Múlt héten, miközben felültem az ágyban, hasam közepén egy kis dudorra lettem figyelmes. Nem tetszett. Ilyen dudort az ember fia maximum a boxer alsójába kíván. (Nem a kutyáéba.)
A para belém is költözött ezerrel. Hallottam már a sérvről, amely eléggé el tudja baszni az ember napját. Minden napját.
Gondoltam, gyorsan utána kérdezek, mert negyven évesen kurvára nincs kedvem sérvkötőben dolgozni, meg operáltatni magam, meg feküdni, meg az a sok szar, ami ezzel járhat.
Szerencsémre, következő hetem több szabadnappal kezdődött.
Az elsőn nem volt bent a dokim. (Ha tudtam volna, hogy nem kell ragaszkodni név szerint senkihez...) Menekültem kifelé, de tudtam, nem úszom meg ennyivel. Majd holnap.
Kedd: A világ közkedvelt Semmelweis napja! Egy évben csak egy ilyen van. Amikor orvoshoz mennék. Elvileg dátumhoz van kötve, de szerintem, akkor van, amikor egy évben, egyszer, magamtól orvoshoz mennék.
Szerda. Na, ez az én napom. Megfürödtem, felvettem egy bő pólót, hogy ne kelljen sokat vetkezni és elindultam az ítéletre.
Természetesen nincs olyan nap, amikor ne kétezer ember állna előtted a sorban, és másik ezer mögötted, bár azt leszarod.
Felszabadult a középső ablak és odaugrottam. Nem a bal oldali fiatal hölgyhöz, vagy a jobb oldali negyveneshez, hanem a hatvanashoz, aki középen ült. Amelyik süket. Tudtam meg...
- Tessék?
- Sérvgyanúval jönnék a háziorvosomhoz.
- Elnézést, még egyszer?
(Már elsőre is nehezen nyíltam meg ennek a néninek. Nem véletlen, hogy problémáimat inkább kiírom magamból, nem mindig emberekkel beszélem meg.)
- Sérvgyanús vagyok, a háziorvoshoz jöttem.
A néni valamiért jobbra fordul, a fiatal nőhöz. Beszélnek valamit, de a plexitől nem hallom. Nem is érdekel, hiszen van magam baja. Felém fordul és harmadszor...
- Nem értettem jól, milyen ügyben?
(Kezdett az egész egy szürreális poénhoz közelíteni. A hangmagasságom persze kissé emelkedni kezdett. A csalódott düh éledező erejével ismételtem magam harmadszor)
- Sérvgyanús vagyok és a háziorvoshoz jöttem.
A hölgy ekkor balra fordul, a nekem jobbra lévő negyveneshez. Valamiről beszélgetnek és már érdekelne, mi olyan kurva fontos, amikor velem foglalkozik, de a plexi nem lett vékonyabb. Ami ezután történt átrepített Kafka földjére. Már tudtam, hogy operálni fognak, csontvázamat kitépik testemből, fellógatják a kerti fára és hagyják lecsöpögni.
- Nem értettem jól. Megismételné?
(Na, most, ha nem lenne ilyen szűk az a kurva lyuk a plexiden, átnyúlnék, baszd meg és az olcsó gyöngysorodnál fogva húználak ki az aulába. Másrészt, kurvára örülök, hogy nem pöcscsöpögés okán kerestem fel nemes gyógyintézményeteket, mert nem kicsit lenne ciki, ennyi sorban álló nő között hangosan kimondani, hogy "trippergyanús a tököm". Mellesleg árulja már el valaki, hogy a mögöttem várakozó kétezer emberből miért közel kétezer a nő??? Jó, leszarom, eddig suttogtam és félhangosan szóltam, de van én nekem sztentori hangmagasságom is, baszd meg...)
- SÉRVGYANÚ, VIZSGÁLAT?
(Kérdezz még valamit! Kérdezz még valamit és esküszöm, visszajövök érted egy késsel és Jóker maszkkal!)
- Négyes ajtó, szólítják majd. - és mutatja - De várni kell, mert most takarítottak.
Leülök. A röhej, hogy míg az ablaknál nők sorakoztak, mellettem négy pasas ül le a padra. Mind később.
Valamiért, mégis, mire felszárad a műtő... izé, vizsgáló, és jönnek a nővérek, egy később érkező, nem fehér férfit hívnak be. Törött láb gyanú. Most már tudom, miért értem előbb a padhoz.
