Rémképek - Shadow (2009)

Rémképek - Shadow (2009)

Rendezte: Federico Zampaglione

Ezt a horrort leginkább - szpojleres - valahová a Jákob lajtorjája (Benne van a 101 Horror...-ban!) és az újabb filmek közül olyan művek közé tudnám belőni, mint a Forráskód. Erősen sarkítva, hiszen a film főleg az "időutazás" és a nyomozás szálon operál, ami itt simán lesilányul egy torture-tripre. A Shadow az a fajta mozi, amikor a szereplőnk végig sétál a rémálom földjén, hogy a végén benne és a nézőben is tudatosuljon, hogy minden csupán illúzió. Nincs ezzel baj, ha a tálalás egyedi vagy valamiért kirí az átlagos, hasonló témát variáló filmek közül. A Rémképek, habár bután egyszerű, miután megfejtettük, azért okoz pár kellemes pillanatot. Keretes szerkezetű, amit egy monológ erősít meg. Kezdetben elaltat minket, végül azonban kiderül a "poén". Vannak filmek, amiket a felismerés egyedisége miatt újra kell nézni, hogy a játékos néző felfedezhesse a hibát; lásd Hatodik érzék. Itt erre nincs mód, mert egyszerűen nem az volt a lényeg, hogy a néző előtt lebegtessék a megfejtendő rejtélyt. Csupán csak fogták az azóta unásig ismert panelt, amire felhúztak egy közepesen gore-ban fürdő, enyhén torture horror-t. Ha a vér helyett fontosabb lett volna a történet egyedisége, akkor többet dolgoznak rajta, így azonban egy lineárisan egyszerűen követhető darabot láthatunk.

Ezzel együtt a film nem rossz. A fényképezés, helyszínek, a széles vásznú változat, mind hozzátesz a hangulatos mozi élményhez. A tájképek, a ködös erdő, a mocskos bunker belsők, igényes munka, szép díszletek.
A karakterek eléggé papírmasék, de van bennük némi személyes jelleg. Talán a jól kiválasztott negatív szereplők miatt. Markánsak, fenyegetőek.
A női főszereplő nem kirívóan szép - mint sok filmben, ahol válogatott szép-lányokat trancsíroznak fel kéjesen. Az egész mű egyben van. Nem is hosszú, így a befejezés profánsága után az ember nem érzi, hogy sok idejét rabolták ezzel az olcsó trükkel.

Nout Arquint hozza a "formáját". Karakteres gonosz.

David (Jake Muxworthy) nemrég tért haza a hadseregtől, ahol Irakban felderítőként funkcionált. Örül, hogy hátrahagyta maga mögött ezt az őrületet és, hogy kicsit lemossa magáról a poklot. Hobbijának élve, egy barátja ötletétől vezérelve, elkerekezik valahol Európában a hegyekbe, aminek a szépségéről sokat hallott. Az egyszemélyes pszichoterápia egészen jól működik, míg a közel és távol egyetlen helyi szórakoztató központban - értsd, kocsma, étterem, múzeum és turista shop - meg nem pillant egy csinos lányt - az hogyan került oda? - és az eladón kívül két valószínűleg helyi redneck-et, vagy szintén átutazó vadászt, akik egy percig nem bírnak a seggükön ülni, ehelyett inkább bekóstolnak mindenkit, akit a boltban találnak. Ők a tipikus amerikai seggfej karakter megfelelői, akik bemennek egy kocsmába és szinte isteni sugallatra azonnal belekötnek az élő fába is. Húszon-pár éve dolgozom vendéglátásban, de ezt a fajta mentalitású "vendéget" csak a legritkább esetben kellett elviselnem. Akkor is általában már beivott az illető. Itt azonban színjózan üzemmódban hozzák a gyökeret.

