg, persze szorít is az idő, így azzal kell beérni, ami van, arról nem is beszélve, hogy elvileg fű alatti akcióról van szó, hiszen mégsem lehet egész oldalas hirdetést feldobni a The Sun első oldalán, hogy ott verbuváljanak lehetséges puccsistákat az Afrikai országba, hiszen azt esetleg az ellenséges kormány nyílt hadüzenetnek vehetné, mint ahogyan az is lenne.
És mivel a filmben tényleg adottak ezek a problémák, azt kell látnunk, hogy a főszereplők villámkurzus alatt veszik fel a csapat tagjait - akiknek nagyja ránézésre egy tizenkét órás mosogatást sem bírna már ki - ahol az a pár, akit mutatnak, egyáltalán nem tűnik halált megvető bátorságú, ádáz harcosnak.
Utána egy rövid alakulótéri futkározásra is van időnk, mert el kell hitetni a nézővel, hogy bizony ez egy nem ám úgy össze szedett-vetett bagázs, hanem egy ütőképes, működő harci csoportosulás, akiken az elmúlt, tunya évek sem fogtak ki.
Én pedig, azt hiszem, gyerek fejjel jól szórakoztam ezen a filmen, most viszont erősen elgondolkodom, hogy az igazán jó katonás moziknak kb. itt lehetett vége és utána néhány kivételt leszámítva, érkeztek a tévéfilmes költségvetésű és ehhez mérten látványos unalmas produkciók, illetve a kevés pénzből összedobott, kamu akciófilmek, amelyekben egy vagy tucatnyi szereplő egy erdőben rohangált, miközben lőtte a többit. (Pl. a Piszkos 12 folytatásai, amelyek meredeken csökkenő minőségű darabok lettek, vagy az olyan Vietnam-ot háttérnek használó baromságok, mint William Katt főszereplésével készült "A fehér szellem - White Ghost (1988)" című low-budget akció, amelyhez piros tokú kazettán juthattam hozzá a Hungarovideó jóvoltából, egyenesen egy automatából és olyan kellemesen meg volt a szalag mágnesezve, hogy végig remegett a kép, főleg az alja.)
Valami olyasmire akarok tehát kilyukadni, hogy míg a Piszkos 12-ben, Kelly hőseiben és más, az adott korban készült filmben mennyire jól és érdekesen ismertették meg velünk a szereplők karaktereit, addig a hetvenes évek végére ez az egész felvezetős rész elkopott, az akció pedig elsilányult. Ha az általam látott filmek alapján kellene megtalálnom, mikor estünk át a szépen elkészített akció filmből az olcsó és bazári akciófilmekbe, akkor nagyjából "Az égi lovasok - The Sky Raiders (1976)" idejére datálnám ezt a trend változást. Az Égi lovasok pl. még viszonylag elég időt ad a film első felében, hogy megismerjük a karaktereket, hogy azután izgulhassunk értük, mert bemutatják nekünk rendesen a légi akrobatikával foglalkozó csapat beszervezését és felkészítését is, miközben ezzel párhuzamosan azért az akciót előkészítő James Coburn-ról is sokat megtudunk, hogy az egész film fellazuljon a végén az akcióban, amely már nem olyan véres és erőszakos, mint évekkel korábban, de nem is játékos és olcsó statiszta koptatás - emlékezzünk, milyen kegyetlenül mészárolják le a gazdag család teljes személyzetét a film elején...)
A Vadlibák meg pont akkor érkezett, amikor még nekiugrottunk a harcos-kommandós-háborús filmnek, de már talán nem öltek bele annyi pénzt és muníciót, hogy a végeredményt komolyan vegyem, hanem sokkal inkább tűnik az egész egy propaganda mozinak, amelyben azt kívánják bebizonyítani, hogy az ötvenes pasasok is legények a gáton. (Azért nekem Lee Marvin őrmestere a Piszkos 12-ből még ma is sokkal hitelesebb, mint a Vadlibák triója).
Ha nem értesz egyet velem, csak nézd meg azt a jelenetet a Vadlibákban, amikor a kiképző őrmester megfuttatja az "alakulatot". Ritka szánalmas és gyülevész brigádról beszélünk és mintha ebben a jelentben Richard Burton karizmája sem jönne annyira át, amikor igyekszenek a porban úgy vetődni, hogy közben ne legyen lumbágójuk.
A film két részből áll. Az első fele a felkészülés és begyűjtés, a második pedig az akció. És milyen akció!
Leginkább a statisztériába pumpálnak bele egy halom ólmot és ezzel együtt nem kevés napidíjat. A fekete elnök mentése így átmegy egy csitt-csatt, dirr-durr lövöldözésbe és mivel a Vadlibák csapata viszonylag sok emberrel indult el V alakban, van kiből elfogyniuk. Azért, mai szemmel elég viccesnek hat, amikor a sérült és szívbeteg, fekete politikust hátukon cipelve rángatják a forró cserjésben, ami azért nem lehet túl kényelmes feladat, főleg, hogy a klasszikus hátra mászós pózzal teszik ezt, nem a féloldalas, lábat a kézzel összefogósan, ahogyan mostanában már láthatjuk a frissebb alkotásokban.
