2015. szeptember 14., hétfő

Csábítunk és védünk - Hot Pursuit (2015)

Csábítunk és védünk - Hot Pursuit (2015)


Rendezte: Anne Fletcher

A film Mafab adatlapja: Hot Pursuit (2015)

Megtekintés: Amikor öt perc után elveszíted az érdeklődésed - gyakorlatilag, miután egy percig láttad a főszereplő karakterét - a film iránt, akkor már tudod, hogy komoly baj van.

Nagyon nem vadásztam a film utáni kritikákra. Néhány szembe jött és elég sokat mondó volt számomra, hogy ezek egyike sem dicsérte ezt a filmet. Rendőr, akinek felügyeletére van bíízva egy tanu, akit menteni kell a gyilkosok elől? Hallottunk már ilyet, nem egyszer. Láttunk is ilyet. A röhej, hogy belegondolva, két cím is eszembe jut a témában és a "Csábítunk és védünk" felemás megtekintése után (Első két alkalommal bealudtam rajta...) úgy érzem, hogy a másik két címet esetleg újra nézem, erre viszont emlékezni sem fogok pár hét múlva.

Az első, ami zavart, hogy Reese Whiterspoon sokkal jobb színésznő, hogy egy ilyen ambivalens karaktert alakítson. Gyerekkora óta rendőr akar lenni, míg felnő, végig az apja seggében lóg és annak árnyéka vetül rá. Azt gondolnád, ilyen háttérrel egy igazi, tökös és szerethető rendőrnő lesz belőle? Az igazság az, hogy bár a szabályokat tudja, de krízis helyzetben simán felsül, amire úgy gondolom, nem sok magyaráz van a kezdés után. Ebben nőtt fel! Akkor mit töketlenkedik? Vagy, ha ennyire töketlen, akkor miért ezt csinálja? (Azon kívül, hogy így lehet belőle a film balekja, aki végül helyt bír állni.

Elkalandozás:
A két cím, ami hirtelen eszembe jutott és hasonló történet; "A vesszőfutás - The Gauntlet (1977) Melyben Clint Eastwood felügyelője cipeli Á-ból B-be az ex kurtizán tanút, akire sokan vadásznak. (Már amennyire emlékszem.) A másik meg egy vígjáték, amely még annak ellenére is élvezhető, hogy egyik főszereplője Adam Sandler, akit nem szeretek. A "Golyóálló - Bulletproof (1996)" is hasonló történet.
E két filmet azon kívül, hogy a nyomozót férfi alakítja még abban is különbözik jelen filmünktől, hogy ezeket simán újranézném és kellemes nosztalgiával gondolok rájuk.

Oké, sokkal nehezebb egy férfi nézőnek olyan akcióvígjátékot eladni, melyben a két főszereplő buddy párosa két nő, még akkor is, ha nem rosszak és ha felöltöznek, akkor lenne mit letépni róluk. Azonban az Oscar-díjas színésznő és a nagy csöcsű komika duója édeskevés az önfeledt szórakozáshoz, ha a forgatókönyv, a rendezés, és a dramaturgia nélkülöz mindent, amitől a film szerethető lenne.
Nem elég koherens, nem elég logikus. Sok az üresjárat, ami sehova nem vezet, vagy ha vezet valahová, az végtelenül erőltetett.
Hármat kiemelnék:
Bármelyik filmben, amikor egyik szereplőnk, aki korábban említés szintjén sem adózott a kábítószernek, majd véletlenül kap egy nem kicsi dózist, általában egészen viccesen reagál adott szituációban. Itt Witherspoon karaktere - humortalan egy írás lehetett az eredeti forgatókönyv - vértelenül és szellemtelenül tevékenykedik a hatás alatt. Persze, hadar, meg fel van gyorsulva, ám ez kevés a boldogsághoz.
Egy másik jelenet, amelyik elvérzett a történetben, amikor Witherspoon belenéz egy kocsiba, hogy ellophassa és puskával érkezik a tulajdonos, hogy azután a két rémült nő egy rögtönzött leszbi-showal igyekezzen elterelni a kanegér figyelmét a korábbi tilosban járásról. Rég láttam ilyen fárasztó és öncélú jelenetsort. Nem gördülékeny, nem vicces, alig szexis. Ha a végén a harmadik szereplő nem lőné le a saját ujját véletlenül, nem is tudom, hogy kecmeregnének ki ebből a felesleges jelenetsorból.
A harmadik meg legyen mondjuk a bikatetkó és annak ökölpacsis ellenőrzése.
Ez komoly?
Nem vette korábban soha észre, csak most?
Vagy amikor a rendőrkocsi ablakához csalja a férfit, hogy pacsizzon vele, akkor eszébe jutott, hogy mintha korábban esetleg...? Nem tudom, de úgy hiteltelen, ahogy van.