David azonnal érzi a feszültséget. Nem lenne nehéz nem érezni, mivel öten vannak összesen a helységben. A boltos és a srác a leányzó (Karina Testa) segítségére siet. A két veszett kutya, Fred (Ottaviano Blitch nagyon jó, karakteres figura) és Buck (Chris Coppola, aki Uwe Boll faszságaiból ismerős számomra, de itt egy teljesen másik arcát mutatja), meg némi előnyt ad a fiataloknak. (Kifizetik a számlájukat, mert bár kurva kemények, a boltos tag náluk is durvább.)
Később, mikor a hegyekben ismét összefutnak, egy apró közjáték miatt suttyóink úgy vélik, teljes joggal vadászhatnak fegyvereikkel a fiatalokra. Már itt éreznem kellett volna a szélsőséges viselkedésekben és történésekben, hogy "valami sántít". (Ez olyan, mint amikor egy filmben a főszereplővel olyan hihetetlen dolog történik, amire azt mondanád: - Na, ne, ezt biztos álmodja! - és kiderül, hogy tényleg...)
Az oda-vissza macska-egér játékot végül egy harmadik fél szakítja meg: Egy addig be sem hozott hegyi remete szerű, őrült tudós maradvány, begyűjti a négyes skalpját és a férfiakat boncasztalhoz kötözve elkezdi kiélni magát rajtuk. David sem jár jól, de a két kemény legény is kap a pofájára. Hamar rádöbbennek, hogy csak együtt tudnak a szorult helyzetükből kilábalni, így a kérdés az, mennyire erős érdekszövetség kovácsolódik majd a szereplők között.


Olvasatom:
Szpojleres!
David így a boncasztali menekülés után gyakorlatilag újra éli az utolsó katonai akció sikertelenségét, melyben néhány társa nem megfelelően reagál az éles szitura, így gyakorlatilag ellenséges kézre játssza mindannyiukat.
David miután visszatért a bevetésről, eképpen próbálja feldolgozni a traumáit, vagy képzeli magát egy ideális világba, melynek szépségébe belerondít a múlt emléke, amit nem tud elfelejteni.
A kerékpártúrája egyfajta menekülés a szörnyű valóság elől, ám mivel a borzalmak túlságosan rátelepedtek, az álmot lassan felváltja egy rémálom, melyben a múltban szereplő bajtársaknak mind van szerepük.

70%
Ha az egész mondanivalóját nézem.
Ha csak agyatlan horrorként tekintek rá, akkor csak erős közepes.
A színészek kifejezetten jók.

Vén csontok - Old Dogs (2009)

Vén csontok - Old Dogs (2009)

Rendezte: Walt Becker

Ha már Walt Disney film, kell bele állat is... Másik poszter változatban felkerültek a tündéri gyilkos pingvinek is, akik kaptak kb. 2 percnyi filmidőt. (Gorilla-marketing)

Walt Becker nem túl termékeny rendező, főleg komédia műfajon belül dolgozik. Filmjei valahol a korrekt közepes mezőnybe tartoznak. A "Vén csontok" pedig egy kicsit alatta. Az egyetlen igazi poén a filmben, hogy John Travolta neje a másik főszereplő, Robin Williams asszonykáját alakítja. A többi klisés és kiszámítható, burleszkes és bugyuta. Sajnos. A célközönség egészen biztosan a nagycsaládos amerikaiak lehettek. De 16 év fölött a szájbarágós üzeneten senkit nem hat meg. Gyerekeknek nem elég vicces, felnőtteknek főleg infantilis. Mosolyogtam rajta párszor, de nem azért, mert jó a poén, hanem mert két színészlegenda az elszenvedői. Közben azon gondolkodtam, vajon az ilyen filmek a megélhetési filmezés kategóriát kimerítik e?
A könyököm jön ugyan ki, de úgy gondolom, a Vén csontokat simán lecserélhetjük bármikor egy unásig látott, Bud Spencer-Terence Hill filmmel. Azok sem sokkal nagyobb blődlik. Milyen szerencse, hogy sztárjaink nem rekedtek meg ezen műfajon belül - habár Robin Williams még sok hasonló marhaságot tud felmutatni az utóbbi 10 évből.

Seth Green valahogy egyedül nem képes eladni egy mozit, de azért be lehet tenni más sztárok mellé, hogy legyen a csapatban egy igazán balfasz.