Ezek miatt nem tartom teljesen hitelesnek ezt a filmet. Ellenben szórakoztató. Még úgy is, hogy amikor készült és bemutatásra került, a politikai életben pont akkor volt a csúcson az apartheid kérdése, a fehér kisebbség általi szegregáció az Afrikai gyarmatokon. Londonban tüntetők gyülekeztek a filmet bemutató mozik előtt és annak ellenére sem enyhültek, hogy a forgalmazók papírokkal bizonyították, hogy az Afrikai állam támogatta a film elkészítését és nem érezték az abban bemutatott eseményeket politikailag inkorrektnek. De hát, a tüntetők már elkönyvelték a filmet kizsákmányolónak, így az is maradt... A tüntetők talán nem voltak azzal a ténnyel tisztában, hogy a filmstáb igazi Afrikai színészeket és statisztákat használt fel a film során, nem egyébként máshol élő művészeket, ezzel is támogatva az apartheid eltörlését és segítve az Afrikai közösséget.
A történet szerint egy zsoldos minősítésű ezredest felbérel egy Londoni milliomos, hogy enyhítendő a feszültséget az Afrikai kormányon belüli hatalmi harcok közben elfogott és börtönbe vetett szabadságharcos-filozófus fekete elnököt (Winston Ntshona) mentsék ki a kényszerű rabságból, ezzel helyreállítva némi békét a forrongó kontinensen. Mivel félő, hogy esetleg idő előtt kivégzik az államférfit, a segítségnek nagyon rövid időn belül meg kell érkeznie és kiszabadítania őt. Félszáz remek katona vállalkozik a feladatra, akiknek környezete nem nagyon támogatja az egyébként veszélyes küldetést és, hát zömük már nem mai gyerek.
Az akció többé-kevésbé sikerrel jár, de jut némi csavar is a film végére.
Viszont, mivel a történet közel sem olyan kidolgozott, mint néhány korábbi hasonló háborús mozi, itt nincs időnk igazán megkedvelni a "hőseinket", így mikor a végefőcím alatt megmutatják nekünk a színészeket, hogy ki, kit alakított, valahogy nem érezzük azt a szánalomfélét, amit pl. a Piszkos 12-nél, mikor a végén látjuk az áldozat amerikai katonákat. Ez azt jelenti, hogy nem volt tökéletes az azonosulás ezzel a küldetéssel.
65%
Töfi:
- Roger Moore nem azért kampányolt, hogy többet legyen a vásznon Burton és Harris mellett, hanem, pont ellene, mivel tisztában volt hozzájuk mérten igen szerény színészi képességeivel.
- Richard Burton kifejezetten utálta a forgatókönyvet és a készülő filmet. Egyes pletykák szerint, ha akkor Elizabeth Taylor békülési szándékkal rácsörgött volna, a színész hajlandó lett volna azonnal otthagyni a forgatást. Ez azért volt lehetséges, mert Burton nem értett egyet a film lényegi mondanivalójával, amely dicsőíti a zsoldosokat.
- A kiképző őrmester a kora miatt nem akarta vállalni a szerepet, míg a homoszexuális karaktert meg a sztereotip vázolás miatt hagyták ki majdnem a végleges forgatókönyvből.
- Richard Harris szerepét eredetileg Burt Lancesternek ajánlották fel, de ő ösztönösen kihátrált a produkcióból, amikor érezte, hogy az gyengébb minőségű lesz a korábbi háborús filmeknél. Robert Shaw is szóba került, de ő meg épp akkor forgatta a Navarone ágyúi 2.-t.
- Burton részére egy üdítőből 2000 palackkal hoztak a forgatásra, mivel a színész már akkor nem ivott, viszont amit szeretett, azt Afrikában nem árusították.
Ennél szpojleresebb posztert ehhez a filmhez nem is gyárthattak volna,
de legalább így alátámasztották a teóriámat, amelyet a cikk végén vetettem fel,
miután eddig kb. csak negyven percet néztem meg a filmből... :)
Megtekintés: Ha érdekel a második világháború és a regeneráció évei, akkor ez a te filmed.
