Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)

Rosszcsont Milo! - Bad Milo! (2013)

Rendezte: Jacob Vaughan

A film Mafab adatlapja: Bad Milo! (2013)

It's Coming Out This Fall - Még egy szójátékra is futotta a poszteren.

Megtekintés: Hát persze, hogy megnézek egy filmet, amelyben a címszereplőt úgy hívják, mint egyik legjobb barátomat! Igaz, itt leszarozzák...

Más kérdés, hogy mennyire leszek csalódott a film végére. Itt annyira nem voltam az. Gyakorlatilag a film első húsz percén kell túltennünk magunkat, hiszen maga a történet leginkább a keleti kultúra horror gyöngyszemeit idézi fel, hiszen ott szokás a test mindenféle torzulásait és a lélek manifesztációit eleven formában megjelentetni. Oké, a nyugat is szokott próbálkozni hasonló mozikkal - "Mély harapás - Teeth (2007)" amelyben egy vagina tiltakozik véresen az aktus ellen - ettől függetlenül, a keleti népek, akiktől megszoktuk a csápos, belsőséges, vérben tocsogó, manifesztálódó teremtményeket. Inkább. Ha elfogadóak vagyunk a vágott-szemű világ vágatlan és perverz látásmódjával, akkor a Bad Milo is bőven bele fog férni abba a kategóriába, amelyik csak karistolja az ingerküszöbünket.

A Bad Milo ha nem komédiaként tekintünk rá, akkor simán elmehetne egy korai David Cronenberg filmnek, hiszen az ember frusztrációit és haragját magába tömörítő és valóságossá materializálódó végbél-lény története leginkább a korai Cronenberg víziókra emlékeztet. Csak a kanadai rendező nagyon kevés humort épít a cselekménybe. Vaughan azonban igyekszik kicsit a komédián belül lavírozni, hiszen a nyugati közönség nehezen dolgozza fel a belsőségeket, ha az nem párosul altesti humorral. Ez a film meg, ugye, eredendően nem nagyon tud mással párosulni, de ezt ne vegyétek bél-sárdobálásnak tőlem.

Ilyen reklámmal aki komolyan veszi a filmet...

Tökéletesen megértem, ha neked nem fog tetszeni a film. Én sem azt a részét kedveltem benne, amikor Milo dolga végezve visszatért barlangjába vagy épp előtört onnan, mert azt nem is tudta megfelelően szemléltetni a mozi - semmilyen maszkmesteri munkát nem használnak a végbélnyílás használatára, ezzel kicsit visszafogva persze a totális őrületet - így azt inkább kellően könnyeden kezelik. Ennek ellenére fröcskölő fekália és vér maradt elég a végtermékben. Egy biztos; józanul nem egy térdcsapkodós szórakozás a film. Ha pszichológiai tanulmányainkat kívánjuk szélesíteni a belső én/lény témakőrben, akkor is inkább egy filozófiai vagy pszichológiai könyvet tanácsolnék. Valójában nem tudom, ki lehet a célközönség, hiszen, aki kicsit is távolságtartó a bennünk lezajló kémiai folyamatok bárminemű ábrázolása iránt, annak felejtős ez az egész gyomorforgató kalandozás.

Vaughan nem egy termékeny rendező. Húsz év alatt öt saját direktori kredit nem mondható termékenységnek. Ebből az utolsó ez a piece of shit. Értem benne a drámát és nem érzem benne a bűzt, szerencsére. (Ha lesz valaha mindennapi használatos szagos filmnézési lehetőség, a Bad Milo biztos, hogy csak a perverzek szórakozása lesz...) Amiért végül rászántam a másfél órát, az a színészi játék, amelyet főleg a végbél-kapus jelenetek miatt kellett látnom. A főszereplő, Duncan-t alakító Ken Marino, minden megtesz, hogy hiteles legyen egy farpofa tágításos fiatalember szerepében. Mondjuk, nem tudom, színészileg, hogyan lehet felkészülni egy ilyen szerepre. Sem lelkileg, sem fizikailag. Eléggé foglalkoztatott színész és kellő vígjáték szerep után csuklóból hozza a kissé elnyomott, enyhén tutyi-mutyi főhőst, aki végül meghajol a lélek akarata előtt és hagyja, hogy beteljesedjen a sorsa.
Aki miatt végül mégis maradtam, az Peter Stormare pszichiáter alakítása. Bár, mostanában eléggé alul értékelt produkciókban látható az öregedő színész, a Bad Milo-ban sikerült ismét megmutatnia, hogy van benne tehetség és irónia, hogy bármilyen szarságot tökéletesen megoldjon.

