Rémképek - Shadow (2009)

Rémképek - Shadow (2009)

Rendezte: Federico Zampaglione

Ezt a horrort leginkább - szpojleres - valahová a Jákob lajtorjája (Benne van a 101 Horror...-ban!) és az újabb filmek közül olyan művek közé tudnám belőni, mint a Forráskód. Erősen sarkítva, hiszen a film főleg az "időutazás" és a nyomozás szálon operál, ami itt simán lesilányul egy torture-tripre. A Shadow az a fajta mozi, amikor a szereplőnk végig sétál a rémálom földjén, hogy a végén benne és a nézőben is tudatosuljon, hogy minden csupán illúzió. Nincs ezzel baj, ha a tálalás egyedi vagy valamiért kirí az átlagos, hasonló témát variáló filmek közül. A Rémképek, habár bután egyszerű, miután megfejtettük, azért okoz pár kellemes pillanatot. Keretes szerkezetű, amit egy monológ erősít meg. Kezdetben elaltat minket, végül azonban kiderül a "poén". Vannak filmek, amiket a felismerés egyedisége miatt újra kell nézni, hogy a játékos néző felfedezhesse a hibát; lásd Hatodik érzék. Itt erre nincs mód, mert egyszerűen nem az volt a lényeg, hogy a néző előtt lebegtessék a megfejtendő rejtélyt. Csupán csak fogták az azóta unásig ismert panelt, amire felhúztak egy közepesen gore-ban fürdő, enyhén torture horror-t. Ha a vér helyett fontosabb lett volna a történet egyedisége, akkor többet dolgoznak rajta, így azonban egy lineárisan egyszerűen követhető darabot láthatunk.

Ezzel együtt a film nem rossz. A fényképezés, helyszínek, a széles vásznú változat, mind hozzátesz a hangulatos mozi élményhez. A tájképek, a ködös erdő, a mocskos bunker belsők, igényes munka, szép díszletek.
A karakterek eléggé papírmasék, de van bennük némi személyes jelleg. Talán a jól kiválasztott negatív szereplők miatt. Markánsak, fenyegetőek.
A női főszereplő nem kirívóan szép - mint sok filmben, ahol válogatott szép-lányokat trancsíroznak fel kéjesen. Az egész mű egyben van. Nem is hosszú, így a befejezés profánsága után az ember nem érzi, hogy sok idejét rabolták ezzel az olcsó trükkel.

Nout Arquint hozza a "formáját". Karakteres gonosz.

David (Jake Muxworthy) nemrég tért haza a hadseregtől, ahol Irakban felderítőként funkcionált. Örül, hogy hátrahagyta maga mögött ezt az őrületet és, hogy kicsit lemossa magáról a poklot. Hobbijának élve, egy barátja ötletétől vezérelve, elkerekezik valahol Európában a hegyekbe, aminek a szépségéről sokat hallott. Az egyszemélyes pszichoterápia egészen jól működik, míg a közel és távol egyetlen helyi szórakoztató központban - értsd, kocsma, étterem, múzeum és turista shop - meg nem pillant egy csinos lányt - az hogyan került oda? - és az eladón kívül két valószínűleg helyi redneck-et, vagy szintén átutazó vadászt, akik egy percig nem bírnak a seggükön ülni, ehelyett inkább bekóstolnak mindenkit, akit a boltban találnak. Ők a tipikus amerikai seggfej karakter megfelelői, akik bemennek egy kocsmába és szinte isteni sugallatra azonnal belekötnek az élő fába is. Húszon-pár éve dolgozom vendéglátásban, de ezt a fajta mentalitású "vendéget" csak a legritkább esetben kellett elviselnem. Akkor is általában már beivott az illető. Itt azonban színjózan üzemmódban hozzák a gyökeret.

David azonnal érzi a feszültséget. Nem lenne nehéz nem érezni, mivel öten vannak összesen a helységben. A boltos és a srác a leányzó (Karina Testa) segítségére siet. A két veszett kutya, Fred (Ottaviano Blitch nagyon jó, karakteres figura) és Buck (Chris Coppola, aki Uwe Boll faszságaiból ismerős számomra, de itt egy teljesen másik arcát mutatja), meg némi előnyt ad a fiataloknak. (Kifizetik a számlájukat, mert bár kurva kemények, a boltos tag náluk is durvább.)
Később, mikor a hegyekben ismét összefutnak, egy apró közjáték miatt suttyóink úgy vélik, teljes joggal vadászhatnak fegyvereikkel a fiatalokra. Már itt éreznem kellett volna a szélsőséges viselkedésekben és történésekben, hogy "valami sántít". (Ez olyan, mint amikor egy filmben a főszereplővel olyan hihetetlen dolog történik, amire azt mondanád: - Na, ne, ezt biztos álmodja! - és kiderül, hogy tényleg...)
Az oda-vissza macska-egér játékot végül egy harmadik fél szakítja meg: Egy addig be sem hozott hegyi remete szerű, őrült tudós maradvány, begyűjti a négyes skalpját és a férfiakat boncasztalhoz kötözve elkezdi kiélni magát rajtuk. David sem jár jól, de a két kemény legény is kap a pofájára. Hamar rádöbbennek, hogy csak együtt tudnak a szorult helyzetükből kilábalni, így a kérdés az, mennyire erős érdekszövetség kovácsolódik majd a szereplők között.


Olvasatom:
Szpojleres!
David így a boncasztali menekülés után gyakorlatilag újra éli az utolsó katonai akció sikertelenségét, melyben néhány társa nem megfelelően reagál az éles szitura, így gyakorlatilag ellenséges kézre játssza mindannyiukat.
David miután visszatért a bevetésről, eképpen próbálja feldolgozni a traumáit, vagy képzeli magát egy ideális világba, melynek szépségébe belerondít a múlt emléke, amit nem tud elfelejteni.
A kerékpártúrája egyfajta menekülés a szörnyű valóság elől, ám mivel a borzalmak túlságosan rátelepedtek, az álmot lassan felváltja egy rémálom, melyben a múltban szereplő bajtársaknak mind van szerepük.

70%
Ha az egész mondanivalóját nézem.
Ha csak agyatlan horrorként tekintek rá, akkor csak erős közepes.
A színészek kifejezetten jók.

A mumus - The Babadook (2014)

A mumus - The Babadook (2014)

Rendezte: Jennifer Kent

Jennifer Kent rövid ideig színésznőként érvényesült, hogy átnyergelve a kamera másik oldalára, első, egész estés játékfilmjében - beelőzte egy rövidfilm majd egy tévésorozat epizódja - köröket verjen férfi kortársainak zömére. Alig eszközökkel, csupán a hangulat és két remek színész segítségével az év egyik legfeszkósabb, alacsony költségvetésének ellenére is figyelemre méltó kamara drámáját, amely értelmezés szerint, bele csúszhat a horror kategóriába is akár.

A film címe egy anagramma: babadook - a bad book, és tényleg. A történet közepében egy anya, Amelia (Essie Davis), kisfia, Samuel (Noah Wiseman) és egy gonosz mese(?)könyv áll, amelynek felolvasása végül manifesztálja a mumust, anya és fia életében. Egy olvasat szerint. Azonban több lehetőség, magyarázat is lehetséges.

Amelia hét évvel korábban állapotosan, közvetlen a szülés előtt, balesetet szenved a férjével a kórház felé. A gyermek egészségesen megszületik az apuka viszont életét veszíti a karambolban. Amelia eddig nem volt képes feldolgozni a férfi halálát és ahogy Samuel nő és kezdi érteni vagy inkább érezni, hogy valahol mélyen anyu őt is felelőssé teheti a családfő elvesztéséért, egyre idegesítőbben és agresszívebben viselkedik. A páros lassan olyan szinten egymás agyára megy, hogy mielőtt rádöbbennének, hogy csak egymásnak vannak ők ketten, majdnem eljutnak arra a pontra, hogy szó szerint megöljék egymást.
Egy olvasat szerint.

Utoljára ilyen idegesítő kiskölyköt filmben Stanley Kubrick Ragyogásában láttam. A jelenet azonban egészen zseniális. Noah Wiseman eszméletlenül tehetséges.

Amelia, mióta elveszítette a férjét egy balesetben, mely közben viszont életet adott a fiának, Samuelnek, még hét évvel később is magát okolja a szomorú esetért. Alig bír aludni - amiben sokat köszönhet hiperaktív és végtelenül irritáló kisgyermekének - eljut az inszomnia olyan határára, amelyben már összekeveredik számára a valóság és fantázia, a mindennapok és a rossz álmok, míg végül olyan elviselhetetlen lesz számára ez az állapot, hogy fia életére tör. Csak a kissrác leleményessége menti meg őket a szörnyű befejezéstől, mert amíg a pöcsös a mese és fantázia világ nyilvánvalóan nem létező teremtményeitől irreálisan retteg, addig az anyját megszálló vagy helyesebben, az anyján elhatalmasodó gyilkos düh arra sarkallja a fiúcskát, hogy felvegye a harcot a felnőttel, aki képtelen többé megvédeni a valótlantól, mivel gyakorlatilag a végtelenül kiélezett terhelés hatására ő maga lett az, akitől félniük kell.
Egy másik olvasat szerint.

Samuel kb. hatéves kis görcs, totál kiidegeli az anyját, akinek nem elég, hogy a férje sincs már közöttük, de még az ütni való kölyökre is gondot kell viselnie. Samuelnek van egy különleges képessége: a fantázia-világ ijesztő teremtményei közül képes némelyiket megidézni a félelmei által, beszivárogtatva azt a mindennapi életükbe. Anya, Amelia igyekszik megbirkózni a nehéz feladattal, hogy a gyermek gondolatait megzabolázza, ám ebben semmilyen segítséget nem kap. Sem az iskolától, sem a családjától. Végül ketten küzdenek meg a manifesztálódott gyermeki gyötrődő lelkiismeretfurdalással, míg végül a szeretet és harc furcsa keverékének köszönhetően minden a helyére kerül. Van, pl. ami a pincébe, láncra. Mert minden családnak vannak sérelmei, csontvázai és titkai.
Egy olvasat szerint.

Nem igazán derül ki, hogy babadook reális veszély, vagy az agy elkínzott kivetítése.

Babadook a gonosz halál könyve. Világot jár és felemészti a gyengéket. Csak olyan családoknál teszi tiszteletét, ahol érzi, az összefogó erő sokkal kevesebb, mint egy emocionálisan tökéletes - nem csonka - családban. Ameliát és Samuelt nézte ki magának, tudván, hogy miután az apuka pár éve meghalt és Amelia belső, lelki törésen esett át, badabook kiélheti gyilkos hajlamait és átveheti a család felett az irányítást. Nem számol azonban azzal, hogy valamennyi nehézség és díszfúzió ellenére, anya és gyermeke szeretik egymást és hiába félnek a lelketlen mumustól, hiába csupán ketten tudnak vele szembe nézni, elég erejük van hozzá, hogy megállítsák, sőt, akár megbéklyózzák, hogy soha többé ne okozzon senkinek kínt és fájdalmat az amúgy nem tudni, honnan előkerült démon.
Akár így is lehet olvasni.

Kent drámája nem kínál egyértelmű megoldást. Nem is baj.
Hangulatos, szeretni való darabot tesz a néző elé. Minimális akcióval, mégis pattanásig feszült helyzettel. Nagyon kevés az erőltetett ijesztgetés. A horror lassan kúszik fel a hátunkon, míg végül tetőzik.
Ha isten tette őket próbára - szeretetüket pl . -akkor ők ketten helyt álltak.

Samuel felveszi a harcot, hogy visszarángassa anyját a valóságba. Fegyver és szeretet.

A fényképezés kifejezetten szép munka, hangulatos. A széles vászon általában eleve megvesz kilóra. Itt is ez történt. Nem állítom, hogy a kedvencem az ilyen felépítésű horror - redneck fogyasztó vagyok, nekem folyjon a vér! - mégis, kellő figyelemmel leülve elé, elég szórakoztató darab.
A főszereplő Essie Davis egészen bravúros a szerepében és a Samuelt játszó kis töki szintén nem egyszerű kisgyerek. Szinte látom magam előtt, ha ez csokit akar a supermarket közepén visítva, azonnal megkapja.
Remek jelenetek, amikor anya és fia körbejárja a szoba szegleteit és ellenőrzi, hogy nincs szörny az ágy alatt. Ezt csak egy igazi anya képes megtenni a gyerekéért.
Én alapból elvagyok a kicsikkel, de Samuel figurája nagyon kényes kötélen egyensúlyozott a filmben. A lényeg, hogy a film végére meg kell kedvelni a kis görcsöt, ami elég nehéz, az első félóra eseményeit tekintve. Azért nem elfelejtve, hogy csak egy kamaradrámát nézek és lelki vetülete mi lehet a korabeli gyereknek, ha feltételezi, hogy az egyik szülő halálának körülményeibe beletartozik az élete, egészen jól adják vissza a karakter viselkedését.

Nagyon eltalált pillanatok: Anya és fia együtt ellenőrzik a lakást; nincs e szörnyeteg a sötétben?

70%

Figyeld:
- Samuel rohamai
- Nem viszik túlzásba a babadook figuráját
- A nyitott befejezés: vajon végleg megmenekültek ebből a "lázálomból"?

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Legénybúcsúztató - Stag Night (2008)

Rendezte: Peter A. Dowling

Ez a legénybúcsú nem az az agglegény party, amit gyerekkoromban ezerszer végig bírtam nézni, ostoba, egyszerű humora miatt. Nem. Ez mostanában készült, már ismert nevekkel - igaz, B listások a fiúk, nagyjából - ráadásul metrós horror, amit azért szoktam kedvelni a klausztrofób hangulat miatt, meg azért, mert nincs olyan messze a valóságtól... Hiszen utazom metrón. Ki ne gondolkodott már el rajta, hogy miközben A-ból B-be utazik a fülsüketítő járművön, hogy vajon miféle élet folyik a föld alatt, a végtelen alagút rendszerekben és a titokzatos, dokumentumfilmekben néha felemlegetett, elvileg háború esetére létesített óvóhelyeken? Én biztosan. A föld alatti világ, olyan csodaszámba megy az egyszeri városlakónak, mint pl. az idegszanatóriumok zárt közössége. Rálátásunk szinte semmi, ellenben olyan folklór itatja át, amely szájról szájra terjed, pletykákban, városi legendákban.

Az oldalon, ahonnan volt szerencsém beújítani ezt a nem túl friss filmet, sokat nem találtam róla, csupán egy sort és a szereposztást. Abból három nevet is ismerek, így volt némi elvárásom a kész művel kapcsolatban. 2008-ban elvileg azért elég jó kis horrorfilmeket dobtak piacra. Miért ne lehetne ez is egy élvezhető, borzongató darab? Nem lett az.

Komoly buli, amire nem limóval mennek a fiúk.

Cloverfield, Hívatlanok és Engedj be!. Ilyen filmek kerültek moziba. (Meg ilyenek is, hogy az igazán alját se felejtsem ki, amiket valahogy nem tudtam élvezni, vagy kifejezetten csalódások lettek számomra: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága - simán baromság és sehogy sem adta vissza az első három rész utánozhatatlan hangulatát, pedig igyekeztek, - Max Payne - atyaisten, hogy sikerült ez? - Ne szórakozz Zohannal! - sokan kedvelik, de nekem csak egy Adam Sandler sorra gyártott, erőltetett blődlijeiből.

A szereplők közötti három név, ha nem is garancia a minőségre, azért volt szerencsém hozzájuk jó filmekben is. Kip Pardue, aki nekem csak Napocska az Emlékezz a Titánokra! című sportdrámából. Akkor még lehetett volna bárki a srác, mára azonban olyan szutykokban találkozom vele, mint pl. a Hotel sorozat minőségileg elkorcsosodott harmadik része. Aztán a hülye tesó, csöppet sem szerethető szerepében megjelenik Breckin Meyer, aki az 54-ben vagy a Rémálom sorozat hatodik részében még tehetség volt, ám a Garfield sorozatban csak felesleges élő szereplő a show-t ellopó animációs macska mellett, akinek még a hangját kölcsönző Bill Murray is égnek álló szőrzettel ugrott neki. Van az a pénz.
A csoport utolsó, számomra ismert tagja, az a Scott Adkins, aki főleg a téka polc akció szekciójában garázdálkodik, de bár sokkal később lett felkapott sztár, mostanra ugyancsak beért olyan filmeknek köszönhetően, mint a Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza, A Bourne-ultimátum vagy a fontosabb szereppel kecsegtető Nindzsa, ahol abszolút főszereplő, vagy az akció veteránjait csatasorba hívó Feláldozhatók 2., melyben a tipikus jobb-kéz karaktert kapta meg a gonosz Jean-Claude Van Damme oldalán. Mellettük még feltűnik két leányzó is, akik nevét még eddig nem jegyeztem meg. Vinessa Shaw neve ismerős kicsit. Halványan. Nem ez a film, ami után örökre bevésődik.

Milyen lehet az a metróhálózat, amelybe csak bejutni lehet, kijutni nem?

A történet unásig klisés horror alapszitu. Néhány haver és melléjük verődött leányzó, mi sem természetesebb, hogy egy kis összezördülés miatt - ami mellesleg kurvára erőltetett, dramaturgiailag olcsó húzással - lekerül a hajnali metróról, hogy a sínek és a lezárt állomások között ingázva keresse a kiutat. Mi sem természetesebb, hogy a metró alvilágából nem vezet ki egyenes út. Bárhová keverednek, az pont egy régi, lezárt szakasz lehet. Mondjuk ég a világítás, a levegő is befúj a gyenge rácsozaton keresztül persze, ugyanakkor olyan éjszakai életbe botlanak a tévelygés közben, ami kihat az életükre. Miért? Mert a Sziklák szeme televágott kannibál közössége miután elhagyta a kietlen sivatagot, pont a város alatti átláthatatlan vasúti és metróhálozat rendszerébe helyezte át a székhelyét. De tényleg! A szakadt csavargok egy szűk közössége emberölésből és kannibalizmusból tartja fenn magát. Hogy erre nem figyeltek fel eddig az éjszakáig sem az egyéb csöves kolóniák, sem az alagút rendszerben néha megjelenő elektromos és egyéb problémákat megoldó munkások, az a film titka. Azért belefér egy metrórendőr kinyírása, akit utána a kutya sem keres, viszont legalább ezzel megnyitja a vérengzés nyolcvan percét, mivel főszereplőink - már akik nem szakadtak le korábban mondvacsinált okból - pár tagja premier plánban nézheti végig a mészárlást. Tudod mi ez, a már említett ősön kívül? Pl. a Halálos kitérő költség és helyszíntakarékos újrája. Komolyan.

A négy fiú és két lány ahogyan megszoktuk és várható, ketté szakad. Sajnáltam, hogy a kisebb csapat - pár - egyik tagja Adkins lett, mert bár tudom, hogy kiváló harcművész, máris kihúzhattam a túlélők listájáról. Persze, hogy elsőnek ölik meg. Kurva kemények ezek a csőlakók. (Az alagút végül is egy nagyméretű cső, nem igaz?) Vele együtt meg a csinosabb ribit is likvidálják. Köszi.

Kik ezek? Sokat nem tudunk meg. Majd a folytatásban. (Ne, kérem, ne!)

A többiek össze-vissza barangolnak, miközben felfedezik az alvilági pokoli létforma különböző stációit. Ez gy részben az emberevő maroknyi fickóból álló csoportosulás, másrészt pedig egy tőlük elhatárolódó, mégis szimbiózisban élő átlag csövi banda, akiket nem abajgatnak az előbbiek. Tök véletlenül a munkaterületen épp csak melósok brigádjába nem futnak bele be a kijáratba, pedig a kép sarkán néha, drámai hatás végett megjelenik az aktuális időpont. Ami alatt végig sétálgatod a teljes 3-as metró vonalát.

A hangulat darkos, videós. Néha, amikor inkább látnám, ami a vásznon folyik - vér!!! - akkor rángatják a legjobban. Így még az ilyen műfajnál kötelező gore is csak olcsó fosnak tűnik. Csókoltatom az operatőrt. Talán később kinövi a művészi hajlamainak ezt a formáját. Ha viszont kötelező koncepció volt, akkor gratulálok. Élvezhetetlenségig fokozták. Nem mintha a sötét helyek miatt nem lenne egyébként is élvezhetetlen az egész. Összességében az elmúlt években láttam pár metrós horrort és ami eszembe jut - nyilván, amire megérte emlékezni - azok pár szinttel jobbak ennél a darabnál. Megtekintésre mondanám, hogy egyszer nézős, mivel fenntartom a véleményem, hogy mindenki döntse el maga, mire bassza el az idejét, jelen esetben a megtekintést azonban nem ajánlom, mert tényleg felesleges. A színészek és egyéb közreműködök már bezsebelték a pénzt, így sajnálatból ne adj ki pénzt rá. Még akkor sem, ha letöltened ingyenes, mert az is idő, az meg pénz.

10%
Még az ismert nevek ellenére sem adok többet.
Nem, mintha ezt a stáb nem szarná le, hisz nem is ismernek.

Metró és horror?
Azt hiszem a téma külön posztot érdemel.