Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Vajon mi történt? Utoljára akkor volt ilyen semmitmondó egy filmzene és Daniel Craig, amikor megnéztem az Invázió-t.
James Newton Howard egy kiváló filmzene szerző. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy képes volt egy közepes Shyamalan filmet is megdobni a négyes fölé, mint a sokat szapult “Az eseményt.
Sejtelmes melódiák, hegedűszó halk cincogása.
De ami máshol működik, az itt unalmas, kisujjból előrázott, iparosmunka. Az a tipikus Newton Howardi érzést nem érzem.
Pedig milyen jól szólt az a hegedű a “Falu” jelenetei alatt.
Nem Joshua Bell, a hegedűművész hibája, hogy nincs elég hangsúlyos főmotívum, pedig arra is szükség van, ha be akarjuk azonosítani a filmet, a gondolataink között.
Egy pár hangból már mindenki tudja, hogy Indiana Jonesra gondolunk, vagy a Cápára, de itt semmi fogódzót nem kapunk.
Az album szinte végig egyenletes, csak néha megyünk föl a hangerővel. Lehetne egyetlen, hosszú track is.
Pedig milyen remek főcímzenéket kaptunk már ettől a zeneszerzőtől?
Danny Elfman hangzásvilága egyszerűen utánozhatatlan. Tudni kell róla, hogy Tim Burton egyik állandó tettestársa, Bridget Fonda férje és az Oingo Boingo formáció egyik szülőatyja. Sajnos az együttes már nem létezik de a nyolcvanas években, amikor a szintitpop berobbant, az O.B. még sikeres filmfőcímzenét (Weird Science) is képes volt készíteni. A filmből talán ma az a legemlékezetesebb és Kelly LeBrock, aki egy időben modellkedett, máskor pedig Steven Seagal arája volt, Egészen ölve, vagy halva…
Danny Elfman egyszerűen egy zseni. Zenéi elég könnyen felismerhetőek, mind a rengeteg hangszer néha kakofonikus összecsengésének, mind a pergő ritmus miatt. Ha legalábbis az kell. Főcímzenében például elég egyedi, ahogyan beindul és felizzik a téma. Pl. Batman, Men in Black. Mars Attack!
Néha nem sikerül túl erős zenei motívumot kitalálnia, de az előadás egyedisége kárpótol minket: Planet of the Apes, The Family Man.
Néha viszont olyan erős a zenei aláfestése, hogy a Score már-már agyonnyomja a látványt. Mindenesetre nem véletlen, hogy vannak rendezők, akik többször is dolgoztak vele.
Az albumon 20 Tracket hallunk.
Az első kettő (Introduction, Hellboy II.- Titles) elég ártatlanul indul. Előkerülnek a valamennyi zenészt kihasználó lassan felépülő főmotívumok, de volt már jobb is.
A 16. Track: A Dilemma rendesen nekem is okozott némi dilemmát. A három perces nóta utolsó perce olyan volt, mintha hallottam volna valahol… Egészen pontosan kísértetiesen emlékeztetett James Newton Howard Lányára a vízben. Meglepett, az fix. Kicsit kritikusabban figyeltem ami azután jött.
Az albumól azonban hiányzik a tűz. Sehol nincs az az ember, aki halhatatlanná tette a score műfaját olyan filmzenékkel, mint az Ollókezű Edward, vagy a két abszurd karaktereket felvonultató bábfilm felnőttmese, a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Halott menyasszony?
Sajnos a legtöbb nóta elindul valamerre, de előbb vége, mint, hogy megérkezzen valahova. A 19-es In the Army Chamber is mintha egy Múmia film vágószoba padlóján végezte volna. Azért a harmadik percre ismét előjönnek a vonósok, a fúvósok és Elfman szelleme.
A legtöbb izgalmat akkor okozta az album, amikor kicsit megremegett a zene, mert szarakodott a gépem. Azt hittem, rossz a letöltésem. De csak viccelt a masina.
A 20. Finale lassan indul, ahogy egy elbúcsúzásnak indulnia kell. Kicsit visszaköszön az Ollókezű. Azután megyünk fel és fel… és egy kellemes keleties beütésű, sípos lezárást kapunk, ami teljesen elüt az album első 34 percétől.
Igazából, nem is érezném hiányát, de legalább megtudjuk, hogy Danny erre is képes. Csak ne lenne a dobok ellenére is olyan erőltetett.
Megtekintés: Ritka műfaji hibrid, ami kicsit hosszú ám szórakoztató.
Már a film felütése, kezdése is sikeresen berántja az embert abba a szikár és véres világba, amelyet egy western-horrorfilmtől elvárunk. Egyrészt, egy brutális és naturális gyilkossággal indítunk, amolyan in medias res, másrészt, olyan mellékszereplőkkel, akik talán megették a kenyerük javát, azonban szakmailag valamilyen formában lehet hírnevükre számítani, nem lesznek ismeretlenek azok számára, akik szeretik a horrort.
