Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Nooshin filmje egészen szórakoztató thriller a kevésbé durva fajtából. Semmi nagy felhajtás, csak néhány ember, szorult helyzetben, egy titokzatos gyilkossal, akinek homályosak a céljai és talán nem derül ki a végére a titka.
Omid Nooshin furcsa filmes. A kilencvenes években készített néhány ígéretes rövidfilmet, majd 14 év hallgatás után lehetőséget kapott rá, hogy vonatos történetét vászonra vigye. Tisztességes filmet hozott össze. Semmi extra, de amit látunk, az tetszetős, élvezhető szösszenet.
A főszerepben a méltatlanul alul értékelt Dougray Scott alakítja a doktor apukát, aki véletlenül egy éjszakai járaton ragad hét esztendős fiával, hogy egy gyilkos játékszere legyen... a vonat mellett. Rajtuk kívül még néhányan a vonaton maradnak és tanácstalanul igyekeznek életben maradni és segítséget kérni a külvilágtól. Szerencsére a sok klisé mellett nem fárasztják olyasmivel a nézőt, mint, hogy a robogó vonaton nincs térerő... mert van.
Cuki, de fura a mosolya
Az ellenség kiléte végig homályban marad, talán nem lényeges. Nooshin filmjében a karakterekre koncentrálunk, akik kénytelenek összefogni, hogy túléljék a kéretlen kalandot. Ez a forgatókönyvi húzás sajnos csak félig lesz sikeres, mert a karakterek hézagosan lettek feltöltve. De legalább az egyetlen kalauzt leszámítva, nem teljesen töltelék áldozatokat kapunk. A film kissé egyenetlen, logikátlan, a vége sem tökéletes lezárás, ettől függetlenül egyszeri izgalom nyugodtan ajánlható.
A fényképezés (Angus Hudson egészen remek hangulatot kölcsönöz a filmnek) a trükköket leszámítva szépek. A vonat, mint helyszín, jól működik. Néhány lehetőséget kihasználnak, ami benne rejlik, máshol indokolatlan furcsaságok történnek - pl. miért olyan szűk az alagút és hova tűntek a rendőrök, miért golyóálló a vezető fülke ablaka, stb. - még az élvezhető határon belül.
A film zenéje néhol egészen fülbemászó, máshol meg jól egészíti ki az izgalmas képsorokat. Liam Bates főleg rövidfilmekben dolgozott közre. Jelen munkája erős közepes, kicsit felette áll.
A kevés látványelem egyike.
A főszereplőn kívül megemlíteném még Sarah Barwell szerepében Kara Toiton-t, aki nagyon szexi nő, de nekem valahogy kilógott a film egészéből. Talán a furcsa, teliszáj mosolya miatt. Ettől még dögös, csak valahogy nem idevaló. Még említést érdemel a takarítót játszó, Izraeli születésű Iddo Goldberg. Talán az ő figurája van legjobban kidolgozva a filmben, pedig első megjelenése közben az ember legszívesebben televerné a fejét.
- Megismert? Én voltam a fő gonosz a Mission: Impossible II.-ben!
Matthew McConaughey beteg ember! Egészen biztosan az, hiszen normális, egészséges ember nem aszalja magát csont sovánnyá egyetlen filmszerep kedvéért. Leszámítva Christian Bale-t. Vagy ezek fogadást kötöttek: Ki bír többet fogyni, hogy az Oscar-díjat végre megkapjuk? Nem mellesleg Jared Leto kaméleon alakításaival trióvá bővültek a srácok.
Matthew McConaughey jó színész. Megmutatta már 1996-ban. Nem a "Ha ölni kell" című KKK moziban, hanem egy vígjátékban, melyben Bill Murray bohóckodott szó szerint, majd a show-t majdnem elvitte egy elmebeteg kamionsofőr, akit McConaughey keltett életre. Ez volt a "Hatalmas aranyos".
Ekkor kezdett az M.M. szekér felfelé futni. Futott az, kisebb-nagyobb sebességgel, míg a színész megelégelte pozícióját a kockahasú hollywoodi ficsúrok között és fejest ugrott a method actingba. Ennek köszönhetően most egy haldokló, az amerikai ródeó ipar szélén tengődő, villanyszerelő figuráját hozza, akinek a film elején egyetlen hónapot jósolnak, de erre ő maga cáfol rá, mert végül körültekintő kutakodásainak köszönhetően, amolyan "homeopátiás" módszerrel még hét évet húz rá HIV vírussal átitatott életére. Ezalatt több száz sorstársán segít. Haldokló Schindler, zsidózás nélkül... bár, a meleg-gyűlölet is rasszizmus.
Ron Woodroof (Matthew McConaughey), homofóbiás cowboy a messzi Texas-ban. Elsőre még felszisszen az ember; ez az alak ennyire sablonos, tipikus klisés gyökér? Mert miből áll Woodroof figurája? Homokosat - politikailag helyesebb a melegeket - égető viccekből, nagy piálásokból és legalább akkora kefélés a repertoárja. Ezen keresztül szaladunk az első percekben.
