Rejtezők - Hidden (2015)

Rejtezők - Hidden (2015)

Rendezte: Matt Duffer, Ross Duffer

A film Mafab adatlapja: Hidden (2015)

A mozi posztere nem olyan titokzatos?

Megtekintés: Közel ötven percet kell kibírnod, hogy kapj egy olyan WTF pillanatot, ami teljesen felülírja, amit korábban sejteni vagy tudni véltél.

Az egyetlen oka, amiért a film nem nagyon fér bele a többször nézős kategóriába, hogy a poén lelövése után már nem tud sok újat mondani magáról. A képi világ rendkívül sötét - a flashback-eket leszámítva - ezért, ha kicsit fáradtan kezdesz bele, munka után, hajnalban, van rá esély, hogy a monoton történetvezetésnek köszönhetően feladod a filmet már az első fél órában. Akkor azonban kihagyod magát a csattanót, ami miatt egyszer mindenképp érdemes rászánni a filmre az időt. Nem szpojlereznék többet.

A fényképezés koherens, szép és sötét. A széles vásznú változat mozi élmény nyújt, még úgy is, hogy szinte végig egy kamaradarabot látunk. Mikor kezd kinyílni a történet és a visszaemlékezéseknek köszönhetően a néző megkapja a megoldást, addigra kicsit szélesedik a film eszköztára, bár, hiába, hiszen, alig percek vannak hátra. Az egyetlen, ami indokolja az időben ugrálós elmesélést, hogy ha lineárisan látnánk az elejétől az eseményeket, akkor a csattanó természetesen nem működne és talán a néző a nem "megfelelő" oldalért szorítana.

A színészi játék erős, megfelelő. Mivel főszereplőink a játékidő nagyját lefedik, szükség is volt markánsan jól teljesítő színészekre. Rajtuk múlik minden. Ha hiteltelenek, az első negyedórában elvérzik a mozi.

A Duffer fivérek kezdenek befutni rendezőként. Az érdekes és kezdetben misztikus Waynward Pines sorozattal már bizonyítottak. Ezzel a filmmel talán szintet léptek. Jól adagolják az információt és feszültséget. Nagyon keveset mutatnak, de ez nem zavaró, kivétel, ha a nap besüt a képernyőre, mert az nagyon sokat ront, hogy egyes részleteket kivegyünk az éjszakai jelenetekből. Van még hova fejlődni, ám első nagyfilmnek tisztességes munka.

Történet:

Ray (Alexander Skarsgård) és felesége, Claire (Andrea Riseborough) kislányukkal a föld alá kényszerülnek, miután valamilyen katasztrófa következtében városuk az enyészetté lesz. Két fontos teendőjük, hogy kirekesszék a titokzatos támadóikat, akik a sötétben rejtőznek a romok között és szüntelen fenyegetést jelentenek a család számára, a másik, hogy kislányukat, Zoe-t (Emily Alyn Lind) felneveljék az embertelen körülmények dacára is. Háromszáz napja bujkálnak a föld alatt, az öreg iskolaudvar alá telepített bunkerben, ahol szerencséjükre hosszú időre elég élelmiszer készlet van felhalmozva. Gondos beosztással még talán elég sokáig lent bírnak maradni, védve a külvilágból fenyegető veszélytől, ha rendszeres időközönként nem akarna az ismeretlen támadó horda bejutni hozzájuk, hogy ki tudja, mit tegyenek velük.
Ray és Claire sokat tesz azért, hogy Zoe művelt lánnyá cseperedjen, egészen addig a napig, míg végül engednek a láncok, reped a fém és az idegen fenyegetés elözönli bunkerüket.
Akkor már csak a menekülés marad.

A képi világ komolyan megterhelő a nézőnek. Csak teljes sötétben lehet igazán élvezni.

Ha ennyire profán lenne a történet, nem lenne kritikai sikere, csupán egy lenne a tucatnyi hasonló, horrorba hajló kamaradarab közül, melyben kevesen, elzárva remegnek a túlélésért. Lásd még pl. Hasadás - The Divide (2011) vagy A kihalás szélén - Extinction (2015) szintén egy kislánnyal, akit ketten is igyekeznek megmenteni az életük árán.

A film nem rossz, azonban a gyakorlatilag egy csattanós forgatókönyv miatt nem lehet túlértékelni.
60% és nem lesz a kedvenced.

