Novella: A meteorit (2007)

A meteorit

Három éve cikkeztek a közeledő végzetről. Kezdetben csak annyit tudtak megmondani az „okosok”, hogy kb. három év múlva belénk csapódik a meteor. A földbe. Az idő múlásával persze egyre pontosabb adatokkal szolgált a média. A végén, helyre és percre pontos számításokkal. De addigra mi már megtettük, amit lehetett.

Akkor tizenhét voltam, szinte kölyök, ma húsz. Akkor még ártatlan voltam, szűz, minden tekintetben, mára már elvesztettem magamból azt a tisztaságot.

Amikor először hallottam a meteoritról, és felfogtam, mire számíthatunk, elszöktem otthonról. Azzal, hogy azt jósolták, hogy a becsapódás után elpusztul a földi élet, azzal addigi életem teljesen értelmét vesztette. A céljaim, a lázadáson kívül, teljesen megváltoztak. Haszontalan volt tanulni többé, beilleszkedni, megfelelni a családomnak. Tinédzser voltam, azok minden jellemvonásával. Egy fülledt éjszaka leléptem, búcsúlevél nélkül, tervekkel telve. Vándorlásaim során néhány hasonló felfogású srác mellém csapódott, vagy én melléjük. Mit számít ez ma már. Jelenleg én vagyok a csoportom vezetője. Elzarándokoltunk a hegyekbe, lehetőleg elkerülve a hasonló csoportokat, bevettük magunkat egy barlangba és ott éltünk. Nem csak mi tettünk így. Az akkor még működő híradások több száz hasonló érdekközösségről számoltak be. Tudtuk jól, hogy ha eljön a meteor, valószínűleg a barlang sem véd meg, de legalább magunk voltunk, némi reménnyel, felügyelet és irányítás nélkül.

A túléléshez az élelmet a hegy lába körül szedtük, loptuk össze, koncentrikus körökben terjeszkedve, feltörve bármit, amit lakat zárt el előlünk. Ezen a környéken, talán pont a hegyek unalmas háttere miatt, de alig maradtak emberek. Sokan a nagyobb városokba költöztek, vagy inkább vándoroltak, hogy utolsó napjaikban még kicsit kiéljék magukat, vagy együtt legyenek szeretteikkel.

Voltak magányos remeték, az igazi kívülállók, de ők kerültek minket. A barlang birtokbavételének első hetében egy rossz arcú háromfős felnőtt bandával gyűlt meg a bajunk, - valószínűleg egy kisebb serifi hivatalból szökhettek meg, talán megölve a rendfenntartókat is – akiket némi csetepaté árán megfutamítottunk. Legalábbis azt a kettőt, akit nem öltünk meg. A harmadikat okulásképpen a barlang bejárata fölé húztuk. Nem éreztünk lelkiismeret furdalást.

Néhány napig még kettőzött őrséget állítottunk, majd fokozatosan alábbhagyott az éberségünk. Ennek ellenére az a két fickó nem jött soha többet vissza.

Három éve tudtuk meg, hogy a meteor becsapódik, elpusztítva az életet a földön, és alig hat-hetünk maradt hátra. A híreket egy ütött-kopott rádión – mivel ez elemmel működött - követtük figyelemmel. A televíziót nem tudtuk üzemeltetni a föld alatt, áramellátás hiányában. A rádióból megtudtuk, nem nagyon maradt ember, aki televíziós műsor készített volna. Megritkultak a rádióadások is. Volt, hogy egész nap végtelenítve játszották ugyanazokat a zenéket. A halál torkában keveseket motivált a munka.

Mi sem nagyon pihentük, szórakoztunk. Semmi olyasmivel nem mulattuk az időt, mint amivel a hasonló korú fiatalok. Szerszámokat loptunk raktárakból, elhagyott építési területekről, lezárt nyaralókból, lakásokból és ástunk, a terveim szerint. A hegy gyomrában, a hegy közepébe. A hegy szívébe!

Nem volt egy kolosszális terv, beláthatom, de az ilyen iskolakerülő fiataloktól, mint mi ötvenen erre futotta. Ha nem lett volna meteor, biztosan kivétel nélkül zűrös fiúk lettünk volna. Iskola után a téren összeverekedők, sportösztöndíjasok, galeri-alapítók. Csupa zavart és problémás kamasz.

A tervünk egyébként nem volt teljesen légből kapott. Hallottuk, hogy a kormány hasonló módon szeretné biztosítani a föld népességének megmaradását. Csak ők nagyban gondolkodtak.

A fennakadásokat elkerülendő két csoportban dolgoztunk. Voltak fegyvereseink és voltak ásóink. A szerepeket hetente cseréltük. A miheztartás végett. A fegyveresek néha túljátszották a szerepüket, és azt hitték, hatalmuk van a többiek felett. Csak a szerepcserével lehetett kordában tartani az eluralkodó indulatokat.

Amit kitermeltünk, az a barlang bejárata körül helyeztük el, meg körbe a hegyen. Keményen dolgoztunk, és naponta adtunk hálát az istennek, hogy eddig nem jöttek emberek, hogy megakadályozzák, vagy kisajátítsák a munkánkat. Addig legalábbis.

A járatok szépen haladtak lefelé és néhány felfelé is, a szellőzést megoldandó. A környékről hordtunk be fákat dúcolásnak, máshova hűtőket, vasszerkezeteket építettünk, csapóajtó gyanánt. Gyermeteg ötlet volt, mint említettem.

Hat-hetünk volt hátra!

A tervünkben elérkezett a kényes rész! Szükségünk volt még asszonyokra. Lányokra, akikkel majd átvészeljük a por, jég és unalom hónapjait. A rádióban hosszú éveket mondtak, míg helyreáll a klíma odafent, de azért volt bennünk optimizmus. Lányok kellettek társaságnak és valamennyiünk számára elegendő élelem.

Egyik sem nézett ki könnyű feladatnak. És az élelem szerzése, raktározása lett a nehezebb. A távolságok és behordás nehézségei miatt. Autókat állítottunk üzembe, hogy azok segítségével szállítsuk a barlanghoz, amit találtunk. Roppant megterhelőnek bizonyuló munka lett belőle. A sérült utak, lerobbanó járművek arra kényszeríttettek minket, hogy egyikből ki, másikba berámoljunk. Megoldottuk, de időben rengeteg pluszmunkát jelentett.

Közel ötven fiú dolgozott a hegyben így pontosan ennyi lányra volt szükségünk. Optimális esetben, ha jut mindenkire társ, úgy könnyebb lesz észnél maradni. Szerencsére valamennyien izmos és női szemmel csinos férfiak lettünk a rendszeres robottól. Nem volt köztünk túlsúlyos egyed, vagy kifejezetten rosszképű. Már a vándorlásunk során, amikor összeverbuválódtunk, akkor csupa stramm kölyök voltunk. Becsúszott két homoszexuális, de ők kínosan ügyeltek rá, hogy vonzalmuk irántunk ne derüljön ki. Pedig ha tudom, megspórolunk két lányt magunknak. Később ez is okozott feszültséget, de akkor már olyan mindegy volt.

Amíg negyvenen a hegyet aprítottuk, tízen az élelmet és a nőket kezdték „megszerezni”. Toboroztunk, pont, mint a hadsereg. Volt olyan lány, akinek elég volt megpendíteni a menekülés ilyetén lehetőségét. Volt, akit szabályosan elraboltunk, annyira csinos külsővel rendelkezett. Persze ők is hamar ránk hangolódtak. Volt, aki meghallhatott valamit, egy pletykát, egy sugallatot és maga vándorolt fel hozzánk a hegyre. Sajnos, közülük kerültek ki a legrondábbak, így gyakran előfordult, hogy visszafordítottuk őket. Kaptunk átkot a fejünkre, eleget!

Mind sűrűbben jöttek a felnőttek, hogy részt vegyenek a menekülésünkből, de mi következetesen elküldtük őket. Férfiak, akik erejükkel akartak imponálni, vagy éppen ötleteikkel. Nők, akik a testüket adták volna el egyetlen talpalatnyi földért. Nem foglalkoztunk velük. Elegen voltunk a munkára, csak nőkre volt szükségünk, koloncra nem.

Akit lehetett, szép szóval eresztettünk szélnek, akit nem, azt erőszakkal. Szerencsére ötvenen elég erős csapattá terebélyesedtünk. A nők egyenletesen gyarapodtak. Csinos lányok, szép arcúak, jó testtel, kívánatos idomokkal. Mire csak napok maradtak hátra a pusztulásig, készen állt ötven pár Ádám és Éva, hogy alászálljon a pokolba.

A pokol pedig be fog köszönteni. Ez biztos volt! A rádióadások töredékesek lettek, de egy lánnyal folyamatosan figyeltettük, hogy tudjuk, mikor jön a meteor. Előrelátásomnak köszönhetően elegendő konzervet halmoztunk fel a hegy legaljában. A természet segítségünkre volt, mert ráakadtunk egy víz által kivájt csarnokra, aminek közepében még csergedezett egy apró folyó. Ez lett a hálóterem.

Az élelmet sok, egymástól független kamrácskába pakoltuk, hogy ha egy, vagy kettő be is omlana, elzáródna előlünk, még akkor is maradjon elég. A hálóteremből is tovább ástunk szerte-szét, pontosan úgy, ahogyan a hangyák tennék. Lefelé. Királynőnk nem volt csupán. Bizonyos szempontból egy király volt; én.

A fiúk és lányok között fellépő konfliktusokat vasszigorral tartottam kordában. Fenyítéssel és kötözéssel. Nem a legjobb módszerek, belátom, de nagyon keveset tudtunk a közösségi normákról. Ezt a szót is úgy hallottam valahol… Szükség volt ezekre a megkötésekre. Semmi szükségünk a becsapódás előtt a feszültségre. Igyekeztem a feladatra összpontosítani az el-elkalandozó figyelmüket, ami nem volt csoda, hisz maguk is gyerekek még, akik szívesebben szórakoztak volna a világ vége előtt, mint, hogy kemény munkával töltsék azt.

Ezért éreztem szükségét, hogy nap-nap után emlékeztessem őket rá, hogy csak így élhetjük túl.

Hittek is bennem, nem is.

A rádiókból, mielőtt végleg elnémultak volna, már tudtuk a becsapódás pontosan kiszámított helyét és idejét. Három hetünk maradt a munkánk befejezésére. Igyekeznünk kellett, és az utolsó pillanatokban is felléptek problémák.

Négy fiú és hat lány elszökött. Takarodó után osonhattak ki maroknyian, meggyőzték az éjszakai őrséget és leléptek, védtelenül hagyva órákra a bejáratunkat. A szökésük ténye annyira nem érdekelt, lévén a munka oroszlánrészén rég túl voltunk, de ami jobban zavart, hogy felnőttek vad hordája akarta elfoglalni a menedékünket és trehányságukkal és árulásukkal akár a kezükre is játszhatták volna a kemény munkával felépített menedékünket. Ez felháborított. Hol voltak ezek a felnőttek, amikor dolgozni kellett? Amikor véres verejtékkel ástuk ki az agyagos földet? Hol? Hol, amikor keserves lassúsággal hordtuk be a túléléshez szükséges holmikat?

Ellentmondás persze ez, hisz mi magunk nem engedtünk közénk felnőtteket, hogy segíthessenek. Gyerekek voltunk, akik nem akartak felnőttektől függeni. Egy csapat Pán Péter és Wendy, seholsincs országban!

Most bezzeg, amikor napjaink maradtak elbújni, mint a pondrók, erőszakkal akarták elbitorolni azt, ami a jogos jussunk. Kiszórakozták magukat és rájöttek, menekülni kell. Bezzeg most már a föld alá akartak kerülni, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Nem hagyhattam. Fegyvereket már jó előre loptunk innen-onnan. Ideje volt a használatukra.

A heves támadásra, melyet ellenünk intéztek, sokkal hevesebb viszont-támadással reagáltunk. A maroknyi nő és férfi riadt bárányként menekült vissza az elnéptelenedett városokba. A csapatuk felét öltük meg. Bestiális módon. Állatokká vedlettünk, de akkor ez tűnt normálisnak. Csak vaskézzel lehet elrettenteni azt, aki kétségbeesett. Az első támadás után viszonylag kis veszteséggel zártunk. Egy fiú és két lány. A szökés és ez miatt már nem maradt meg az egyensúly a fiúk és lányok csoportjában, de nem maradt idő ezen keseregni.

Egy hetünk maradt.

A következő támadásuk erőt merített kétségbeesésükből. Ők is használtak fegyvert. Öt fiú és három lány esett el a tűzharcokban. Néhány felnőtt végül bejutott a barlangrendszerbe, de őket, helyismeretünk segítségével, csapdába csaltuk és egyenként kivégeztük. Leírhatatlan elégtételt éreztem, amikor az arcukba lőttem. A társaim, éreztem, kezdtek megváltozni irányomban. A kezdeti tisztelet, amit a csapat vezetőjeként vívtam ki, fokozatosan átalakult egyfajta vallásos félelemmé. Rettegtek tőlem, de bennem látták azt, aki megmenti őket, akármilyen áron. Néha én is így éreztem.

A holttesteket a barlang bejárata köré dobáltuk. Annyi idő nem maradt, hogy eltemessük, a holttesteket, meg nem akartunk ezekkel az idegen fosztogatókkal foglalkozni, egyetlen percet sem. Tudtam, bármikor újra támadhatnak és azt már nem akartam a felszínen kivárni.

Az utolsó roham elől csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy magunkra omlasztottuk a barlangunk bejáratát. Csupán abban reménykedhettünk, hogy nem maradt annyi idejük, hogy utat ássanak maguknak és eljussanak a menedékünkbe. Halálra ítéltük őket, mi a maroknyi gyermek, több száz, vagy tán több ezer felnőttet. Nyilván, az állam nem tudott mindenkiről gondoskodni, és elrejteni a dollármilliókból készített bunkereiben. Nyilván, sokkal többen akartak a föld alá kerülni, az utolsó percekben, mint amennyi embert a föld magába bírt fogadni.

Mélyen voltunk, de behallatszott, hogy munkagépeket vetnek be a föld megmozgatására. Nagyon el akartak jutni hozzánk. Nem volt erre elég idejük. A gépek hangja átszivárgott hozzánk, de az emberek jajszavai, sírása, átkozódása nem. Pedig biztos voltam benn, jutna belőle bőven!

Azután eljött az a nap.

A meteorit becsapódott, és meteorrá változott, pusztulásba taszítva a földünket.

Még a barlangrendszer legmélyén is éreztük, ahogyan a világ megremeg. A föld mérgesen morgott, végtelen órákon keresztül, akár egy kivénhedt, hamis kutya. Tudtuk, odafent megváltozott a valóság.

Idelent sem úsztuk meg a becsapódást. A barlang felső járatai közül szinte valamennyi beomlott, maga alá temetve a kiküldött őröket. Nyolc fiú és kilenc lány lett a törmelék foglya. Néhányuk sikolyait napokig hallottuk kiszűrődni a folyosókon felhalmozódott omladék alól, de tehetetlenek voltunk. Alig mertünk dolgozni az omlás után. Sötétben maradtunk. Nem gyújthattunk fényeket, töménytelen gyertyánk ellenére, mivel minden csepp oxigénre szükségünk lehetett a közeljövőben. Az ötletesen kialakított szellőzőjárataink nagy része megsemmisült, az a pár, amelyik nem záródott el, a felszínen tomboló pokolnak köszönhetően nem látta el a feladatát. Egyszerűen hibáztunk, amikor azt hittük, lesz honnan levegőt szerezni. Talán, ha a hálóterembe növényeket tudunk telepíteni. Talán, ha még van két évünk. Talán és talán. Ezer talán!

A kétségbeesés őrületbe és erőszakba hajszolta a csoportunk megmaradt tagjait. Acsarkodó Ádámokká és Évákká változtunk. A túlélők minduntalan egymásnak estek, erőszakoskodtak a gyengébbekkel. A legkisebb viták ökölharcban végződtek. Néhányan kétségbeesésükben az öngyilkosságba menekültek. Egy hét alatt a maroknyivá apadt az eredetileg százfős csapatunk. Már nem tűnt olyan jó ötletnek a tervem. Akkor már sokkal szimpatikusabbnak tűnt az, hogy a meteor becsapódási helyén állva vártuk volna a halált. De késő bánat, eb gondolat!

Néha félrevonultam a sötétségbe és sírtam. Öklömmel betapasztottam a számat, hogy ne hallják meg nyüszítésemet. Még maradtak olyanok, akik bíztak bennem. Én voltam az egyetlen támaszuk, és ha én is feladom, valamennyien feladják. A társam, egy csinos, erős lány, egyre többet beszélt arról, hogy lemegy a barlang aljába, keres egy meredélyt, és a semmibe veti magát.

Talán egy hét múlva lehetett, - az idő furcsán telt ebben a folyamatos sötétségben és bezártságban - hogy reggel nem találtam magam mellett. Nem indultam a keresésére. Akkor kezdtem leírni a történetünket, egy pislákoló gyertyánál. Ha valaki, valaha megtalálja, okuljon a tragédiánkból. Ha túléljük; akkor elégetem!

Az oxigén egyre jobban besűrűsödött. Az egyik fiú, aki a meteor előtt (már így neveztük az előző életünket: meteor előtti) okosnak számított, azt állította, hogy a széndioxid-szint növekszik folyamatosan, és végezni fog velünk. Néhányan ismét pánikba estek. Már nem telt el nap, hogy ne választotta volna valaki a mélység megnyugtató hűvösét. A mélység elfogadott végső menedék lett. Egyfajta kicsavart Taigetosz. A gyengék mentsvára. Akik erősek voltak és maradtak, legyengültek és hallucináltak az oxigénhiánytól. A szellőzőkön sűrű, füstös levegő csordogált be hozzánk, de ahhoz nagyon kevés, hogy megtisztítsa a barlangot.

Már azon összevesztek, mikor ki üljön a kürtők alá, az aránylag frissebb levegőt beszívni.

Nem maradt erőm megállítani őket. Nem akartam! Volt, akit megöltek, a vitákban. Egy fiú ámokfutásba kezdett. Ötünket megölte, mire egyikünk leterítette. A lövés beomlasztotta a hálótermet. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy az alsó járatok egyikébe tudtunk menekülni.

Négyen maradtunk. Beszorultunk a mélység és a hálóterem közé. Szerencsénkre, ezen a helyen is kialakítottunk egy raktárt, ággyal, vízzel (ami már kezdett poshadni) élelmiszerrel, meg holmikkal, amik a túléléshez kellenek. Nagyon hiányzott a hálóterem apró csermelye. Igaz, annak is beszennyeződött a vize, de jól esett megmosni benne ragacsos arcomat.

Négyen maradtunk! Három lány és én! Ahhoz, hogy ne adjam fel az épp eszemet, elég lesz nekem egy társ is.

Kiválasztottam a számomra legmegfelelőbbet, a másik kettőt pedig álmában megfojtottam. Holttestüket egymás után a mélység mellé vonszoltam, majd végül beletaszítottam.

Olyan sokan voltunk! Olyan kevesen maradtunk!

Nem így kellett volna történnie. Gyertyánk alig maradt. Az utolsó ceruzám csonkját koptatom el. Nem tudom, mit hoz a holnap.

Talán leugrom a mélybe.

Igen, ezt fogom tenni.

Megfogom a lány, Kristy, vagy hogy hívják, mindegy, kezét, és leugrom. Ha akar jönni velem, ha nem. Hogy ne legyek odalent egyedül.

Hogy ne ugorjak egyedül.

Igen, ezt fogom tenni!

-          Kristy! Vagy hogy hívnak! Add a kezed!

Novella: Kismacska a fán (2006)

Kismacska a fán

(Végleges változat)

A kismacska vörös téglaház sarkánál ült, mancsát nyalogatva. Farka fel-alá kígyózott, meg-megzörgetve egy gyűrött újságpapírt. A teret nézte, az emberi forgatagot. Zöld szemei fürkészően követték a siető embereket. Mikor végzett a mosdással lustán körbefordult. Élelmet keresett az utca forgatagában.