Cooper (Reese Witherspoon), miután apja árnyékában felnőve a rendőrség kötelékében igyekszik elhelyezkedni és állni a sarat, megbízást kap. Lévén, egyetlen elérhető női rendőrünk, főnöke egy szövetségi marshall jobbkezének nevezi ki ideiglenesen, hogy egy tanúvédelmi program keretében a koronatanú felesége mellett figyelje a fennforgást. Mikor Cooper és társa megérkeznek a menteni való személyekért, ahogy megszokhattuk, semmi nem megy simán. Mindjárt két csapat is megérkezik, hogy leszámoljon a bűnözővel és sikerrel járnak. Csak Cooper és a feleség, Daniella Riva (Sofia Vergara) menekülnek meg a tetthelyről és persze a gyilkosok a nyomukban loholnak. Kicsit talán túl közel is.
Cooper a következő hetven percben igyekszik menteni a latino macát és a film negatívuma, hogy ezt a vesszőfutást sokkal hosszabbnak éreztem, sőt, eddig kétszer bealudtam rajta. Egy alig másfél órás filmen!

Miért?
Mert kiszámítható, unalmas, humortalan.
Vannak benne viccnek szánt pillanatok. Ezt csak a hülye nem veszi észre. Épp csak, amit itt humorként adnának el, az a legjobb esetben is félmosolyt csalhat az arcunkra, vagy kínosan feszengünk, hogy ennyire futotta?
Elképzelni nem tudom, hogy milyen tesztvetítései lehettek korábban ennek a filmnek, hogy mégis sikerült ebben a kiherélt állapotban moziforgalmazásba küldeni.
Például nálunk is bemutatták a mozik. Nagyon utána kéne olvasni így megokosodva, hogy vajon pár moziba járó néző miként vélekedik a mozijegy árának ilyetén elpazarlásáról?

Utána olvasva Sofia Vergarának, elég fárasztó, hogy a korára tett poénokkal olyan sokat foglalkoztak. A nő elmúlt negyven, de csak akkor látszik ez rajta, ha túl közelről mutatják és nem sápasztja el a célzott reflektor, amely egységes masszává változtatja az arcát.
Mintha Witherspoon esetében a világítás már nem lenne ennyire jótékonyan beállítva. Néha arcunkba tolódik a tény, hogy a színésznő már nem mai csirke és hiába fiatalabb a latino comboskánál, itt ez annyira nem tűnik fel.
Párosuk szerintem elhibázott és hiányzik a kémia.
Korábban a női szervekben eresztettek össze két hasonlóan eltérő karaktert, de ott legalább éreztem valami szimpátiát a figurák iránt, ami itt teljesen elmaradt.
Ennyire kedvelem Sandra Bullock-ot? Nem tudom...
Vagy a bárgyúság szint lett túl magasra beállítva, amit szerintem egy felnőtteknek készült film esetében azért fenntartással kellene kezelni.
A stáblista alatti poén képsorok sem hozták közelebb a szereplőket, pedig, Jackie Chan óta néha pont ezek a kis szösszenetek azok, amik némi pluszként elűzhetnék a keserű szájízt. Itt viszont a szájíz marad és vegyül hozzá két perc izzadtságszag is.

Néha olyan baromságokat adnak a szereplők szájába, hogy nem bírtam követni. Egy cicaharc közben például Cooper megjegyzi az arcába nyomott párnáról, hogy mocskos és undorító. Hmm! Tényleg ez volt a legjobb duma, amit a két forgatókönyvíró össze tudott hordani?
Dramaturgiailag meg a háttérszereplők trágyák. A játékteremben, mikor fegyvert fognak Connors-ra, elképzelhetetlen, hogy ennyire passzív legyen a statisztéria. Semmi sikoltozás, fejveszett menekülés, biztonsági emberek rohama. Semmi. Talán ketten, ha elsietnek a fegyver hatósugarából.
A végén is vannak hasonló hiányosságok, de ez van, ha egy drogbáró emberei alkalmi süketségben szenvednek.

A film megtekintése közben végig azon agyaltam, hogy trendi dolog e, hogy egy nőkről szóló filmet, egy nő rendezzen, miközben, az egész darab úgy hím soviniszta, ahogy van. Mert ez a film idiótának tekinti a főszereplőit, akiket csak a puszta szerencse visz végig a stáblistáig.

40%

Ha megnéznéd ezt a remek kis filmecskét, akkor innen töltsd le magadnak: Csábítás és ámítás!

1987-ben ezzel a címmel készült egy vígjáték, de most ez a film nem egy Remake!
Meg kell néznem majd azt a másikat is... hátha.


2015. szeptember 12., szombat

Turbógyerek - Turbo Kid (2015)

Turbógyerek - Turbo Kid (2015)




Rendezték: François Simard, Anouk Whissell, Yoann-Karl Whissell

A film Mafab adatlapja: Turbo Kid (2015)

Mintha egy őskori ATARI videójáték kedvcsináló poszterét látnánk.
Megjegyzés: Emlékszel a videókazettás nyolcvanas évekre, amikor minden szart összenéztél, ami pult alól jött? Élvezted? Akkor ez is tetszeni fog.

Amikor először láttam meg a Turbógyerek (Nekem hangzásban sokkal jobban tetszik a Turbókölyök, így magánbeszélgetésben biztosan ösztönösen ezt fogom használni) trailerét, egészen az első gore jelenetig azt hittem, hogy valami csökevényes, szar Disney ifjúsági filmet fogok látni. Azután annyira megtetszett az a két perc, hogy alig vártam, hogy megszerezhessem a filmet és adjak neki egy esélyt. Esélyt, hogy jól fogok szórakozni rajta.
Minden adva volt ehhez: Hetvenes vagyok. A nyolcvanas évek végén már előkelő kazettagyűjteményünk volt. Akkor még nem nagyon kóstolgatták az emberek egymást fórumokon az eredettisztasággal kapcsolatban. Mindenki cserélt mindenkivel. Néha nem attól kaptad vissza a filmedet, akinek kölcsönadtad, stb.
Apám volt, hogy úgy vette meg valaki készülékét, hogy felvásárolta hozzá az adott illető filmjeit is. Olyankor persze volt a kölyköknek hétvégén mulatság. Golyóstollal, filccel írt vinyetták. Akkor nem volt lehetőség az imdb-be beírogatni a címet és a csillagok állása alapján eldönteni, hogy elkezdjük egyáltalán a filmet nézni, vagy töröljük le valami unásig látott Spencer-Hill ismétléssel.
Azokban az években, ahogy áradt át a hatalmas óceánon az a rengeteg tiltott gyümölcs, miknek nagy részét több éves csúszással láthattuk végre legálisan, rengeteg olyan művet is végignéztünk, amiket ha ma látunk, még csak meg sem remeg a nosztalgia mutatónk.
Pedig arra nagy szükségünk lesz a Turbógyerek nézése közben, mert azzal együtt, hogy elég hitelesen és viszonylag szórakoztatóan mesél el a legkisebb parasztlegény sárkány táncát, még a nosztalgia faktorra is igyekszik rájátszani.
Be kell látnom, nálam több-kevesebb sikerrel.

A film nem indul rosszul, hozza amit nyolcvanban szerettem, ám a lufi hamar kipukkad és a film második fele már inkább nyögve nyelős.
A fényképezés remek. A trükkök kellően gagyik, ahol kell és elég erősek, ahol gore.
A zene külön bűnös élvezet, meg is kell szereznem valahonnan. Volt jelenet, ahol egyértelműen megidézte pl. John Carpenter remekművét, a "Nagy zűr kis Kínában-t - Big Trouble in Little China (1986) mind kiállásban - rizsszedő kalapos figura - mind zenében.
Voltak ilyen baromságok már akkor is, fiatalokkal a középpontban, mint pl. Napgyermekek - Solarbabies (1986) - ami persze nem volt ennyire véres, és a főgonoszt alakító Michael Ironside-ot is láthattuk már ennél félelmetesebb figuraként, hasonló kulisszák között, pl. az "Űrvadászban - Spacehunter: Adventures in the Forbidden Zone (1983).


