Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
A magyar televíziózás egyik legszórakoztatóbb műsora, négy remek színésszel, néha vendégművészekkel, rengeteg ötletes játékkal. Nem ismered?
Pótold.
Rudolf Péter eszméletlen humora sokat tett a produkcióhoz. Többet lehetett röhögni rajta, mint a "Gálvölgyi-show-n".
Én kérek elnézést.
Köszönet Tutyilának, aki feltette az epizódokat a youtube-ra! :)
Két dolog jutott eszembe a közel két órás film megtekintése után. A tartalmon kívül ezekről szólnék.
1. A "Touchback - Játékidő" Nem szigorúan vett értelemben vett időutazásos sci-fi. Bár a főszereplőnk egy öngyilkossági kísérlet miatt visszakerül a múltba, ez a múltidézés simán írható egy halál előtti/helyetti trip számlájára.
2. A főszereplő kálváriája kísértetiesen emlékeztet George Bailey (James Stewart) történetére Frank Capra csodálatos "Az élet csodaszép" című örökbecsű darabjából. Itt is bank szorongatja a főhőst, itt is semmi nem jön össze, itt is van szerető családja, odaadó feleséggel és imádni való gyerekekkel, itt van határidő és dráma, és végül itt is van összefogás és szeretet.
Mindezt két órában, tévéfilmes hangulattal. Handfield filmje nem éri meg a mozijegyet, még akkor sem ha kellemes szórakozás. Húsz perccel hosszabb az élvezhetőnél, néhány karakter nincs kellőképpen kidolgozva, a múltban történő kalandozás nincs eléggé megbolygatva, felturbózva, a lezárás pedig nem olyan katartikus, mint 1946-ban volt Jimmy Stewart esetében.
A film ettől még nézhető, a maszkolás sikeres. Magam is meglepődtem, Kurt Russell fizimiskáján - ilyen öreg már az öreg? - majd talán Capra klasszikusának bennem erősen élő hatására derengeni kezdett, hogy merre tart a történet.
Mondhatjuk, plágiumgyanús a film, mert Handfield a stáblistában semmilyen formában nem utal a híres elődre, a filmben nem tesz rá nyomokban sem utalást, vagy én nem találtam rá ezekre.
Így egynek elmegy, de ha már olyan korrektül felmondja a leckét, lehetett volna kicsit elsöprőbb is akár.
A színészek közül senkit nem emelnék ki. Russell egyenesen elsikkad a szerepében, a főszereplő (Brian Presley - Borderland/Határvidék) meg hozza, amit kell. Macy szerepében egy nem túl felkapott női karakterszínésznő édeskedik, mint jóravaló, odaadó feleség; Melanie Lynskey.
Lynskey 17 évesen kapott lehetőséget "A gyűrűk ura" rendezőjétől, Peter Jackson-tól a különös hangvételű drámában, a "Mennyei teremtményekben", ahol Kate Winslet "párját" alakította, majd tucatnyi közepes mozifilmben kapott felejthető, de bájos mellékszerepeket. Néhány cím, a teljesség igénye nélkül: Törjön ki a frász!, Örökkön-örökké, Sakáltanya, Mindenütt nő. Ha láttad ezeket a filmeket, akkor sem biztos, hogy emlékszel szegényre...
50%
Az erős tévéfilmes érzés miatt. Don Handfield harmadik munkája, egyben első nagyfilmje. A 120 perces játékidő sok.
Másrészt meg a főszereplő annyira szerethető, szinte nincs sötét oldala. A legnagyobb káoszban is alig emeli fel a hangját, pedig már nyakig ér a szar. Dustin Hoffman kisebb kellemetlenségekért is nagyobb műsort csinált a "Kramer kontra Kramer"-ben.
Nagy ölelés apunak! Ugyan a probléma még nem oldódott meg, de a szeretet mindennél fontosabb.
Időutazás a sci-fi műfaj karcolgatása nélkül. Ahhoz kevés. Sportfilmként sem funkcionál. Együtt tűrhető dráma lett belőle.
Egy szerintem eltalált, zseniális filmzene a Croodék című, ősemberes animációs filmből. Alan Silvestri már megmutatta, hogy tud felejthetetlen lenni, olyan zenékkel, mint a Predator vagy a Vissza a jövőbe zenei anyaga.
A "Smash and Grab" a "The Croods" album legerősebb tétele. A film képeivel együtt eszméletlen jelenetsor, ahogy a család egy tojást igyekszik biztonságosa ellopni, hogy meglegyen a napi betevő.
Ha láttad a filmet, erre emlékszel, az biztos.
Ha még nem, keresd!
Most pedig élvezd!
Ree (Jennifer Lawrence - X-Men: Az elsők, Éhezők viadala) a hideg Ozark-i hegyek között meghúzódó szürke tanyavilágban él ideg-összeroppanásos anyjával és két kisebb testvérével. Kábítószer készítésével gyanúsított apja óvadék ellenében kiszabadul a börtönből, de a zálog, amit felkínált a szabadulásért, a családi ház, melyben Ree jelenleg él. Mindenki tudja, mivel foglalkozik az apa és az is nyílt titok, hogy nem hajlandó visszamenni a sittre. Ree körbejárja a rokonságot, hogy ráakadjon és rávegye, jelenjen meg a tárgyaláson, de a redneck közösség homályos, főleg rokoni és sötétebb okok miatt, nem segíti elő a találkozót. Megfenyegetik Ree-t, hogy ne kutasson az apja után. Ree képtelen leállni, hiszen testvérei és anyja élete lehet a tétje annak, hogy Jessup előkerüljön.