Mondja azt valaki, hogy a színészet egyszerű.

A filmről nem mondanám, hogy egyértelmű lopása a nyolcvanas évek egyik sikeres horrorfilm sorozatának, a "Basket Case (1982)", de, hogy erős a hasonlóság a történetek között, az letagadhatatlan. Ott annyi a különbség, hogy a főszereplő eldeformálódott sziámi ikertestvére gyilkol. Egy másik előképe a mozinak a már párhuzamba állított David Cronenberg horror, a "Porontyok - The Brood (1979)" amelyben szintén a főszereplő érzései, azon belül a haragja manifesztálódik testet öltött kisemberek formájában, akik azután vérengző csoportként teszik el láb alól, aki a főhősnőt veszélyezteti vagy akadályozza. Ott azonban sokkal tudományosabb a magyarázat, nem ilyen alpári/altesti.
A fényképezés korrekt, a zene simulékony. Kicsit több ötlettel és abszurdabb humorral igazi kult film lehetett volna a Bad Milo, de sejtésem szerint nem lesz masszív rajongó tábora, hacsak az a kis közösség nem talál egymásra. Nem azért, mert nem lehet megkedvelni a filmet, hanem mert ahhoz, hogy később emlékezzünk rá, az alapötleten kívül azért még kellett volna valami pluszt nyújtania. Sajnos, a forgatókönyv eléggé laposka, néhol logikátlan is. (Pl. a film elején arcsérült orvos vonala egy, az egyben elfelejtődik, pedig azért hasonló esetben elvárható lenne egy alapos nyomozás az ügyben, hogy a páciens valaga vajon mi módon szabdalta cafatokra az éppen rajta végbél trükköző tükrözést végrehajtó orvos fizimiskáját?)

A babákat főleg kézi bábozás útján oldották meg, az arcos jelenetekhez - ahol arcmimika és pislogás van - pedig megfelelő mimikát imitáló robotot építettek.

50%

Szeretnéd látni, mert addig nem hiszed el?
B A D  M I L O (Az oldalon sok egyéb remekséget is találsz!)

Gymkata - Gymkata (1985)

Gymkata - Gymkata (1985)

Rendezte: Robert Clouse

A film Mafab adatlapja: Gymkata (1985)

Megtekintés: Amikor a videó korszakban minden vackot megnéztünk, ami az USÁ-ból jött, akkor a film előkelő helyen végzett a titkos örömök listán. Mostanra csúnyán megkopott.

Emlékszem – legalábbis felsejlik – első találkozásom ezzel a filmmel. Gymkata. Egy közeli ismerős, talán anyám egyik udvarlója, hívta fel rá figyelmemet. Akkoriban, még alcímeket csaptak a narrátoros filmekhez, melyek néha, a monoton magyar fordítás alatt nem biztos, hogy anyanyelvükön szólaltak meg. Gymkata. Amennyire emlékszem, ezt német változatban láttam, amin egyenletes vajrétegként terült végig egy érzelemmentes narráció. Hú!
Tizenéves gyerekként ez a film volt maga az akció tótumfaktum.

Adva volt egy enyhén Luke Skywalker figura, mellé egy keleti Leia hercegnő, és a film végi szerelmes összeborulás lehetősége, mert ez a kettő, jelen esetünkben, nem egy alom kutyakölyke volt.
Volt néhány mellékszereplő, egy túlélőtúra, kis nindzsa beütés, sportosság és verekedés.
Nem emlékszem már, miről szólt a film drámai cselekménye, csak az érzésre, amely a megtekintése közben elhatalmasodott rajtam: woá!

A férfi főszereplő akrobatikus volt, fogjuk rá, hogy szerethető. Nem mondanám, hogy verekedett, mint Jackie Chan, de a jó hangkeverésnek köszönhetően, úgy tűnt, odateszi a rúgásokat és pofonokat, rendesen. Azután a videónak leáldozott. A készülékek egymás után bemondták az unalmast. A kazetta gyűjtemények úgy lettek az enyészeté, hogy az ember fel sem tudja idézni, mikor vált meg az adathordozók garmadájától. Kámforrá vált a több száz tokba csúsztatott műanyag téglalap. A fiatalként bálványozott filmek pedig az agyunk vetítőtermében éltek tovább, halványan pislákoló mozaiktöredékekként.

Gymkata.
Mit emlékeztem rá tíz évvel később. De mégis…
Megmaradt, hogy tetszett, hogy a zenéje egészen kiváló. Hogy a főszereplő – Kurt Thomas – erőlködés nélkül, behajlított karral mászott végig vízszintes kötélen és láb segítség nélkül a függőlegesen. Megmaradt az alcím kínálta bolondok városa. Ahol az emberek mind gyilkosok, bolondok, elfajzott korcsok, akik hömpölygő masszaként rohanják le az idegent és ezért könyörtelenül le kell törni őket, akár a kukoricaszárat. Szinte már horrorba illő a kis falu. Ki itt belépsz… nem lépsz ki többé!

Gymkata. Youtube. Full movie.
Igen. A technikának köszönhetően már nem kell a kis dobozt egy nagyobba betolnom vacsoraként, hogy azután a szalag forgásával megjelenjen a varázslat a tévé képernyőjén. Néhány klikk és a mozi – igaz, videóhoz hasonlóan elhasznált minőségben – pereg a monitoron. A valamikori varázslat elvesztette rejtélyességét. A megtekintett film pedig felnőtt fejjel annak látszott, ami.
Olcsó és bugyuta akciófilmnek, melyet az ember megnéz és nyugodtan elfelejthet. A rossz elbukik, a jó győz. Kurt Thomas a tehetséges sportoló tehetségtelen színésszé avanzsált. Még két felejthetőbb alkotásban vett részt, majd másfelé orientálódott. A film egyetlen híresség Richard Norton, aki a rossz-fiúként férgeskedett. Norton a Gymkata után már bebiztosította helyét az akció műfajban, hiszen következő filmjében társai olyan nevek, mint a megkerülhetetlen Jackie Chan és a szó szerint nehezen megkerülhető Sammo Hung Kam-Bo. Nem meglepő nagyon, hiszen utánajárva kiderül, hogy Norton a Gymkata előtt azért feltűnt Chuck Norris több mozijában. Soha rosszabb kezdést.
Érdekességek:
Gymkata – a gimnasztika és a karate harcművészet összevonásából született szó.
A film eredeti poszterén a főhős nindzsákkal harcol. ez szép, csak a filmben nincsenek nindzsák. Az érdeklődést azért felkeltette a film iránt.
Clouse azért ennél sokkal "komolyabb" akció filmeket is készített. A történet viszont izgalmas, csupán a megvalósítás lett mára paródia jellegű.

50% (Akkor adtam volna rá nyolcvanat is… de jó, hogy közben öregedtem kicsit.)

A cikk a korábbi jerrycomovie.com-ról lett átemelve.

Ha esetleg nosztalgiáznál, itt megteheted: G Y M K A T A

Takarodó - Taps (1981)

Takarodó - Taps (1981)

Rendezte: Harold Becker

A film Mafab adatlapja: Taps (1981)

Megtekintés: Film a kitartásról, bajtársiasságról, a fiatal Tom Cruise-zal, amikor még nem róla szólt a film.