A rendező trió igyekezett a mai izlésre fazonírozni első nagyjátékfilmjét. Nem állítanám, hogy szégyent vallottak, ám kijelentem, hogy a legnagyobb rajongók is kissé fanyalogva fognak nyilatkozni róla, mert valami azért még hiányzott belőle, amitől tényleg elszáll a néző agya - sok szereplővel ellentétben...
Amit én hiányoltam részemről, nem tudom másképpen kifejezni, mint kaland-faktor. Van egy poszt-apokaliptikus világunk, amelyben a vizet emberekből nyerik ki - utalás Charlton Heston hetvenes években készült sci-fijére a "Zöld szójára - Soylent Green (1973), elvileg már nincs folyékony üzemanyag, így főleg emberi energia hajtja azt a keveset, ami maradt, így a kemény marcona harcosok kerékpárokon - amik viszont elég karbantartott állapotban vannak - róják a köves utakat. A felhő szürke katyvasz és néha csak egy kerékpértúra választja el az aránylag nyüzsgő tákolt várost egy bélkiontós putritól.
Élni egyikben sem életbiztosítás, mert persze akik megmaradtak, azok meg "Az utolsó emberig" tematikájú filmek szintjén mozogva harcolgatnak egymás ellen. Ahogy hullanak a népek, csoda, hogy maradt valaki, mire a főszereplő Turbógyerekünk felnőtt annyira, hogy megtehessük főszereplőnek.
Kaland-faktornak nevezem az olyan kitérőket egy filmben, mint amikor a szereplők csávába kerülnek, szinte mindentől függetlenül és ki kell menekülniük belőle, vagy amikor egy leszámolás része esetleg egy halálos labirintuson való átkecmergés, vagy sötét barlangból menekülés, esetleg kannibál törzs üldözése, stb.

A történet:
Turbógyerek (Munro Chambers) egy kerékpárútnyira mindenkitől, egyedül tengeti kis életét a pusztában. Kezdetleges térképen jelölgeti be határait és a szeméthegyekben kotorászik megtartható és eladható javak után. Valamikor, nagyon régen, voltak szülei is, akiket lemészárolt a gonosz helyi kisisten, Zeusz (Michael Ironside) és aki jelenleg is abban leli örömét, hogy a Mad Max filmek statisztáit gyűjti maga köré, a többieket meg válogatott módon lenullázza. Ez nem könnyű feladat, mivel még annyi év alatt sem végzett feladatával, míg kölykünk felnőtt annyira, hogy némi segítséggel, de felvegye ellene a harcot.
Még belép a történetbe egy bájos és enyhén kettyós ifjú hölgy, Apple (Laurence Leboeuf), aki kb. olyan erőszakosan csapódik hősünk mellé társnak, mint annak idején Molly Ringwald tette az "Űrvadászban" Peter Strauss-szal.
Az Apple gondolom rejtett utalás lehetett, vagy a számítógépekre, mint Apple cég - talán a "jövőben" 1997-ben ők készítik majd az első robotokat... A filmben következetesen (?) robotként emlegetnek olyan szereplőket, akik valójában androidok. Ha kedveled a sci-fit. tudod mi a különbség.
De az is lehet, hogy az Apple utalás magára a tiltott gyümölcsre, amely a tudás fáján terem és különben is, olyan unalmas már, hogy ha bibliai utalás van egy filmben, akkor vagy az Éva, vagy az Ádám nevet emelik ki belőle.
Vagy túldimenzionáltam az egész névválasztás témát.
Azért Zeusznál stimmel, hogy néha még villámokat is képes szórni.
Végül, Turbógyerek, miután kedvenc képregényének halott hősét is megtalálja és belebújik a "bőrébe", semmi sem állíthatja meg, hogy beteljesítse bosszúját, amelyet néhány flashback után borítékolhatunk.

A film kihagyja a ziccert: Amikor van egy filmünk, amiben a gonosz csatlósa módszeresen csak álarcban tűnik fel, akkor elvárható, hogy végül, amolyan filmes csavarként, kiderüljön, hogy az álarc kit is takar valójában. Vagy nem? (A Mad Max 2.-ben pl. nem látjuk Humungus arcát.) Más filmekben viszont előfordul, hogy az álarc ismerőst, barátot takar. Itt vajon mi fog történni?

