Psych:9 - Psych:9 (2010)

Psych:9 - Psych:9 (2010)

Rendezte: Andrew Shortell

Nos, ez pontosan az a fajta thriller, amely sokat szeretne markolni, de nem sikerül neki. Főleg, mert a csavarokat ostoba módon lopkodta össze más filmekből, teljesen rosszul felhasználva mindazt, amit előtte "látott". Van ebben kevés "Hatodik érzék", egy kevés Másvilág" egy kevés "Fűrész" és némi "Viharsziget". Egyetlen baj, hogy a legrosszabb pillanatokat sikerült átemelni más filmekből és összeturmixolni.

A női főszereplő már az első percektől gázos. (Mint Jack Nicholson a Ragyogásban...) Látszik rajta, hogy valami van a háttérben. A fokozatosság, amely a film lényege lenne a karakter megőrülésének szempontjából, szinte észre sem vehető.
Kivétel, ha a film amúgy a főszereplő egyik rémálmát dolgozza fel, mert akkor viszont megfelelően szürreális és széttöredezett.
A helyszín is inkább emlékeztet egy felforgatott kuplerájra, mint bezárás előtt álló kórházra. A fő vonalat meg sok apróság buktatja le, amik csupán azért maradtak bent a filmben, hogy legyen játékidő.



Roslyn (Sara Foster) éjszakai műszakot vállal egy bezárásra váró kórházban. Aktákat tologat vagy rendszerez, vagy mi, de az egésznek semmi értelme, hiszen annyi a papír, hogy normális ember eleve neki sem állna a Sziszifuszi munkának, másrészt Sara inkább csak olvasgatja az iratokat, hogy rendszerezné is, nem nagyon látszik.

Van öreg kádunk és rengeteg művér. Miért ne használjuk fel?

Rajta kívül még találkozunk néhány emberrel a kórházban. A szokásos mellékszereplők, akikre tudjuk milyen sors vár. A bajokat tetézi, hogy a környéken garázdálkodik egy sorozatgyilkos, aki valósággal levadássza női áldozatait és kalapáccsal agyonveri őket. Ezzel nem lenne gond, csak olyan furcsán jelenik meg a gyilkos utáni hajsza a filmben. Egy, azaz egyetlen nyomozó teszi tiszteletét a kórházban, hogy "körülnézzen" és figyelmeztesse Roslyn-t, hogy a legszarabb helyre jött dolgozni. A nyomozó tökéletesen kihasználatlan és felesleges szerepében Michael Biehn égeti magát, de még így is ő a leghitelesebb színész a filmben. Éppen csak nincs rá szükség. Amolyan balon-kabátos Noir nyomozót mintáz meg, aki mindig rágcsál valamit és Batman-t idéző reszelős hangon hülyeségeket közöl a szereplővel. Kellett egy húzónév, Biehn meg mióta nem megy úgy a szekér, bevállal minden szart...

- Nézze hölgyem, én vagyok a nyomozó. Néha idejövök, körbenézek és majd csak megtalálom a gyilkost!

A másik hasonlóan ismert név Cary Elwes, Clement doki szerepében, aki ha már úgy is annyi időt tölt bent Roslyn-nal a kórházban, mindjárt terápiás meghallgatásokat is szervez neki. Persze pénzről szó sincs, de előkerül a magnó, hogy rögzítse a beszélgetést. A későbbiekben persze kiderül némi forgatókönyvi turpisság Clement dokival kapcsolatban, de mivel ezt a végére tartogatják, visszagondolva, egyértelművé válik, hogy Roslyn-nal komoly idegi problémák vannak. Beleértve reakcióit a férjére és a gyerekkérdésre.

Az egész film egy elhibázott koncepció, felesleges és olcsó ijesztgetéssel. (Pl. a biztonsági kamerába bebámuló, üvöltő hangeffekttel megtámogatott szellem, aki utána elsétál a folyosón és a film további részében nem is találkozunk vele. Egyszeri műbalhé.)

Gyereket akarok. - Roslynnak hány vörös rúzsa volt a munkára, mert egy nem elég!

Vagy Roslyn kitörése, ahogyan összefirkálja a falat. - Gyereket akarok! - Egy jó férj ilyesmi után minimum elrángatja az asszonykát egy pszichiáterhez és szarrá gyógyszerezi és nem elengedi dolgozni egy amúgy is leamortizált, lélekölő, depressziós környezetbe, ahol hajnalban, ami különösen alkalmas időpont az agóniára, gondolkozhasson a nő.

Vagy a "főnővér" Colleen Camp, akinek a legkibaszottabb szelektív hallása van a filmtörténetben. A végén őt is útóléri a végzet, bár nem tudom, mennyire esett bele a profilba. Vagy, hogy végül ki ölte meg. Most sem tudom, hogy ki az "Éjsólyom", aki a környéken agyonverte a kórház régi betegeit. Valahogy elvesztettem a fonalat. Vagy csak nem is érdekelt az egész...
Ami egy thrillernél komoly hiba.

Szellemkép a tükörben - Azután megfordulok és huss...

30%

- Legalább szépen van fényképezve.
- Szpojler: Nem vagyok benne biztos, hogy az egész film a főszereplő agyában játszódott le, amolyan önreflexív szuggesztió részeként, amelyben feldolgozza a múltban, őt ért traumákat. De még ebben az esetben sem lesz a film érdekesebb és szórakoztatóbb.
- Sara Foster néha már az idegesítőig tolja ki a színészi játékát. Különösen élvezetes az a rész, amikor igent bólogat a feje, miközben tagad és fél.

Blog: Halál-lista

Oké, ez csúsztatás. Nem lesz itt semmiféle halállista, hogy kiket kívánok a pokolba. Miért is lenne? Hát kell nekem, hogy bárki megtudja, hogy utálom, mint a büdös szart?
Nem.
A halál-lista valójában az egy: "Az a halálom" lista.
Neked is van, ne húzd az orrod.

Az a halálom. Így kezdődik a mondatod, azután hozzá biggyesztesz valamit, amit utálsz.
Sosem írod össze, de ahogyan öregszel, egyre inkább szaporodik ezen "dolgok" listája és egyre erősebben rögzülnek. Mindenkinek egyedi. Egyéni.
Lassan alakul ki.
Azért nem tudod összeírni, mert egyszerűen sosem jut mind az eszedbe, ha össze akarnád írni. Nem csak azért, mert olyan kurva sok van. Hanem azért is, mert az agy úgy működik, hogy ha leülsz és merengsz rajtuk, elillannak. Mert a halál -lista ilyen lelépős természetű.

Én sem fogom mindet összeírni... Csak úgy szemezgetek belőlük.
- Az a halálom, amikor a sarokra érve pont akkor ér oda egy kocsi és meg kell állnom. (Vagy átsietni előtte, amit utálok, mert ha neki meg a halál-listáján a pont akkor átsétáló gyalogosok szerepelnek, nincs rá garancia, hogy nem lép a gázra és tapos bele az aszfaltba...)
- Az a halálom, amikor veszek több újságot és valaki előttem szeretné átolvasni bármelyiket. (Tudom, hülyeség, de amilyen magazin árak vannak, szeretném, ha egy "szűz" lapot forgathatnék át, amit előtte senki nem fogdosott össze.) - Másrészt ez a kis problémám nem szokott előjönni, ha antikváriumból veszek könyvet. Ott egyszerűen benne van az árban, hogy már előttem olvasott valamit veszek...
- Az a halálom, ha míg sikerül kilyukasztanom a jegyemet, addig a többi suttyó - akik lehet, hogy bliccelnek - le tudnak ülni a legjobb helyekre. Főleg, hogy a vonal, amin utazom, folyamatosan prezentálja a használhatatlan jegylyukasztókkal felszerelt készségeket.
- Az a halálom, ha egy nő annyira nem őszinte velem, hogy azt mondja: - Ne haragudj, de nem járok veled, mert házi nyúlra nem lövünk! - azután meg lefekszik egy kollégámmal. Ez szimpla hazugság és még azt is bizonyítja, hogy az illetőnek hamisak az elvei. Akkor legalább mondja azt, hogy: - Bocsi, de te nem vagy az esetem! - akkor nem érzem, hogy hülyének néznek.
- Az a halálom, ha a kolléga olyan tapasztalt, hogy pl. a Gulyás leveshez nem visz kenyeret, pedig minden hülye vendéglátós tudja, hogy az emberek kb. 95%-a kenyérrel eszi ezt a levest.
- Az a halálom, ha valaki kirakja a mobil telefonját az asztalra - mindet - és a kivitt ital ezért alig fér oda. Pedig tudtommal egyelőre a telefonokra még nem találtak ki söralátét alkalmazást...
- Az a halálom, ha írok valamit mondjuk facebook-ra és valamelyik kedves ismerősöm egy teljesen nem odaillő dolgot ír oda. Olyasmit, ami akár sértő is lehet. (Meg egyáltalán, ha már valaki a facebook ismerősöm, legyen már olyan szíves és egyet értsen velem. Különben minek venném a fáradtságot, hogy az ismerősömnek gondolom!?)
- Az a halálom, ha az öcsém elkezd okoskodni, hogyan kell takarítani, miközben a parasztnak magától eszébe nem jutna mondjuk magától - ráutaló magatartás nélkül - esetleg lemosni a villany tűzhelyet vagy felporszívózni. Főleg, hogy két méter hosszú haja van és mindenhol beleakadok. A mosás után pl. a tiszta boxeremen is.
- Az a halálom, ha valakivel filmet kezdek nézni és az illető még az első percben kérdezgetni kezd. - Mi a címe? (Ki fogják írni!) - Miről szól? (Már mondtam!) - Főleg ha én sem láttam előtte.
- Az a halálom, ha a szabadnapomon kettőkor hívnak fel, hogy négyre menjek be. Főleg, hogy ha nem dolgozom, a legtöbbször rá sem nézek arra a rohadt telefonra. Eszembe sem jut. Azután véletlenül felveszem a telefont, mert akkor ébredek és egy megjátszottan kedves és vidám hang rákezd: - Szia...! (Azután megtudom, hogy aznap már nem fogok otthon henyélni, mert be kell mennem. (Másrészt ez azért gázos szitu, mert az ember is szorulhat rá a kollégái jóindulatára, hiszen bármikor vele is előfordulhat, hogy kiesik a munkából.)
- Az a halálom, ha egy kolléga azért nem tud bejönni dolgozni, mert váratlanul, beteg lett, ugyanakkor meg sokkal profánabb ok áll a háttérben: Este kinéz némi dugás és le akar lépni... (Ennek ezer más változata is van. Pl. családi ünneplés, amit persze előtte egy nappal senki sem tudott.)
- Az a halálom, ha egy barátom rám akarja erőszakolni az akaratát. (Ők pedig azt, ha én.) (Ebből is látszik, hogy barátokat választani néha szerencse kérdése.) (Ezúton mondok köszönetet, hogy olyan barátaim vannak, mint Cic és Miló, akik egészen jól viselik, hogy olyan vagyok amilyen!)
- Az a halálom, ha becsöngetnek hozzám - utálom a csengőm hangját, de lusta vagyok lecserélni, másrészt, nincs az a csengőhang, amely egy idő után nem rázza ki a hideg ideget az emberből, ha megszólal - majd kimegyek és az a köcsög nem is engem keres, csak a szembe szomszédnak nincs csengője, így egyszerűbb rajtam keresztül bejutni az emeletre. (Bár, legutóbb a kis csajnak elmagyaráztam, hogy ez volt az első és utolsó eset, amikor ezt megtette. (Közben finom testemen egy törülközőt tekertem körbe.)
- Az a halálom...

És ez a lista tele van apróbb és komolyabb, mondvacsinált vagy valós problémákkal. Mire az ember kellően megöregszik - tapasztalatokat gyűjt - egy egész könyvnyit tud ilyesmiből összegyűjteni.

