Átemelés: Szellemhajó - Ghost Ship (2002) Ha megnéznéd:

Szellemhajó - Ghost Ship (2002)

Rendezte: Steve Beck

Erről a filmről néhány napja már leírtam jelenlegi gondolataimat. 2003-ban, a moziplussz.hu oldalán is megtettem. Összehasonlíthatjuk, mennyivel szöszölősebb voltam régen...

A szinte már kedves főcím hamar átmegy hentelősbe...

A horrorfilm a sokkolás művészete és a félelemkeltésé. Az ember szeret félni. Én is szeretek félni, persze csak a fotelemben ülve. Önmagunkban gerjesztjük a félelmet. Gyermekként mumusokat képzelünk a sötét gardróbszekrénybe. Láthatatlan barátokat teremtünk magunknak és harcolunk velük. Fantáziánkban ezernyi rémség tanyázik.

1928-ban sokkolta a közönséget egy rövidfilm. Ebben egy borotvapenge átmetsz egy szemgolyót. Az Andalúziai kutya megosztotta a közönséget. Szerették, gyűlölték, de kevesen értették meg. Bevallom, én sem. Akkor mindenki azt gondolta, hogy ennél nem lesz durvább! 1976-ban az Ómen című filmben egy elszabaduló üveglap levágja egy térdelő férfi fejét. David Warner a fotós extrém halála emlékezetes maradt. Aztán a második részben ismét olyat mutattak, amit előtte még senki. Egy afroamerikai tudóst kettészel egy liftsodrony. És lett még durvább!

Mára elszabadult a pokol. A Péntek 13 filmekben válogatott kegyetlenségeket mazsolázhattunk. A sejtben az üveglap lovat szeletel fel, míg a 13 kísértetben csupán csak kettévág egy ügyvédet. A kockában vasrács aprít rögtön a kezdő képsorokban, a Kaptárban pedig lézernyalábok teszik meg ugyanezt egy négyfős kommandós egységgel. És lehet-e durvább?

Ezt is lehetett fokozni.

Emily Browning, még az "Álomháború" előtt, Julianna Magulies a "Vészhelyzet" után

A 2002-ben készült Kísértethajó olyan látványos trancsírozós effektussal kezd, hogy még az én zombi filmen edződött gyomromat is megdolgozta. Le a kalappal a rendező, Steve Beck és a forgatókönyvíró, Mark Hanlon előtt! Hogy mi történik az első öt percben, inkább nem mesélném el, mert mint a film végignézése után megtudtam, hogy sajnos az első kőkemény öt perc maradt a csúcspont. A továbbiakban ezt a hihetetlenül látványos adrenalin bombát nem tudták fokozni a filmben, de állítom, ez a végéig kitart.

A különleges hajómentő csoportot egy érdekes ajánlattal környékezi meg egy szimpatikus fiatalember: a tengeren hajó hánykolódik, de miután a közös vizeken imbolyog és senki sem ad róla életjelet, aki kapja, marja állapot lépett fel. Ha sietnek, és persze találnak rajta valamit, akkor az övék a zsákmány, legálisan méghozzá. Az ajánlat csábító, így nem teketóriáznak soká rajta. Kalandra fel!  Amint megpillantják a hajót, amely szó szerint a semmiből bukkan eléjük, vérszemet kapnak, hisz egy rég elveszett luxus óceánjáróba botlottak, a hatvanas években eltűnt Antonia Grazia-ba.  Innentől előtérbe kerülnek a klisék, és minden olyan lesz, mint bármely más horrorfilm. Egy nagyon kellemes Flashback jelenetet még láthatunk, ami közben a főszereplő nőnk Julianna Margulies megvilágosodik és megtudja, hogy mi történt a hajó eltűnésének napján, de itt azonnal eszembe jutott, hogy ilyet, láttam, már a Törjön ki a frász!-ban, ezért ez sem túl eredeti. Ettől függetlenül mindenféleképpen ajánlom!

Gabriel Byrne, mint Murphy nagyon jó, bár szerepe nem sok teret enged neki, hogy kibontakozzon és vitathatatlanul nem a Kísértethajó a pályája csúcsa. Julianna, mint Epps, a csapat egyetlen női tagja nagyon kemény karaktert játszik, kissé már túl belevaló. Mint tyúkanyó védi az övéit, és bizony rátermettebb társainál, akik hozzá képest nyeretlen kétévesekként viselkednek. Feltűnik a Vészhelyzetből ismert Ron Eldard, aki a sorozatban éppen a barátját alakította Hathaway nővérnek, akit véletlenül szintén Julianna Margulies alakított. Tehát ezt tekinthetjük valami jutalomjátéknak. Greer teljesen mellékes szerepében a könnyen elcsábítható Isaiah Washington szenved. Őt láthattuk a Mocskos pénzben (Dead Presidents) és az Öld meg Rómeót!-ban (Romeo Must Die). A hajómentő csapatot a kísértethajóra csábító szerencsevadász, Ferriman szerepében pedig Desmond Harrington szerez nekünk kellemetlen perceket. Legismertebb filmjei között megtalálható a Katonák voltunk (We Were Soldiers) és a Luc Besson film, a Jeanne d‘Arc.

Amiért érdemes megnézni a filmet.

A rendezőt már fentebb említettem. Mint művészeti rendező részt vett olyan filmek munkálataiban, mint a Mélység titka (The Abyss), valamint a kultuszfilmmé avanzsált Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October). Első rendezése a 13 kísértet (Thir13en Ghosts) szintén “szellemesnek” bizonyult a kivégzéseket illetően. A forgatókönyvírók közül Mark Hanlon az 1999-es Buddy Boy-t jegyzi, míg társa, John Pogue már ismertebb a szakmában. Pogue tollából került ki a Koponyák (The Skulls) az Életre-halálra (U. S. Marshals) valamint a Rollerball 2002-es feldolgozása, ami csúnyán megbukott. A zene John Frizzell. Tisztességes munka, de sajnos nem elég erőteljes. Frizzell nem új a filmszakmában. A teljesség igénye nélkül néhány munkája: Dante pokla (Dante‘s Peak), A végső megoldás a halál (Alien: Ressurection), Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron (I Still Know What You Did Last Summer), Hivatali patkányok (Office Space). A helyszínek nyomasztó világát hűen adja vissza Gale Tattersall, és a vágások is egészen jók, pergőek.

Ez a film a Dark Castle sokadik kísértet históriája. Remélhetőleg ennél egyre jobb filmekkel jelentkeznek a jövőben, mert a mércét technikailag nagyon magasra tették ezzel a művükkel. Kellemes szórakozást kívánok mindenkinek, aki beül arra a röpke másfél órára, de a pattogatott kukoricával és sajtszószos tachoval várjatok a tízedik percig!

Ha megnéznéd:
- Szellemhajó (2002)

Átemelés, Remake: A kör - The Ring (2002)

A kör - The Ring (2002)

Rendezte: Gore Verbinski

A lelkek itt keringenek körülöttünk, és segítséget kérnek néha, hogy ne kelljen örökké bolyonganiuk, és ennek a célnak az eléréséért bármire képesek. Ez a lélek néha jó, máskor gonosz, de csak az vezeti őket, hogy megnyugvást találjanak, és osztozzunk fájdalmukban. Hol egy tárgyat használnak közvetítőnek, esetleg egy helyszínhez kötődnek, és ott hívják fel magukra a figyelmet. Aki kineveti, vagy félvállról veszi őket, az magára vessen, de ha érzik, hogy meghallgatjuk őket, akkor talán, de csakis talán, megnyugodnak, és elhagyják a földet.

Rachel (Naomi Watts) pont az a fajta, törtető újságíró, aki az utóbbi időben nem koncentrált eléggé a munkájára, ezért a kirúgás árnyéka fenyegeti. Amúgy sem egyszerű életét tetézi, hogy egyik nőrokona rejtélyes körülmények között szörnyethal, minden különösebb ok nélkül. Illetve, olyan okokból, melyek lassan körvonalazódnak ki Rachel előtt, és az életét is veszélyeztetik, a közeli hozzátartozóival együtt.

A jó riporter mindig készen áll a sztori várva. Rachel kinyitja fülét, és hihetetlen események részese lesz. Ismeri a városi folklórt, a mítoszokat, melyek a fiatalok körében keringenek, hogy feldobják az éjszakát, és félelmet keltsenek, mely felpezsdíti ereiket. A félelem a legjobb drog.
Az új történet azonban felér egy aranylövéssel, és aki belekeveredik, rövid időn belül elhalálozik. Rachel miután kap egy videokazettát, amely a babona szerint a megtekintése után hét nappal a néző halálát okozza, beavatja egy barátját, hogy segítsen a végére járni az ördögi esetnek.
Lassan, mint puzzle játék, úgy kapnak választ ezernyi kérdésükre, versenyt futva az idővel, mivel már nem csak a saját, de Rachel gyermekének élete is a tét.

A kör kőkemény thriller, ami meg-felel a mai nézők elvárásainak. Megdolgozza az agyat, beleerőszakol a fotelba és megijeszt. Mindenből táplálkozik, ami leköti a figyelmet. Egy kicsit hatodik érzék, egy kicsit rossz álmok, egy kicsit temetetlen múlt és éppen ezért, mivel a legjobb ötleteket foglalja magában, nagyon intenzív filmélmény.

A rendező, Gore Verbinski, többek között az Egértanyát, és a Mexikóit rendezte, így számíthatunk egy kicsit egyéni stílusra tőle, mert szereti az abszurditást, és kicsit komor a világlátása. Ehren Kruger neve egyre ismertebb a forgatókönyvírók között. Szereti a csattanósabb befejezéseket, (Hulla, hó, telizsák, A szomszéd, Sikoly 3) és talán ez az eddigi legjobb munkája, bár az Imposztort még nem láttam. Amit még ki szoktam emelni, a zeneszerző, jelen esetben Hans Zimmer úr. Na, őt igazán nem kell bemutatnom. Most ugyan nem készített olyan fülbemászó zenét, mint mondjuk az Esőember (Rain Man) főtémája, vagy a Lisa Gerrard-dal közösen komponált Gladiátor, de nagyon jól simul a filmhez, szőrszálakat borzolgatva.

Naomi Watts rikoltozik, de sokkal talpraesettebb karaktert alakítva, mint a megszokott cicababák. Karakán lányt játszik, aki szembe mer szállni félelmeivel. Rengeteg szerepet játszott, de igazán a Mulholland Drive-ban ismerte meg a szakma, mint Betty Elms, illetve Diane Selwyn. Bár a film eredetileg egy tervbe vett sorozat pilot epizódjának készült, később elve-tette a stúdió, így Lynchnek kissé át kellett formálnia a filmet. A férfi főszereplő, Martin Henderson, alakítja Noah-t. Őt legutóbb a Fegyverek szavában láthattuk, Nicholas Cage mellett.

Akit még kiemelnék, az Jane Alexander, akit már a Kramer kontra Kramerben alakított háziasszonya óta megszerettem, és Brian Cox, aki többnyire rossz fiúkat alakít, mint a X-Men 2.-ben, vagy a Láncreakcióban, vagy halálra ítélt mellék-szereplőt, mint az Utánunk a tűzözönben, ahol hallhatunk tőle néhány remek dialógust.

Jó szórakozás lesz a film mindenkinek, aki fogékony a spiritualizmusra! Kellemes borzongást!

(Ez a cikk 2004-ben jelent meg a moziplussz.hu oldalán.)

Átemelés: A fiú - Le fils (2002)

A fiú - Le fils (2002)

Rendezte: Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne

Az alábbi cikk már megjelent egyszer, a moziplussz.hu oldalán.
Mivel saját írás, átemeltem ide.