Ilyen filmekre is szükség van, hogy teljesebb képet kapjunk róla, mennyire embertelenné tesz bárkit a háború, függetlenül oldaltól, ahol az ember áll. Az Interneten kutakodva sem túl egyszerű Dánia egyik szégyenének tekintett világtörténelmi lépéséről részletes adatokat fellelni - igaz, csak felületesen tettem azt - ezért gondolom úgy, hogy az ilyen filmeknek létjogosultsága van, hogy amolyan terápiás célzattal meséljen azokról az eseményekről, amelyet egyébként úgy gondolnád logikusan, hogy mélyen elhallgatna bármelyik ország, amelyik részese volt. Zandvliet filmje - rendezte és a forgatókönyvet is ő írta - szerzői film, amely megmutatja, hogy azért, mert valaki győztes lehet egy háborúban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy erkölcsileg a másik nép fölé tud emelkedni. Ha megfelelő távolságból akarom nézni a film helyét a kultúrában, akkor azt felelném, hogy Zandvliet ezzel kíván megemlékezni azokról a német gyerekekről, akik a második világháború lezárása után Dániában haltak meg, fogolytáborokban, vagy, mint a filmben, harcászati (Rég voltam katona; vajon az aknakeresés is megfelel a fogalomnak?) tevékenység közben. Mostanra bizonyos történelmi adatok és kutatások értékelése után bizonyos, hogy a Dániai politika nem bánt kesztyűs kézzel az országban a háború után bennragadt német populációval.
Zandvliet kamerájának objektívén keresztül mutatja meg nekünk azt a borzalmat, amely néhány fiatalemberre - többségük még alig lépett ki a pubertás korából - várt Dánia partjainál, Skallingen körzetében, ahol több tízezer - telepített akna Dánia földjén több, mint kétmillió volt - taposó aknát ástak a német megszállók a homokba, hogyha esetleg az Amerikai hadsereg igyekezne partra szállni, megnehezítsék a dolgukat. Mikor Németország elbukott, Dánia nem viselkedett nagyvonalúan a vesztesekkel. Több száz fiatalembert, német katonát vezettek a "fertőzött" területekre, ahol azután gyorstalpaló (Amolyan OKJ-s tanítás után) módban bevezették őket az aknák hatástalanításának rejtelmeibe és szigorú őrzés mellett kirendelték őket felszedni mindazt, amit korábban a német utászok a földbe dugtak.
Ezek mellet azonban nem csak a bármikor felrobbanással fenyegető fegyverek okoztak stresszhelyzetet, hanem a Dán kormány rideg hozzáállása is ezekhez az örömkatonákhoz. A dánok semmivel nem járultak hozzá, hogy legalábbis emberséges körülmények között kényszerítsék az idegőrlő feladatba a fiatalokat. Az orvosi ellátás szinte nulla, az élelmiszer és egyéb ellátmány erősen akadozott és mindezen mostoha körülmények mellé még az általánosan destruktív németellenes hangulat sem segített. A film igyekszik pártatlanul bemutatni mindazt a lélekromboló hatást, amely ezeket a fiúkat érhette.
Tény, hogy még napjainkban (2015) is állítólag közel nyolcezer akna maradt az északi partok homokjába ásva és az is, hogy a kormány - mostanra legális módszerekkel -igyekszik ezeket előásni, megsemmisíteni.
A filmről a bevezető után teljesen felesleges tartalmat írni, hiszen ennyiből is kiderül, mire számíthatsz. A történelem egyik fekete pontját mutatja be ez a végig hangulatos és feszült filmdráma. Végig sejted, hogy a halál ott van a pillanatban elbújva, mégis mindig meglep, hogy mennyire váratlan lehet a pillanat, amikor bekövetkezik az, amelytől ezeknek a fiúknak félniük kellett. Még a kényelmes fotelben ülve is elfogott az érzés, hogy a gyomrom szorul össze az idegességtől, mert nem tudtam, mi történik a következő pillanatban és kiért kell izgulnom. Ebből a szempontból a film jól teljesít és hangulatilag vetekedett az utóbbi évek, számomra egyik legfeszültebb és legötletesebb cselekményű horrorfilmjének feelingjével, a "Valami követ-tel". Ott éreztem ezt a zsiger bizsergést az ismeretlentől való félelemtől.
Ebből is látszik, hogy a félelem érzet lehet nagyon hasonló akkor is, ha tudod, mire számíts (felrobban a kezeid között egy bomba, amely az orrod előtt van és ismered a mechanizmusát) vagy akkor is, ha nem (mikor és milyen formában tűnik fel a szexet halállal büntető démon, mennyi szabadidőt nyertél korábban). Bár, tegyük hozzá, ez sarkítás, hiszen mindkettő esetben azért állandóan ott lebeg előtted a "bármikor bekövetkezhet" érzés.
Azért pár szót csak kell ejtenem a történetről:
A főszereplő egy dán torzsőrmester, Carl (Roland Møller), aki mélységesen megveti és gyűlöli a németeket, beleértve a keze alá adott utász bojtárokat. Kutyaként bánik velük, eltiporva a lelküket. De, ahogyan telnek a hetek, hónapok, lassan megnyílik a rábízott fiatalok felé és ezzel megkezdődik az ő enyhülése is, hogy végleg maga mögött hagyja a háborúban felhalmozott gyűlöletét, mert csak úgy lehet továbblépni és elhagyva a keserűségünket, egy pozitív életet élni. Még akkor is, ha vannak sebek, amelyeket magunkkal cipelünk és vannak amelyek begyógyulnak.