Egyedül maradt pár hete, anyját elcsapta egy autó, testvérei szétszéledtek. Nem tudhatta, de egyetlen testvére került jó helyre, egy kislányhoz, a többiek már elpusztultak.

Óvatosan és kapkodva szedte mancsait a hideg betonon. Az ősz gyorsabban jött, mint egyébként. A lombkoronák nagyja még zöldellt, de a hideg levegő már néhol sárgásra csípte a levelek hegyét.

A macska nem nagyon merészkedett ki az emberek közé, de az éhsége erősebbnek bizonyult félelménél. A kukák körül szimatolt, felette a földről, amit talált. Szendvicscsücsök, abból is a húst, a szalámit, egy darab cukorkát, amit elropogtatott. Fagylalttölcsér leejtett maradékát, ami körül már hangyák nyüzsögtek. Bármire rávetette magát, ami eleségnek tűnt. Egy illatozó kukába még bele is ugrott, hogy valamit találjon. Egy zsíros pizzaszelet lett jutalma, amit kivonszolt a szemetesből egy magas társasház sarkába. A tészta nagyját nem ette meg, de a sajtot és a feltétet befalta. A sárga zsír összemaszatolta apró pofáját. Nyelvével elégedetten nyalogatta a száját. A figyelme alig pillanatokra lanyhulhatott el, amikor mögötte felmordult egy kutya. Számkivetett korcs volt, éhes és elszánt. Ha nem morog, rajtaüthetett volna a cirmoson, de elárulta magát, így a cica azonnal menekülni kezdett.

Kiszaladt az útra, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak a métereket akarta felfalni a lábaival. A kutya mögötte loholt, nyálát csorgatva, néha csaholva. Akarta a macskát, hogy kis testét addig rázza, míg élettelen nem lesz, ő sem tudta miért. Talán, hogy megegye, talán, hogy csak a felzabált pizzáért vegyen elégtételt, talán, mert szinte minden kutyába benne van a vadászösztön.

A két állat, hangos lármával száguldott keresztül a városka unalmas utcáin. A szürke kockaköveken kavargott mögöttük a lehullott levél. Az emberek érdeklődve fordultak utánuk, ki a kutyának, ki a cicának szurkolva, de annyira senkit sem érdekelt az esemény, hogy közbeavatkozzon, vagy kövesse őket.

A cica volt a rugalmasabb, de a kutya volt a kitartóbb. A macskának nem volt terve a menekülésre. Csak szaladt, kapkodta a lábait, miközben a szíve mind erősebben pumpálta a vérét, már-már a pukkadásig.

A fa mintha a földből nőtt volna ki elé. Ugrott, fordult, és hipp-hopp, előtte magasodott ez az óriási tölgyfa. Elrugaszkodott a talajtól. Karmai a levegőben nyíltak ki, teste meghajlott az erőfeszítéstől és szinte belecsapódott a fa oldalába, alig egy méterre a földtől és ugyanazzal a sebességgel kapaszkodott tovább, szőrét és fakérget hullatva az érkező korcsra. Még a kutyában is volt annyi lendület, hogy felszaladjon valameddig, de a gravitáció ma sem ment szabadnapra, így kecsesen körbefordult és visszaesett. Az oldalára érkezett. Nagyon beütötte, és először azt hitte, valaki, akit nem vett észre, megrúghatta, vagy dobhatta. Körbeugatott, félve és csalódottan, míg végül tekintete a fa lombjai között bujkáló cicán állapodott meg.

A cica prüszkölt, fújtatott.

A korcs morgott, ugatott.

Talán egy percig néztek egymással farkasszemet, amikor a kutya elunta a bámészkodást. A futás közben kitartó volt, mert fáradozása kecsegtetett némi reménnyel, de most, hogy a remény tárgya elérhetetlen magasságból bámult le rá, elhagyta a tűz. Levizelte a fa tövét, kapargatta egy kicsit a vastag, kiálló gyökereket, majd elsomfordált.

A cica még sokáig bámult utána, csak amikor amaz eltűnt és a szél sem hordta többé felé a szagát, akkor forgatta körbe a fejét, hogy megnézze, hova került.

Hatalmas lombkorona terült szét körülötte. A legalsó ágak jó három méterre lehettek a park kusza gyepétől. Furcsállta kissé, mert fölfelé futtában nem tűnt olyan magasnak.

Szél akaszkodott a levelekbe, megbillentve az ágat, amin ült. Karmai belevájtak a fába, támaszt keresve rajta. Lefelé nem mehetett. Félt. Túl messze van. Megütheti magát.

Fölfelé kell tehát mennie. Nem tudta mi vár arrafelé rá, de a tátongó mélység elriasztotta. Oda nem mehet. Ó, nem, semmiképp sem!

Tapogatódzva haladt fölfelé, vastag és vékony ágak sűrűjében. Keresgélt, hátha rábukkan egy megszokott kukára, egy padra, egy kartondobozra, amiben elrejtőzhet. Valami, amit már ismert.

Csakhogy egy fán volt, egy kihalt park közepén, a készülődő vihar útjában. Egyedül és magányosan. Az egyetlen, amit talált, egy kiszáradt fészek volt, törött tojáshéjdarabkákkal a fenekén. Elrágcsálta a meszes maradványokat, de a fészek lakóit, már ha éltek még egyáltalán, nem látta. Valószínűleg már réges-régen kirepültek. Ők tudtak repülni, a cica nem.

A legfelső ágakig kapaszkodott, ahol körülnézett a hatalmas világba és elkeseredett nyávogásba kezdett. Senki sem hallotta panaszos énekét.

Novella: A hídon (2005)

A lány a híd közepén állt. Lefelé bámult, az alant kavargó fehér ködbe. A fiú az autóban maradt. Zavartan dobolt a kormányon. A zene erőteljesen dübörgött a hangszórókból. Senki sem tartózkodott a közelben.

      A fiú sértetten bámult előre, keresztül a szélvédőn, bele a semmibe. Sötétedett.

A híd két végén álló szürke póznákon bekapcsolták a lámpákat. A halogén halkan duruzsolt.

A lány, fázósan magába karolt. Amit közölt a fiúval, cseppet sem volt ínyére a másiknak, sőt, kihozta sodrából. A lány a legféltettebb titkát osztotta meg a társával, ám az ahelyett, hogy vele örült volna, kikelt magából és megsértődött. A lány finoman tudatta a fiúval; terhes. Támogatást és szeretetet áhított, de értetlenséget és ellenségességet kapott. Már bánta a pillanatot, hogy szóba hozta.

