Rendezte: Kiyoshi Kurosawa
A film Mafab adatlapja: Kurîpî: Itsuwari no rinjin (2016)
Valamiért kedvelem a keleti filmeket, annak ellenére, hogy homlokegyenest elütnek mindentől, amit európaiként megszoktam a filmezésben. A történeteik néha teljesen elborultak, kívül kerülnek az ingerküszöbömön. A színészi játék néha túl színházi, már-már ripacskodó számomra. A karakterek viselkedése néha teljesen idegenül hat, ha nem olvasunk kicsit utána ennek a másik világnak. Néha olyan, mintha egy sokkal tiszteletteljesebb világ lenne, máskor meg a magasabb rangú karakter akár tettlegesen lép fel egy alatta elhelyezkedő figurának. A nők egyszer akaratlan bábok, máskor erőszakos, félelmetes fúriák. A horror sokkal inkább összefonódik a szellemvilággal, mint bármelyik másik népcsoportnál és az ijesztgetések tényleg kiszámíthatatlanok, bárhonnan érkezhetnek.
A "Hidegrázós" eredeti japán címe is sokkal konkrétabb, mint az amerikai bemutatóé és talán azért van, mert japánban nincs szükség félrevezetni a közönséget, mert anélkül is kíváncsiak egy saját mozira, amelyikben remek színészek alakítanak. Ezért is kapott plusz alcímet a film: A hamis szomszéd. Amerika már ennél jóval érdektelenebb, ezért inkább az egyszavas, emberi érzéseket felpiszkáló címmel próbálkozott a forgalmazó, hogy berántsa azt a néhány nézőt, akinek érdeklődésére számíthat a film. Csak sajnálni tudom, hogy nem lesznek olyan sokan. Na, majd Shaymalan elkészíti a Remake-t és akkor talán. Michael Keaton boldogan vállalja majd a titokzatos szomszéd szerepét.
Néhány ismerősöm - nem sokan szerencsére - zsigeri ellenérzést táplál a keleti emberek felé. Volt olyan hölgy, aki még Jackie Chan-tól is erősen ódzkodott, mert a ferde szemű emberek megjelenése, karaktere és európaitól eltérő mentalitása teljesen befogadhatatlan volt számára. Ez azért nekem volt nehezen emészthető, mert tegyük fel, hogy nem kedvelem mondjuk a feketéket - ami nettó rasszizmus, de akár lehet rá okom is, amelynek gyökere gyermekkorban, egy esetleg kellemetlen emlék hatására alakult ki - ennek ellenére nagyon kedvelem több fekete művész munkásságát. Denzel Washington, Morgan Freeman, Halle Berry párducteste, stb. Mennyi remekműről maradnék le, ha kerülném meggyőződésemből ezeket a nációkat. A keletieknek azonban sokszor elébe megyek. Pont a kiszámíthatatlanságuk miatt, mert erősen pozitívan hatnak rám. Még ha igyekszem is kitalálni a mozi következő lépését, az képes meghökkenteni, hiszen annyira más aggyal gondolkoznak.
Yutaka Maekawa 1951-ben született író regénye friss munka, hiszen 2011-ben jelent meg és thriller kedvelők körében hamar ismert darab lett belőle, nem csoda, ha néhány éven belül elkészült a moziváltozata is, amely azonban több ponton és erősen eltér a regénytől. Bizonyos változtatások szükségesek voltak, hogy a film kényelmes tempójú játékideje ne lépje át a három órát, hiszen Maekawa regényének szereplői és a történet által felkarolt idősáv ami jó tíz év, nehezen bemutatható két órában és valószínűleg összecsapottnak hatott volna a végeredmény. Így viszont egy erősen lebutított változattal kell beérnünk, annak ellenére, hogy a feldolgozás gerince töretlen maradt és még így is bőven vannak a meglepő fordulatok.
Takakura (Hidetoshi Nishijima) rendőrként utolsó ügyébe majdnem belehal. Egy túsztárgyalási ügy kicsúszik a kezei közül és közben megsérül. Egy évvel később már visszavonulva találkozunk vele ismét, miközben feleségével, Yasukoval (Yûko Takeuchi) egy csöndesebb vidékre költözött, valahová a város szélére. Volt kollégája, a tapasztalatlanabb Nogami (Masahiro Higashide) egy nyolc évvel korábban lezárt és azóta is megoldatlan ügy miatt kéri a segítségét. Történetesen egy eltűnt családról és egyetlen megmaradt női tagjáról van szó. A kislány azóta fiatal nővé érett, de a múlt eseményeit képtelen felidézni és nem emlékszik rá, vajon mi történt testvérével és szüleivel. Közben Yasuko bemutatkozik a szomszédoknak és egyikük, Nishino (Teruyuki Kagawa) viselkedése végtelenül megrémiszti az asszonyt, majd ki tudja miért, hagyja, hogy a férfi hatalmat gyakoroljon felette. Takakura a nyomozás közben szörnyű titkokat fedez fel és házassága is komoly veszélybe kerül, amikor kiderül, hogy a lehetséges tettesnek természetfeletti képességei lehetnek.
A film tehát egy ponton kezd elrugaszkodni a valóságtól és szegről-végről vehetjük úgy is, hogy a történet gonoszának amolyan x-men képessége van, amely abból áll, hogy szuggesztióval képes akaratát a gyengébb mentalitású emberekre ráerőszakolni, amolyan bábjátékosként. Persze, ahogy az megszokhattuk, ezt a képességet nem ám pozitív módon, hanem életminőségének a javítására, más emberek rovására használja a karakter. Mellesleg, tudom, hogy profán kijelentés x-men moziként leírni a filmet, de ha az emberi képességek szerint egy al-műfajt alakítanánk ki, ami a mutációk és az azoknak köszönhető plusz képességek gyűjtője, akkor ez a történet bőven belefér, annak ellenére, hogy magára a képességre a film nem tér, nem hangsúlyozza ki. Egyszerű tényként kezeli a mozi, ezzel is mélyítve az idegenkedést a karaktertől, aki képes szavaival befolyásolni a józan gondolkodást.
A történet így arról is szól, hogy ha a munkánk rátelepedik az életünkre, akár elveszíthetjük azokat is, akik velünk élnek. Lassan elhidegülnek tőlünk és azt vesszük észre, hogy egy idegennel élünk együtt, aki más karjaiban keresi a boldogságot. Bár, ez kissé erőszakos metafora.
Aztán, hogy ex-rendőrünk végül alulmarad e ebben a kétszemélyessé zsugorodó mentális és később fizikai csatában, azt megtudod e remek drámai thrillerből, amely igyekszik nem átlépni a horror keretei közé, habár, arra is lett volna módja.
Nem hiszem, hogy tökéletes feldolgozása Maekawa regényének, gondolom, a szerzőnek is lehetett a csonkítások miatt hiányérzete, de arra mindenképp remek alkalom, hogy ha egy könyves standon belefutunk az író nevébe, akár olvassunk is tőle valamit.
A színészek remekek, a fényképezés szép, hangulatilag a film egységes.
75%
Ha megnéznéd:
- Hidegrázós (2016)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide tessék írni, ha van mit: