2015. február 17., kedd

Novella: Érte sírni

Érte sírni


A takarítónő a pultban csörömpölt. A fiú szinte nem is hallotta. A pultnál ült, maga elé bámult, de nem látott semmit. Elmerült a tegnapban. Hajnali négy volt. Tegnap péntek, ma már szombat.
Egy nap telt el azóta, hogy Gréti elmondta, amit akart és amit a fiú nem szeretett volna hallani.
Péntek délután egy kávézóban ültek. Előttük egy hamutartó, két pohár üdítő és egy tejeskávé. A tejeskávé kihűlt, az üdítőben elolvadt a jég a beszélgetés végére. Elfogyott egy csomag cigaretta is.
- Azt szeretném mondani, hogy úgy néz ki, összejöttünk a Gáborral. Tetszik nekem. Olyan fiú, akire vágytam. Tudod, sportol, már nem akar bulizgatni és tényleg úgy érzem, lehet belőlünk valami.
A fiú keserű ízt érzett a szájában. Ő akart Gábor lenni. Nem szó szerint, persze, de pár hónapja, mióta együtt koptatták a padokat a téren és kétnaponta összejöttek beszélgetni, inni, komolyan érezte, megtalálta az igaziját.
A lány nem biztatta. Sőt. Igyekezett meggyőzni róla, megértetni vele, hogy bár nagyon kedveli, nem tudja vele elképzelni a közös jövőt. Ezt mondta, amikor józanok voltak, amikor kicsit berúgtak, amikor elszívták a füvet, vagy miután pettingeltek a lány lakásán.
A fiú most némán nézte a lány arcát, amely boldogságtól ragyogott.
Összeszedte magát, hogy az övén ne könyököljön ki a keserű csalódottság.
- Most úgy érzem, szeretem! – közölte vele a lány.
- Akkor most szerintem már nem fogunk annyit találkozni. – mondta a fiú. Ez egyszerre volt találgatás és egy kérés. Furcsán hangzott, de ez járt a fejében. A lánynak barátja lett, ezért inkább vele kell, hogy töltse az időt.
A fiú azt akarta, hogy Gréti boldog legyen, még akkor is, ha ő közben nem lesz az. Hogyan is lehetne. Egy világ omlott össze benne, amolyan közhelyszerűen. Belekortyolt a hideg kávéba. Nem ízlett neki, de lenyelte, akár a tehetetlen keserűségét.
Még egy órát beszélgettek mindenféléről. Főleg a lány álmairól, amikkel a jövőbe tekintett. Mikor elváltak, megpuszilta az arcát. Közel a szája csücskéhez, amit alig egy hete még csókolt.
Most szombat hajnal volt. A munkának vége, kollégái hazamentek. Ő maradt ma, hogy bevárja a takarítónőt és a reggeli váltást.
Előtte egy könyv hevert, becsukva, félretolva. Próbálta olvasni, de nem kötötte le. Egyszerűen átfutott a sorok felett, anélkül, hogy bármit értett volna belőle. Hiába a kedvenc írójának új könyve. Van, ami fontosabb…
A takarítónő egy óra múlva végzett. Elköszönt, némi dörmögés után. Mindig volt miért elégedetlenkednie. A fiúnak nem volt hozzá türelme, így inkább úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt.
Amikor egyedül maradt bezárta az üzlet ajtaját. Leült az egyik asztalhoz, amelyet már letörölt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott – ezek az asztalok nem kényelmes pihenésre lettek kitalálva, csak, hogy a fenekükön tartsák az iszogatókat – és a lányra gondolt.
Elképzelte maga elé az arcát. Az édes arcát.
Azután amiket a lány a barátjáról mondott.
Az első könnycsepp olyan némán érkezett, és olyan lassan csorgott le az arcán, akár az első hó.
Nem törölte le.
Válla megremegett és kitört belőle a sírás.
Siratta magát, az elveszett jövőt és a csodálatos napokat, amelyekből soha többé nem lesz már.
- Én… talán nem… érdemlem meg a… boldogságot? – sírt az üres terem neszező csendjébe. – Miért nem lehetek… én is boldog?
Nem tudta hirtelen, saját magát siratja-e, vagy a világot. Magát nem akarta, mert egoizmusnak érezte volna. Annak ellenére, hogy csalódott, azt akarta, hogy a lány élete sínre kerüljön, boldog legyen.
Hülyeség, de így érezte.
Lassan megnyugodott, letörölte az arcát.
A terem végében állt egy falitükör. Odacsoszogott, akár egy öregember. Kicsit megrázta magát, kívül és belül is.
A fásultan visszabámuló tükörképére mosolygott. Erőtlen mosoly volt, de többre nem futotta hajnalban.
- Hát akkor, azt hiszem, isten veled!

Még hosszú hónapokig tartott, mire végül elengedte a szép emlékeket.
Élete végéig szerette Grétit és egy apró fészket csinált neki a szívében, ahol jól megfért az mellett a lány mellett, akit első szerelmének hívott, és az mellett a lány mellett is, akit a hajnali sírás után ismert meg fél évvel, majd elvett feleségül.
Többé nem sírt Grétiért. Csak egyszer, akkor, ott és egyedül.

Próza-vers: Levéltetvek

Levéltetvek


- Szerinted arra van valami? - kérdezte Tesó és arra mutatott.
- Nem tudom. Mit látsz?
- Arra? Semmit. Ezért kérdezem…
Kicsit hátradőltem a padon, hogy szemébe nézzek. Talán csak meglöttyent az agya.
- Ne kérdezz hülyeséget. Rágd a levelet. - szóltam, mert nekünk enni kell.
- De Bratyó, néha figyelnem kell a világra is.
- Világ? Figyelni? Micsoda nagy szavakat használsz! Kitől hallod ezeket? - kérdeztem és rágtam a levelet.
- Húgitól. Mellette, arra - és mutatta - egy érdeklődő eszik. az beszéli fejét tele, vele.
- az a tetű ha fene fenét eszik is, ne beszélje neki fejét tele, ha lehet. különben elmehet. Lótetűk vagyunk, nem olyan élőlények, mint akik… nem a fákon élnek!
- De nem gondoltál arra…?
- Nem! Én csak rágok. Néha vándorolok, mert befásul a nyelv, a torok, ha a gyomor korog és egy Ízt tolok.
- Tudod, vágyhatnánk többre!
- Húgit küldd le!
Húgi, aki amarra evett, mély levegőt vett és felém- pár, - bár nem a legjobb szó rá, - lépést tett. A lótetű nem igazán lép… Csak úgy araszol. Azt is halkan. Alig szól.
- Tessék Bratyó? - kérdezte, de pilláit rezegtette. Ezt akkor tette, ha úgy vélte, a mondandónak lesz tétje.
- Honnan jön a sok kérdés, látomás?
- Csak múló szeszély, kíváncsiság! Semmi más!
- De nekünk itt van dolgunk. Nem kérdezünk, csak eszünk!
Erre születtünk, erre van eszünk!
Tesó közbehurrogott: - Már ne is haragudj…
Én pedig reá: - Te sem, de fogd be levéllesőd, vagy legközelebb közelről fogod érezni az őszi esőt! Kitollak alá, levélrejtekedből, és elkap a zivatar, földre ránt magával, egyből!
Tesó szája bezárult, néma maradt, majd megnyílva a zöldbe harap.
Húgi ezzel szemben, kissé feszengve, de velem szemben áll. Ő akaratos tetű, ez számomra egyöntetű.
- Engem, Bratyó, ne nyomj el!
- Nem is kell! Megteszed magad, ha a gondolat elragad!
Magamban átkoztam az érdeklődőt. Ha nem tömi a fejét Húgom mellett és nem tömi vele a Húgom fejét, ami tőle tellett, akkor talán a lázadás gondolata elfolyik. Mert tetűéknél úgy szokik.
Sokáig nem marad meg a gondolat…
… és hopp, hol is tartottam?
Elszaladt!


Próza: Levélhegy

Levélhegy

A levél a postába keveredett. Azonnal szemet szúrt.
A színe halványszürke. Elütött mind a reklámújságok tarkaságától, mind a hivatalos levelek fehérségétől.
Nem találtam rajta feladót, csak a címzettet; engem.
Bélyeget sem ragasztottak a sarkába.
Mintha valaki egyszerűen egyenesen a postaládámba dobta volna.
A konyhában kerestem valamit, amivel felnyithatom. Egy közepes hosszúságú kés éppen megteszi.
Kivettem a csöpögtető tartóból, a többi evőeszköz közül.
A kés hegye könnyen becsúszott a boríték tetejénél.
Három gyors rántás után felnyílt.
Kissé szétnyitottam és kivettem egy ugyanolyan szürke borítékot belőle.
Súlyra és nagyságra megegyezett.
Éppen csak egy boríték volt.
Valami levéllel a belsejében.
A kés hegye ismét a helyére vándorolt. Most egy rántással szakítottam fel a papírt.
Kicsit idegesen kiborítottam az asztalra a boríték tartalmát.
Egy ugyanakkora, ugyanolyan borítékot.
A kés kifordult a kezemből.
Mikor megnyugodtam, felvettem.
Most a levél rövidebb oldalát vágtam fel, de megint egy szürke levelet találtam benne. Akár egy kifacsart és ostoba Matrioska-baba.

Egy órával később az asztal alatt kupacban állt a szürke papír.
Két nappal később az egész lakásban gázolni lehetett a felvágott levelekben. Akárhogyan próbáltam is kinyitni, csak újabb és újabb borítékokat sikerült a padlóra ejtenem.

Egy hónappal később szereztem vevőt a szürke papírra. Mint kiderült, az anyaga teljesen átlagos szürke papír és újrahasznosítható.
Felvettem egy gyors kezű vietnami kislányt, akinek egész nap csak bontogatnia kellett a leveleket.
Jól megélünk belőle… Talán egy esküvőre is futja.
Ha lesznek gyerekeink, mind szorgos kezű kis lurkók lesznek, akik már papírvágó késsel jönnek a világra.

 Addigra én leszek Európa egyik legnagyobb papír beszállítója. Jelenleg egy boríték bontó gép tervein dolgozom.