A fiú kétségbe esett. Alig múlt húsz. Mindenre éretlen volt. Apaságra, családi életre, és még a kapcsolatára is. A feje lágya nem nőtt még be. Az ágyba bújni, ahhoz értett, de azon felül semmit nem ért.

A lány mind jobban elkeseredett. Benne pozitív gondolatok kavarogtak, de mivel már ismerte a másik véleményét, elhagyta a jókedv. Alig egy perce még az autóban üldögéltek, nevetve, vidáman.

Rick megállt a híd közepén. A rádióból kemény rock áradt ki, megtörve a szürkület csendjét. Sarah mosolyogva nézte a fiú profilját. A sápadt fényben idegennek tetszett a fiú arcának határozott éle. Sápadt bőre szinte világított. Orra hegye csillogott, száját beharapta. Abban a pillanatban a lány nagyon szerette. Három hónapja jártak.

Rick elfordította a kulcsot a zárban. A motor dohogva leállt, a zene elnémult.

Sarah felé fordult. Szemében mohóság játszott a kéjjel.

• Itt sosem jár senki. Megtennéd nekem?
• Tessék? - kérdezte a lány zavartan. Tett már ilyet, és élvezte, de nem a szabadban, ahol bárki megláthatja őket.
• Úgy érted, tegyem meg.

Rick bólogatott. Keze az övére csúszott. Kioldotta a szíjat, két ujjal, és kikapcsolta a gombot.

• De előtte mondani szeretnék valamit. - szólt a lány.

Rickkel megfordult a világ. Mintha a lány veséjébe látott volna, megfeszült, gyomra pedig görcsbe rándult.

A lány ebből semmit sem vett észre. Folytatta, amit elkezdett mondani.

• Azt hiszem, kicsit komolyabban kellene kezelnünk a kapcsolatunkat. Terhes vagyok.

Rick vágyai olyan gyorsan lohadtak le, mint egy tehervagon, amikor leszaladva a sínről az árokba fordul. Heréi összezsugorodtak, mint két apró mazsola. Egyetlen, durva kérdésre futotta elfúló tüdejéből.

• Megörültél?

Sarah arcán rózsaszín pír futott végig. Ha pofon vágják, az sem fájt volna jobban.

Feltépte a kocsi ajtaját és egy lendülettel a híd korlátjánál termett.

Rick nagyon rosszul lett. Ezer kérdés villant az agyába, és a felére sem tudta a választ. Alig múlt húsz, és nem érezte magát érettnek. A jövőjét olyan homályosan képzelte el, mint a szélvédő előtt elterülő látványt. Amiben biztos volt, az annyi volt, hogy nem érezte magát készen egy gyermek felnevelésére.

Még gyerek volt ő maga is. Visszakapcsolta a zenét, hogy elnyomja a gondolatait.

Sarah vékony ujjai rákulcsolódtak a korlát hideg fémjére. Vastag zománcréteg simult alulról a kezének. Sokszor átfestették már a vasat. A rozsda itt-ott kikezdte. A szél szemtelenül az arcába vágott. Haja zabolázatlanul kavargott ovális arca körül. A könnyek csípték a szemét.

Rick koncentrált a rádióra. A zene néha segített, hogy ne vesszen el a gondolatok áradatában. Eddig azt hitte, szereti a lányt, de amikor az kiugrott a kocsiból, tudta, hogy gyűlöli. Tanácstalanul verte az ütemet a műszerfalon. Nem tudott hideg fejjel gondolkodni. Menekülni akart a világból, a lehetséges felelősség elől. Nem tudta, mit akar Sarah, de abból, ahogyan közölte vele a hírt, úgy vélte, a lány meg akarja tartani a kicsit. Rick ezt nem akarta. Minden porcikája tiltakozott az események sodra ellen.

Három hónapja jártak. Sarah nagyon kedves volt, de Rick inkább csak a kedvét lelte benne. Kettejük közül a lány ragaszkodott jobban. Szülei elváltak, és alkoholista anyjával élt együtt. Rick szülei tehetőseknek voltak mondhatók, bár a gazdagtól messze álltak. A városban mindenki ismerte őket.

Sarah-t nem. 
Fél éve költöztek a városba, apja elől menekülve. A férfi, anyjához hasonlóan szerette az italt, csak ő verte is a lányt, az anyjával ellentétben. Az anyja legalább nem lett erőszakos, ha ivott.

Rick a lány felé fordult. A hátát látta. A kabátot cibálta a húzat, ugyanúgy, mint a lány haját. Máskor szívesen túrt a gesztenyebarna fürtökbe. Szerette szagolgatni a lány haját, vagy csak egyszerűen az ölére húzta a fejét.

Sarah ujjai elfehéredtek, olyan erővel markolta a korlátot. A csalódottság legyűrte, megtörte. Eleredtek a könnyei. Elhagyta az ereje. Összecsuklott.

Rick szenvtelenül nézte a lányt, amíg az leroskadt a földre. Még csak meg sem próbálta vigasztalni. Az egoizmusa legyőzte. Csak magára tudott gondolni. Végül, mivel a nap már eléggé elbújt a látóhatár szélén, kilépett a kocsiból.

A lány mellé sétált, aztán mellé guggolt. Keze bizonytalanul a lány térde felé tévedt, de nem merte megérinteni, mert tudat alatt ezzel is azt remélte, hogy meg nem történté teszi az eseményeket. Ostoba gondolat egy húszéves fiú elméjéből.

• Jól vagy, Sarah?
• Hagyj békén.
• Hazaviszlek.
• Nem kell.
• Hazaviszlek.
• Nem. Hagyj békén.

Rick kifogyott a mondandóból. Felállt és beült a kocsijába. Beindította a motort. Savanyú arccal bámult körbe.

Gyorsan sötétedett.

Letekerte az ablakot, és utoljára kiszólt a lánynak.

• Ne csináld ezt. Gyere velem. Meg kell beszélnünk a dolgokat.

Sarah ráemelte könnyáztatta arcát.

• Olyan vagy, mint a többiek. Nem szeretsz. Sohasem szerettél. Nincs miről beszélnünk.
• Megérthetnél engem is. - könyörgött a fiú. - Fiatal vagyok egy család alapításához. Nekem nem kell gyerek. Élni akarok.

Sarah elnevette magát.

• Élni? Na, tűnj el innen.

Rick nem tudta, mi a helyes ebben a pillanatban. Legszívesebben felhívta volna az apját, hogy tanácsát kérje. Az öve még mindig kioldottan tekeredett a derekára. Megigazította.

Sarah kiegyenesedett. Leseperte ruháját, majd megigazította a ruháját. Dacosan bámult a fiú arcába.

• Hord el magad.

Rick lenyelte, amit mondani akart. Elfordítva a kulcsot beröffentette a motort. Elgurult a lány mellől. Kopott autóját elnyelte a sűrűsödő köd. A zene foszlányait még vissza-visszahordta a szél.