Ha szeretnéd megtekinteni, itt keresd: Rejtezők - Hidden (2015)

Bulvár: Tóth Gabi, mint Kovács Kati

Bulvár: Tóth Gabi, mint Kovács Kati

Kiragadott pillanat a produkcióból. (Tóth Gabi, 2015)

Nem szoktam nézni nagyon a tévét, főleg, a kereskedelmi műsorokat, amelyben sztárok, celebek, ismerős emberkék produkálják magukat hakni versenyeken, hogy végül győzzön közülük valaki és együtt örömködjenek. Nem azért, mert elítélem a műfajt, hanem mert van, ami jobban megmozgatja a figyelmemet.
Most is csak azért írok valamit, mert ha nem dolgozom vasárnap és kolléganőm nem kapcsolja át a tévét zenecsatornáról egy másik, zenés műsorra, lemaradok egy még számomra is értékes produkcióról.

Kovács Kati az eredeti felvételen, fent:

A "Sztárban sztár" koncepciója, hogy egy tucatnyi média területén ismert figura énekel a színpadon, más, ismertebb sztárok "bőrébe" bújva. Ez néha sikeres átlényegülés - főleg, ha a producerek és zenei szerkesztők igazán megfelelő előadót párosítanak az elénekelendő zenéhez - máskor kínos ripacskodás is lehet.
Tegnap este azonban, a Tóth Gabi nevű, nálunk igen sikeres női előadó, megidézte a hetvenes évek szexszimbólumát a színpadon, Kovács Katit.
Habár a szám előtt látható felvezető videóban Gabi arról győzköd minket, mennyire nehéz Kovács Kati hangját és előadásmódját interpretálni, azért a végső produkciója elképesztően hiteles lett és csupán annyi az eltérés hangi adottságai és Kovács Katié közt, hogy nem ugyanaz a két torok munkáját halljuk, ami evidens. Mégis, Gabi olyan ügyesen dolgozott ebben a dalban, annyi energiát és tehetséget fektetett bele - plusz a stylelistok, fodrász, kozmetikus - hogy a színpadon szinte 100%-os hitelességgel keltette életre a régi legendás énekesnőt, pedig az még bőven él!


Amikor a dalnak vége lett, arra gondoltam, hogy simán megérne egy egész estés életrajzi filmet Kovács Kati, a tinik bálványa, aki legalább negyven évig töretlen sikerrel dolgozott énekes előadóművészként és, hogy Tóth Gabi tökéletes megformálója lehetne a vásznon.

1966, Kovács Kati

Egy jó forgatókönyvvel, tehetséges rendezővel mindjárt több célközönsége is lehetne a filmnek: Nyugdíjasok, akik együtt nőttek fel Kovács Katival és a mostani fiatal generáció, aki viszont kedveli Tóth Gabi zenei tevékenységét.

Ha már bírálnom kell, kívülállóként annyit tudnék felhozni a produkció ellen, hogy talán túl testhezálló feladat volt Gabinak a rekedtes hangú énekesnőnk megszemélyesítése, hiába említik, hogy nehéz hangválasztás. Ki merem jelenteni, hogy azért ez közelebb állt hozzá, mint Varga Győzőhöz pl. Scatman nyelvtörő dallamvilága.
De az én anyámat!

Nem kedvelem Tóth Gabi-t, mint produktumot. Ez az én bajom, nehezen is elemezném ki, miért. Egyszerűen, nem a fülemnek való a hangja a zenéi - néhány kivételtől eltekintve. Sosem mennék koncertjére, gondolom most, és hirtelen egyetlen dalát sem tudnám eldúdolni, viszont...
...mostantól tisztelem, mert számomra is érdekeset mutatott, olyasmit, amit nagyon ritkán látok abban a zenei dömpingben, amit ránk zúdítanak a mohó kereskedelmi televíziók.
Le a kalappal, Tóth Gabi és köszönöm ezt a kellemes és tökéletes múltidézést!

Tóth Gabi, a tökéletes alteregó, lent:

A feltöltött videó minőségéért elnézést kérek. Sajnos, hirtelen nem tudtam jobbat szerezni. Felnagyítva a kép erősen pixeles lehet.

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Ne várd a csodát! - Miracle Mile (1988)

Rendezte: Steve De Jarnatt

A film Mafab adatlapja: Miracle Mile (1988)

Három poszterváltozat

Megtekintés: Valamikor ez egy izgalmas kis film lehetett, mostanra azonban egy bugyuta abszurdum.

A film a romantikus komédiából a végére átcsap egy filmdrámába, amelyben épp elfért egy nagyon kevés akció is. A nyolcvanas évek végére, mikor begyűrűzött hozzánk a videó láz, tucatnyi blőd amerikai akció filmet néztünk végig, amikre nem is emlékszünk. Ez a darab nem volt benne, pedig megkockáztatom, ha gyerekként látom, akkor egy enyhe nosztalgiát éreznék a történet iránt, amely Amerika utolsó óráit meséli el, egy szemszögből.

