Sorozatok: Beugró

A magyar televíziózás egyik legszórakoztatóbb műsora, négy remek színésszel, néha vendégművészekkel, rengeteg ötletes játékkal. Nem ismered?
Pótold.
Rudolf Péter eszméletlen humora sokat tett a produkcióhoz. Többet lehetett röhögni rajta, mint a "Gálvölgyi-show-n".
Én kérek elnézést.
Köszönet Tutyilának, aki feltette az epizódokat a youtube-ra! :)

Touchback - Játékidő (2011)

Touchback - Játékidő (2011)

Rend.: Don Handfield

Két dolog jutott eszembe a közel két órás film megtekintése után. A tartalmon kívül ezekről szólnék.

1. A "Touchback - Játékidő" Nem szigorúan vett értelemben vett időutazásos sci-fi. Bár a főszereplőnk egy öngyilkossági kísérlet miatt visszakerül a múltba, ez a múltidézés simán írható egy halál előtti/helyetti trip számlájára.

2. A főszereplő kálváriája kísértetiesen emlékeztet George Bailey (James Stewart) történetére Frank Capra csodálatos "Az élet csodaszép" című örökbecsű darabjából. Itt is bank szorongatja a főhőst, itt is semmi nem jön össze, itt is van szerető családja, odaadó feleséggel és imádni való gyerekekkel, itt van határidő és dráma, és végül itt is van összefogás és szeretet.

Mindezt két órában, tévéfilmes hangulattal. Handfield filmje nem éri meg a mozijegyet, még akkor sem ha kellemes szórakozás. Húsz perccel hosszabb az élvezhetőnél, néhány karakter nincs kellőképpen kidolgozva, a múltban történő kalandozás nincs eléggé megbolygatva, felturbózva, a lezárás pedig nem olyan katartikus, mint 1946-ban volt Jimmy Stewart esetében.

A film ettől még nézhető, a maszkolás sikeres. Magam is meglepődtem, Kurt Russell fizimiskáján - ilyen öreg már az öreg? - majd talán Capra klasszikusának bennem erősen élő hatására derengeni kezdett, hogy merre tart a történet.
Mondhatjuk, plágiumgyanús a film, mert Handfield a stáblistában semmilyen formában nem utal a híres elődre, a filmben nem tesz rá nyomokban sem utalást, vagy én nem találtam rá ezekre.
Így egynek elmegy, de ha már olyan korrektül felmondja a leckét, lehetett volna kicsit elsöprőbb is akár.
A színészek közül senkit nem emelnék ki. Russell egyenesen elsikkad a szerepében, a főszereplő (Brian Presley - Borderland/Határvidék) meg hozza, amit kell. Macy szerepében egy nem túl felkapott női karakterszínésznő édeskedik, mint jóravaló, odaadó feleség; Melanie Lynskey.

Lynskey 17 évesen kapott lehetőséget "A gyűrűk ura" rendezőjétől, Peter Jackson-tól a különös hangvételű drámában, a "Mennyei teremtményekben", ahol Kate Winslet "párját" alakította, majd tucatnyi közepes mozifilmben kapott felejthető, de bájos mellékszerepeket. Néhány cím, a teljesség igénye nélkül: Törjön ki a frász!, Örökkön-örökké, Sakáltanya, Mindenütt nő. Ha láttad ezeket a filmeket, akkor sem biztos, hogy emlékszel szegényre...

50%

Az erős tévéfilmes érzés miatt. Don Handfield harmadik munkája, egyben első nagyfilmje. A 120 perces játékidő sok.
Másrészt meg a főszereplő annyira szerethető, szinte nincs sötét oldala. A legnagyobb káoszban is alig emeli fel a hangját, pedig már nyakig ér a szar. Dustin Hoffman kisebb kellemetlenségekért is nagyobb műsort csinált a "Kramer kontra Kramer"-ben.

Nagy ölelés apunak! Ugyan a probléma még nem oldódott meg, de a szeretet mindennél fontosabb.

Időutazás a sci-fi műfaj karcolgatása nélkül. Ahhoz kevés. Sportfilmként sem funkcionál. Együtt tűrhető dráma lett belőle.

Alan Silvestri zsenialitása: The Croods

Egy szerintem eltalált, zseniális filmzene a Croodék című, ősemberes animációs filmből. Alan Silvestri már megmutatta, hogy tud felejthetetlen lenni, olyan zenékkel, mint a Predator vagy a Vissza a jövőbe zenei anyaga.
A "Smash and Grab" a "The Croods" album legerősebb tétele. A film képeivel együtt eszméletlen jelenetsor, ahogy a család egy tojást igyekszik biztonságosa ellopni, hogy meglegyen a napi betevő.
Ha láttad a filmet, erre emlékszel, az biztos.
Ha még nem, keresd!
Most pedig élvezd!