Sarah megfordult.

• Élni akarsz? - kérdezte a semmibe üvöltve. - Adok én neked életet.

Ezzel átemelte lábait a korláton, és a mélybe vetette magát.

Az öregember padja (novella, 2007)

Az öregember egyedül ücsörgött a padon, galambok turbékoló seregétől övezve. A lába mellett, a fakó vörös tákolmányon, melyet ezernyi feliratnak olvasható karcolás díszített, olcsó napilapon egy fél kenyér pihent, szétmarcangolt sarokkal. Az öregember néha tépett a kenyérből, a héját majszolgatta, a belét pedig szétmorzsolta, és a madarak közé vetette koncnak. Azok izgatottan burukkoltak, örvénylő kavargással a lehulló morzsákra vetették magukat, apró fejükkel a nagyobb falatok után kapkodva. 

Az öregember ráncos arcából két táskás szeme szeretettel tekintett végig a végtelenségig éhenkórász seregen. Néha köhintett, torkát köszörülte, a morzsákat sepregette viseltes kabátjáról, aszott ölét lapogatta, tisztogatta, és az eget, vagy a többi sétálót kémlelte.

Senkije sem volt már a földön, csak a madarak. Meg a postás, aki minden hónap elején elhozta a nyugdíjat, és minden hónap közepén elhozta a kiegészítő segélyt, meg az ingyenes újságokat, amiket az öreg még akkor is gondosan átnézett, ha már előre tudta, számára nem tartalmaz a lap izgalmasságot. Igazából, a postással csak a pénzátvételkor találkozott, mert az újságot egyenes a postaládájába dobta.

Néha, igaz, ahogy az évek múltak egyre ritkábban, levelezőlapot, képeslapot is kapott, vagy tényleg ritkán, egy-egy levelet is, valami régi komától, baráttól az őskorból, vagy értesítést, egy ősi barát haláláról. Ezeket – némelyikre válaszolt is, ha a helyzet megkívánta - gondosan megőrizte, csak úgy magának, és télen, karácsony hetében mindig átnyálazta a küldeményeket, hogy egyeztessen; ki halt meg előtte, kit élt túl, öregségében. Persze, ahogyan teltek az évek, mind kevesebb barátot kellett túlélnie.

A barna kenyérhéj darabka már elolvadt a szájában. Fél kézzel tört egy darabot, a morzsa csak úgy hullott a padról a kavicsos térre, a szemtelen szárnyasokat közelebb, a bokái köré csalogatva. A padra azért sosem merészkedtek fel, hogy egyenesen a kenyérkéből raboljanak maguknak falatokat. Beérték azzal, amit önként dobált eléjük. Az ujjai közé csípett kenyérkatona, a kitartó feszegetéstől letört a nagyobb kenyérről, így az öreg a szájához emelhette. Megmaradt fogában azért még elég erő lakozott, hogy a héjjal elbánjon. A fél falatot eltüntette, forgatni kezdte az arcában tátongó öreg odúban, a másik felét két kézzel szétmorzsolta, és a szürke madarak tengerébe szórta.

Az őszi szél már fel-felerősödött, kabátja hajlataiba fújt. Az öregember megreszketett, fázósan, mert már évek óta nem védte a teste a széltől, mint mikor még ifjú volt. Gyerekként a hóba futhatott meztelenül, csak megrázta magát, és bírta, hosszú percekig. Mára már egy kis szél is képes lehetett, hogy ágynak döntse, hiába igyekezett vitaminokat juttatni fáradó, kimerülő szervezetébe, hiába eszegetett elalvás előtt zaftos narancsgerezdeket, hiába csumázott ebéd után ki magának egy-egy idared almát, hogy elszopogassa a gyorsan barnuló gyümölcsöt, hiába engedett meg magának vacsora közben egy pohárka asztali vörösbort, néha egy kupica snapszot. Az életerő az évek monoton lassúságával egyenletesen elszivárogott porcikáiból. A haja sötétjét ezüstös szálak hálózták be, majd cserélték fel. Izmai sorvadtak, minden lehetséges, elvégzett sport ellenére is. A peckes, sietős lépteit a vánszorgó csoszogás váltotta fel. Azután a bot, amire mind erősebben kellett támaszkodnia, de csak rosszabb napokon. Amikor jött a front.

Ma tiszta volt az ég, legalábbis esőfelhőktől tiszta. A játékos bárányfelhők gyermetegen kergetőztek, mint az öregember tette azt valamikor hetven éve, odalent, a faluja határában, miután a gazdák a mezőn összeszedték a terményt, és csak néhány hatalmas szalmabálát hagytak hátra. Volt idő, mikor ő benne is túlcsordult a játékosság. Pitymallattól késő szürkületig képes volt a falun keresztül kasul szaladgálni. Senki sem szólt rá, senki sem állította meg. Társai között volt, csupa életrevaló csemetével, akik vele együtt nőttek fel, akiktől messzire szakadt, vagy ők szakadtak el tőle, és akik minden évvel kevesebben voltak, fogyatkoztak.

A barna héjat ráérősen forgatta a szájában. A nyálával porhanyóssá tette, játszott vele, ízlelgette. Imádta a barna héj ízét, még akkor is, ha már nem volt olyan, mint odalent, falun, annyi éve. A falat hol a szájpadlására tapadt, hol a nyelve alá bújt, néha egészen hátra csúszott, de sosem okozott neki fulladást, nem akadt meg a torkán. Ahogy öregedett, egyre többször rágcsált üres kenyérkét, mert amit rátehetett volna, hogy megízesítse, mint a vaj, vagy egy finom felvágott, nem engedhette meg magának. Régen, mikor a nadrágja szára rojtosan lógott a porban, és lábacskáin nem viselt cipőt, igazi vajat, vagy gazdag sertészsíros kenyeret evett. Néha kevés májjal egybefőtt kacsazsírt is kapott. Apja módos volt, anyja pedig gondos háziasszony, ezért sosem éhezett. A vajat, igaz, csak a gyerekek unszolására, a mama maga köpülte, a zsírt jófajta pörcből, kövér malacokból nyerték vagy büszkén gágogó libákból. Vörös hagymát aprítottak hozzá, lila hagymát pácoltak ecetben, gyöngyhagymát sóztak be, a kenyérhez a földből rángatták ki a sárgarépát, néha csak tessék-lássék öblítették le vízzel, paprikát és paradicsomot téptek mellé az árnyas kiskertből, a töpörtyűt mellé rakták, gazdagon sóval, kevés mustárral, vagy pirospaprikával, és néha napján, cukorral, ha édességet kívántak. Ma már nem esznek ilyeneket a gyerekek, finnyásak lettek. A maiak olyan tejtermékekkel kényeztetik válogatós bendőjüket, amiket az öregember csak vágyakozva nézegetett a közértek polcain. Nem engedhette meg magának, hogy holmi túrós, mazsolás, gyümölcslekvárral ízesített, csokoládéba mártogatott, vaníliával, vagy karamellel töltött, rizses, krémes, joghurtos csodaínyencségeket falatozzon. Gondolatban beléjük turkált, végigolvasta a dobozuk falára ragasztott ismertetőket. A csomagolást simogatta, ha úgy érezte, nem túl szépen sorakoznak egymás mellett, rendbe szedegette a poharakat, tubusokat, dobozkákat, címkével kifelé, takarosan sorakozva. Nem vett ilyesmiket, de az idő eltelt a rendezgetésükkel.

