A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zenés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zenés. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. február 17., kedd

Whiplash - Whiplash (2014)

Whiplash - Whiplash (2014)


Rendezte: Damien Chazelle

Közhely, de a "Cél szentesíti az eszközt?"

Megtekintés? - Kötelező. Hangulatfüggő, de rákattanhatsz.

Chazelle nevét érdemes megjegyeznünk, mert a 2015-ös Oscar-gálán a filmje egészen biztos, hogy be fog söpörni valamilyen díjat. Nem állítom, hogy sokat, hiszen erős lesz a mezőny, de ez a film nem távozhat díj nélkül. Olyan nincs.

Emlékszel legalább egy olyan filmre, amelyben a kiképző őrmester szarrá szívatta a katonáját, hogy végül a kezdetben elvileg lúzer figura kinőve magát, a hadsereg szeme-fénye legyen? Tudod, amikor a tiszt keze alatt, akár az agyag, formálódik a karakter, erősödik, hogy végül bebizonyítsa, a kiképzőtisztnek volt igaza; az a fiú egy igazi harcos. Vannak ilyen filmek.

A Whiplash - hangzása ellenére nem egy vízbe csobbanást imitáló szó, hanem az ostorcsapásra utal, amely egy jazz szám címe, ami körül a film "bonyolódik". A bonyolódik nem jó szó, mert a másfél órás film teljesen követhető, érthető, átélhető, szerethető és a többi...

J.K. Simmons néha kísértetiesen emlékeztet az "Acéllövedék" című Kubrick film kiképzőtisztjére.

Andrew (Miles Teller - nem vagyok dobos, de amit mint átlagnéző látok a vásznon, az alapján a srác zseniális színész) egy viszonylag előkelő zeneakadémián tanulgatja a dobolás művészetét. Szemet vet rá a suli legegocentrikusabb zenei zsenije, aki a suli berkein belül egy zenekart üzemeltet és azzal rendszeresen fellép, különböző zenei megmérettetéseken, Fletcher, a karmester (J.K. Simmons - aki szintén zseniális ebben szerepben, amelyben valósággal lubickol!) és behívja másod dobosnak egy próbára.
Fletcher-nél ez úgy néz ki, hogy egy részt gyakorolnak egy adott számot, másrészt, Fletcher szarrá aláz valakit a zenekarból. Megteheti? Talán igen, ha tudjuk a motivációit, amelyek legbelül teljesen jogosak és tiszták. Csak megérteni, az a nehéz és az utat követni, amit az öntörvényű zseni kijelöl, az lehetetlen... szinte.

Andrew szeretne kiváló zenész lenni. Meg is van erre minden esélye, hiszen képes orr/kézvérzésék gyakorolni és még a frissen megszerzett barátnőjét (Melissa Benoist) is simán és logikusan beáldozza, hogy terveit valóra váltsa. Egyetlen akadály az útjában maga Fletcher lehet. Fletcher barátkozik, Fletcher példát statuál, Fletcher maga az ördög. Verejtéket iszik és trágárságot köp. Megalázza Andrewt. Gyakorlatilag porrá zúzza a fiú egoját, akár azt a bizonyos agyagot a korongon. Lassan formálja a saját képére. Mert, amit Andrew, tapasztalatlan tizenkilenc éves suhancként nem tudhat, az az, hogy a mestere színjátékot játszik, melynek egyetlen célja, hogy a legtöbbet és a legjobbat hozza ki a fiú játékából. Ehhez nem által gusztustalan húzásokat is bevetni. Először kedvesen faggatja a fiút a családjáról, hogy azután a legváratlanabb pillanatban a megszerzett információ birtokában visszaszúrjon a fiú szívébe. Amit egyik kezével ad, azt a másikkal elveszi. Mesél neki a zene nagyjairól, hogy az arcába fröcskölje: - Te sosem leszel az!
Andrew, pedig naív és egyre dacosabb. Nem akarja, nem tudja észrevenni a jeleket, amiket a mentor sugároz magából. (Pl. elmeséli egy zenész életéből a motivációt, hogy miért akart és lett kiváló muzsikus az illető, hogy utána rögtön hasonló helyzetbe hozza a fiút a színpadon.) Andrew csak annyit érzékel mindebből, hogy Fletcher bár egészen magas szintű zenei géniusz, mint ember egy köpedelem.

