Blog: A pille székem

Emlékszem, nekünk is volt ilyen. Az ilyesmit simán elfelejtené az ember, ha nem lennének a közösségi oldalak és azon belül néhány ember, akik amolyan kollektív emlékezetnék ne tennének fel ilyen fotókat.
Emlékszem, nekünk is két darab volt: egy rózsaszín meg egy kék. Mindkettő világos, pasztell színű. Strapabíró darabok. a lakás legkülönbözőbb pontjain találkozhattál velük. Néha pont útban voltak. Mindkettő tetejét suba fedte. Az a fajta suba, melyet házilag te is el tudsz készíteni vastag, durva madzag(?)-ból. Azt hiszem, apám hobbija volt rövid ideig a subázás. Csinált is pár darabot ezekből a giccses termékekből. Tetszettek!
Szeretem a giccset...
Pille szék helyett mi mondjuk puffnak hívtuk, habár, tudom, nem az.
Könnyű volt, még gyerek szemmel is.
Néha felkaptam és a fejem felé emelve szaladgáltam vele, mint egy mini erőművész. Máskor meg játékokat rejtettem bele. Széfnek nem túl biztonságos, hiszen a család bármelyik másik tagja csak megemeli, vagy véletlenül belerúg, azonnal meghallatszik, hogy rejtezik benne valami.
Azután nőni kezdtem. Azt hiszem, izzó cserélésnél törtem el az egyiket. A teteje középen megadta magát a nagy súlynak. Amúgy igazán strapabíró kis készség volt, de a 120 kilómmal nem tudott megbirkózni. A másik még megvan.
A suba a tetején már egészen elkopott.
Kincseket sem rejtek bele.
Néma, pasztell mementója gyermekkoromnak.

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

A kockázat ára - Le prix du danger (1983)

Rendezte: Yves Boisset

Megtekintés? - Régen kötelező volt, ma már csak ha időd engedi.

Emlékszem, gyerekkoromban, ezt a filmet moziban néztem meg és nem is egyszer. Látszik, mennyire szelektív a memória, hiszen csak arra emlékeztem belőle, hogy egy remek akciófilm. Mai szemmel, újranézve, látom már, hogy egy kölyök és egy felnőtt agya között van különbség. Rengeteg.
A kockázat ára egy remek korrajz és társadalomkritika, de nagyon gyenge akciófilm. Talán azért értékelhető darab - habár az idő bizonyos részei felett bőven eljárt, míg más aspektusból meg aktuálisabb, mint bármikor - mert a média visszásságait még most is remekül figurázza ki és az alapanyag, egy időtlen klasszikus sci-fi író kezei közül került ki: Robert Sheckley imdb, Robert Sheckley wikipédia. Elrontani nem nagyon lehet. Boissetnek majdnem sikerült.

Ismétlem, anno szerettem ezt a filmet és nagyon örültem, amikor újra a kezembe került. Felfokozott várakozással ültem le, hogy megnézzem, felidézve a fiatalságomat és, hogy megmerítkezzek abban a bűnös élvezetben, amit csak egy olyan film tud okozni, melynek témája közel áll hozzám. Sheckley-n kívül több író feldolgozta már a témát. Egy másik ismert darab a témában Stephen King "Menekülő embere", melyet Richard Bachman álnéven publikált és Arnold Schwarzenegger főszereplésével készítettek belőle egy kevésbé kritikus, de sokkal akciósabb mozit, négy évvel később. A film alapját egy novella adta, "A kockázat jutalma". Sheckley később regény formában is eljátszadozott a média és az agresszió ilyetén alakuló kapcsolatával.