Bemegy. Remélem, letörlik utána a heverőt, amire fel kell feküdnöm, mert ez olyan büdös, mint a trágya.
Kijön.
Megint szólítanak egy férfi nevet.
Egy egész roma család megy be. Ha a pocaklakót számolom, akkor négyen. Fantasztikus.
Egy név, egy család... biztos a kisgyerek és ketten kellenek, hogy lefogják...
Kijönnek.
Jövök én.
Felfekszem. Felülök. Pocak dagad.
Doki:
- Aha. Nos, ezt nem kell megoperálni.
(Úgy elernyedek, hogy épp, hogy nem fingom el magam. Nem a gáztól, a megkönnyebbülés miatt. És ezt, csak így, asztal mellett ülve, ránézésre. Hiába, aki orvos, az tud!)
(Eszembe jut a kutyás nőismerős, aki már operációról és beépített hálóról tartott kiselőadást és az is eszembe jut, hova kívánom most a kutyás hölgyet.)
- De azért nem jó. Megernyedt a... izomzata... sorvadás... fogyókúra... stb. bla-bla-bla.
(Ebből a fogyókúrát értem.)
- Vissza lehet csinálni?
- Nem, de fogynia kell. Meg finoman terhelni, stb... orvosi rész... bla-bla-bla.
- Köszönöm.
(Furcsa érzés volt lebegve elhagyni az épületet. Többen utánam néztek, ki ez a súlytalan ürge.)
Akkor most elmegyek tüdőszűrésre is, ha már elbasztam a napomat.
Itt hívtam fel Cic-cet.
(folyt.köv.)
Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem. Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
2014. július 2., szerda
Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)
Saigon - a tiltott zóna - Off Limits (1988)
Rendezte: Christopher Crowe
Bizonyos szempontból nálam a Saigon - a tiltott zóna megfelel a Lángoló Mississippi testvérfilmjének. Több okból is, amelyeket hevenyészett módon fogok felskiccelni neked:
Mindkét film egy nyomozásról szól, melyet leginkább "fentről" próbálnak megakadályozni, nem vallási értelemben. Gyilkossági ügy áll a történet középpontjában, ám a felszín alatt a filmek a fajgyűlölet, rasszizmus kérdéseit is erősen boncolgatják. Mindkét film az amerikai történelem egyik csúfos időszakának idővonalán helyezkedik el. A főszereplők itt is, ott is, két nyomozó, akik valamiért szakmájukon belül eredményesek. (Különbség, hogy a másik filmben a tapasztalt róka vs. elméleti szakember, míg itt két dörzsölt és izgága szereplőnk van.)
Az áldozatok mindkét filmben egy elnyomott közösség tagjai, akiket agyon lőnek, mindkét film 1988-ban készült, hatvanas években játszódik, szuggesztív zenét használ (bizonyos jeleneteknél nagyon jól aláfesti a történést, a feszültséget) és sok konfliktust mutat be a két rassz között. Egyikben a fekete és fehér közösség, másikban az amerikai katonák és a vietnami lakosok. És persze Willem Dafoe!
Kell ennél több hasonlóság a két filmhez? Nem hinném...
Mindkét filmet megszoktam pár évente nézni. Érdemes, mert nagyon jó a régi, eredeti szinkron - nem tudom, készült e friss, de ha igen, ennél nem lehet jobb. (Az eredeti szinkronban a Lime Green nevű thai biztonsági főnököt csak simán takonyként szólítják meg, ami jól mutatja, mennyire sértőek tudtak lenni az amerikaiak, ha akartak.) Tetszik a miliő, amit felfest a vászonra. A főszereplők és mellékszereplők. A dráma és az érzések, amelyeket felébreszt bennem a két film.
Nem akarok visszatekintést írni, milyen volt a Vietnami háború. Nem vagyok hiteles történelem tanár, amit tudok, főleg filmekből "szedtem össze". Aki meg akar, utána olvashat a neten, hiszen gugli a barátunk. Egy biztos; mint említettem, ez az amerikai történelem egyik lemoshatatlan szégyenfoltja.
A végére gyakorlatilag olyan nagy volt a paranoia az amerikai katonák között, hogy már csak azért is ki kellett őket vonni a térségből, mert félő volt, hogy kárt tesznek mindenkiben.