Teller gyerekként tanult dobolni, de a film miatt fel kellett frissítenie az ismereteit. Eszméletlen színész, érdemes figyelni rá.

Azután kiborul a bili. Fletcher egyik volt diákja öngyilkos lesz és a tanári és szülői közösség fejeket követel. Kapóra jön, hogy Fletcher és Andrew egy fellépés alatt végül a tettlegességig eljutnak. Andrew úgy érzi, elege lett és feladja álmait, Fletcher pedig kereshet magának más munkát.

Véletlenül keresztezik egymás útját ismét, aminek folyománya, hogy Fletcher meghívja a tehetséges srácot egy fellépésre. Ezer néző, reflektor, komoly feladat. Andrew boldog, hogy színpadon állhat. Fletcher pedig, aki még mindig mentora, megadja a végső lökést, amelynek a végén a fiú vagy a mennybe megy, vagy örökre elhullik. Minden azon múlik, hogy a tanár jól mérte fel a fiú képességeit és tudását és jól kufárkodott az agyag formázásával.
Andrew, már csak rajtad múlik!!!

Ez a film zseniális!
Látnod kell, ha szereted: J.K. Simmons-t (Pl. ő volt J. Jonah Jameson a Pókember sorozatban - A Sam Raimi féle változatban)
Látnod kell, ha: valaha is tanultál valamilyen hangszeren és mára vagy zenész lett belőled, vagy feladtad, mert nem voltál kitartó.
Látnod kell, ha: szereted a zenét, azon belül pedig rajongsz a jazz-ért. (Ami azért elég réteg zene és hangulat függő, még nekem is, pedig én szeretem.)
Látnod kell, ha: már találkoztál ezzel a témával katonai vagy sportfilmben, mert a zenei világon belül viszonylag ritka az ilyen film. (A táncos filmeket, mint Flashdance vagy Step Up, most felejsd el.)
Látnod kell, ha: van másfél órád és azt egy drámára szánnád, amelyiknek a költségvetése nem hollywoodi, ellenben a megvalósítása komoly tehetségről, tudásról és precizitásról tanúskodik. (Chazelle jól ragad meg pillanatokat, a csöpögő verejtékről, a hangszerből kifolyatott nyálról, a kották soraiba berajzolt plusz információkról.)
Látnod kell, ha: úgy gondolod, hogy egy dobosról szóló film csak unalmas lehet, mert számodra a dobolás puszta ricsaj és egyáltalán...
...meg fogsz lepődni.

Simmons arcjátéka lenyűgöző. Az utolsó percekért érik neki egy díj.

Néha már izgatottabban fészkelődtem a fotelben, mintha egy horrorfilm utolsó perceit néztem volna. Teller engem tökéletesen meggyőzött, mint elborult zenész és Simmons sem egyszerű figura.

Kedvenc pillanatok:
 - a montázsok
- Simmons káromkodásai
- Teller gyakorlásai
- A pillanat, amikor a vége koncerten, ami kb. tíz perc puszta zene és háború, Teller cintányérja félre billen, így mintegy megadja magát és félő, hogy a fiú kiesve a ritmusból, feladja sajátos párbaját a karmesterrel, mire Simmons mellette terem, megigazítja a cint és aprót bólint a fiúnak. Akkor már Andrew is tudja és a néző is, hogy Fletchernek volt igaza és tanításai célba értek: a színpadon tanúi leszünk, ahogy Andrew-ból egy zseniális zenész születik meg.
Innentől pedig vége a versengésnek, mert nem marad más, mint a kölcsönös tisztelet és a zene szeretete. Gyönyörűen fejezik be, egymást támogatva a koncertet.
- Paul Reiser, mint apuka, aki nem kezeli túl jól a fia kirohanásait és tehetségét sem ismeri el. Kezdetben.
- Amikor kiderül, hogy Connelly behozása harmadik dobosnak csupán a "kiképzés" része.

