A színház, még a rohanó világunkban is egy nyugodt programnak minősül. (Leszámítva a szünet alatti büfés tolongást.)
Nem térek ki a jegyvásárlásra, mert lusta ember lévén, ezt simán áthárítom a nálam rutinosabb partnerekre.
- Van kedved megnézni közel fél év múlva, október 24. pénteken a Mamma Miát! ?
- Hogy a viharba ne...? (Esett az eső, de a vihar elmaradt.)
A fél év elrepült és eljött a nagy nap. Péntek is volt, 24. is.
Autóba gyűltünk és a szürke városon, nem kevés sávot váltva eltempóztunk a Madách színházhoz. Parkolóhely keresésre több időt szántunk, mint a tömeg között beevickélésre. Jó helyet találtunk.
A kabátokat leadtuk az ingyenes (!!!) ruhatárban.
A jegyet nem kérték - ezt, nem nagy tapasztalatom okán kissé értetlenül konstatáltam - ezért akadálymentesen jutottunk a helyünkre. Pontos megnevezése, erkély, jobb.
Nem a legjobb ruhám volt rajtam - olyanom nincs - ennek ellenére, azért nem éreztem kívülállónak magamat. Azért egy nyakkendőt kéne vennem. Addig megteszi a nyakamba csomózott, enyhén buzis, enyhén ál-intellektuel külsőt kölcsönző sálam. (Szeretem ezt a fekete rongydarabot.)
Az előadás - a 600Ft-ért kapható programfüzet ismertető szerint -
Benny Andersson és
Björn Ulvaeus Zenéit és dalszövegeit dolgozta fel, ugyanakkor felsorolni is nehéz, ki mindenki vett részt az eredeti musical életre keltésében, majd a nézők szerencséjére, magyarításában.
Elég annyit mondanom, hogy a nagy sikerű hollywoodi mozi, a
Mamma Mia! hűségesen színpadra formált adaptációjáról van szó, melyben
Meryl Streep és
Pierce Brosnan brillírozott. Ami egyrészt azért lehetett nehéz, mert Brosnan nem egy dalos pacsirta, másrészt meg, bár Streep karrierjében megtalálható némi zenés/zenei filmes múlt, azért ha a nagy sikerű
ABBA slágerek fülbemászó dallamaira gondolunk, nem feltétlenül az ötvenes éveinek végén járó Streep jut először eszünkbe, hanem a két svéd (javítok, mert a barna norvég!), akkori (1970-80) mércével mérve bombázó nőnek számító szőke
Agnetha Faltskog és a vörösesbarna
Anni-Frid Lyngstad hűvös szexualitástól csöpögő alakja sejlik fel lelki szemeink előtt.
Ugyanakkor, utólag javítanom kellett írásomon, mert rosszul fogalmazva azt sejtettem, mintha a film lenne a darab eredeti alapja. Nem így van. A musical volt meg előbb, amiből a film készült. A hibám arra vezethető vissza, hogy én, egyszeri néző, a filmet láttam előbb, azután a musicalt. Szóval ténybeli a tévedésem*
* Köszönet J. Orsolyának! - jogos észrevétel...
Ezektől függetlenül kellett egy ötödik személy, egy hölgy, Judy Craymer, hogy a banális történet köntösébe zseniálisan becsomagolt No.1 popdalok végül egy egységes keretben foglaljanak méltó helyet, felfűzve, akár egy válogatáslemez dalai vagy mint egyetlen láncra egymás mellé illesztett drágakövek és igazgyöngyök.
A "banális" szócskával nem akarom ledegradálni Judy Craymer munkáját, hiszen a musical az összes ordító és rejtőzködő hibájával együtt is eleve csak sikerre lehetett ítélve. Valahol ez így helyes. Az ő érdeme ABBAn áll, hogy a már ezerszer halott dalokat mérnöki precizitással, akár egy füstből fújt puzzle játékot, szépen egymás mellé helyezte és a dalok közötti részeket kitöltötte egy könnyen emészthető, szeretni való mesével. (Mert hiába rázzuk fejecskénket, a Mamma Mia! egy popmese.)
Felsorolni is nehéz, milyen sikereket ért el Judy Craymer az állhatatos munkájának köszönhetően. Ki merem jelenteni, hogy a hölgy az ABBA együttes legnagyobb élő rajongója.
(Ha megveszed a színházban kapható brosúrát, részletesen tájékozódhatsz a musical keletkezéséről és több egyéb fontos, vele kapcsolatos információról, érdekességről.)
Szóval, ott tartottam, hogy leültünk a helyünkre, ami meglepetésünkre, elég kényelmes is, elég közel van a színpadhoz is, elég lenéznem és máris szédülök is...
Festett háttér fel. Egy gyönyörű táncos pár az ABBA slágerek kvintesszenciájára táncolni kezd. A pár perces montázsban felcsendül szinte valamennyi fontosabb ABBA sláger motívuma. Közben a háttérben a hatalmas LED-es vagy milyen monitorok dolgoznak, csillognak, a reflektorok varázslatos fényei - gondolom nem kevés beépített számítógépes technikának köszönhetően - együtt táncolnak a párocskával.
Az utolsó piszmogó nézők is elfoglalták helyeiket. Meglepően sok a gyerek a délutáni előadáson, de pisszenésük sem hallatszik. (Talán az egész darab alatt, ha két nem odaillő hanghatást véltem felfedezni. Vagy mert a közel két óra alatt a nézők visszafojtották a lélegzetüket, vagy mert annyira magába szippantott a zene és látvány, hogy egyszerűen, ami nem a színpadon zajlott, szinte alig jutott el a tudatomba.
Semmi sejtésem sem volt, kiket fogok látni, ezért nagyot dobbant a szívem, amikor az én kis személyes X-faktor hősnőm, Muri Enikőt véltem felfedezni Sophie Sheridan szerepében. Enikő egy gyönyörű, tehetséges fiatal hölgy, akinek minden rezdülését igyekeztem követni, hogy magamba igyam amit felém, néző felé közvetít. (Teszem hozzá, kb. a huszadik percben az egyik táncos lány kisugárzása felülírt számomra mindent és onnantól csak őt kerestem a szememmel, annyira kellemes volt játékát, táncát, karakterét látnom.) Azért ne higgyétek, hogy a kéjenc vette át felettem a hatalmat. A Mamma Mia! egyik pozitív pontja, a megfelelően adagolt frivol humor, a szerethető karakterek és esetemben az a néhány ismerős arc, akiket már láttam egyéb munkákban. Mert az "ismert arcot" az ember még nagyobb szeretettel szereti látni, mint azt, akiről előtte sosem halott. Ezért mosolyogtam teli szájjal, amikor beérkezett Hajdu Steve vagy Détár Enikő.
Az, hogy az anyukát, Donna Sheridan-t Kováts Kriszta alakította, ismét csak pozitívumként értékelhető számomra, mert a színésznő szerintem sokkal közelebb állt korban a Streep által már gyöngyvásznon megformált karakterhez. Az ember pedig, mint írtam, szeret viszonyítani. Biztos vagyok benne, hogy Gallusz Nikolett és Koós Réka is kiváló teljesítményt nyújt a szerepben, ám ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy azt láthattam, amit véletlenszerűen kaptam. (Ne felejtsük el, nem magam vadásztam le a jegyet, színészekhez igazítva, hanem csak in medias res ugrottam bele a néző "szerepébe", hogy stílusosan a színházi világnál maradjak.)
Elég a csepűrágók méltatásából. :)
A történet valamikor, - amennyire ki tudtam hámozni, - a nyolcvanas évek végén játszódik (vagy kilencvenes elején) években játszódik, egy görög szigeten. (A filmváltozatban 2 szigeten forgatták le az eredetileg egy helyszínként tálalt jeleneteket.)
Sophie, két barátnőjével megosztja egy titkát, mely szerint anyukája naplója a kezébe kerülvén fellebbentette a fátylat apa nélküli múltjáról. A napló szerint, Sophie fogantatásának idején anyu, Donna, elég intenzív életet élt és szinte egy időben három lehetséges apajelölttel is ... pont, pont, pont!
Sophie, mivel pár hónappal későbbre esküvőt tervez fiatal barátjával, Sky-jal, mindhárom férfinak meghívót küld melyben elinvitálja őket a szigetre, ahol a család (ebben az időben két hölgytaggal) egy kicsi, de kedves panziót üzemeltet. Sophie titkos vágya, hogy a három érkező férfi közül majd talán az egyikben az apjára ismer.
Donna mit sem sejt lányának ördögi - és abban az időben szinte kivitelezhetetlennek tűnő* - tervéről, ezért nagyon meglepődik, amikor a tervezett esküvő előtt néhány nappal befutnak a pasasok. Persze Donna az álmodozások mellett egy gyakorlatias nő. Hamar rájön, hogy a lánya vastagon benne van abban, hogy a múlt utat talált a kis szigetre, ami miatt némi súrlódás keletkezik a Sheridan lányok között. Persze, a mézes-mázos mese nem engedi a komoly konfrontációt, ezért gyorsan megbékélnek és a mese végére kapunk egy olyan pofátlan hepiendet, amilyet még Hollywood sem nagyon szokott megkockáztatni.
Baj lenne? Dehogy!
Az ABBA popvilága negédes emlékeket ébreszt bennünk. Egy olyan múltba repít vissza, mely ha nem létezett, akkor is hinni akarunk benne.
* - Itt jegyzem meg csendben, hogy Sophie komoly nyomozói jövő elé néz a mese után, ha egy naplóból sikeresen lenyomozott húsz évvel később három felnőtt férfit, Internet és profi magánnyomozó segítsége nélkül. Erre a musical talán ha egy percnyi időt fordít, miközben csivitelve meséli barátnőinek, hogy levelet írt az apukáknak.
Arról nem szól a fáma, hogy a naplóban volt e részletes útmutató a férfiakhoz, címmel ellátva. (Magamból kiindulva max. egy nevet bírnék elképzelni, ám mivel pl. a Bill Austin egyértelműen tizenkettő egy tucat név, nehezen hiszem el, hogy egy aprócska görög szigetről, egy akármennyire eltökélt ifjú hölgy ráakadhasson a megfelelő, az igazi "naplóban megemlített személyre". Bár, ez tőlem csúnya szőrözés)
Ugyanakkor a befejezés is annyira édes, hogy a csónak alá tökéletesen odagenerált, vizet imitáló füstgép pamacsait simán beharaphatták az első sorban ülő nézők. (Megjegyzem, nagyon szépen irányították azt a füstpaplant. Szinte hibátlanul ölelte körül a csónakot, melyben Sophia és Sky elhajózik egy kevésbé nyugis életbe a szigetről. (Simán hátrahagyva a három új apukát és az ifjú feleség anyukát, ahelyett, hogy azért némi időt szentelnének a múltidézésnek, nem beszélve arról, hogy összemelegedhessen a hirtelen megduzzadt család.)
A musicalt méltató brosúra kicsit szerényen megemlíti, hogy ezt a zenés darabot a világon először, nálunk, Magyarországon, kicsit másképpen mutatják be.
Először azt hittem, hogy nálunk játsszák először lefordítva. Ez azonban butaság, mert angolból több mint egy tucat nyelvre fordították át. (vagy le...)
Azután azt hittem, hogy azért, mert a zenekar játszik ugyan, de a színpad kialakítása miatt ebből a nézők semmit sem láthattak. (Azért a végén, hogy ne higgyük, hogy végig szalagról hallottuk a zenei alapokat, a karmester is tiszteletét tette a vastaps közben.)
Itt már közelebb járhattam az igazsághoz.
A másképp valójában azt jelenti, hogy a világon nálunk először kapott egy rendező és egy színház engedélyt, hogy ne az ősbemutató, az 1999-es Londoni változat színpadkép hű, szolgai másolatát mutathassuk be.
Szirtes Tamás engedélyt kapott egy non-replica előadás elkészítésére, így magyar színházi szakemberek közös munkáját dicséri a nálunk bemutatott változat. Ebbe beletartozik a világítás használata, a táncos koreográfia, a karakterek mozgatása, stb.
Akik látták már színházban a Mamma Mia! című darabot, egy felejthetetlen élménnyel lettek gazdagabbak!
A varázslat pedig annyira benne van ebben a mesében, hogy a megtekintés után ismét látni szeretnénk.
Ha például kapnék egy jegyet... mert egy jó tündér a kis kezembe nyomná mondjuk... én is bármikor újra nézném. Akár a színpad mögül is...
Akár a másik szereposztást is, de akár ismét a Muri Enikőt.
Mert ahogyan ő ebbe a világba került, az nekem legalább olyan népmesei, mint Sophie apuka keresése.
95%
Kitérő:
A darabot két nőismerősömmel néztem meg és egyikük kislányával, a hétéves Tamarával, aki színésznő szeretne lenni. Hazafelé az autóban rendesen elcsodálkoztam amikor a kis hétéves név szerint sorolgatta fel a színészeket, akiket az elmúlt években, ilyen-olyan színházi előadásokban látott.
Annak idején, gyerekként, én is így kentem-vágtam a külföldi színészeket, filmeket. Furcsa volt ezt egy hétéves kis csajtól látni...
Tamara amúgy egy az egyben
Abigail Breslin a "Család kicsi kincséből". :)
A szünetben beálltam a büfére várók hosszú sorába. Muri Enikő mellett még azért is szerencsés voltam, hogy az utolsó perecet nem vitték el az orrom előtt!
Igaz, a sajtos elfogyott, de egy sokmagosat még meg tudtam csócsálni!
Cic és Juhász lányok, köszönöm ezt a kellemes színházi élményt!
Kérek még!