Ezzel együtt is, Tom Cruise, második mozifilmjében, csuklóból hozza az ütni való karaktert, habár, ha pszichológiailag a mélyére ásunk, a motivációi ha nem is érthetőek, de viszonylag elfogadhatóak. Becker az a rendező, akinek több filmjét is láttam ám azoknak a stílusa - vagy annak hiánya miatt? - nem nagyon kívántam azokat többször visszanézni. Az imdb oldalán kiemelt négy filmjét pl. mind láttam és egyik sem lett kedvencem. Méltatni így nehéz lesz.

A film elmesél egy lehetőséget, hogy fiatal emberek végül miért ragadtathatják arra magukat, hogy egy épület magas pontjáról emberekre kezdjenek lőni.  Tudom, ez így elég szimpla kijelentés a filmmel kapcsolatban, ami azért ennél jóval mélyebb.
141 év után a Bunker Hill.-i katonai akadémiát a fenntartói be kívánják zárni. A döntést a jelenlegi katonai vezető, Harlan Bache tábornok (George C. Scott) ellenzi, viszont nincs hatalma az események felett és egy szerencsétlen véletlen és halálos áldozattal járó baleset miatt félre is állítják. A frissen kinevezett kadét-őrnagy, Brian (Timothy Hutton), aki bálványozza feljebbvalóját és mentorát, hitében meginogva olyan lépésre ragadtatja magát, amellyel felébreszti az amerikai civil életet, hiszen amit tesznek, az egy valós veszélyre hívja fel a figyelmet: Mi történik akkor, ha egy csapatnyi, megfelelően irányított fiatal fegyverhez jut és passzív vagy akár aktív erőszakkal igyekszik érvényt szerezni bizonyos elképzeléseinek.

Egyrészt, gondolhatjuk, hogy melléjük állunk, hiszen többnyire szimpatikus fiatalokról van szó, de ne felejtsük el azt, hogy egy rossz elképzelés miatt milyen gyorsan felfordulhat a biztonságba vetett hitünk, főleg, ha olyanoktól kell tartanunk, akiknek elvileg, feladata az lenne, - jelen esetben persze miután kikerültek az akadémia falai közül - hogy megvédjék az amerikai civil lakosságot akár idegen vagy belső ellenségtől. Mi van akkor, ha kellő motiváció és fegyelmi hatás híján ezek a fiatalok nem megfelelő "ellenséget" választanak maguknak?
Végignézve a filmet nem véletlen, ha eszedbe jut egy későbbi, erős akciófilm. A Takarodó története kezdetben ugyan nem, de a második szakaszra eléggé emlékeztet "A szikla - The Rock (1996) című akcióorgia alapötletére, csak ott kiképzett elit katonákról van szó, bár a céljuk ugyanaz, csak véresebb elszántsággal: elérni valami olyasmit, amit etikailag és erkölcsileg támogatni illenék. Ehhez képest a Takarodó ifjai persze apró kis anarchisták, saját érdekeikkel, de az alapötlet hasonló. És akár a "Sziklában", végül itt is lesznek, akik a nyílt erőszakot választják, megtagadva a parancsot, engedve saját érdekeiknek, ami elvileg megkülönböztetné a katonát a civiltől és végül itt is kard által vesznek el azok, akik kardot ragadnak. Közben pedig két órán keresztül építik azt a hidat, amely végül, akárcsak a Kwai folyón átemelt készség, összeomlik, maga alá temetve néhány tiltakozót.
Brian sötét és világos oldalát a barátai jelképezik, aki végig kitartanak mellette, más megfontolásból. Az egyik a vérmes David (Tom Cruise) a másik a nyugodtabb habitusú Alex (Sean Penn).

Amikor a fiúnak elgurul a gyógyszere.