Charlie (John Travolta) és Dan (Robin Williams) két középkorú üzletember, jó barát, akik egy japán céggel való, több milliós befektetés fúziója előtt állnak. Igyekeznek szimpatikussá válni a lehetséges befektetők előtt, ezért Charlie, Dan múltjából adomázik, amiben volt egy válást követő, hirtelen bepiálós buli utáni érvénytelenítés is. (Gy.K.: Dan tizenpár év után elvált feleségétől és mivel Charlie fel akarta dobni egy ivós buliban, elmentek megünnepelni a szabadságot, Miami-ban. Itt pedig, Dan a koktélok és egy csinos negyvenes női párocskával való ismerkedés után, másnap férjként ébredt. Természetesen érvénytelenítették ezt a villám házasságot, viszont az eltelt év alatt Dan sokszor gondolt a rövid kalandra.)
Fut a szekér, a japánok ígéretes lehetőséggel kecsegtetnek. Ekkor toppan be Dan életébe másodszor is a negyvenes Vicki (Kelly Preston), aki közli Dan-nel, hogy van két gyermeke, egy ikerpár. Dan-nek ideje összeszednie magát, egyszerre, mint apuka és megbízható üzletember. Erre két hete van, mivel Vicki-t pontosan ennyi időre fogják börtönbe zárni, holmi természetvédői kihágások miatt. Charlie, pedig, mivel kicsit felelős az esetért, végig barátja mellett bukdácsol, hogy segítsen neki megfelelni. Több, kevesebb sikerrel.

Robin Williams már dolgozott Disney filmben. Az sem tetszett... Visszasírom azokat az időket, amikor a Disney filmeknek, ha más nem, legalább a története volt olyan izgalmas, hogy eladja a mozit.
A Vén csontok nem egy erős darab.

Semmi különös.
40%

A bőrödbe bújva - In Her Skin (2009)

A bőrödbe bújva - In Her Skin (2009)

Rendezte: Simone North

Simone North filmdrámája egy valós történetet dolgoz fel. Ez a legszomorúbb az egészben.
Sajnos, társadalmunk egyik rákfenéje, hogy ahány ember, annyi problémával él. Ezek egy része mentális, lelki "betegség", amely gyerekeket, kiskorúakat érinthet. Értelmetlen és megmásíthatatlan erőszak, melyet hasonlóan fiatalok követnek el, vélt, vagy valós sérelmeikért. Lehet más véleményed, de szerintem, amikor egy gyerek vagy fiatalkorú erőszakhoz folyamodik, melynek vége egy - vagy több - élet kioltása, ott az agyban vannak komoly bajok. Mindig történtek ilyen esetek, nem feltétlenül az elmúlt évszázad "találmánya", csak egyszerűen jobb az információáramlás, így bárki értesülhet ezekről a kirívó esetekről.







Pár évente készülnek filmek a témában, melyek hasonló témát és megtörtént eseteket dolgoznak fel. Például a Columbine-i mészárlás, melyben két középiskolás kezdett lövöldözni az iskolájukban, megölve sok gyereket, tanárt és végül magukkal is végeztek. (Elefánt, Kóla, puska, sültkrumpli) Vagy a két fiatal lány, akik kifacsart szerelmüket egyik édesanyjának meggyilkolásával szentesítették. (Mennyei teremtmények)

Ez a fajta út, melynek a vége akár a halál is lehet, komoly társadalmi probléma. Hosszú út vezet odáig, míg végül egy fiatal eljuthat oda, hogy mások vagy saját életét kioltsa. Vannak jelei, amit viszont legtöbbször a környezet nem észlel, nem tud dekódolni. Miért van így? Talán, mert legtöbbször ezekkel a fiatalokkal nem foglalkozik a környezetük megfelelően. Leszakadtnak érzik magukat a társadalomtól, amire a válaszuk olyan durva lehet, hogy amitől féltek - tudniillik kívülállók lesznek - az bekövetkezik.
Azután a média ujjal mutogat a filmek hatására, a videójátékok durvaságára, az iskolák felelősségére. Címlapra kerülnek az esetek, azután telnek a napok és amíg nem történik hasonló eset, mindenki elégedetten fekszik le aludni.










Vannak fiatalok, akik ellenőrizhetetlen érzéseiket stílus mögé rejtik, mint pl. az emo. Mások számára fura zenéket hallgatnak, egységesen viselik hajukat, jellegzetesen öltöznek, együtt érzik jól - vagy rosszul - magukat. Lázadnak a konvenciók, az elvárások ellen. Keseregnek az életről, halálról. Véleményük van mindenről, viszont sokkal kevesebb igazi tapasztalatuk. Ezzel még nincs is gond. Viszont vannak olyan elszigetelt esetek, amikor az illető énképe olyan mértékben roncsolódhat, akár külső, akár belső hatásokra, hogy személyiségük eltorzul, majd eljutnak egy pontra, melyet átlépve esélyük sincs többé normális életet élni. Pedig, környezetük szerint addig ők normálisan éltek, csak valamiért ezek a gyerekek, fiatalok érzik úgy, hogy az az élet nekik nem elég, nem normális.
Gyűlölhetnek feladatokat, egy családtagot, az iskolát, akár saját magukat. Problémáikat végül kivetítik egy vélt vagy valós ellenségre - valós lehet a folyton kegyetlenkedő szomszéd fiú, aki suli után elveri őket - és robbannak, akár egy bomba.
Az esetek többségében a robbanó bomba ereje önmagukra terjed ki. Ilyenkor elszökhetnek otthonról, vagy legrosszabb esetben öngyilkosságot követhetnek el. Máskor érdekszövetséget kötnek hasonló fiatalokkal és együtt igyekeznek feldolgozni a problémáikat. Ez kimerülhet abban, hogy feldúlnak elhagyott házakat, felfedezik a szexualitásukat, állatokkal kegyetlenkednek, idegenekre támadnak. Máskor csak összegyűlnek valahol és körbeadnak némi kábítószert.

Vannak fiatalok, akiknek mindez nem kecsegtet megoldással. Kivetítik valakire a bennük tomboló dühöt és lépnek.

Ez a film az 1999-ben meggyilkolt ausztrál kislányról és gyilkosáról szól. A 15 éves Rachel Barber-t (Kate Bell) korábbi babysittere, az önképzavaros Caroline Reed Robertson (Ruth Bradley) fojtotta meg. Miért?
A tragikus eset után megjelent, tényeket tárgyilagosan feldolgozó regényhez képest mindenképpen szegényes magyarázatokat kapunk, ám még így is nyilvánvaló, hogy Caroline egy beteg lány, akin talán lehetett volna segíteni... ha ő is akarja. Nem akarja. Megoldja magától.
Ebbe hal bele a kislány és kerül Caroline börtönbe.
A film a felszínt karcolgatja. Csak apró szeleteket láthatunk a környezet reakcióiból. A család reménykedik, hogy előkerül a kislány. A rendőrség csak töketlenkedik. A szomszédok pedig értetlenkednek. Mindenkinek van valamilyen elmélete: - Biztos csak lelépett itthonról! Kivett pár napot. Nyaralgat...

Mindeközben egy lány súlyos titkát és hasonlóan súlyos csomagot ás el a család egyik földjén.
Caroline elpusztította az ellenséget. Az ellenség - szerinte - a gyönyörű Rachel Barber. Miért?
Mert szép.
Mert van fiúja.
Mert imádja a családja.
Mert élvezi az életét.
Szóval miért?
Mert mindaz, ami Caroline nem.

Ez Rachel hibája?
Nem...
Caroline huzalaival van a baj.
Nincs megelégedve az életével, önmagával és mivel ezen nehéz változtatni, lerombol valamit, ami szerinte nála és életénél jobban működik

Kis mértékben megérthetjük Caroline tetteinek mozgatórugóit, talán kicsit sajnálhatjuk is, azonban ennek ellenére egy normálisan - mi a normális, ugye? - gondolkodó ember mindentől függetlenül el kell hogy ítélje, a cselekedetiért. Soha nem lehet megoldás a problémáinkra egy másik ember elnyomása, legrosszabb esetben a halála. Ne menjünk most bele a filozófiai mélységekbe, meg abba, hogy ennek ellenére egész üzletágak, társadalmak zsákmányolják ki a gyengéket és a gyerekeket is akár. (Gyermekmunka, gyerekhadsereg, gyerekpornó. Abba sem mennék bele, hogy elvétve előfordulhat, hogy egy gyerek megöl valakit önvédelemből. Ez a ritkább. Emlékezzünk vissza Simek Kittire, aki nevelőapját gyilkolta meg álmában. wikipédia. Nincs idő az Asperger szindróma kifejtésére sem.)

Caroline gondolatain kívül kapunk szeletet a család kétségbeesett kísérleteiből, hogy előkerítsék a lányukat. Nem sokat, csak annyit, hogy jusson néhány jó jelenet a felkért karakterszínészeknek, Guy Pearce és Miranda Otto tolmácsolásában.
Kőkemény filmdráma. Éppen ezért ne várjunk megnyugtató befejezést.

Figyeld:
- Caroline kifakad az apjának
- Rachel meggyilkolása.
- A belső monológok.

80%

De nehéz lesz végignézned.
Ha vállalkozol rá:
- A bőrödbe bújva (2009)

Hasonló filmek:

- Genya (Bully, 2001)
- Kilenc áldozat (Heart of America, 2002)
- Hívatlanok (The Strangers, 2008)
- Gyilkos kilátások (Eden Lake, 2008)
- Elefánt (Elephant, 2003)
- Ken Park (Ken Park, 2002)
- Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures, 1994)
- Gyerekgyilkosságok 1993

És hogy mennyire időszerű volt a cikk?
Tessék, megírtam és másnap ebbe a cikkbe botlottam a neten: lefejezte társát.

Pandorum (2009)

Pandorum - Pandorum (2009)

Rendezte: Christian Alvart

A film Mafab adatlapja: Pandorum (2009)

Megtekintés: Közel ezer év evolúciója képes, unatkozó űrhajósból, emberevő kannibált teremteni.

Intelligens sci-fi látszatát keltő, hangulatos, de mű-májer horrorfilm. Szarrá vágott, effektelt, szűrözött, fényezett. Az alapötlet, hogy a haldokló föld bolygót elhagyja egy nagy csoportnyi kiválasztott ember, hogy Elysium nevezetű űrhajójukon új élettért keressenek. Közben beüt valami komoly gebasz. Néhányan felébrednek a mesterséges álomból és szembesülnek a jármű éppen csak ketyegő, haldokló állapotával. Amíg az űrhajó az utolsókat rúgja, addig ismeretlennek tűnő lények birtokba vették a fedélzet homályos szövevényének nagy részét, ahol éhes tombolásuknak áldozatul esnek az újabb és újabban előkerülő túlélők. Habár az űrhajó neve a görög mitológiából eredeztethető és leginkább egyfajta paradicsomi helyet jelölne, sokkal inkább érezhetjük azt, hogy a pokolban járunk, szemét és mocsok között. Szerencsére, a film lezárásánál sejthető, hogy az igazi elízium is szerepet kap(hat). Az űrhajó, amolyan emberi Noé bárkája. Eljátszik a gondolattal, hogy szűk környezetben, ha elég idő áll rendelkezésünkre, az emberi faj milyen fejlődéseken mehet keresztül. Ki tudja, ha Noé bárkája elég ideig hánykolódott volna a hatalmas vizeken, talán az állatvilágunk is furcsább lenne ma. Vagy félrelökik a vadállatok szegény Noét és felzabálják a girhes növényevőket. Kb. ezt kapjuk a Pandorumtól.

A poszter egész jó lenne, de ha láttad a filmet, tudod, hogy csalóka; Dennis Quaid-del szemben nem Ben Foster áll, hanem Cam Gigandet, aki a filmben Gallo.