François Jacquemard (Gérard Lanvin) egy igazi semmire kellő fiatalember, aki úgy véli, hogy tíz év munka után neki jár a jobb élet. Ennek megvalósításához azonban egyetlen módon tud közelebb jutni; ha megnyeri a Kockázat ára elnevezésű televíziós játékot, melynek fődíja egymillió dollár. Egy apró bibi, hogy a játék arról szól, hogy Jacquemard végig élethalál menekülést folytat, öt, válogatott - vagy inkább szedett-vetett - vadász elől a város utcáin, hogy valahogy kihúzza a négy órás műsoridőt és ezzel megnyerje a negyedik versenyt. Azt hihetnénk, hogy főszereplőnk egy igazi menekülő géniusz, egy városi Houdini, aki folyamatosan üldözői előtt jár, kisiklik kezeik közül. A valóságban azonban Jacquenmard legalább annyira piti és unszimpatikus figura, mint akik az életére törnek. Fiatal menekülőnk már a verseny első fél órájában elbukna, ha stikában a verseny készítői nem sietnének segítségére, hol kézzel fogható formában adva meg a menekülés kulcsát, hol verbálisan próbálva hatni a vadászokra, hogy ne siessenek olyan gyorsan kinyírni a férfit.
Ki tudja miért, de amikor Jacquenmard megtudja, hogy a seggét a játék egyik szervezője mentette meg az utolsó pillanatban, farkast kiáltva igyekszik leleplezni ezt az összeesküvést.
Itt jegyezném meg, hogy nem értem, ezen főszereplőnk miért akad ki? Ha nem mentenék meg - szerinte bundázva az eredményt - a picsáját, nem hogy a versenyt nem nyerte volna meg, de még az első összecsapásból sem tudott volna épp bőrrel kijutni. Szóval, Jacquenmard, kussoljál be és élvezd a sikert.
Ő viszont másképpen gondolja. Módszeresen, szerencsével és forgatókönyvi ostobaságoknak köszönhetően, sorban legyőzi üldözőit és elhatározza, hogy leleplezi az összeesküvést, amit a műsor megenged magának.
Nagy dolog!
Ma már pontosan tudjuk, hogy az ilyen műsorok - már amelyik tematikailag közel áll a filmhez, mint vérre menő valóságshow-k és egyéb halálig tartó versenyek, aka. tehetségkutató műsorok - sokat megengednek maguknak a néző manipulálásának érdekében. Elvileg mindenki tudja, hogy milyen munka folyik a színfalak mögött, mégis találni elég balekot, akik sms-sel támogatják a fikciót és szurkolnak kedvenceiknek.

Amiért a film még ma is élvezetes:
- A műsorvezető, Frédéric Mallaire (Michel Piccoli) zseniálisan adja a színváltó figurát, akinek be nem áll a szája és képes az érzelmek teljes skáláján végigzongorázva megvezetni nézőit. A mai generációból talán a mi Balázsunk áll hozzá igen közel. Látjuk, hogy a szája mozog, halljuk, hogy érzelmek vannak a hangjában, csak mivel már ismerjük, egy szavát nem hisszük a feltételezett kamu érzelgősségnek és együtt érzésnek.
- Az ötlet nagyon jó - bár azért jobban kidolgozhatták volna - és meg vagyok győződve róla, hogy a média egy szegmense ebbe az irányba halad. Hiszen az egyik legnagyobb, római kultúrának is komoly része volt a cirkusz drasztikus formáinak a nézőhöz való eljuttatásában. Az emberek meg nem nagyon változnak, így csak gondos politikai ráhatás kérdése, hogy egy nap bekapcsolva a tévéket, ilyen adásokon rághassuk le a körmeinket.
- A műsor táncos reklám betétei megérik a megtekintést. Miközben emberek halnak meg a városban, a nézők táncoló nőkben gyönyörködhetnek, akik felesleges termékeket próbálnak az akció mentes időben a nézőre sózni. Codálatos! :)
- A befejezés ugyan kicsit lehangoló, ám ezzel odavág a hepiendhez szokott amerikai változatoknak. Néha kell ilyen pesszimista befejezés.
- A magyar szinkronban egyedül a főszereplő hangjával nem voltam megelégedve. Az legalább annyira nyersnek és sutának tűnt, mint maga Jacquenmard. Az ötödik vadásznak, aki az egyetlen nő a csapatban, azonban érdekes poén volt Lippai László hangját kölcsönözni. :)

60%

John Wick - John Wick (2014)

John Wick - John Wick (2014)

Rendezte: Chad Stahelski, David Leich

Megtekintés? - egyértelmű. Úgy elrepül, észre sem veszed.

A John Wick az az akciófilm, amely szinte minimális eltévelyedést mutat a történet fonalán. Egyszerű, mint egy faék. Keanu Reeves pedig a legjobb formáját hozza. Nem mint drámai színész, habár az alapja a filmnek tényleg elég drámai. Reeves az akciósztárt formázza meg, tökéletesen. Sosem voltam nagy Keanu Reeves fan. Tetszett pár fontosabb filmje (Mátrix, Féktelenül), ugyanakkor emlékszem pár vállalhatatlan baromságra is (A leskelődő, Amikor megállt a föld), amihez a nevét adta. Nálam ő a biztos középszer. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó színész, de azt el tudja velem hitetni, hogy veszélyes figura, hiába olyan a külseje, mint egy kissé arab beütésű szívtipró.