Történet:
1968, Saigon: Gregory Hines) kapja az ügyet és nem azért, mert annyira együttműködőek, vagy ügyesek, hanem mert nem nagyon van más a térségben, aki alkalmas lehet az eset felderítésére. Neki is látnak, ám az egyetlen szemtanút, aki képes lenne azonosítani a gyilkost, szabályosan kivégzi egy banda, és mivel az áldozat és a mellé rendelt védőőrizet is amerikai katonákból áll, kissé felbolydul a hadigépezet. Az idő hirtelen luxuscikké lesz; gyors eredményeket kell felmutatni, mert ha híre megy, hogy egy magas rangú, katonai tiszt sorozatgyilkosként tizedeli az őslakos nőket, az nagyon rossz hírét vihetné a hadseregnek. (Nem mintha, maga a háborús tevékenység nem lett volna rossz reklám a hadseregnek... nemde?)
Valaki öli a bangkoki, a piros lámpás negyed kurváit. Szex után az illető agyonlövi a lányokat. Két tapasztalt katonai nyomozó kapja a kevés nyommal kecsegtető ügyet, mer a gyanú szerint egy katona tiszt lehet az elkövető. Buck McGriff (Willem Dafoe) nyomozó és társa, Albaby Perkins (
Buck és Albaby mind mélyebbre ásnak, ahol már az erőszak és az őrület az úr. Maguk sem tudják, tippjük sincs, ki lehet olyan magas rangú, hogy kivégzéseket rendeljen meg, vagy kellő befolyással bír politikai erőkre, hogy embereket mozdítson el, akik esetleg tudnak valamit. A puzzle darabkákból nagyon lassan alakul ki a kész válasz, nem kevés meglepetéssel. Egyetlen segítségük a hátukat néha bevédő felettesük, Dix (Fred Ward), akinek van annyira jó a pozíciója, hogy ne kelljen megtorlástól félnie, ha kiborul a nyomozati-bili.
Érdekesség:
Dafoe volt az első, aki leszerződött a stábhoz, míg Gregory Hines-nak lobbiznia kellett a szerepért.
Az alacsony költségvetés miatt heti hat napot, sokszor 16-18 órákat forgattak.
A piros lámpás negyed felvételeit eredeti helyszíneken forgatták.
Hines sokszor improvizált a jeleneteiben. Pl. a bemutatás középső ujjal, vagy a farokletépés megkezdése hirtelen "jött".
A helikopterből bábukat dobáltak ki. Együtt a rendező, Christopher Crowe, a színész, Scott Glenn-nel. (Scott Glenn munkásságát rengeteg hasonló, nem egyszerű karakter jellemzi.)
Amanda Pays - egy időben valami hajsampon reklámban vagy hasonlóban név szerint említik a művésznőt a magyar tévében - kevés mozis munkáinak egyike.
Szereted a filmzenéket? - Hallgass bele a film soundtrackjába oldalt!
75%
Egy kicsit kommerszebb, mint a korábban tárgyalt Lángoló Mississippi
Ha megnéznéd:
- Saigon (1988)
Rendezte: Christopher Crowe
Bizonyos szempontból nálam a Saigon - a tiltott zóna megfelel a Lángoló Mississippi testvérfilmjének. Több okból is, amelyeket hevenyészett módon fogok felskiccelni neked:Mindkét film egy nyomozásról szól, melyet leginkább "fentről" próbálnak megakadályozni, nem vallási értelemben. Gyilkossági ügy áll a történet középpontjában, ám a felszín alatt a filmek a fajgyűlölet, rasszizmus kérdéseit is erősen boncolgatják. Mindkét film az amerikai történelem egyik csúfos időszakának idővonalán helyezkedik el. A főszereplők itt is, ott is, két nyomozó, akik valamiért szakmájukon belül eredményesek. (Különbség, hogy a másik filmben a tapasztalt róka vs. elméleti szakember, míg itt két dörzsölt és izgága szereplőnk van.)
Az áldozatok mindkét filmben egy elnyomott közösség tagjai, akiket agyon lőnek, mindkét film 1988-ban készült, hatvanas években játszódik, szuggesztív zenét használ (bizonyos jeleneteknél nagyon jól aláfesti a történést, a feszültséget) és sok konfliktust mutat be a két rassz között. Egyikben a fekete és fehér közösség, másikban az amerikai katonák és a vietnami lakosok. És persze Willem Dafoe!
Kell ennél több hasonlóság a két filmhez? Nem hinném...
Mindkét filmet megszoktam pár évente nézni. Érdemes, mert nagyon jó a régi, eredeti szinkron - nem tudom, készült e friss, de ha igen, ennél nem lehet jobb. (Az eredeti szinkronban a Lime Green nevű thai biztonsági főnököt csak simán takonyként szólítják meg, ami jól mutatja, mennyire sértőek tudtak lenni az amerikaiak, ha akartak.) Tetszik a miliő, amit felfest a vászonra. A főszereplők és mellékszereplők. A dráma és az érzések, amelyeket felébreszt bennem a két film.
![]() |
| Támadás utáni sokk-hatás. |
A végére gyakorlatilag olyan nagy volt a paranoia az amerikai katonák között, hogy már csak azért is ki kellett őket vonni a térségből, mert félő volt, hogy kárt tesznek mindenkiben.
Történet:
1968, Saigon: Gregory Hines) kapja az ügyet és nem azért, mert annyira együttműködőek, vagy ügyesek, hanem mert nem nagyon van más a térségben, aki alkalmas lehet az eset felderítésére. Neki is látnak, ám az egyetlen szemtanút, aki képes lenne azonosítani a gyilkost, szabályosan kivégzi egy banda, és mivel az áldozat és a mellé rendelt védőőrizet is amerikai katonákból áll, kissé felbolydul a hadigépezet. Az idő hirtelen luxuscikké lesz; gyors eredményeket kell felmutatni, mert ha híre megy, hogy egy magas rangú, katonai tiszt sorozatgyilkosként tizedeli az őslakos nőket, az nagyon rossz hírét vihetné a hadseregnek. (Nem mintha, maga a háborús tevékenység nem lett volna rossz reklám a hadseregnek... nemde?)
Valaki öli a bangkoki, a piros lámpás negyed kurváit. Szex után az illető agyonlövi a lányokat. Két tapasztalt katonai nyomozó kapja a kevés nyommal kecsegtető ügyet, mer a gyanú szerint egy katona tiszt lehet az elkövető. Buck McGriff (Willem Dafoe) nyomozó és társa, Albaby Perkins (
Érdekesség:
Dafoe volt az első, aki leszerződött a stábhoz, míg Gregory Hines-nak lobbiznia kellett a szerepért.
Az alacsony költségvetés miatt heti hat napot, sokszor 16-18 órákat forgattak.
A piros lámpás negyed felvételeit eredeti helyszíneken forgatták.
Hines sokszor improvizált a jeleneteiben. Pl. a bemutatás középső ujjal, vagy a farokletépés megkezdése hirtelen "jött".
A helikopterből bábukat dobáltak ki. Együtt a rendező, Christopher Crowe, a színész, Scott Glenn-nel. (Scott Glenn munkásságát rengeteg hasonló, nem egyszerű karakter jellemzi.)
Amanda Pays - egy időben valami hajsampon reklámban vagy hasonlóban név szerint említik a művésznőt a magyar tévében - kevés mozis munkáinak egyike.
75%
Egy kicsit kommerszebb, mint a korábban tárgyalt Lángoló Mississippi
Ha megnéznéd:
- Saigon (1988)
2014. július 1., kedd
Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)
Lángoló Mississippi - Mississippi Burning (1988)
Rendezte: Alan Parker
Sok film készül/készült már az amerikai rasszizmusról. Volt, amelyik giccsesre sikerült, volt, amelyik száraz és realista. Jelen darab egészen jól egyensúlyozik a dráma és történelmi betekintés kötelén. Valóban ilyen volt akkor az élet? Talán. Talán tényleg voltak városok, megyék, ahol hétvégi program volt a négereket megfélemlíteni. Sőt, talán ma is találunk ilyen, eldugott városkákat. Ezt Európai szemmel nehéz megérteni, feldolgozni, hiszen a fajgyűlölet ilyen formáját, átlagos európai ember nem ismerheti. És addig jó neki. Volt egyszer egy diktátor, aki saját népét uszította egy vallási csoport ellen, de ott egybefonódott egy háborúval, így elég nehéz külön szedni az eseményeket. Amerika más tészta. Ott egyik bevándorló népcsoport nyomott el egy másik bevándorló, behurcolt népcsoportot. Az őslakosokról már nem is beszélve. (Ők tudnának még mesélni, milyen is amikor az embert saját földjeiről üldözik el, mészárolják halomra.
Alan Parker filmje azonban nem akar nagyot markolni. A hatvanas évek rasszizmusát tálalja egy gyilkossági nyomozás mögé bújtatva. Nem lehet azonban eldugni. A gyilkossági ügy igazából mellékes, a lényeg a két oldal és a közöttük meghúzódó demarkációs vonal, amely valójában, a politikától megtámogatva, harcol ez ellen.
1964. Három polgárjogi aktivista rossz helyen kezdi terjeszteni nézeteit. Miközben elhagynák Jessup megyét, néhány fehér csuhás férfi - ki más, mint a Klu-Klux-Klán - megállítja őket és rövid úton lemészárolja. Mivel aktivisták, komoly felelősségük van és szigorú ütemtervük. Nem jelentkeznek be idejében, hogy jól vannak. Utolsó ismert tartózkodási helyük a magnólia virágáról híre Jessup megye. Rövid úton két FBI ügynököt eresztenek a forró nyomra, hiszen elvileg a fiúk még valahol a megyében lehetnek. Valószínűleg holtan.
A két nyomozó tökéletesen megfelel a rendőrös buddie filmek karaktereiknek. Egyikük az öreg róka, a tökös "helybéli", Rupert Anderson (Gene Hackman), aki már mindent látott és pontosan ismeri, hogyan működik a világ az isten háta mögött. Társa az ambiciózus, de végletekig előírás követő, nyalka és kissé nyálas Alan Ward (Willem Dafoe) detektív. Két világ.
Még rendesen összeszokni sem volt idejük. Tudják, amit tudnak és, hogy hova mennek. Anderson kicsit nagyobb rálátással rendelkezik az ilyen ügyekre, valamiért mégis a hozzá képest zöldfülű Ward a megbízott főnök. Ennek köszönhető, hogy a film folyamatosan egyfajta tanítási folyamat. Anderson végig tanítja, okítja fiatalabb társát, míg az egyfajta erkölcsi iránymutatóként fogalmazza meg a néző számára a necces kérdéseket. Anderson álláspontja fokozatosan elnyomja Ward-ét, hiszen ő "van otthon" ezen a terepen. Ward végül eljut arra a pontra, mikor már nincs több kérdése, és így alárendeli magát tapasztalt társának. Ez jó, mert így végül eredményeket is tudnak elérni.
Az egy helyben topogást megnehezíti a városka felső vezetése és a teljes büntetés végrehajtás. Mivel a dramaturgia nem sokáig hagyja a nézőt kétségek között, hogy kik a tettesek és kik állnak mögöttük, inkább rágyúr a feketék és fehérek közötti feszültséggel terhes hangulat megfestéséhez. Parker fokozatosan adagolja a gyűlöletet és erőszakot és már-már a csúcsig járatja. Éppen csak elkerüli a giccses hatásvadászat szélét. Azért megkapirgálja. Olyan jelenetekkel, mint pl. amikor a főcím alatt láthatjuk, hogyan is oldották meg annak idején a nyilvános csapok használatát. Aki nem élt benne nem tudhatja, ám vannak, akik még emlékeznek a boltokra felfüggesztett plakátokra: "Zsidóknak belépni tilos!" - mert így megy/ment ez.
Jessup megye maga a pokol a feketék számára. Mint néző, felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a sok megfélemlített ember vajon miért nem költözött kevésbé viszontagságos területre, hiszen '64-ben azért már nem mindenhol lehetett tetten érni ezt a fajta gyűlöletet.
A nyomozás sosem hozna eredményt, csak bizonyítékok gyűjtésével. Ehhez szerencse kell, meg fifika. Anderson pedig hozza az öreg zsaru trükköket.
Precíz film. Szépen felépítve, kevés üresjárattal. Talán, ha pár erőszakosabb jelenetet összevonnak, rövidebb lehetett volna.
Gene Hackman még egy enyhe romantikus szál is jutott. Ő a főszereplő. Willem Dafoe meg tökéletes partner.
A zene Trevor Jones feszült munkája.
