Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Zene: Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) (1988)
Nem feltétlenül szeretek bele betétdalokba, de vannak kivételes esetek.
Egyik ilyen a Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) című dala, amely egy dal az összetartozásról.
Történetesen ez a klip első filmes megjelenése 1993-ra datálható, a Benny és Joon című romantikus komédiában. Főszereplők Johnny Depp és Winona Ryder.
Az együttes dala videoklipként 1988.08.16.-án mutatkozott be és John Booth rendezte.
Egy másik nagyon jó filmes feldolgozás, flash mob beütéssel pedig Dexter Fletcher romantikus filmjéből lett kiemelve, a "Sunshine on Leith"-ből. Fletcher inkább színészként lehet ismerős, olyan darabokból, mint "A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső" vagy az új "A három testőr".
Ha viszont rendezőként ilyen hangulatos darabokat tud összehozni, akkor kívánom, hogy inkább csak rendezzen!
Beszélgessünk a bosszúról... A bosszú, szerintem egy emocionális érzés. Nehéz leküzdeni, nehéz felülírni. Bárkiben életre kelhet, akár egy tábortűz, amit könnyű etetni. A bosszú néha elvakít és cselekedeteinket olyan irányba tereli, amely elvileg nem fért volna bele értékítéletünkbe. A bosszú lehet aljas, tiszta, apró vagy minket is elpusztító. A lényege, hogy a lélek nem tud, nem akar megbékélni magával egészen addig, amíg nem hat vissza valamilyen formában a kiváltó okra. Megtehetné, hogy figyelmen kívül hagyja, néha azonban, erősebb az érzés, hogy viszonozzuk a minket ért sérelmeket.
Ez néha elvisz minket az útról. Rossz irányba.
John Zúzó Wharton (Arnold Schwarzenegger) egyedül ül lakásában és egy felvételt néz. A képeken egy nőt kínoznak brutálisan, végül megölik. Wharton feleségét.
Elrabolta egy kábítószer kereskedő, miután fény derült Zúzó kilétére és felkutatták, hogy elégtételt vegyenek rajta, néhány, Zúzó által vezetett, jól sikerült lebuktató akció után.
Zúzó összetört és igyekszik talpra állni. Nehéz. Egyetlen dolog tartja benne a lelket: további akciók. Az egyik túl jól sikerül. Sikeresen bevesznek egy kábítószer lerakatot, ahol több száz millió dollárt találnak. Mivel Zúzó és csapata előre számított erre, kiürítés közben meglovasítanak némi készpénz a lerakatból, ám később, mikor visszamennek a rejtekhelyre, onnan már az egész pénzes csomag eltűnt. A csapat tagjai egymásra mutogatnak és a belső elhárítás is nyomoz utánuk. Sokáig.
Zúzó csapata a legkeményebb DEA csoport, csupa válogatott, kemény tökű legény és egy még keményebb ügynök nő, akik családias, testvéries kapcsolatban dolgoznak. Ezt az "idill"-t teljesen szétzilálja az eltűnt pénz. A csoport nem tudja, hogy egy bűnöző vagy saját maguk között kell keresniük azt, aki eltüntette a zsákmányt. Végül a belsősök nem találnak értékelhető bizonyítékot a lopásra, ezért a csapat megkapja a szabad utat, további feladatok elvégzésére. Egyetlen esemény nehezíti mindezt meg; valaki sorban elteszi őket láb alól.
A rendőrség is beavatkozik a nyomozásba míg végül Zúzó és egy gyilkossági nyomozó hölgy, Caroline (Olivia Williams) együtt fut versenyt az idővel, hogy felkutassák, ki áll a bestiális leszámolás mögött.
Megjegyzések:
A film lehetett volna egy brutális akciófilm, sajnos azonban inkább átmegy krimibe, az unalmasabb fajtából. A kemény tökű csávók mégsem elég kemények, hullanak, mint a legyek. Lizzy, a csapat egyetlen női tagja aki igazából számít a filmben valamit. Alakítója, Mireille Enos nem szép nő, viszont eszméletlenül jó karakterszínész. Ezután az alakítása után érdemes lesz figyelni rá. Ő játszotta Brad Pitt feleségét a "Zombi világháborúban".
Néhány flashback montázs közelít az izgalmashoz.
A film megoldása azonban olcsó és kiszámítható.
Az utolsó öt perc pedig egyenesen vicces, főleg annak fényében, hogy ezt az öt percet nagyjából már feldolgozta Schwarzi egy korábbi akciófilmjében, "Az igazság nevében". Csak ott valahogy ez működött.