Novella: Hűvös, vasárnap este (Első rész)

A fiók porcicáit kergettem. Hatalmas volt az irodám közepén elhelyezett íróasztal. Jó benyomást tett az ügyfelekre. Az én oldalamon egy karos szék, a másikon kettő. Pedig általában egyedül jöttek hozzám az ügyfeleim. Főleg válóper előtt álló nők. Idegesen, táskás szemmel.
   A fiókok húzogatása a vasárnapi rutin része. (Vasárnapi rutin amúgy nem létezett. Pusztán egy hétfői találkozóm miatt voltam még bent és elkalandozott a figyelmem.) Nem mintha sok mindent tartottam volna a jobb oldali három fiókomban. A legalsóban volt egy üveg, megbontott whiskey. Nem azért, mert zugivó voltam. Nyíltan ittam... Egyszerűen csak tetszett, hogy ott van. Annyi hülye filmnoir-t izgultam végig, amelyekben a színészek, akik a magánnyomozókat alakították, tartottak egy üveg italt. Amit valószínűleg egy kellékes tett oda. Megtöltve vízzel, mivel mással. Az enyémben igazi alkohol volt. Olcsó és erős. Nem a márka miatt vettem. A hatása érdekelt. A fekvő üveg mellé befért egy zacskó rágó, szájspray - üres - és egy bontatlan papír-zsebkendő csomag. A párja az asztalon hevert, az ajtó felőli oldalhoz közelebb. Ott, ahol a megcsalt asszonyok ültek. Akik használták. Néhány ceruza, toll. Ez volt az alsó fiókban. A spray-t kivettem. Repült a szemetesbe. Újat kell vennem. Nem fog eszembe jutni. Sosem szokott. Ezt is kaptam. Enyhe célzás lehetett...
 
   A második fiókban voltak az aktuális ügyeim: fényképes dossziék. Lebuktatott férjek intim pillanatai. Többnyire férjek. Valahogy engem főleg nők alkalmaztak. Talán szájról-szájra terjedt a hírem. Nem használtam a napilapok hirdetési oldalait, hogy növeljem a forgalmam. Nem voltam gazdag, de néhány sikerdíj miatt azért el voltam eresztve. Amennyire kellett. Kopott, de megbízható kocsi. Kopott, de barátságos apartman. Kopott, de kényelmes cipő.
   A harmadik, a jobbomhoz legközelebb eső fiókban tartottam egy készpénzes kazettát és egy kopott, de ijesztő Sig Sauer p220-at. Szürke, fém színű. Olyan szépen simult a kezembe, akár az alsó fiókból a whiskey. De ezt ritkábban fogtam. Betárazva. Halálosan, némán pihent a fiók jobb oldalán. Ha szükséges, innen tudtam leggyorsabban előrántani. Kipróbáltam. Az alsó fiókhoz hajolni kellett. A második viszont szorult. A harmadik kézre állt és csúszott is.
   Néha kivettem a pisztolyt és eljátszadoztam a súlyával. Csak ha egyedül voltam. Nem kell senkinek tudnia, hogy van. Sosem volt rá szükségem. Egy Svájci csoda. Classic 22-es. Legalábbis ilyesmiket mondott a pacek, akitől vettem. Egyszer lőttem vele. Lőtéren. Megrántotta a csuklóm. Azóta tiszteltem.
   A három fiók eképpen ki lett takarítva. A bal oldalamra egy kis szekrény volt felszerelve az asztal lapja alá. Két polc. Az alsón egy váltás cipő, a felsőn kamerák, tartozékok. Valami új csodát használtam a lebuktatáshoz. Volt rá egy emberem. Mindig hívott, ha kijött valami új kamera. Elmondta, miért járok vele jól. Én meg lecseréltem a régit. Azt a néhány funkciót, amit használtam, begyakoroltam vele, de a képeket nem én nyertem ki belőle. Annyira nem haladtam a korral. Volt rá egy emberem. A fényképezésre is, ha necces volt a "kuncsaft". Én csak kattintgattam és a képek előhívását - ez ma már nyomtatást jelent, egyenesen számítógépről, amihez szintén nem értettem - rábíztam egy emberemre.
   Kis szekrény, fiókok rendben.