Igen, a film gyakorlatilag az utolsó órákat eleveníti fel egy szerelem közeli állapotba került fiatalember szemén keresztül. Harry Washello (Anthony Edwards, a későbbi Vészhelyzetes Green doki) belebotlik egy fiatal pincérnőbe, aki iránt olthatatlan szerelemre gyullad. Az esti randit önhibáján kívül lekési és amikor az étterem mellől fel kívánja hívni a kis hölgyet, hogy kiengesztelje a késéséért, véletlenül hozzá fut be egy téves hívás, amely meggyőzi őt arról, hogy Amerikai vétlen rakétatámadást indított az oroszok ellen és a válaszcsapás hetven perc múlva esedékes és letarolja a nagyobb városokat, köztük Los Angeles-t, ahol szereplőink ténferegnek.

A film kezdetben kedvesen bohókás, míg végül, ahogy fogy az idő, mind szürreálisabb kalandozásokhoz vezet. Harry ugyan végül sikeresen teljesíti magán-küldetését, ám nem igazán sikerül úgy, ahogy eltervezte. Ettől még szerelmesével lehet örökre...

A nyolcvanas években, a hidegháború és atomfenyegetés után a fajsúlyos drámákat a nyolcvanas években felváltották a diszkó fényű, giccses akció sci-fik és fantasy kalandozások. A videónak térhódításának köszönhetően mód volt rá, hogy a mozi után hazavigyük a filmeket és ez váratlanul nagyon sok, korábban leforgatásra érdemtelen mű előtt megnyitotta a kaput, hiszen, amire nem biztos, hogy beülnek a moziba, azt még mindig hazavihetik a hétvégére.

Ennek köszönhetően rogyásig rakták a polcokat olcsón forgatott bugyuta filmekkel, melyekből néha ilyen-olyan környezetben kult mozi lett. Vagy, mert a főszereplője később karriert csinált és az adott filmet igyekezett megtagadni, vagy mert a témája volt éppen divatos, esetleg a zeneszerző munkája állította a középpontba a művet, vagy csak a kereskedelmi televíziózás kapta vállára a darabot.

A "Ne várd a csodát!" eredetileg a Homályzóna mozifilm egyik szegmense lett volna, pozitívabb befejezéssel, míg végül a játékidő miatt húzni kellett a forgatókönyvből és kimaradt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a produkció gyakorlatilag az ötlettől a bemutatásig, nyolc egész évig alakult, formálódott. Végül két hónap alatt leforgatták!
Ebben a mozifilmben debütált Peter Berg, aki később olyan filmeket rendezett, mint A királyság vagy a Csatahajó.

Peter Berg abszolút cameo szintű megjelenése, mielőtt ismert rendező lett volna.

A film végig nehezen vehető komolyan, ezért majdnem az utolsó percekig kétséges, hogy megtörténik-e, amiről szó van benne.
Lehetett volna az egész egy álomfilm is, ami arról szól, Harry valójában mennyire fél a kialakuló kapcsolattól, hiszen kinek ne lett volna rémálma, mikor még csak ismerkedési fázisban voltunk életünk szerelmével. Főleg arról álmodva, hogy esetleg elveszítjük.
A film ezt az elegáns és profán befejezést nem játssza meg, így be kell érnünk a vásznon látott, depressziós befejezéssel.
A "Tangerine Dream" készítette hozzá a zenét és ugyan eredeti lemezen is birtoklom, nem ez a formáció legütősebb filmzenéje. Sőt. Valójában belegondolva, nem is értem a hype-ot, ami a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult az együttes körül. Egyedül talán a Tűzgyújtó zenéje volt az, amit élvezettel hallgatok meg tőlük azóta is. A csapat 71-től már részt vett filmzenei munkákban 2001-ig, hogy közel 15 év kihagyás után összedobjanak egy videójáték zenét a Grand Theft Auto V.-höz.

Ha a filmet párhuzamba akarnám valamelyik filmmel állítani, akkor hirtelen a "Lidérces órák - After Hours (1985) jut eszembe, ami hasonlóan egy éjszakát mutat be, férfi a főszereplő, egy nőt igyekszik megszerezni, közben túlélni. Csak annak pozitívabb a lecsengése. Nem lepődnék meg, ha a film hatott volna a rendezőre is, még annak ellenére is, hogy eredetileg már 1980-tól épült a történet.

Ha szeretnéd látni ezt a poszt-apokaliptikus jövőkép előtti percekben játszódó vizuális baromkodást: Töltsd le a filmet innen!

50%