Itt a lényeges rész össze lett csapva.
Elég nehéz a végén egyértelműen állást foglalni a szereplők mellett, hiszen az egész vérengzést, gyakorlatilag a főszereplőnk kulminálta.
A színészek jók, láthatunk pár ismert arcot is.
50%
Szpojler:
Lehet, hogy csak nálam nem fér bele az értékítéletembe, de Zúzó indoka illetve az út, amit bejár, szerintem erőltetett. Értem én, hogy feltett mindent a bosszúhadjáratra, de az emberei életét is?
Tényleg az volt az egyetlen módja, hogy bevégezze a tervét, hogy előtte hagyja, hogy a csapata szétzilálódjon?
Nem lett volna egyszerűbb leülni velük és megbeszélni, hogy bosszú hadjáratra indulna egy kokain báró ellen és aki akar, vele jöhet?
Mindannyian nemet mondtak volna? Nem támogatják ebben a helyzetben?
A felettesei sem érezték úgy, hogy bizony, illenék megvédeni az érdekeit, ha már a családját lemészárolták?
Másrészt, minek kellett az öt perces végső leszámoláshoz a 10 millió dollár?
Tényleg ennyit kell kitenni egy helyi rendőrfőnök elé az asztalra, hogy megmondjon egy nevet?
Nem lett volna elég egy köteg, meg az ígéret, hogy a fickó nem okoz több gondot az utcákon?
Az egész kavarás elég mondva csinált ügy. Szerintem.
Tegyük hozzá azt is, hogy öröm látni a legendát a vásznon, de nincs mit szépíteni, megöregedett. A régi akciófilmjeinek tetemes részét képezték a fizikai összecsapások, verekedések, ökölharcok, amit most már csak nyomokban tud produkálni. Inkább a fegyvereket részesíti előnyben, hiszen sokkal egyszerűbb meghúzni a ravaszt, mint felemelni és falhoz csapni egy támadót.
Azért, kíváncsi leszek, mit hozna ki az öregből, hiszen tervben van egy Conan film a barbár szenior kalandjairól és bármilyen hihetetlen, ötlet szintjén Hollywood pedzeget egy lehetséges "Ikrek" folytatást, amiben kiderül, volt egy eltitkolt harmadik Benedict testvér, akit az előzetes tervek szerint Eddie Murphy formálhat meg. Nos, ezt a romantikus marhaságot várom!
Erről a filmről néhány napja már leírtam jelenlegi gondolataimat. 2003-ban, a moziplussz.hu oldalán is megtettem. Összehasonlíthatjuk, mennyivel szöszölősebb voltam régen...
A szinte már kedves főcím hamar átmegy hentelősbe...
A horrorfilm a sokkolás művészete és a félelemkeltésé. Az ember szeret félni. Én is szeretek félni, persze csak a fotelemben ülve. Önmagunkban gerjesztjük a félelmet. Gyermekként mumusokat képzelünk a sötét gardróbszekrénybe. Láthatatlan barátokat teremtünk magunknak és harcolunk velük. Fantáziánkban ezernyi rémség tanyázik.
1928-ban sokkolta a közönséget egy rövidfilm. Ebben egy borotvapenge átmetsz egy szemgolyót. Az Andalúziai kutya megosztotta a közönséget. Szerették, gyűlölték, de kevesen értették meg. Bevallom, én sem. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ennél nem lesz durvább! 1976-ban az Ómen című filmben egy elszabaduló üveglap levágja egy térdelő férfi fejét. David Warner a fotós extrém halála emlékezetes maradt. Aztán a második részben ismét olyat mutattak, amit előtte még senki. Egy afroamerikai tudóst kettészel egy liftsodrony. És lett még durvább!
Mára elszabadult a pokol. A Péntek 13 filmekben válogatott kegyetlenségeket mazsolázhattunk. A sejtben az üveglap lovat szeletel fel, míg a 13 kísértetben csupán csak kettévág egy ügyvédet. A kockában vasrács aprít rögtön a kezdő képsorokban, a Kaptárban pedig lézernyalábok teszik meg ugyanezt egy négyfős kommandós egységgel. És lehet-e durvább?
Ezt is lehetett fokozni.
Emily Browning, még az "Álomháború" előtt, Julianna Magulies a "Vészhelyzet" után
A 2002-ben készült Kísértethajó olyan látványos trancsírozós effektussal kezd, hogy még az én zombi filmen edződött gyomromat is megdolgozta. Le a kalappal a rendező, Steve Beck és a forgatókönyvíró, Mark Hanlon előtt! Hogy mi történik az első öt percben, inkább nem mesélném el, mert mint a film végignézése után megtudtam, hogy sajnos az első kőkemény öt perc maradt a csúcspont. A továbbiakban ezt a hihetetlenül látványos adrenalin bombát nem tudták fokozni a filmben, de állítom, ez a végéig kitart.
A különleges hajómentő csoportot egy érdekes ajánlattal környékezi meg egy szimpatikus fiatalember: a tengeren hajó hánykolódik, de miután a közös vizeken imbolyog és senki sem ad róla életjelet, aki kapja, marja állapot lépett fel. Ha sietnek, és persze találnak rajta valamit, akkor az övék a zsákmány, legálisan méghozzá. Az ajánlat csábító, így nem teketóriáznak soká rajta. Kalandra fel! Amint megpillantják a hajót, amely szó szerint a semmiből bukkan eléjük, vérszemet kapnak, hisz egy rég elveszett luxus óceánjáróba botlottak, a hatvanas években eltűnt Antonia Grazia-ba. Innentől előtérbe kerülnek a klisék, és minden olyan lesz, mint bármely más horrorfilm. Egy nagyon kellemes Flashback jelenetet még láthatunk, ami közben a főszereplő nőnk Julianna Margulies megvilágosodik és megtudja, hogy mi történt a hajó eltűnésének napján, de itt azonnal eszembe jutott, hogy ilyet, láttam, már a Törjön ki a frász!-ban, ezért ez sem túl eredeti. Ettől függetlenül mindenféleképpen ajánlom!
Gabriel Byrne, mint Murphy nagyon jó, bár szerepe nem sok teret enged neki, hogy kibontakozzon és vitathatatlanul nem a Kísértethajó a pályája csúcsa. Julianna, mint Epps, a csapat egyetlen női tagja nagyon kemény karaktert játszik, kissé már túl belevaló. Mint tyúkanyó védi az övéit, és bizony rátermettebb társainál, akik hozzá képest nyeretlen kétévesekként viselkednek. Feltűnik a Vészhelyzetből ismert Ron Eldard, aki a sorozatban éppen a barátját alakította Hathaway nővérnek, akit véletlenül szintén Julianna Margulies alakított. Tehát ezt tekinthetjük valami jutalomjátéknak. Greer teljesen mellékes szerepében a könnyen elcsábítható Isaiah Washington szenved. Őt láthattuk a Mocskos pénzben (Dead Presidents) és az Öld meg Rómeót!-ban (Romeo Must Die). A hajómentő csapatot a kísértethajóra csábító szerencsevadász, Ferriman szerepében pedig Desmond Harrington szerez nekünk kellemetlen perceket. Legismertebb filmjei között megtalálható a Katonák voltunk (We Were Soldiers) és a Luc Besson film, a Jeanne d‘Arc.
Amiért érdemes megnézni a filmet.
A rendezőt már fentebb említettem. Mint művészeti rendező részt vett olyan filmek munkálataiban, mint a Mélység titka (The Abyss), valamint a kultuszfilmmé avanzsált Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October). Első rendezése a 13 kísértet (Thir13en Ghosts) szintén “szellemesnek” bizonyult a kivégzéseket illetően. A forgatókönyvírók közül Mark Hanlon az 1999-es Buddy Boy-t jegyzi, míg társa, John Pogue már ismertebb a szakmában. Pogue tollából került ki a Koponyák (The Skulls) az Életre-halálra (U. S. Marshals) valamint a Rollerball 2002-es feldolgozása, ami csúnyán megbukott. A zene John Frizzell. Tisztességes munka, de sajnos nem elég erőteljes. Frizzell nem új a filmszakmában. A teljesség igénye nélkül néhány munkája: Dante pokla (Dante‘s Peak), A végső megoldás a halál (Alien: Ressurection), Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Still Know What You Did Last Summer), Hivatali patkányok (Office Space). A helyszínek nyomasztó világát hűen adja vissza Gale Tattersall, és a vágások is egészen jók, pergőek.
Ez a film a Dark Castle sokadik kísértet históriája. Remélhetőleg ennél egyre jobb filmekkel jelentkeznek a jövőben, mert a mércét technikailag nagyon magasra tették ezzel a művükkel. Kellemes szórakozást kívánok mindenkinek, aki beül arra a röpke másfél órára, de a pattogatott kukoricával és sajtszószos tachoval várjatok a tízedik percig!