A Takarodó mind Cruise, mind Hutton második mozis megmérettetése (Penn-nek az első!). Hutton már első mozis szerepével kitűnt szakmailag, de tudjuk, hogy kettejük közül végül ki lett a sikeresebb. Ha ma rákeresel a filmre, akkor a fényképek alapján egyértelműen egy korai Tom Cruise zsengének tűnik a film, holott az abszolút főszereplő Hutton. Sean Penn meg alig kerül szóba. (Ha csak a címet írod be...)
Ronny Cox eredetileg Brian apjának viszonylag kisebb szerepét kapta volna, végül az a katona lett, akinek a feladata, hogy véget vessen a kínos és veszélyes helyzetnek. Cox-ot egyébként film-mániákusok a Schwarzenegger féle Total Recall-ból és a Robotzsaru első részéből ismerhetik. (Vagy a Gyilkos túrából és a Beverly Hills-i zsaru sorozatból.) A kadétok közül sokan nem futottak be nagyobb karriert, viszont két fiú ma már viszonylag ismert televíziós személyiséggé nőtte ki magát.
Az egyikük titkos kedvenc, a Kaliforgia kopasz menedzsere, Evan Handler, a másik pedig a fekete sorozatszínész, Giancarlo Esposito.
A színészek intenzív, negyvenöt napos katonai kiképzést kaptak, kivétel Cruise, aki akkor kezdte érezni, hogy akár sztár is lehet a továbbiakban és a karaktere önfejű kívülállósságát hangsúlyozandó, inkább egy hotelban vett ki szobát a forgatás előtt és ideje alatt, mintsem a többi színésszel lakjon együtt egy erre a célra kialakított táborban. Ennek ellenére igyekezett maximálisan elsajátítani a katonák viselkedését, főleg a díszszemlés jelenetek miatt.
A filmben látható színészeket több ezer jelentkezőből választották ki. Cruise filmográfiájában David a kevés negatív karakterek egyike. A jelenet, amelyikben a végén az ablakból lő a tömegre és visszaszól Hutton-nak, aki azért jön, hogy egyszerre megfékezze és megvédje, a film egyik emblematikus jelenete.
David karaktere olyan fiataloknak is emléket állít, akik az amerikai történelem során megmagyarázhatatlan erőszakos tetteket követtek el a közösség ellen, mint pl. az egyetemisták, akik lövöldözni kezdenek az iskolatársaikra, hogy vélt vagy valós sérelmeikért elégtételt vegyenek.

A film két óra alatt építi fel az ostromállapot és végső leszámolás történetét, közben hagyva időt, hogy megismerjük a szituáció pszichológiáját és, hogy hogyan is igyekszik a hatóság kezelni ezt a kényes szituációt, kezdve az alkudozástól egészen a zsarolásig és a szülők felhasználásáig. Ennek ellenére, mivel a filmben látható mikróközösség életét kevés ember ismerheti meg belülről, végig érezhető egyfajta távolságtartás, ami nehezíti a szereplőkkel az azonosulást, még annak ellenére is, ha céljaikat világosan értjük. A mondanivaló ellenére vagy épp annak durvasága miatt a "Takarodó" nem lett annyira ismert mozi - én csak most láttam, igaz, nem magamhoz mértem, hanem, hogy mennyi mindent találtam róla a keresgélés közben.

Azért is roppant nehéz erkölcsileg "felmenteni" vagy épp a szereplők mellé állni, mert a sok karakter mellett elsikkad, hogy a forgatókönyv jobban bemutassa őket. David-ről pl. alig tudunk meg valamit, azon kívül, hogy végig eléggé ellenséges Alex-szel és ő a legforróbb fejű fickó a csapatból, pedig az ő motivációi lennének a mozi kimenetele miatt a legfontosabbak. Talán Hutton esetében is belefért volna még némi karakterépítés, habár, vele próbálkoztak a forgatókönyvírók. Pl. amikor láthatjuk, hogy mentorának filmfelvételét nézi homályos szemekkel.

65%

Ha látni szeretnéd: T A K A R O D Ó