80%
Ha tetszett, nézd meg:
- Amistad - Amistad
- 12 év rabszolgaság - 12 Years A Slave
- Saigon, a tiltott zóna - Off Limits
(Mert ezekben is van rasszizmus és erőszak)
Rendezte: Alan Parker
Sok film készül/készült már az amerikai rasszizmusról. Volt, amelyik giccsesre sikerült, volt, amelyik száraz és realista. Jelen darab egészen jól egyensúlyozik a dráma és történelmi betekintés kötelén. Valóban ilyen volt akkor az élet? Talán. Talán tényleg voltak városok, megyék, ahol hétvégi program volt a négereket megfélemlíteni. Sőt, talán ma is találunk ilyen, eldugott városkákat. Ezt Európai szemmel nehéz megérteni, feldolgozni, hiszen a fajgyűlölet ilyen formáját, átlagos európai ember nem ismerheti. És addig jó neki. Volt egyszer egy diktátor, aki saját népét uszította egy vallási csoport ellen, de ott egybefonódott egy háborúval, így elég nehéz külön szedni az eseményeket. Amerika más tészta. Ott egyik bevándorló népcsoport nyomott el egy másik bevándorló, behurcolt népcsoportot. Az őslakosokról már nem is beszélve. (Ők tudnának még mesélni, milyen is amikor az embert saját földjeiről üldözik el, mészárolják halomra.
Alan Parker filmje azonban nem akar nagyot markolni. A hatvanas évek rasszizmusát tálalja egy gyilkossági nyomozás mögé bújtatva. Nem lehet azonban eldugni. A gyilkossági ügy igazából mellékes, a lényeg a két oldal és a közöttük meghúzódó demarkációs vonal, amely valójában, a politikától megtámogatva, harcol ez ellen.
1964. Három polgárjogi aktivista rossz helyen kezdi terjeszteni nézeteit. Miközben elhagynák Jessup megyét, néhány fehér csuhás férfi - ki más, mint a Klu-Klux-Klán - megállítja őket és rövid úton lemészárolja. Mivel aktivisták, komoly felelősségük van és szigorú ütemtervük. Nem jelentkeznek be idejében, hogy jól vannak. Utolsó ismert tartózkodási helyük a magnólia virágáról híre Jessup megye. Rövid úton két FBI ügynököt eresztenek a forró nyomra, hiszen elvileg a fiúk még valahol a megyében lehetnek. Valószínűleg holtan.
![]() |
| Frances McDormand fontos mellékszerepben |
Még rendesen összeszokni sem volt idejük. Tudják, amit tudnak és, hogy hova mennek. Anderson kicsit nagyobb rálátással rendelkezik az ilyen ügyekre, valamiért mégis a hozzá képest zöldfülű Ward a megbízott főnök. Ennek köszönhető, hogy a film folyamatosan egyfajta tanítási folyamat. Anderson végig tanítja, okítja fiatalabb társát, míg az egyfajta erkölcsi iránymutatóként fogalmazza meg a néző számára a necces kérdéseket. Anderson álláspontja fokozatosan elnyomja Ward-ét, hiszen ő "van otthon" ezen a terepen. Ward végül eljut arra a pontra, mikor már nincs több kérdése, és így alárendeli magát tapasztalt társának. Ez jó, mert így végül eredményeket is tudnak elérni.
![]() |
| Nagy kedvencem, Brad Dourif a nyegle seriffhelyettes |
Jessup megye maga a pokol a feketék számára. Mint néző, felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a sok megfélemlített ember vajon miért nem költözött kevésbé viszontagságos területre, hiszen '64-ben azért már nem mindenhol lehetett tetten érni ezt a fajta gyűlöletet.
![]() |
| Michael Rooker már pályája elején jól hozta a köcsögöt. |
Precíz film. Szépen felépítve, kevés üresjárattal. Talán, ha pár erőszakosabb jelenetet összevonnak, rövidebb lehetett volna.
Gene Hackman még egy enyhe romantikus szál is jutott. Ő a főszereplő. Willem Dafoe meg tökéletes partner.
A zene Trevor Jones feszült munkája.
80%
Ha tetszett, nézd meg:
- Amistad - Amistad
- 12 év rabszolgaság - 12 Years A Slave
- Saigon, a tiltott zóna - Off Limits
(Mert ezekben is van rasszizmus és erőszak)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)