Ezeket a finomságokat csak megnézegette, és elképzelte, ahogyan a szájában olvadoznak. A képzelet semmibe sem került. Kenyeret evett, sokszor üresen, néha kedveskedett magának némi parizerrel, de annak is az ára lett magasabb, a minősége pedig ezzel szemben arányosan romlott. Vajat nem vett magának, beérte olcsó margarinnal. Azt bekavarta fűszerekkel, néha egy kis túróval, tejföllel, hogy kirúgjon a hámból. Komoly lakomákat csapott, ha hónap végén maradt egy kis félrerakni való. Ilyenkor banánt is vett, mert azt nagyon szerette. Meg egyszer mangót is, de az nem tetszett neki, meg drágállta is. Csak urizálni akart. Sok mást gyümölcsöt nem kedvelt, vagy sajnált kipróbálni. Esetleg, ha vendégségben volt, de manapság nem hívták meg sehova. Mára már nem maradt aki meghívhatta volna.

Újra a nadrágját igazgatta. Ami a földre hullott róla, csemegévé lett. A galambok néha megfogyatkoztak, szétszóródtak, ha idegen közeledett, hogy ha szükséges, könnyebben menekülhessenek. Máskor annyian rajzották körül, hogy már-már megijesztették az öreget.

Ha így körülfogják, vajon hogyan tud felállni, és hazaballagni, ha úgy érzi, itt az ideje, és eleget fázott, idekint, a parkban, ezen az ódon, megviselt, és nem is nagyon kényelmes padon.

A padot nézegette. Az ő padját. Mindig itt ült, ha galambot etetett. Ez a pad a park közepén állt, az író szobra előtt, árnyas tölgy lombja alatt, körülvéve sűrű bokrokkal. Afféle utolsó erőd. Mellette tartós fémrácsból kialakított szeméttároló, benne, a parkőr jelenlétére utaló, fekete nylonzsák, félig telve szeméttel. A zsák tépett, szakadozott, mint amit már több napja hátrahagytak. A park takarítója nem mindennap cserélte őket. A szemetes alatt csikkek garmadája, amiket a galambok pici lábacskái a kavicsba tapicskoltak.

A pad élénkvörös színe megfakult az unalmas évek alatt. Ráfért volna egy alapos csiszolás és festés. A karcolatok alatt a fa már besárgult, a feliratok körül lepattogzott a vörös szín. A léceit tartó csapszegek elkorrodáltak, bebarnultak. Ha az ember vette a fáradtságot, hogy a háttámlán ellenőrizze a csavart és az anyát, láthatta volna, hogy azok már egységesen egybeolvadtak, rőt színben játszva. A pad elhasználódott, mint az öregember.

Szerette ezt a padot. Idén lesz tíz éve, hogy a délutánjai tetemes részét ezen a padon töltötte, el, délutáni, szegényemberes uzsonnájával egyetemben. Egyetlen egyszer ült rajta valaki; egy síró-rívó özvegyasszony, aki odakéredzkedett mellé, és órákon keresztül a megboldogult férjéről mesélt. Az öregember egy ideig figyelemmel követte azt a folyamot, ami az asszony szájából a friss levegőbe csurgott, de egy idő után a szavak összemosódtak, és ő visszatért a madarak etetéséhez. Arra sem emlékezett, hogy a nő mikor hagyhatta magára, és néha arra gondolt, talán ott sem volt senki, csak az érzékei tréfálták meg, és elé vetítettek egy amolyan szellemi barátot, csak miután nem egyezett ki vele, az érzékcsalódás inkább elpárolgott.

A padot simogatta bal kezével, az ügyesebbel pedig tört a kenyérből. A morzsa hullott, a kenyér héja a szájában tűnt el.

Többnyire egyedül múlatta itt az időt. Ha ritkán mások is a parkba tévedtek, kevésbé eldugott helyeken pihentek meg. A nők főleg az "olyan" férfiak miatt, inkább kerülték a helyet, a gyerekek pedig sokkal inkább a manapság oly divatos szórakoztató központokban csellengett, iskola helyett.

Akik itt kerestek menedéket, azok hasonlóan elhagyott emberek voltak, öregemberek, akik magukkal törődtek, mint ő, hajléktalanok, akik kihúztak pár éjszakát a bokrok alatt, majd a helyi zsiványok zaklatásai miatt odébb álltak. Meg a szerelmesek, akik néhány órácska gyengéd csókcsatát vívtak a padokon, majd nevetgélve, optimistán a jövőbe tekintve, eloldalogtak. Ők is inkább tavasszal, vagy nyár vége felé. Télen üres volt a park, a szemeteszsákot elég volt kéthetente cserélni, vagy inkább havonta. Háromszor, egész télen. Télen csak az olyan elveszett lelkek tévelyegtek erre, mint az öregember. Azok, akiknek még a lakásuk is üresebb volt, mint itt a csupasz fák, hideg padok, és megritkult bokrok. Levél nélkül a bokrok, mint megannyi ferde hurkapálcika, nyúlkáltak az ég felé. Télen az öregember sem jött el mindennap. Télen, - ha már úgyis drága a fűtés alapon – inkább bezárkózott a lakásába. Az egyszobás, konyhás üregébe, ahol az egyetlen fürdési lehetőséget egy zománcozott, és erősen lepattogzott lavór szolgáltatta. Télen a duruzsoló gázkonvektorhoz ült, könyveket olvasott, amiket utána antikváriumba vitt, és eladott, vagy ha sikerült jobb üzletet kötnie elcserélt.

A fűtés komoly vagyonba került, és még az önkormányzati támogatással együtt is komoly érvágásnak bizonyult, így kiélvezte valamennyi percét. Késő estig olvasott, lefekvés előtt lecsavarta a konvektort a minimumra, és alaposan betakarózott a dunyhájával. Még az apjától maradt neki a tisztanemű. Amolyan szegényes örökség. Viszont télen, amikor odakint a szeretett madarai is le-lefordultak az ágról, - már amelyik ostoba mód nem költözött melegebb vidékre - jó szolgálatot tettek ezek a vastag dunyhák, felvert cihák. Óvták reszketeg, törékeny testét, és bár reggelre a melegség elillant a szobából, az ágya izzott, akár a katlan, vagy az ördög valaga.

Télen a pad nem nyújtotta ugyanazt a biztonságot, mint az év többi évszakában. Télen a pad, és persze vele együtt az itt maradt madárkák, böjtöltek. A varjak, szajkók, csókák, és tépett verebek nem találkoztak az öregemberrel. Talán, a verebek igen, de már csak, ha vége lett a télnek, kibújtak az első virágocskák, a föld méhéből, és a reggeli napfénnyel némi meleg is a világba lopakodott.

Ha tavaszodott, és nem jött az a csúnya, bothasználatra kényszerítő front, az öregember felöltözött, olykor dupla zoknit vett fel, elsétált, slattyogott a kedvenc pékségéhez, vett egy fél kiló kenyeret, és tiszteletét tette a parkban, a padjánál.

Megnézegette, körbejárta, simogatta, cirógatta. Összeszámolta, mennyi új rovátkával, felirattal, karcolással gyarapodott. Számba vette a sérüléseit, hol vetemedett meg, melyik csavarnál lazult ki a deszka, törtek e le belőle, tettek e benne komoly kárt, elbírja e még a súlyát. Elbírta, mert ahogy a pad gyengült, ment tönkre, úgy az öregember is fogyott, töpörödött.

Tavasszal, mikor még a zápor hirtelen jött és ment, akár barátságos felhők mögül, vagy megtévesztően édesen ragyogó napfény ellenére, nem száradt meg eléggé a pad ülőkéje. Ilyenkor az öregember azokból az ingyenes újságokból terített maga alá keskeny védelmet, amit a postaládájába dobáltak bele sűrűsödő rendszerességgel. Reklámújságok, politikai lapok, ingyenes hirdetési magazinok, ilyen-olyan fajtái. Milyen jó szolgálatot tettek neki. Ha nem sütött a nap eléggé, és a víz a fában rejtőzködött, leterített néhány lapot, ugyanabból, amit a kenyere alá is fektetett, és kényelmesen üldögélt tovább.

Nyáron erre szüksége nem volt, szinte soha. Nyáron a park barátságosan döngicsélt, duruzsolt az ezernyi apró élettől, ami benne élt. A bogarak, a növények, a parkban sétáló kutyások, gyerekkocsit tologató kismamák, a rosszcsontok, akik ide jártak ki galerit erősíteni, terveket szőni. A jövőre nézve. A gyerekek, akik nem mehettek messzire otthonról, vagy pénzük nem maradt csavarogni. A kocsma részegei, akik két sör között kicsit ejtőztek, pihengettek, néha egy-egy melós, aki kijött, hogy meguzsonnázzon, lecsaljon pár percet a munkaidőből, vagy csak kicsit összeszedje magát a délutánra, estére. A postás, aki térdig járta a lábát megpihent, hogy lógázza a virgácsait. A parkoló őr leült, hogy könnyebben szemmel tarthassa a járgányt, amelyiknek három perce lejárt a jegye, és még maradt addig hét, hogy megbüntesse. Kijött egy hasas ifjú hölgy, aki a nyolcadik és kilencedik hónap határán járt, és csendben, magába roskadva elszívott egy cigarettát, habár, az nem tehetett jót a benne gyarapodó életnek. Kijárt néhány diák, akik suli után nem kívánt hamar hazaérni, ki tudja ki vagy mi miatt. Talán apu, talán anyu. Talán egy rossz jegy. Néha a közeli rendőrőrsről jött ki valaki, szolgálati ruhában, hol egy szendviccsel, hol egy cigarettára, sűrűn az órára pislogva, felállás után ruharendezgetéssel, porolgatással. Máskor ismeretlen emberek sétáltak a fák lombjai alatt, akik messziről jöttek, és messzire mentek. Emberek, akiket erre tett le a busz, és még nem vitt tovább a lábuk. Emberek, akik sétáltak, sétáltak és a parkba tévedtek, egy kis padra lecsücsültek, néhány szabad perccel, néhány hosszú lélegzetre, amit a friss levegőből tüdejükbe szívhattak.

Az öregember pedig a galambokat etette, életéről elmélkedett, és a környéket figyelte, meg a kék eget. A kenyér jobb keze mellett, újságpapíron hevert, mint mindig.

A szája őrölt, bal keze a padot simogatta.

Most is, amikor az évek súlyától eltorzult ujjaiba a zsibbadás belé költözött. Nehezebben vette a levegőt. A kezét hol ökölbe zárta, hol kinyitotta, megfeszítve ujjait, hogy a görcsösség elszálljon belőle, akár egy nem kívánt, hívatlan vendég.

A görcs nemhogy alább hagyott volna, hanem felkúszott a karjában, a csontjaiban, az ereiben, megcélozva az oldalát, és kisugárzott a lábába is. Akkor már tudta, hogy baj van. A füle zúgásából, a zsibbadás irányából, a csípő érzésből, ami bal arcának petyhüdt bőrét érte. Abból érezte, hogy a szeme nézett, de igazából nem látott. Érezte, hogy a kezei hasznavehetetlenné vállnak, ölébe esnek. Érezte, hogy a lábai távoliak lettek, mintha nem hozzá tartozó testrészek lennének, mintha egy másik városba mentek volna nélküle.

A gyógyszert hónapok óta nem hordta magánál.

Szólt volna, segítségért, ösztönösen, de nem volt kinek. A park üres volt. Csak az öregember ült a padon, galambokat etetett, vele szemben egy szobor, akit egy híres író tiszteletére formáztak meg.

A teste elhagyta magát. Ahogy a szíve megszűnt verni, a bal lába alól kifordult a talaj, a bokája meghajolt, lassan csúszni kezdett a kavicsokon. A bal lábát követte a jobb is, balra dőlt, és lassan, szinte vigyázva a földre ereszkedett, engedve a gravitációnak, de isteni csoda folytán úgy, hogy a tehetetlen testben ne essék kár.

A galambok egyetlen pillanatra felrebbentek, hogy azonnal ismét az öregember körül fonjanak védelmi gyűrűt. Az öregember feneke alá szorult újságpapír követte a súrlódó nadrágot, a földre borítva a megmaradt kenyeret, héjastul, belestül, úgy ahogy az öregember megcsipkedte.

A madarak nagyokat téptek ki belőle, mohón rikácsolva. Amelyik igazán nagyot tudott szakítani belőle gyorsan szárnyra kelt, hogy a többi éhenkórász elől kimenekítse szerzeményét. Az öregember teste és a pad előtt igazi kis háború alakult ki.

Az öregember egyik szeme furcsán kifordult, így most a bal lefelé tekintett, szeretett madarait lesve, a jobb pedig groteszk módon felfelé nézett és a játékos bárányfelhőket vizslatva.