A filmet átszövi egy kicsit bárgyú humor, amely vaskosabb jelenetekben is elődugja vértől maszatos orcáját - pl. amikor a hugyozó szereplő, miközben szinte szétesik, a sárga vizeletsugarat még a vérével együtt felpermetezi az égig. Beteg...
Ez a humor azonban sajnos kevés.
A másik, meg, bár lehet, hogy a koncepcióhoz tartozik, de az egész film kb. tíz percre előre kitalálható. Milval néztük és állandóan olyasmiket kérdezett be, amik nem sokkal utána valóra váltak a vásznon. Tudjuk be ezt annak, hogy a film markáns része, hogy klisékkel dolgozik.
Viszont itt is megjelenik néha a filmzenével és a hangokkal való vágási játék, pl. a film eleji montázsban, amikor Turbógyerek, mielőtt turbó lenne, a vackai között élvezkedik.

Kissé csalódott vagyok, mert a trailer jobban felcsigázott, mint végül a kész mű kielégített. Azt várnám, ha hárman ötletelnek egy film forgatókönyvén, akkor az minimum egy ZAZ trió szintű agymenés lesz. Itt ehhez képest sok az üresjárat.

65%

Ha már megtekintés, akkor adj neki egy esélyt egyik kedvenc oldalamon keresztül: Turbókölyök!




A Le Matos formáció "No Tomorrow" dala egyértelműen jól hozza a nyolcvanas évek gyerekfilmjeinek főcímdal érzését.

2015. szeptember 9., szerda

Kész katasztrófa - Trainwreck (2015)

Kész katasztrófa - Trainwreck (2015)


Rendezte: Judd Apatow

A film Mafab adatlapja: Trainwreck (2015)

A mozi posztere két (2) értelmű. 1.) Amy, néha fizikailag annyira felpörög, hogy hiperventillál, ilyenkor zacskóra van szüksége. 2.) Amy egy kezdő alkoholista és néha bizony dobozból issza a bort. Amerikában bizonyos törvényrendelet miatt, az utcán, ha iszunk és a palackot egy zacskóba rejtjük, akkor a tevékenység ha nem is elfogadott, de elnézett a személy részére. Válaszd ki a neked tetszőt, habár a filmben konkrétan az elsőre van példa, amennyire emlékszem.
Megjegyzés: Egészen nézhető vígjáték egy olyan női karakterről, amit inkább férfi karakterektől szoktunk meg.

A főszereplő Amy Schumer arcocskája leginkább egy félig magokkal feltöltött pocok pofijára hajaz, Barbie baba hajjal és szemmel és Ted mackó enyhén konszolidáltabb gondolkodásával megtoldva. A film elején még irritált ez a férfiakat kihasználó sztereotípia, de a huszadik perctől annak ellenére, hogy azt hittem, utálni fogom, megkedveltem a csajszit. Nagyképű, arrogáns, füves kis buksza, ám bármi volt is eredetileg a koncepció a film eleji bejátszással és Amy monológjával kalandjait érintően, rá kellett jönnöm, hogy ha találkoztam is a valóságban ilyen figurával, az vagy férfi volt, vagy... férfi volt.

Amy szerethetővé válik bumfordisága ellenére, pedig azt hinném, a figura karakterfejlődése valójában nincs megmagyarázva, megérlelve, egyszerűen csak megtörténik, mint a szerelem, nem igaz? Márpedig, ahogy itt fokozatosan létrejön, az nem egy utálni való karaktert fest meg, hanem egy belül őrlődő, valójában szerethető figurát, akinél ugyan félresiklott valami, de belül mindig is vágyott rá, hogy ne úgy legyen, ahogy, csupán eddig nem jött a szikra és nem működött a kémia.

Judd Apatow szereti a nőket. Elnézve filmrendezéseit, többnyire nők a főszereplői és ha véletlenül nem, akkor a sok férfi mellett is nem egy emlékezetes karaktert csempészik bele a történetbe a női vonalból. Amy történetét ugyan a főszereplő humorista színésznő és Stand Up-os Amy Schumer vetette papírra, de Apatow értő kezei alatt épült fel a majd - és szokásos - kétórás mű, ami a vége felé kezd leülni, ám azelőtt vége lesz, mielőtt a néző kínosan feszengeni kezdene a székében.