Két bandita megkötöznek néhány pionírt majd anyagi javaikat megszerezve, végeznek velük. Egyikük, a robusztus figura, Buddy, akit az a Sid Haig kelt életre, aki már a hatvanas években kezdte a filmezést és sok egyéb epizódszerep mellett főleg horrorfilmes vonalon képviseltette magát. Reneszánszát egyértelműen Rob Zombie-nak köszönheti, aki beleszuszakolta egy véres és művészfilmes eszközöket is felhasználó horrorfilmbe, majd annak populárisabb és még kikacsintósabb folytatásába. Haig munkássága számomra alig ismert, azonban már 1966-ban szerepelt a "Vérfürdő - Blood Bath" című horrorban és amiért emlékszem rá, az a Roger Corman istállóban készült sci-fi-horror, "A félelem galaxisa - Galaxy of Terror (1981), amelyben félelme végez vele; saját levágott keze gyilkolja meg a karakterhez nőtt furcsa kristályból készült dobócsillaggal. Azt hihetnénk, hogy Sid Haig amolyan filmes senkiházi, aki csupa ZS kategóriás filmben bohóckodik, ezért néhány nívósabb film címét is felsorolnám, hogy lássuk, azért ott volt sokszor a tűz közelében: THX 1138, Gyémántok az örökkévalóságnak, Lambada, a tiltott tánc (!), Jackie Brown. A kilencvenes években már-már visszavonult, majd Tarantino és Zombie visszarángatták a filmezés világába, hogy egy tíz éves foghíjas periódus után ma ismét benne legyen minden baromságban. Legismertebb szerepe a trágár Spaulding kapitány.
A másik gonosztevő, a szinte felismerhetetlen David Arquette az Arquette klánból, Purvis szerepében. Arquette számára még csak nem is teljesen idegen a műfaj - igen, ez az összevont szubzsáner - hiszen egy erősen hasonlóan véres, kannibálos, western környezetű moziban alakított egy előbb katonát, majd lemészárolt alakot: Farkaséhség - Ravenous (1999). Arquette, filmes házasságán kívül két dologgal hívta fel magára a figyelmet; egyik, hogy valamiért fejébe vette, hogy helye lenne a pankrátorok világában és a Sikoly sorozat egyik legszerethetőbb és egyben legszerencsésebb karakterét játszhatta el, akit nem írtak ki a női főszereplők mellől. Nem igazán tartom őt nagy színésznek, viszont ha meglátom, mindig mosolyognom kell, mert alapjában véve, szemre egy kedves figura, annak ellenére, hogy néha olyan akasztani való karaktereket alakít, mint Purvis.
A két lókötő, hogy berántsanak minket a film hangulatába, kezdésből megöl három embert és közben végig civakodnak, mint egy rossz házaspár. Végül megszentségtelenítenek egy bennszülött áldozati helyet (Hogy lehet megszentségteleníteni valamit, ami valójába vallásilag messze áll mindentől, ami szent?) ami miatt Buddy belezés áldozata lesz, Purvis pedig egyelőre lóhalálában elmenekül a legközelebbi település felé.
Erős indítás, amely olyan filmek dramaturgiáját követi, mint pl. Az eltűntek - The Missing (2003), A 13. harcos - The 13th Warrior (1999) vagy akár a Cowboyok és űrlények - Cowboys & Aliens (2011). Ezekben a filmekben mind nagyon hasonló az alapfelállás. A szélsőséges körülmények között élő közösség néhány tagját megtámadják, elrabolják, hogy azután egy hirtelen verbuvált mentőcsapat bosszút álljon vagy megpróbálkozzon a szöktetéssel. Zahler két órában meséli el, hogyan sikerül hőseinknek megbirkóznia a feladattal. Kezdetben elég terjengősen - néha már-már unatkozni is kezdünk - majd végül, kissé összecsapottan. A film lezárása ezért egyszerre tűnik túl egyszerűnek és kicsit összecsapottnak, legalábbis a komótos tempó megszokása után.
Viszont Zahler nagyon jól építi fel fontosabb karaktereit és leszámítva néhány apró logikátlanságot (Érthetetlen, hogyan tudják meglepni álmában a mentőcsapatot, hiszen korábban láttuk, mennyire éberen "alszanak".) vagy egyéb dramaturgiai mellélépést, (Matthew Fox aprólékosan felépített figurájának mellékes és gyors bevégzése.) szinte végig egyenletesen fenntartja a néző figyelmét.
Purvis miután betér a városkába, hamar összetűzésbe kerül a seriffel (Kurt Russell, aki először furának tűnhet a szerepben, végül azonban lubickol benne) és fogdába kerül. Míg a serifftől szerzett sebesülését látja el a városka éppen ráérő ápolónője, megérkeznek Purvisért a barlanglakó bennszülöttek és több embert magukkal hurcolnak. Másnap, eléggé megkésve veszik észre, hogy az éjszaka eltűnt a rab, az egyik helyettes és az ápolónő, Samantha O'Dwyer (Lili Simmons), akinek férje, Arthur (Patrick Wilson) balesetéből felépülőben otthon maradt. (Az a lábsérülés kissé túl direkt dramaturgiai húzás, amelynek hiánya erősen csökkenthette volna a játékidőt.)
Csupán négy elég tökös ember maradt a városkában a marhahajtás idején, akik az elraboltak után vethetik magukat és ők sincsenek felkészülve mindarra a bonyodalomra, ami út közben és a végén várja őket.
A fényképezés többnyire gyönyörű - főleg a külső felvételek, a nagy totálok - míg a belsőkben néha vannak talán nem túl előnyös beállítások. (Arthur hálószobájában az a gerenda középen különösen zavaró...) A zene nem hagyott bennem mély nyomot, viszont alátámogatta a hangulatot. Több remek és/vagy ismert színész jelenik meg a filmben, akár teljesen mellékes karakterként is. Rögtön két kultikus a nyolcvanas évekből: Sean Young, aki Rachel-t, az androidot hozta a Szárnyas fejvadászban - Blade Runner (1982) és Michael Paré, aki főszereplő volt a Philadelphiai kísérletben - The Philadelphia Experiment (1984). Mostanra Young szépsége erősen megkopott és Paré is inkább csak azért van még mozgásban, mert sok vackot elvállal, pl. Uwe Boll filmjeit. Megélhetési színész lett belőle. 2015-ben tucatnyi munkája van folyamatban.
Fontos még kiemelni a szereplők közül a mindig remek Richard Jenkins-t, aki talán a legösszetettebb figura szerepét kapta meg Chicory személyében. Az állandóan kotnyeleskedő, bizonytalankodó reszketeg seriff helyettes helyettes tényleg remek karakter. A film legtöbb humoros pillanata hozzá köthető, amire szükség is van, hogy ne legyen a film annyira végletesen pesszimista darab. Így is elég nehéz befogadni a történetet, annak erőszakossága és összetettsége miatt. Meg azért, mert nem nagyon szoktak működni a műfajon belüli produkciók. A horror és a western nehezen fér meg együtt, akár a sci-fi és a western. Bármilyen köntösbe is csomagoljuk az együttes terméket, megfigyelhető benne nem kevés történelmi anakronizmus. Szerencsére a téma itt nem boncolgat olyasmiket, mint szellemek, démonok és társai, pusztán csak nagyon realisztikusan ábrázolja a gore effektusokat. A horror így főleg abban merül ki, hogy ami erőszak van a filmben, az elképesztően naturális. Viszont az erőszak egyértelműen nem csak a bennszülöttek oldaláról köszön a néző arcába, hiszen már az indító jelentben megtudhatjuk, hogy maga a fehér ember is végtelenül erőszakos. Talán tudatos döntés, hogy párba állítsák egymással a személytelenebb kannibálokat a néző által már ismert színészekkel; ez is felerősíti az ellentétet a két oldal között, pedig végeredményben, ha jobban belegondolunk, morálisan a bennszülöttek állnak feljebb, hiszen hitüket és territóriumukat védelmezendő kerülnek összetűzésbe a fehérekkel. Így őket akár fel is menthetnék, ha módszereik nem lennének olyannyira erőszakosak.
Látszik, hogy a film a rendező szerelemgyereke, amire nem csak a hosszú - vághattak volna - játékidő utalás, hanem a rengeteg párbeszéd, ami árnyalja a szereplőket. Zahler 2007-ben öntötte végleges formába a forgatókönyvet, amin alig változtattak a forgatás idejére, amit végül röpke három hét alatt lezavartak, főleg Utah államban és Új-Mexikóban. A néhány változtatást az indokolta, hogy a kiesett eredeti színész (Jim Broadbent) választások után volt, aki nem tudott a produkcióban maradni és a helyette érkezőre (Richard Jenkins) kellett kicsit fazonírozni a már elkészült scriptet. Kurt Russell nagyon megvolt elégedve a forgatókönyvvel és ahol lehetett, ott dicsérte Zahler munkáját. Eredetileg olyan színészek voltak a befutók a főszerepekre, mint Peter Sarsgaard, Timothy Olyphant, Michael Wincott és Jennifer Carpenter, azonban a hosszú előkészítések miatt sokukat le kellett cserélni, más elfoglaltságok miatt.
Ha szeretnéd látni ezt a roppant erős mozit, itt keresd: Csontbalta letöltés!
75%
Ha nem szereted a kimért, lassú tempót és karakterépítést, vagy nem szereted a véres jeleneteket, akkor ez nem a te filmed.