Az asztalon, előttem a hétfői - holnapi - munkám eredményei. Tucat éles fotó. Hatvanas, ősz férfi, húszas, hidrogén-szőke lány. Férj. és macája. Egy következő válóper bizonyítékai. Gondosan átnéztem a képeket. Már elégszer láttam, de a szőke lány formái kellemesek voltak. Sorba rendezgettem a képeket. Ahogyan a valóságban készítettem őket. Kocsi megáll a bungalónál. Férfi kiszáll, kisegíti a lányt. Csók. A motel felé haladnak. Csók. A kulccsal babrál a pasas. Egyszerre ajtót nyitni és formás segget markolászni nem könnyű. Neki azért sikerült. Csók. Azután eltűnnek odabent. Az utolsó két képet már közelről, a motel szobájának ablakában lőttem el. Nem volt nehéz, mert odabent fényárban úszott a szoba. Pár percig. Mire a lány behúzta a függönyt, már volt fotóm a vetkőző pasasról és a félmeztelen lányról. Az utca megvilágítása elég silánynak bizonyult ahhoz, hogy ne vegyenek észre. Gondolom, a hatalmas ablakban csak a saját tükörképüket láthatták. Engem nem, aki igyekezett a kocsijuk takarásában maradni. A roló leereszkedett. Katt. Csók. Még éppen elkaptam. Persze, vaku és fénybeállítások nélkül még ez a csoda sem tudott tűéles képet produkálni, a bíróságon viszont elég lesz. Ahogy szokott.
   A képeket szépen sorba raktam és behelyeztem a borítékba. Rajta a név; Mrs. Coletto.
Ez a boríték egy perben majd sokat fog érni. Amennyire utána tudtam nézni, kb. harminc millió dollárt. A tiszteletdíjam pedig négy százalék. Tetemes összeg. Igaz, az elmúlt három évben nem volt ilyen zsíros ügyfelem.
   A borítékot a középső fiókba tettem. Mrs. Coletto-val találkozóm lesz hétfő délután. Csendes étteremben, a belvárosban. Megállapodásunk szerint a fizetségem a számlámra kerül, ha vége a pereskedésnek. Előre csupán tízezer dollárt kértem a munkámért. A költségeimre - ahogy az ügyfeleknek szoktam volt mondani. De alig volt költségem ebben az ügyben. Mr. Coletto kissé alábecsülte az asszonyt. Én meg Mr. Coletto-t.

Az irodám ajtaját általában halkan, kézzel nyitották ki. Ellenben, most egy robusztus csizmás láb rúgta be. Felesleges volt. Nem zártam magamra az ajtót. Elvileg, nem is nagyon jöttem be vasárnaponként az irodámba. Világosban, még csak-csak meg lehetett közelíteni, de éjjel... Elég lepukkant környéken béreltem. Az ügyfeleim miután látták, hol dolgozom, inkább nyilvános helyekre beszélték meg velem a találkozókat. Megértem őket.
   A csizma gazdája finoman behatolt a területemre, nyomában egy izgága pincsivel. A pincsi kezében baseball ütő. A robusztusnak nem volt ilyesmire szüksége. A keze pörölykalapácsra emlékeztetett.
- Mr. Coletto ügyében jöttünk. - közölte a drabális.
- Fáradjanak beljebb. De nem ismerek Coletto nevű urat. - igyekeztem úgy nyelni, hogy ne legyen feltűnő. A szám gyorsan kiszáradt. Pedig nem vagyok sem félős, sem kis darab.
- Urat talán nem is, csak a feleségét.
A pörölykezű az asztal elé állt. Ezzel teljesen letakarta a pincsit, aki, amennyire láttam, azt kereste az üres szobámban, min törhetné el az ütőjét. Ezt nem könnyítette meg, hogy az összes berendezés a három székem, az asztal és két bekeretezett fénykép a falon. Mögöttem.
- Elsőre nem ugrik be. Azt mondták, Coletto?
A pörölykezű teste olyan volt, mintha egy atombombát tettek volna a szoba közepére. Szálegyenesen állt, egyenesen a pofámba bámult. A pofába, amely igyekezett közömbös, közönyös és nyugodt maradni.
- Nem kell a szar duma, faszfej. Tudjuk, hogy magát alkalmazta.
Hatalmas blöfföt köptem ki a számon. A szájon, amelyet hamarosan bevernek, ha a blöff nem elég hihető.
- Engem biztosan nem. Talán az iroda tulajdonosát, esetleg. Én is őt várom. Kár, hogy berúgták az ajtót, mert így már a folyosó végéről látni fogja, hogy valaki vár rá és nem fog bejönni.
A pörölykezű meg sem rezzent, de a pincsi szinte átbújt a hóna alatt.
- Mit ugatsz? - kérdezte enyhe hisztériával a hangjában.
- Mondom, én is csak látogató vagyok itt. Volna egy kis ügyem ezzel a nyomozóval, akire maguk is vadásznak.
- Te hülyének nézel minket? - kérdezte a pincsi. A pörölykezű még mindig mereven bámult. Legalábbis sejtésem szerint. Az arcát nem láttam tisztán, mivel az egyetlen fényforrás a szobában az asztali lámpa volt, amit a korábban kiterített képekre irányítottam.
- Nem igazán. Viszont nem én vagyok akit kerestek. Akit kerestek, vörös képű, vörös hajú és szeret inni. Ja, és kitett magáról két portrét a falára.
A pincsi elnémult és a hátam mögötti két bekeretezett fényképre bámult. Nekem meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, akit ábrázoltak, éppen egy Hirendale-i temetőben fekszik. Immár három éve. Mentorom és tettestársam, Marc Pigeon. Vörös képű, vörös hajú, ír manus. Ő vezetett be a szakmába. Tiszteletből hagytam a fotóit a falon, amikor átvettem az irodáját.
- Mi van? - látszott, hogy a pincsi nem érti a szitut.
- Nos, maguk Walter Hard-ot keresik - (amúgy így hívnak) - akié ez az iroda. Én is csak feltételezem, hogy a manus, akit várunk, a képeken látható pasas, mivel személyesen még nem láttam. (Gondoltam, ha többest használok, könnyebben hiszik, hogy egy oldalon állunk.) Nem hiszem, hogy egy magánnyomozó egy másik manusról tenne ki képeket az irodájában. Az elég buzis lenne.
   A pörölykezű most hátrább lépett. Az egy lépés, amit megtett, elég volt, hogy kitöltse az ajtó keretét. Az ajtóét, amit sikeresen szétbarmoltak.

A pincsi a nyakát nyújtogatta.
- Akkor meg mit keres az íróasztal mögött?
- Én is maguk előtt érkeztem. (Imádkoztam, érte, hogy nem figyelték ki a terepet előre, mert akkor kiderül, hogy már egy órája itt tartózkodom és bedőlt a mesém.) Azt rögtön láttam, hogy sok mindent nem tudok átnézni, hiszen nincs semmi az asztalon kívül. Leültem és elkezdtem átnézni az asztalt, hátha találok valamit, amiért jöttem és akkor nem kell elbeszélgetnem ezzel a Hard nevű szarházival. Nem lenne ellenemre, ám kockáztatni sem szeretek. Nekem elég, ha megtalálom a megbízómról készült fotóit és lelépek velük. A megbízóm meg majd intézi a többit. Ennyi a történet. És ha megengedik, még átnézném ezt a három fiókot is.
A pincsi felemelte az ütőt.
- Nem engedjük meg. Lépj el onnét cimbora és mutass egy személyazonossági kártyát.
- Maga sem gondolja, hogy olyan hülye vagyok, hogy ha tilosban járok, magammal viszek egy személyazonosságit?
Az ütő megremegett. A pörölykezű a zsebébe nyúlt és elővett egy pisztolynak látszó tárgyat.
- Szerintem hűtsük le és nézzünk szét.
A pincsi vakkantott.
- Nem hűtünk. Már az is zajos volt, hogy berúgtad az ajtót. - azután felém fordult. - Maga faszfej. Legyen szíves lassan kirámolni azt a három fiókot. Masszív magára fogta a revolverét és nem szokott sokat gondolkodni, hogy meghúzza a ravaszt. Ez komoly jellemhibája. Maga szépen kipakol mindent, hátha megtaláljuk mi is, amit keresünk. Ha így lesz, talán nem kell, hogy a pofáját átrendezzük. Végül is csak három kolléga egymásba botlott egy hűvös vasárnap.
   Nem lettem túl lelkes, ugyanakkor a szerepemből sem akartam kiesni. A fotókról meg volt másolatom, csak egy telefonomba kerül...
- Részemről benne vagyok. Hátha én is sikerrel járok. - ezzel bal kezemet magasba emeltem, jó szándékom jeleként - míg a jobbal kihúztam a felső fiókot. Úgy tettem, mint aki először néz bele az este folyamán.
- Ebben egy pénzkazetta van és egy pisztoly.
A pincsi áthajolt az asztalon, hogy ellenőrizze az állításom.

(Folyt. köv. kétféleképpen...)