Már 2010-ben dicsérték Jennifert, pedig...
Érdekes filmdráma, amely szöges ellentétben áll a nyálas Hollywood-i vígjátékok és romkomok tömkelegével. Itt nincs shoppingolás, rózsaszín flitter, csak köd, romos viskók és elnyűtt emberek. Nem tartom Jennifer Lawrence-t a legjobb választásnak, mert ugyan kellemes a szemnek - nekem töltött galambnak tűnik, talán pufók pofija miatt - de nem hitette el velem, hogy igazi vidéki lány. Szinte végig egykedvű, bizalmatlan arccal játssza a figurát. A krumplit úgy pucolta, hogy fájt a szemnek - ilyet utoljára Lenke néni csinált a "Szomszédok" teleregényben. Amikor meg vadászni tanítja öccsét, felmondja a leckét, amit tudni kell a fegyverről, de mikor végül a puska elsül, jobban összerezzen, mint a két kiskorú színészkolléga. Cuki. De legalább a dühös kamaszt jól hozza.
Ez lenne a nagy amerikai álom? Biztos nem - erről a becsúszott magyar zászló is gondoskodik. (Vagy olasz...)
Megemlíteném még Teardrops szerepében John Hawkes-t, aki kiöregedett a suta mellékszereplő kategóriából és belebújt a markáns arcú karakterszínész bőrébe. Eddig olyan filmekben láttam mellékszerepben, mint "Még mindig tudom, mit tettél tavaly nyáron", "Viharzóna" vagy mondjuk az "Azonosság".
A filmbe belepakoltak némi feszültséget, amit akkor fogunk igazán érezni, ha meg tudtuk szeretni Ree figuráját. Akkor tudunk érte izgulni. Sajnos a film ebben nem sokat segít. Kapunk pár pillanatot a sivár hétköznapokból, mégsem fogjuk szívünkbe zárni a figurákat. Valamennyien morcosak, idegesek, feszültek. Az ember még keresztül hajtani sem szeretne ezen a vidéken.
Apu eltűnt, anyu csak ül a székben. A három gyerek gyakorlatilag már árva.
Debra Granik számomra ismeretlen rendezőnő második nagyfilmje kellemes filmdrámai élmény volt számomra. Kicsit szétszórt ugyan a forgatókönyv - értem itt ezalatt, hogy annak ellenére, hogy Ree a keresendő konfliktus forrás lánya, úgy viselkedik vele mindenki, mintha valami veszélyes vírus volna, a másik, meg, hogy Ree viszonylag sokat "keménykedik", de amikor negatív hatás éri, pl. Teardrops a hajába markol, jobban megijed, mint vártam volna (de ezt meg betudhatjuk annak, hogy Ree 17 éves kislány) - de a végére összeáll a kép és valamennyire megértjük, hogy bár a senki földjén szinte mindenki rokon, mégis elidegenedhetnek egymástól az emberek, pusztán, mert homályosan látják a jövőt, nem tudják, mit hoz a holnap. Ez a félelem - éhezéstől, szegénységtől, a lehetséges börtöntől - ami miatt olyan élhetetlennek tűnik az Ozark-i hegység.
Gondolom, balra ami lelóg, egy szélhárfa,
de a magyar szinkronban teljesen eltűnt a hangja.
A lepusztult hangulathoz hozzátesz azért, köszönet a díszleteseknek.
Végül kapunk válaszokat, katarzis nélkül. Jessup a rendszer miatt hal meg. Olyan helyzetbe kényszerítik, hogy fel kellene adnia azokat, akikkel együtt él. Mielőtt ez bekövetkezne, ... lépni kell. A hatóság kontra kallódó emberek. A közösség pedig képtelen a hatósággal szembeszállni, így az marad, hogy azt hallgattatják el, aki közülük való.
60%
Társoldal, Soundtracks and You! Winter's Bone (2010)
Mostanában feltűnt, hogy mi, magyarok, nem vagyunk túl erősek horrorfilmgyártásban. Készül horror a tengerentúlon, Európa szegleteiben, az elvileg csóró keleti blokkban és Indiában is, de nálunk nem.
Miért?
Elvileg 1921-ben nálunk készült az első Draculás film, amely sajnos később a háború alatt füstbe ment, de a film száz éve alatt talán egy tucatnyi műre mondhatjuk rá, hogy a horrorfilm műfaján belül lavíroz. A független videómunkákat is beleértve.
Vajon mi az oka, hogy ez a rétegműfaj, melynek amúgy vannak rajongói hazánkban is, nem hódít?
Talán mert nincs rá pénz. A horror rétegfilm. Ha nincs elég néző - márpedig egy tízmilliós ország nem számít nagy piacnak - üzleti szempontból értelmetlen foglalkozni vele. Mivel Európa közepén vagyunk, egyedi kultúrával, saját szájízzel, még a környező piacra sem tudnánk betörni, nemhogy a világ távolabbi pontjain.
Gondolom ez az egyik ok.
A másik pedig... :)
A magyar mentalitás olyan "negatív", hogy már nem is készítünk ilyen témában filmet. Minek nekünk horror, ha az életünk mindennapjaiban azt érezzük, hogy benne vagyunk egyben.
Nekünk a szar sem elég keserű!
Két dolog jutott eszembe a közel két órás film megtekintése után. A tartalmon kívül ezekről szólnék.