A jövőben, 2174-ben a föld végletekig megtelik élősködő emberekkel, gyakorlatilag lakhatatlanná téve a kék bolygót. Hatvanezer emberrel a fedélzetén egy Elysium nevű, hatalmas teherszállító űrhajó elindult a Tanis nevű bolygó felé, mert a tudósaink szerint ott új életet kezdhetünk. A tervezett utazás közel 120 évig fog tartani, melynek nagy részét az utasok álomban fogják tölteni, míg az irányító személyzet meghatározott sorrendben váltja egymást, hogy a magány ne kezdje ki az idegeiket. Valami félresikerül, mert amikor a négyes csoportból Payton (Dennis Quaid) és Bower (Ben Foster) magához tér - némi amnéziával megverve - egy kihaltnak tűnő fedélzetet találnak és egyáltalán, minden olyan, mintha elkopott volna. Nem tudják, merre járnak az űr végtelenjében, nem tudják, mióta bolyonganak, nem tudják, miért nem fogadták őket ébren az előző szolgálat emberei, és egyáltalán, az álom utóhatásának köszönhetően, mint egy puzzle játékot, úgy kell összeilleszteniük a tapasztalataikat, hogy választ kapjanak a kérdésikre. És mindezek mellett a sötétben az iszonyat ölt testet.

A "kezdő színésznők nevét nem rakjuk fel a poszterre" poszter!

Dennis Quaid ezzel a filmmel nem sokat tett hozzá a filmográfiájához. Kezd megélhetési színész lenni. Ben Foster tehetséges harmincas karakterszínész. Általában vagy azokba a filmjeibe csúszom bele, amikben őrült karaktereket hoz remekül, vagy csupa ilyen figurát vállal el. Mellettük szinte már a cameo határát súroló szerepben feltűnik Norman Reedus a nagy sikerű horrorsorozat a „The Walking Dead” egyik húzóneve és Antje Traue német színésznő, aki az „Acélember” című képregényfilmben alakította az egyik fő-gonoszt. A többiek is jók. Főleg európai aktorok.

A film végig feszült, van egy sötét hangulata. 2008-ban kezdtek a forgatáshoz, Németországban.

A főszereplők egészen jól hozzák az őrület formáit, az ellenség pedig remek maszkmesteri munka eredménye. A helyszínek hatásosak, eszméletlenül életszagúak. Valószínűleg a költségvetés – kb. 33 millió dollár – a díszletek felépítésére mehetett el. Vizuális szempontból így a film igen erősre sikeredett. Sajnos a cselekmény már sokkal zavarosabb, átlagos nézőnek – mint nekem – szinte követhetetlen, ki van, kivel, mi miért történik. Szerencsére, ha nagyon figyelünk, a végére azért valamennyire összeszedjük magunkat és tudunk saját véleményt formálni arról, miről szólt a film. Ebben nem sokat segít, hogy néhány szöveg, amit a szereplők szájába adtak, túl modoros, túl... fárasztó.

A befejezés ellenben egészen érdekes csavarral szolgál, sőt, van benne némi humor. Erős közepes. Eredetileg trilógiának szánt első epizód után nem várható folytatás, annyira alacsonyak lettek a bevételi mutatók. Kár. A „Pandorum” még hibái ellenére is kiemelkedik az átlag sci-fi felhozatalból. Sajnálatos, hogy a nézők nem voltak vevők a kissé elvont történetre. Talán kevésbé sötét képi világ, talán több szájba rágás. Nem tudjuk meg.

50%

Figyeld:

-          - a vérengzések

-          - Dennis Quaid öregségére kezd B horror sztár és masszív mellékszereplő lenni. (Beneath the Darkness 2011, Légió 2010)

-          - Ben Foster jelenleg az egyik leginkább pszicho színész. Nyög, köp, remeg, hebeg. Kész az a faszi. Mióta nem vígjátékokban poénkodik, azóta szisztematikusan választja ki ezeket az „elcseszett” szerepeket. Tehetséges.