A mellékszereplők remekek és volt abban számomra plusz humor, hogy egyik-másikat, mint például a Kosaras LeBron James-t nem ismertem fel, akárcsak Amy. Mert ki a fenét érdekel a sport? Azt csak a bunkók csinálják. (Aztán mennyire rácáfol erre Dolph Lundgren a nem tudom hány diplomájával és beszélt nyelvével, pedig "csak egy karatés".
Azért kiemelném John Cena pankrátort az emlékezetes arcok közül, bár, apró szerepében nem tudta megmutatni mennyire jó színész, viszont azt igen, hogy van vér a pucájában - szó szerint is - és van a humorhoz és drámához is érzéke. Persze, amikor kiönti szívét heroikánknak a lépcsőn ülve, az kicsit talán átment túljátszottba, de csak így tovább Mr. Cena!
A másik nem mellesleg mellékszereplő, akinek örülni tudtam, az Tilda Swinton, aki végre megmutathatta egy olyan arcát, amit eddig nem tudom, hol rejtegetett. A dögös milfet. Ez a nő tud kinézni dughatóan is!!! Végre. Nem volt rossz a tépett szőke főszerkesztő hálás J. Jonah Jamesson koppintásában. (A fokhagymás ondós poénon mindig röhögnöm kell.) Swinton inkább drámákban szereti megmutatni tehetségét - igaz, van, hogy karakter-változatai nem nélkülözik a humoros megközelítést - vígjátékokban, komédiákban nem annyira van jelen. Külön pluszt ad néhány jelenetnek, hogy környezetében megjelenik egy kifutófiú, Ezra Miller, aki viszont a fiát játszotta egy kőkemény családi drámában, a "Beszélnünk kell Kevinről - We Need to Talk About Kevin (2011)"-ben! Itt is van "dráma", de nagyon erősen humormázas sztaniolba csomagolták.
A filmben még cameoznak illetve megjelennek páran akik számítanak komédia műfajon belül, vagy csak majd fognak, és van, akit szerintem fel sem ismertem, vagy már elfelejtettem.
Bill Hader teljesen rendben van, mint átlagos pubi, akibe beleszerethet egy öntörvényű nő. Semmi extra hasizom vagy bicepsz, semmi Tom Cruise-os napfény mosoly, sőt, ha tipizálni kellene, akkor kicsit ki is esne a szerethető szomszédfiú kliséből, mégis remek párost alkotnak Amy-vel és éreztem a kémiát, ami a film elején még hiányzott a srácokból.
Amy családja is korrekt, mind apa és mind hugi vonalon. Brie Larson hihető komoly hugiként és Colin Quinn-nek az alzheimeres apuka hálás szerepe - nyakon öntve rasszizmussal és egyéb gyűlöletekkel - igazi jutalomjáték, ami rá is fért annyi év és szar Adam Sandler film után.
Talán túl szirupos is, hogy igazán egyetlen igazi rohadékja sincs a filmnek. Még akiket kissé neccesre írtak meg, idővel azok is szerethetőek, kedvelhetőekké válnak.


A film másik baja, hogy megtekintés után nem sok marad meg belőle az emberben. Kétszer is megnéztem és összességében emlékszem rá, meg fontosabb jelenetekre, ám úgy vélem, talán most nem én vagyok a célközönség, hanem a szingli csajok, akik többre vágynak, mert nem jó már egyedül.
Azért a végén a szurkoló kórusos tánc az cukker volt.
Amy Schumer igyekszik a reflektorfénybe.
De egy jó tanács: Legközelebb nem eszem meg tőled ezt a figurát. Mert megkedveltelek!

65%

Természetesen szeretnéd megtekinteni a filmet és jókat röhögni: Vonatszerencsétlenség!
Gondolom az eredeti címet azért nem ültették át a magyar forgalmazásba, mert kicsit személytelen és negatív a kicsengése, pedig egész jól jellemzi a hősnő karakterét.

Érdekességek:
Danield Radcliffe fiktív filmszerepéhez készült felvételek közben készült pár rajongói fotó, melyek bejárták az Internetet és ment is a találgatás, vajon milyen filmben fog legközelebb feltűnni. Szerencsére a Marisa Tomei-jel felvett kamu mozi sosem készül el teljes egészében.
- Az első eset, hogy Apatow nem írt, csak rendezett.
- Norman Lloyd az öreg ápolt, a forgatás alatt töltötte be 100. életévét! Apatow kezdetben féltette az öreget a kora miatt, de a színész olyan vitalitásról tett tanúbizonyságot, ami meglepte a rendezőt. Nem mellékesen Norman Lloyd még olyan legendákkal is dolgozott együtt, mint Alfred Hitchcock, Charlie Chaplin és Orson Welles!


És, hogy miért választott végül pár magának az addig mega-szingli csaj?
A videócska végére kiderül: