2016. május 27., péntek

Angry Birds - A film - Angry Birds (2016)

Angry Birds - A film - Angry Birds (2016)


Rendezte: Clay Kaytis, Fergal Reilly

A film Mafab adatlapja: Angry Birds (2016)

Megtekintés: Nehezen tudtam elképzelni, hogy egy játékra, amelyik puszta rombolásra épül, sikerül ráhúzni egy igazán komplex történetet. Nem tévedtem.

Ez nem azt jelenti, hogy a filmet ne lehetne megnézni és félmosollyal élvezni is egy felnőttnek, mert az nem lenne igaz. Az Angry Birds pontosan az az amerikai mesefilm, amelyet már unásig láttunk Walt Disney-től kezdve a Pixarig, elejétől a végéig. Végy egy karaktert, aki nem tud beilleszkedni, mert...csak...és akaszd a nyakába, hogy ő az egyetlen a közösségben, aki viszont tovább lát a csőrénél. Hozz be egy ellenséget, aki azért ne legyen teljesen véresszájú és riasztóan gonosz, hogy a kicsik ne bőgjék végig a vetítést, ezért bennük is kell legyen humor és bumfordi báj. Főszereplőnket vedd körbe hasonló karakterekkel, de ne hagyd, hogy elnyomják, ezért inkább csak viccesen háttér-hülyéskednek vagy feldobálják a labdát, hogy alájátszanak a hősünknek. Legyen benne akció - a játék, amelyből a film készült gyakorlatilag egy logikai akciójáték, amennyiben a rombolást annak számítjuk. Ha nem, akkor szimplán logikai játék, platform játékra hasonlító beütéssel - de ne nyomja agyon a teljes filmet. A végén a gonosz kapja meg méltó büntetését és a kívülálló karakter-hőst pedig fogadja be a közösség, elismerve érdemeit; hogy velük szemben neki volt agya.

Az Angry Birds ennyi és nem több.
A főhős, Vörös (Jason Sudeikis) mivel a többieknél lényegesen gyorsabban gurul dühbe és cselekszik ösztönösen, kap egy beutalót a dühkezeléssel foglalkozó ülésre, ahol megismerkedik néhány hasonlóan illusztris jómadárral. Azért fura, hogy külön dühterápiás kezelést tud a kis sziget biztosítani lakóinak, hiszen, ha jól figyelünk, a film első negyedórája főleg arról szól, mennyire idegen érzés lakói között a düh. Azután kiderül, hogy terapeutája is van, aki érti a csíziót. Szóval Vörös eljár a kezelésekre és lassan összebarátkozik a többiekkel. Megy is flottul, alig van a filmben komoly drámai jelenet, habár néha megcsillannak olyan képkockák, amelyek azt sejtetik, Vörös azért a magánynál kicsit többre vágyik és esetleg fészket is rakna önként felhúzott kalitkája helyett, ha lenne hozzá megfelelő gerle párja.
Egy nap, sok évi trillázó szabad szárnyalás után madártávlatból feltűnik egy sötét vitorla és a szigetre érkezik néhány malac, akik hamar megkedveltetik magukat a szigetlakókkal és Vörös figyelmeztetésének ellenére is beletörődő barátságot kezdenek kialakítani az elsőre nem, de második percre már gyanús sertésekkel.

Míg Vörös igyekszik elkerülni, hogy gyanúját tollas bálba költöztessék, a malacok belekezdenek mindent átfogó manőverükbe, melynek célja, hogy a madárkolónia tojáskészletét egyszerűen elemeljék. Mikor végül főmadarunknak igaza lesz, meghajolnak a felsőbb madárerők és nemes egyszerűséggel akár egy ivó-madár az asztalon, meghajolnak Vörös tudása/sejtése előtt és tőle várnak megoldást a tojás-törés elkerülésére.
Persze, amit eddig is tudtunk, hogy Vörös nem csak a vörös-köd képződésben erős, hanem harcászati és taktikai ismeretei is kiterjedtek, hamarosan hajóra állítja az egész fészekalját, csőröstül-tollastul és felkerekednek, hogy a korábban tőlük messze röfögő telepet felkutassák és visszaszerezzék ki sem kelt fiókáikat.


Nem bonyolult, nem nagy truváj és ezért a legkisebbek is érteni fogják. Kikacsintás is akad, hogy idősebb nézők szintén találjanak benne pár kedvelhető pillanatot - A Ragyogás utaláson felsírtam - és a végén nem fogjuk sajnálni az ellenséget, mert... vigyáztak, hogy egy esetleges folytatásra is maradjon karakter.
Ha úgy vesszük, egy fordított fejlődéstörténetet látunk, hiszen eredetileg Vörös célja pont a dühkezelése lenne, ám végül pont emiatt az adottsága miatt lesz ő a megfelelő vezetője madárseregének.
A mellékkarakterek kellően viccesek és a játék karaktereit egészen jól építik bele a történetbe.
Szirmai Gergely korábban jelezte, hogy bár nem rajong a szinkronért, azért egy felkérésnek ő sem tudott ellenállni, ezért Bumeráng-madár pár soros szerepét elvállalta. Ha nem látjuk korábban a youtube csatornáján, hogy Gergő az, talán sosem jövünk rá, így viszont a rajongóinak és a szerkesztőségi tagoknak kellemes másodperc tört részét jelentheti kedvencünk hangja. Én élveztem.

A film egyetlen felróható hibája, hogy nem tud több lenni, mint korábbi, hasonló felépítésű társa, pedig azért, megfelelő csapattal, sokkal több humoros pillanatot lehetett volna még belecsempészni a közel száz percbe. Ilyen meséknél pedig szükséges is, hiszen annak ellenére, hogy ez ma az egyik legkedveltebb letölthető játék applikáció, azért nem ismeri mindenki. Szerintem sokkal több játékos kikacsintást elbírt volna a film vagy egyéb, a jelen popkultúrára utalást. Hogy egy személyesebb mozi legyen, ne amolyan kötelező "amit egy egész estés meséről tudni kell" legyen.


A figurák hangjait adó színészeket jelen esetben nem érdemes méltatnom, hiszen a szinkronban nagyon remek magyar művészek adták a karakterek hangjait.
A két rendező ha nem számítjuk korábbi háttérmunkájukat nem kevés animációs moziban, csak elsőfilmes. Ez a munkájukon talán meg is látszik annyiban, hogy érezhető, hogy baki nélkül felmondják a leckét, de nem nagyon tesznek hozzá semmi eredetit. Azért kár, hogy összességében négy írótól és ötletgazdától ennyire futotta. Ma már, szerintem ennyi kevés, hogy maradandó értéket képviseljen egy családi mozi. Egyediség. Több eredetiség!

Mondjuk az durva poén, hogy Sean Penn egy olyan figurának adta a hangját - Terence - aki az egész mese alatt meg sem szólal. Annak idején George Clooney csinált hasonló bravúrt, amikor a South Park egyik epizódjában egy meleg kutya hangját kölcsönözte, amelyik nem beszélt, csak vakkantott, ugatott.
Ha ebből indulunk ki, Szirmai Gergő még sokat is szerepelt! :)

60%

Ha szeretnéd látni: A N G R Y  B I R D S

Gondoltad volna, hogy a játék, amelyet mostanra már több tucat - főleg amerikai - filmben említenek meg, utalnak rá valamilyen humoros formában, alig hét éve indult hódító útjára, 2009-ben? Mostanra, hét évvel később, népszerűségének talán első csúcsán, több, mint három milliárd (!) letöltést tudhat háta mögött, az összes változattal és egyéb járulékos programokkal együtt.
És, hogy miért pont sertések ellen megy a harc? Hát, mert akkoriban tele volt a média a sertésinfluenza veszélyeiről szóló híradásokkal. Szóval, a koncepció annyi, hogy egy hatalmas csúzlival szárny nélküli madarakat lődözünk sertésekre, akik ingatag épületekben bujkálnak a támadóik elől.

Bővebben az Angry Birds wikipédia oldalán.

Töfi:
- A spanyol változatban Red hangját Santiago Segura adja Vörösnek.

Jane-nek puska kő - Jane Got a Gun (2016)

Jane-nek puska kő - Jane Got a Gun (2016)


Rendezte: Gavin O'Connor

A film Mafab adatlapja: Jane Got a Gun (2016)

Megtekintés: Obi Van Kenobi csúnyán kurvának adná Padmét, de Owen bácsi résen van.

Kedves "Star Wars" rajongók: Ebben a filmben mindjárt három ismert színész is megjelenik, akik, amennyire emlékszem, együtt játszottak korábban a Saga II. és III. részében. (Közös jelenet talán csak a kettőben volt, de nem emlékszem.) Hogy ettől jobb lett a film? Nem.

Mindhárom színész a korosztályának nagy kedvence. Ettől sem lett jobb a film.
Az sem segített, hogy az eredetileg felkeresett rendezőnőt, Lynne Ramsay-t korábban hitegették a stúdiótól mindennel, majd mikor végül ez a technika sem tette a művészt elégedetté - kreatív nézeteltérések - végül menesztették és vele többen kihátráltak a produkcióból, többek között a méltán híres operatőr, Darius Khondji is. Khondji elég egyedi látásmódú operatőr, akinek ízlése és stílusa legalább - számmal kifejezhető ez? - 20-30%-kal megnövelte volna a mozi értékét. Érdemes munkásságának utána menni. Lynne Ramsay zsenijében közel sem vagyok biztos, habár drámai fronton nem kétséges, hogy hatásos a munkája. Khondji távozása egyértelműen nem tett jót a filmnek.

Meg az sem, hogy közel három évig készült és tologatták a bemutatót, mert azt lassan még egy laikus filmnéző is tudni fogja, hogy amikor egy mozit - bármilyen okból - pakolgatnak, akkor a legritkább esetben lesz a végeredmény kielégítő az egyszeri néző számára. Jelen esetben is így történt és még a műfaj sem tipikus nézőcsalogató, hiszen western-dráma, amiért nem állnak az emberek sorba, még akkor sem, ha az utolsó 3-4 évben ritka erős darabokat is sikerült készíteni a műfajon belül. (Főleg Európában.)

Gavin O'Connor rendezőként közel azt az ismertségi szintet képviseli, mint Ramsay. Filmográfiájukat olvasva legalábbis hasonló habitusú rendezőnek tűnnek, csak, míg Ramsay valószínűleg jobban kiemelte volna a címszereplő Jane női oldalát, addig O'Connor, szerintem, nem közelített ennyire érzékenyen a feminin részekhez és így egy sokkal profánabb, egyszerűbb mozit adott ki a kezei közül. A végeredmény, ha egyetlen szót aggathatok rá, akkor a nem túl hízelgő, korrektet kapná. Mert egy közepesen erős filmdráma, semmi nagy pillanattal, semmi lezáró katarzissal és még az akció is eléggé szűken van mérve, ami miatt azok is elpártolhatnak tőle, akik szeretik a pörgősebb western történeteket. A közel száz percet egyszer végig lehet ülni, de ami fájó, hogy kb. csak annyiszor is érdemes, mert hiába világsztárok a főszereplői, ha olyan papírízű a végeredmény.


Történet:
Jane (Natalie Portman) férje (Noah Emmerich) egy hosszabb utazásbó úgy érkezik haza, hogy rendesen kilyuggatták a bőrit. Mielőtt ráhűlne, épp hazaér és arája megfótozza. Bill, az ura, elrebegi, hogy előkerültek azok a kurafiak, akiktől egyszer már sikeresen mentette meg az asszonykát, mireföl Jane kénytelen meglátogatni a legközelebbi szomszédjukat (Joel Edgerton), hogy segítséget kérjen tüle, bízva abban, hogy közös múltjukra való tekintettel a férfi nem fog neki nemet mondani, akirő tunnya, hogy háborút megjárt, viharedzett és valami okbúl érzelmileg kötődik az asszonykához őjis.
Nemezisük (Ewan McGregor - nem ismertem meg) lassan érkezik a vidékrű, marcona patkányseregével, hogy leszámoljanak Bill-lel, közben nem számolnak a szomszéddal, aki az életét is képes Jane-ért áldozni, ha mán muszáj. Mert van ott sötét mút és van ott rejtelmezett titkok.
A végire meg mindenre fény derül.

Azért igyekeztek végig lassan adagolni a háttértörténetet, hogy legyen azért meglepi. Szerintem, azért aki már látott pár hasonló filmet, nem sokáig marad homályban, ám ettől függetlenül egy jó pont, hogy igyekeztek kicsit csavarni egyet a történeten. A befejezés - a leszámolással együtt - nekem kicsit gyors és összecsapott.

Ahogy már írtam, semmi extra, csak simán korrekt.

50%

Fura érzés látni, hogy Natalie Portman is öregszik és hova jutott a Leon, a profi Mathildája óta.

Ha szeretnéd látni: J A N E  G O T  A  G U N

Töfi:
- Tucatnyian fordultak meg a produkció háza táján a főszerepek reményében. Csak néhány név, a lehetséges karakterek jelölése nélkül: Bradley Cooper, Michael Fassbender, Karen Gillan, Tobey Maguire, Jake Gyllenhaal, Joseph Gordon-Levitt, Jude Law, Tom Hiddleston
- A film elvileg egy 1971-es western enyhe remek átirata: Hannie Caulder
- A befejezés a gyermekkel korábban már visszaköszönt nekem egy thrillerből. Mintha a "Halálkanyar - Switchback (1997)" című filmnek lett volna hasonló vége.
- A Hideghegyben Portman már alakított egy nagyon hasonló karaktert - magányos nő, várja a férjét haza, egyetlen gyerekkel és idegen férfiak támadnak rá. Ott sokkal rövidebb és drámaibb volt az egész.


Ha szeretnéd megtekinteni:
- Jane a célkeresztben (2016)

2016. május 22., vasárnap

Egyiptom istenei - Gods of Egypt (2016)

Egyiptom istenei - Gods of Egypt (2016)


Rendezte: Alex Proyas

A film Mafab adatlapja: Gods of Egypt (2016)

Megtekintés: A nagybetűs popcorn mozi.

Alex Proyas, mikor kezdte, a szerencse istene mellé állt és első két széles körben bemutatott filmjével kiérdemelt egy helyet a komor világlátású, enyhén túlértékelt rendezők között. Ezt talán köszönhette annak is, hogy pont véletlenül az ő filmjének forgatása közben hunyt el Bruce Lee fiúgyermeke, Brandon Lee, amely már a híres apuka halálának összekapcsolásával egy komoly misztikus hátteret biztosított a film reklámkampányához. Szép dolog ez? Nem hinném. A film - A holló - The Crow (1994) -  szerintem egy erősen túlértékelt film egy képregényből, amelyben gyakorlatilag egy a pokolból visszatérő és halhatatlan főhős áll bosszút korábbi gyilkosain. Még csak nagyon izgulni sem tudsz érte, hiszen már halott, így szinte sérthetetlen. (A Holló sorozattá terebélyesedett és igénytelenedett.)
Második nagyfilmje a "Dark City - Dark City (1998)" kultikus státuszba emelkedett a hosszú évek során, mivel korábban amerikai filmesek nem nagyon mosták össze a fantasztikumot és a dark noir-t egy ennyire több rétegű jelentéstartalommal bíró - másrészt innen-onnan "összelopkodott" - moziélménnyé. Egy biztos: amikor először megnéztem moziban, eléggé elvarázsolt ez a szürreális, kifordult világ. (Maga a sötét város kinézete meg mintha megelőlegezte volna jelen filmünk azon jelenetét, amikor Rá (Geoffrey Rush) éjszakába fordítja a nappalt a világon. Mert akkor még úgy képzelték, a föld lapos és leesünk a szélén...)

Amikor Egyiptom történelméről olvasgattam önszorgalomból, nem így képzeltem el. Sőt, nekem már a Múmia filmek flashback-jei is sokszor idegenül hatottak azzal a rengeteg misztikummal és varázslattal, amire persze dramaturgiai szempontból szükség volt; hogy erősebb legyen a kalandfaktor. Proyas mozija még ennél is tovább megy és anakronizmust varázsolt a filmvászonra, amely számomra kb. a Will Smith féle történelemhamisító western sci-fivel egyenértékű, a Wild Wild West-tel. Szóval, kinőttem már ezekből a múltat meghamisító - amennyire utána néztem, még az Egyiptomi mítoszvilágnak is ellentmond néhány történés, így ha valaki ebből a filmből akarja megtanulni ennek a népnek a múltját, hiedelemvilágát, az inkább nyisson ki egy ismeretterjesztő-könyvet.
Ami marad, így egy az egyben egy fikciós fantasy mese, amely ráadásul, szerintem persze, alig fogja megugrani egy felnőtt néző ingerküszöbét. Az enyémet nem sikerült. Miért?
Mert korábban a témában már sokkal jobb filmeket készítettek illetve, mert ezt a fajta kalandfilmet, ha nem is feltétlenül ezzel a történelmi háttérrel, de olyan pár évvel korábbi filmekkel már bőven kimaxolták, mint a Titánok két része, vagy az olyan akció-marhaságok, mint a John Carter vagy a Perzsia hercege, vagy a Herkules filmek. Igaz, azoknak még kevesebb a valóságtartalma, de mind látványban, mind szinopszisban, mind igen közel áll a tárgyalt filmhez. És emlékszem bármelyikre is? Dehogy. Csak foszlányokban. Talán pár akció jelenetre... pillanatra.

Most akkor This is Sparta???

Az Egyiptom istenei is pontosan annyit ér, hogy beszopogatom a kólát, megeszem a zacskó kukoricát és napokon belül elfelejtem, amit láttam, mert a karakterek túl sablonosak, a karakterfejlődés hevenyészetten van kidolgozva - már aki fejlődik - a párbeszédek meg pont olyanok, mint a korábbi filmekben. Erőtlenek, közhelyesek.

Olyan az egész, mint a vattacukor, ami szép, színes, az illata fenséges és belemártod a vízbe és semmi sem marad belőle, csupán egy hurkapálcika, ami egyenes és használhatatlan. Ennél a filmnél a cukor a kiállítás, a zöld háttér nyújtotta lehetőségek, a CGI.
Azonban, ha leáztatjuk a felszínt, egy egyszerű buddie movie marad, amelyben egy halandó és egy isten egymást segítik a megdicsőülés felé. Az Egyiptomi történelem meg, mint háttér, csupán egy lecserélhető blöff.

A CGI meg egy ilyen drága film esetén indokolatlanul csúnya. Egyedül, amivel ki voltam békülve, hogy jól nézett ki, hogy az emberek és istenek között volt méretkülönbség. Azt szépen megoldották, míg gyakorlatilag szinte minden mást - leszámítva néhány kellemes háttérképet - akciókat, istenné válást, lovas menekülést, harc a vízesés szélén, elmaszatoltak. Néha, szó szerint.

B filmeket és a Transformerst idéző átalakulások. Röhej, hogy 2016-ban ennyire cikisen néz ki.

A történet szerint - amely nem felel meg a valóságnak - Set (Gerard Butler) miközben bátyja éppen fiát tenné meg Egyiptom urának, megjelenik a ceremónián és puccsot csinál. Unokaöccsét, Hóruszt (Nikolaj Coster-Waldau) megvakítja és száműzi, az egyéb isteneket meg vagy uralma alá hajtja, vagy megöli, hogy végül újra teremtse a világot, bármit is jelent az számára.
Közben az emberek, bár elvileg fejet hajtottak előtte, titkon sokan még Hóruszhoz imádkoznak, hogy segítsen megszabadulni a rabságból, amelyet nagybátyja hozott Egyiptom földjére.
A másik főszereplő a kölyökképű tolvaj, Bek (Brenton Thwaites), aki, hogy szerelmét elkápráztassa, betör Set kincseskamrájába és megszerzi Hórusz egyik ellopott szemét. De, míg Bek eszméletlenül szerencsés kisember, szerelme már nem annyira, így a menekülő párra egy építész-csatlós (Rufus Sewell) által kilőtt nyílvessző megöli.
Az egyetlen, aki a holtak földjéről elvileg visszahozhatja a hölgyet, maga Hórusz, ezért közte és a tolvajfiú között érdekszövetség alakul ki, amely lassan átalakult mélyebb barátsággá és függőségi viszonnyá.
Ez tök jól hangzik, csak ötlettelenül van megoldva. Vannak filmek, ahol a karakterek összecsiszolását a jól megírt dialógusok magyarázzák meg. Nem feltétlenül odavetett akció utáni poénok, vagy vicces beszólások, hanem párbeszéd, amely mindkét szereplő gondolataiba enged betekintést. Itt ez alig van meg, inkább csak arról beszélnek, mi a következő feladat. Így viszont nehezen győzik meg a nézőt, hogy érzelmi kötődés alakul ki Bek és Hórusz között, pedig pont ez a bajtársi kémia ami eladhatná a fejlődéstörténetüket.
Jó, ettől még van pár jópofa akció - pl. kígyó bérgyilkosok - amibe szorult némi humor is vicces.
Viszont összességében az egész filmből hiányzik valami, amire végül rámondhatnád, hogy "Ez igen!".

A szereplők közötti méretkülönbséget viszont szépen oldották meg.

Geoffrey Rush istenfigurája nem fontos és Rufus Sewell - aki állandóan az intrikust alakítja - sosem volt még ennyire semmilyen, de nem rajta múlik, mert még abban a pár percben is megcsillogtatja tehetségét és a humorhoz való érzékenységét. Tényleg kár, hogy ennyire nem tudtak mit kezdeni az építész karakterével.
Aztán van még a tudás istene, aki fekete is és mintha meleg színekben játszana. Biztos volt ilyen isten, csak vásznon látni ezt a figurát hitelteleníti amit a film az istenekről korábban felépített. Humoros szereplőnek elmegy.
Azért, amikor elgondolkodnak a Szfinx találós kérdésén, az elég gagyinak tűnt, annak függvényében, hogy egyikük elvileg minden kérdésre tudja a választ. Mellesleg a megfejtés, a holnap, sokkal profánabb megfogalmazás, mint a jövő szó, ami szerintem helyes válasz.: "Sohasem voltam, mindig csak leszek, nem látott még senki, hisz nem ismerhet, mégis bennem bízik mind aki csak a földön él. Mi vagyok?"

Végezetül, álljon itt egy Internetező hölgy véleménye a filmről, amelyet, miután a filmet megnéztem és beleolvastam két cikkbe, mindkettőnél megtaláltam. Rögtön utána tudatosan keresni kezdtem a hölgy véleményét a filmről, mert annyira feldicsérte, hogy azt hittem, lesz olyan kritikus, aki válaszolni fog neki, de abban a tíz cikkben, ami alatt megjelent Kósa Ildikó, ott nem reagáltak rá. Én megkönnyítem a dolgát, ideillesztem egyik nyilvános véleményét és te döntsd el, megtekintés után, kinek adsz igazat a filmmel kapcsolatban.

Nem csalás, nem ámítás, nagyjából ugyanezt az "üzenetet" a hölgy legalább tíz filmes oldalhoz bemásolta. Vagy tényleg ennyire tetszett neki a film, vagy fizettek neki, hogy védje a produkciót - mivel sok kritika erősen lehúzta a filmet, szerintem jogosan.

Pozitívum:
- Jó színészek.
- A zene ugyan erősen Múmia koppintásnak tűnt néhányszor, egészen kellemes ott, ahol erőszakosságával felhívja magára a figyelmet.
- Díszletek és kosztümök, ami nem CGI.

Negatívum:
- Minden más.

50%

Ha megnéznéd: E G Y I P T O M  I S T E N E I


Töfi:
- Talán nem hiszed, de az Egyiptom istenei és a Mad Max: Fury Road stábjának közel kétszáz tagja ugyanaz a személy. És mégis, mekkora különbség...
- Az egyik kritika, ami érte a filmet a történelemhamisításon kívül, hogy egyetlen egyiptomi színész sem játszik a filmben. Ezért később a filmkészítők elnézést kértek nyilvános platformokon.
- Proyas szülei egyiptomiak.
- Hórusznak az egyiptomi mitológiában csupán az egyik szemét tépik ki.
- A filmre 140 milliót költöttek el és tervezték, hogy több részes lesz. Szerintem mindkettő fölösleges.