A John Wick alapötletén el lehet kicsit rágódni - miután túl tettük magunkat azon, mennyire sok benne a véletlen. Wick (Keanu Reeves) felesége betegségben elhunyt, de halála előtt még küld férjének egy kiskutyát, hogy a férfi azon az úton haladjon tovább, amelyen közösen indultak el. Johnnak ugyanis sötét a múltja. Nem is lenne semmi baj, ha a nem kicsi városban történetesen ne futna bele egy benzinkúton Iosof Tarasov-ba (Alfie Allen) a bevándorló maffia család egyetlen és persze nem szimpatikus örökösébe, aki azonnal szemet vet John gyönyörű Mustang-jára. Miután John, a nyegle vásárlási ajánlatot visszautasítja, éjszaka meglátogatja pár maszkos férfi, és őt elverik, kutyáját elpusztítják, a kocsit pedig elkötik. (Ami fura annak fényében, hogy milyen sötét legenda szövi be a karaktert és a film további részében magasabb szintű túlélési szokásokat mutat.) John talán a kocsi miatt is felkutatná a tetteseket, de plusz motiváció, hogy szerelme búcsú ajándékát olyan gerinctelen módon vették el tőle. John eltemetett múltját szó szerint előássa a pincéjének betonja alól és talpig fegyverben, könyörület nélkül igyekszik elégtételt venni sérelmein, az egész éjszakai élet felbolygatásának árán.
Egyrészt megértem John Wick motivációit, másrészt el kell fogadnom, hogy az egykori harcostárs, Viggo (Michael Nyqvist - zseniális svéd színész) miért teszi azt, amit. John ellen talán csak az szól, hogy a rengeteg megölt testőr és kidobó között biztos kicsinál néhány olyat is, akik simán csak rossz nap mentek be dolgozni és nem kaptak megfelelő felső/belső utasítást. Én nem szeretnék egy olyan diszkóban dolgozni, ahol csak azért lő valaki fejbe, mert az egyik törzsvendéggel elszámolni valója van...

Néhány kérdés:
- Ha John olyan vérprofi gyilok, hogyan tudja néhány közepes gengszter első éjjel meglepni? (Főleg, ha tudjuk, hogy később tucatjával likvidálja őket...)
- Ha a gyerek, aki beleköt, az egykori társa fiatal kölyke, és tudjuk, hogy John alig öt-hat éve lépett le a bizniszből, akkor hogy lehet, hogy a kölyök és ő nem ismerik egymást, nem tudnak a másikról? (Jó, a srác halott némi mende-mondát John Wick-ről, aki amolyan mumus az alvilági berkekben, ennek ellenére akkor is furcsa, hogy egymást nem ismerik fel.) Oké, lehet, hogy apu igyekezett a munkát és a családot külön választani, de akkor is nehéz elképzelni, hogy a kis Iosof és Wick sosem keresztezték egymás útját. Főleg úgy, hogy a film idején Iosof már bőven az apja kisebb ügyeit intézi, így nehéz elképzelni, hogy alig pár éve nem téblábolt a srác az apja lábai körül. Jó, ezen lépjünk túl.
- Miért kell egy ennyire egyszerű akció filmbe beletenni azt az unásig ismert, James Bond filmek jellemző dramaturgiai húzását, hogy a főgonosz elkapja John Wick-et, de ahelyett, hogy simán és kérdés nélkül fejbe lőné, még elbeszélget vele és mielőtt kivégeztetné, emberei nagyjával távozik a helyszínről, ahelyett, hogy megnyugtatásul, végig nézné nemezisének halálát. Persze tudjuk, hogy főszereplőnk nem fogja a székhez kötözve végezni, hiszen egy nem túl ötletes "csavar" miatt kiszabadul szorult helyzetéből.

Van még sok egyéb apróság, amin el lehet mélázni, csak a film ezt nem igényli. Amit igényel, hogy ülj le, fogd a söröd, bambulj, élvezd, és mire vége a filmnek, rádöbbenj, hogy a söröd sem fogyott el, mert annyira lekötött a látvány.

Adrianne Palicki, mint kőkemény bérgyilkos. A forgatókönyv elegánsan megoldja, hogy ne a főszereplőnkre haragudjunk a halála miatt. (Mert egy úriember nem öli meg a női ellenséget.)

A filmet két kaszkadőr szakértő rendezte, akik szakmájukon belül már mindent megcsináltak. A kis pénzű produkcióktól pedig fokozatosan vándoroltak át a mainstream világába. Filmjük igazi bűnös élvezet, ami kicsit felidézi a klasszikus, szem rágógumi akciófilmeket, amiket annyira szerettünk a nyolcvana és kilencvenes években. Mindketten keresztezték már Keanu Reeves útját, így szépen össze tudtak dolgozni.

70%

A Beagle kutyus ellopja a show első húsz percét.

Megjegyzések:
Mindenképpen látnod kell kategória.
Leginkább a Commando testvérfilmje.
Willem Dafoe ismét szerepel.