Negatívumok:
- Talán pár perccel lehetne hosszabb.
- Több Simmons, több Teller.
- Megnéztem volna egy jelenetet, amelyben mondjuk tíz évvel később, a két főszereplő egy koncerten együtt tolja, figyelve a másik apró rezdüléseire, mert egyszerűen kiváncsi vagyok a karakterek további sorsára.
- A szerelmi szál tőlem lehetett volna kicsit nyálasabb.

Mester és tanítványa: Vajon ki bírja tovább és mi lesz a konklúzió?
100%
Nem kérdés!

2015, február 22.-én, a 87. Oscar-díj átadáson a film három díjat nyert, köztük J.K. Simmons megkapta a legjobb férfi mellékszereplő díjat. Gratulálok neki!

2014. október 28., kedd

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)

Zene és szöveg - Music and Lyrics (2007)


Rendezte: Marc Lawrence

Marc Lawrence nem tudom, hogy meleg férfi e, de bele van rendesen buzulva High Grant-be. Következő filmjének is ő a főszereplője... Ez nem baj, amíg ilyen kellemes és szórakoztató papírzsepi gyűrögető darabokat dobnak össze, mint a "Zene és szöveg", melynek felütése, a Pop! formációjának erősen A-ha együttes hangulatú klippje egészen zseniálisan foglalja össze, mire számíthattunk egy fiúzenekartól a nyolcvanas években.


A film elején gyorsan megismerjük mindkét fontos karaktert, hogy eldönthessük, kivel akarunk azonosulni. Nem lesz nehéz. Pasik Grant-tel, nők Barrymoore-ral. Még akkor is, ha Sophie Fisher (Drew Barrymoore) karaktere kissé elnagyoltan és szájbarágósan akarják elmagyarázni, hogy a hölgy szertelen, problémás és komplexusos. Igazából, már a szereplő beírása a történetbe egy kicsit erőltetett, hiszen úgy kerül a valamikor híres zenész látómezejébe, hogy a virágait igyekszik meglocsolni. Nem is sikerül elsőre, mert megsérül közben. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen nőt alkalmazna a továbbiakban. Nekünk viszont szükségünk van rá, hiszen miről szólna a film, ha nem kezdenének egymással valamit???

Jó, lépjünk túl Sophie karakterének a forgatókönyvbe erőszakolásán.
Alex Fletcher (Hugh Grant) vagy jó húsz éve tagja volt egy igen sikeres fiú szintipop csapatnak. Azután egy menedzser meggyőzte a formáció vezetőjét, hogy bár így sem rossz, rúgja fel a barátságot és kezdjen szóló karriert a fiúk nélkül. Alex az elszakadást nehezen vészelte át - drogok, kurvák - ám új menedzsere (Brad Garrett) végletekig mellette áll és szervezi neki a bénábbnál bénább fellépéseket, amivel azért valahogy a víz felszínén tudnak evickélni.
Hatalmas szerencse ragyog rájuk, amikor a zenei világ új üdvöskéje, Cora Corman (Ashley Bennett) szerelmi csalódásának hatására előrángatja az egykor sikeres zenészt, hogy írjon nekik egy közös dalt, hiszen valamikor - azért nem olyan régen lehetett Cora fiatal kora miatt - nagy rajongója volt Fletcher bácsinak és zenéjének.
Alex persze szívesen felújítaná valamelyik régi slágerét az alkalomra, ám Cora tiszta lappal indít: teljesen új sláger kell!
Alex pedig inkább zeneszerző, mint szövegíró.
Nagy mázli, hogy Sophie, aki akkor lépett az életébe, ötletelés közben gagyog valamit két virágváza között és Alex felfigyel rá. Kiderül, Sophie az mellett, hogy idegesítően rendetlen és fóbiás, született szövegíró. (Ez amúgy egy másik munkája; reklámszöveget ír a családi cégnek).
Magyarra fordítva persze a kiötlött borzalmasan gagyik és felszínesek, de nekünk el kell hinnünk, hogy a dalkészítés közben egy kisebb csoda születik.
Azután azt vesszük észre, hogy igen, a banális szövegek ellenére megalkotnak egy nagyon ütős kis nótát, amely mindkettőjük karrierjét új magasságokba emelheti.

Ha csak erről szólna a film, lineárisan egyenesen vezetne a hepiendbe, ezért meg kellett kicsit kavarni. Nem túl hangsúlyosan, épp csak annyira, hogy a játékidő elérje a száz percet és elszórakoztassa a nézőt.
Hibái ellenére a film eleget is tesz az elvárásoknak.


Kedvesek a mellékszereplők. Chris riley a menedzser karaktere maga az álommenedzser, aki a film szerint akkor is kitart védence mellett, amikor már bárki más passzolná. Nincs is ilyen menedzser az életben...
A másik, Sophie Fisher nővére, a hét évvel idősebb családanya, Rhonda (Kristen Johnston). Johnston eszméletlenül jó színésznő. Néhány villanással festi meg nagyon hihetően a keménykezű családanyát és jófej anyukát, aki hárpia természetének ellenére imádja családját és fordítva.
Ashel Bennett első mozis szerepében aranyosan ábrázolja az ezoterikus és egyéb "maszlagokat" magába ivó, gyermeki lényű előadóművészt. Karaktere egyébként egy finom karikatúrája a hasonló sztárcsemetéknek, akik szabad kaptak az élettől az önkifejezésre, ha volt valamiben tehetségük. Cora hátterét sajnos nem ismerjük meg. Nem tudjuk, honnan jött, hogy lett az aki, ettől függetlenül egészen jól felfestik nekünk a figurát olyan szövegekkel, mint amikor lebácsizza Alex-et, vagy arról kesereg, hogy kemény két hónap után dobta a pasija, vagy éppen a tetőre invitálja Sophie-t egy bulin, ami, bármilyen meglepő, de odafent van!!! Imádni való.
A fényképezés egészen jó, annak ellenére, hogy a film nagyja szobákban, stúdiókban, galériákban játszódik. A vége koncert képi világa már megidézi a nagy teres koncertek hangulatát.
A zene pedig pont annyira jó, amennyire csak lehetett ennyi amatőr "zenésszel". Hugh Grant hangja ugyan nem olyan dörgedelmes, ezért végig valahol a halk és erőtlen között mocorog, mégis, nem kellemetlen hallgatni. Ashley Bennett pedig igazi gyereksztár. Hangja inkább aranyos, mint jó, viszont ellenpontként a slágereik egészen jól ki lettek találva.


Drámai szálnak még kapunk egy kellemetlen figurát, Sophie egyetemi tanárát, aki könyvet írt kurta-furcsa kapcsolatáról a lánnyal és ami sikeres könyvként hírdeti Sophie életre valótlanságát. Sajnos ez a száll nincs túl jól bemutatva, ezért, a sorok között olvasva, a néző hajlana az felé, hogy Sophie valóban kicsit beteg "agyilag". Persze mivel ő a főszereplőnk, kénytelenek vagyunk az ő oldalára állni a tanár (Campbell Scott) ellenében, ami csak azért könnyű, mert Campbell az alig három percében nagyon jól hozza a lekezelő művészt.

A Zene és szöveg legalább annyira könnyed, mint amennyi a hibája és forgatókönyvi hiányossága. Kicsit olyan, mint az igazi élet: Hirtelen, habkönnyű és szerethető.
Bármikor újranézhető. Meg is tettem többször.
A drámai részek kicsit esetlenek, ezért lesz végül olyan bájos az egész.
Azt hiszem erre mondják, hogy habkönnyű.

75%