Olivier (Olivier Gourmet) jó munkásember. Történetesen ő egy középkorú, átlagos francia férfi, de bárhol megtalálhatjuk az alteregóját a földön. Az életből, a döntések útvesztőjéből a munkájába menekül. Bútorasztalos mester, akinek kisujjában van a szakma. Kicsit olyan, mint egy autista. Egyetlen pillantással képes felmérni a távolságokat. Csak rápillant egy lécre, és szinte centi pontossággal megbecsüli annak hosszát. Szinte csak dolgozik, mert az segít felednie a múltat.

Volt idő, amikor Olivier házas ember volt. Feleségével élték egyszerű életüket, csak a jelenre koncentrálva. Egyetlen egyszer kalandoztak el a jövő bizonytalanságába; amikor neje terhes lett. Felépítettek egy szép légvárat, de abból kártyavár lett. Egy szinte még gyermeknek köszönhetően a nyugodt életet érő házaspár elveszíti gyermekét. A kártyavár, ahogyan elrendeltetett, összeomlik. A házasság tönkremegy, a válást kimondják.

Olivier dolgozik ismét. Léceket mér, furnér lapokat szab. Egyetlen keresztmetszetről megmondja, melyik fa része. Mindig a megfelelő szöget veri az anyagba. Csendes, visszahúzódó, igazi magának való ember. A feladatait rituálisan végzi. Ebbe menekül sikertelen élete elől. Meg persze a tanításba, mert nem utolsó sorban tanítja is a szakmát. Diákjai tisztelik és figyelnek rá. Egyfajta, nem túl szoros, apa-fiú kapcsolatot alakít ki velük. Törődik velük, fuvarozza őket.

Szüksége van erre a mesterséges idillre, mert érzi, hogy élete nem teljes, de egy napon veszélybe kerül magánvilága.

Új tanulót ajánlanak neki. Sose tett még ilyet, de most hevesen tiltakozik, amikor felismeri benne azt a fiatalembert, akinek köze volt gyereke halálához. Határozottan elutasítja, hogy életébe tolakodjon ez az ember, és elirányítja másik területre, hogy többé ne kerüljön útjába. Megfutamodik a kihívás elől. Gyáván visszavonul.

Otthon, egyedül aztán gondolkodni kezd, és megkapja a végső lökést. Volt feleség terhes új partnerétől.

Olivier csendes világa kifordul sarkaiból. Amennyire kerülni akarta a keze alá jelentkező fiút, most annyira akarja, hogy taníthassa. Vajon mi motiválja ebben a döntésében? Vajon a feleségén akar bosszút állni? Vajon saját gyermeke elvesztése miatt akarja, hogy annak halálának szereplője nála vezekeljen? Egyszerűen csak magát akarja ostorozni?

Ezekre a kérdésekre keresi ez a remek kis francia gyöngyszem a választ. Akinek tetszett mondanivalójában a “Zongoratanárnő”, vagy mondjuk képi stílusát tekintve a “Táncos a sötétben”, annak mindenféleképpen csak ajánlom ezt a filmet. Zene nincs, viszont van mozgó kamera, ami mindig a főhős közelében tartózkodik, szinte a vállára telepszik. Még mondja valaki, hogy gyengül a francia film. A főszerepben alakító, enyhén Mézga Gézás színész brillírozik szerepében. Nagyon nehéz téma, és gyakorlatilag semmi látványos cselekmény. Minden a fejben játszódik le, az agyban.

Már eltelt egy hét, hogy láttam a filmet, de még most is a motivációkon agyalok. Mi alapján hozunk döntéseket? Ki dönti el, hogy éppen rossz, vagy jó az a döntés?

Azoknak javaslom a film megtekintését, akik szívesen bújnak más bőrébe, és tudnak mások problémáival azonosulni.

Kár, hogy ez az erény manapság kihalóban van!

Türelmet igénylő dráma: 70%