Azután Woodroof szarul lesz, rendesen, és a kórházban köt ki, ahol közlik vele a diagnózist; HIV pozitív és egy hónapja van hátra. Woodroof reakciója a figura esszenciája, ahogy kitör; hogy merik őt valami köcsög buzeránsnak nézni?!
De nem lesz jobban és ezért beletemetkezik a témába. Hisz lehet, hogy mégsem cserélték el a tesztjeit. Közben megváltozik körülötte a világ. Eddigi életét maga mögött kénytelen hagyni és olyan emberek veszik majd körül, akiket szívből gyűlölt. Csupán azért, mert eddig nem emberként tekintett rájuk. Köztük volt Rayon (Jared Leto) is, a kábítószeres transzszexuális hímnő, aki a nemváltoztató műtétjére vár és Ron társa lesz egy olyan üzletben, amely ha nem is gyógyítja, de élhetőbbé teszi sok HIV fertőzött életét a nyolcvanas években.
Jared Leto 30 fontot fogyott a szerepért. Régóta vetkőzi lefelé a szépfiú imázst. Beteg... beteg... beteg...
A film másik főszereplője a gyógyszeripari lobbi, amely olyan kis tétel elveszítésétől képes segglyukát összehúzni, mint amit Ron és Rayon képes leválasztani az egészségügyről. Amikor kiderül, hogy Ron természetesebb gyógymóddal képes a betegség tüneteit elfedni, a csikorgó fogaskerekű egészségügyi gépezet feleszmél Csipkerózsika álmából és valóságot hajtóvadászatot indít a rivális konkurencia ellen. Ron hét évig harcol ellenük, szürke módszerekkel. Sem túl legális, nem is egyértelműen illegális.
Közben jelleme sokat fejlődik: Elfogadja, hogy emberek élhetnek másként, szerethetnek másként. Nem fordul szembe életfelfogásával, ám betegségének köszönhetően, végül képes a toleranciára. Persze, tökös cowboy-ról beszélünk, ezért senki ne várja, hogy a film végére kicsit megmelegszik.
70%
Figyeld:
- Jared Leto és MCConaughey az Oscar-esőre játszik. Érik nekik.
- Két pasas beszélget a szaunában: - Te olyan buzisan szopod a f*szt! - Miért? Máshogy is lehet???
- Mi lehet az a Dallas Buyers Club? Kiderül.
- A film egyik komoly bakija azonban az, hogy 1985-ben játszódik, amikor sem a HIV, sem az AIDS nem volt olyan széles körben ismert betegség és tünet, mint a nyolcvanas évek végén. '86-ig nem tudták határozottan kimutatni ezt a betegséget, akkor ismerkedtek vele. Sajnos az anakronizmus koherensen követi végig a filmet, egyáltalán nem ügyeltek rá, hogy korhű díszletekkel töltsék fel a helyszíneket. Ide értve szemüveget, gépjárművet, akár egy üveg bort.
Megtekintés: Kultuszfilmmé ért az évek alatt, talán pesszimista világlátásának köszönhetően. A befejezés mindent visz.
Hiába voltam a nyolcvanas években igazi videómániás, hiába szedtem össze a világ létező összes amerikai filmjét, amire csak rá tudtam tenni a kezem, mai szemmel már látom, mennyi mindenről maradtam le. Többek között a híres sci-fi író, Harlan Ellison, már-már kultikus poszt-apokaliptikus művéről: A fiú és a kutyája című szatirikus drámáról.
2024. A fiú, Vic (Don Johnson - még bőven a Miami Vice sorozat sikeres befutása előtt) egy különleges kutyával bóklászik a IV. világháború után felperzselt amerikai kontinensen. A kutya, Blood, képes a fiúval telepatikusan kommunikálni. Ennek köszönhetően kalandozásaik közben hallgathatjuk maró gúnyolódásaikat. Miközben ételt és csöcsöket hajkurásznak, féligazságokat pufogtatnak el egymás felé, az emberi természetről. Vic mindenáron dugni szeretne, néha belemondja az arcunkba, Blood, a kutya pedig örökké éhes. Véletlenszerűen futnak bele embercsoportokba és hol elvegyülnek, némi mozizás reményében, máskor támadóan lépnek fel, hogy megszerezzenek pár doboz élelmiszert. Mert ez a világ káosz, por és hamu.
A régi városok, komplett temetőkkel, épületekkel, valahogyan a föld alá kerültek. Míg odafent szürke homok tenger lepi el a teljes horizontot, addig a földbe ásott lyukakon néha hatalmas "barlangokba" lehet lejutni, ahol akár városnyi túlélő tengeti a napjait. Egy ilyen város kiveti hálóját Vic-re, bízva abban, hogy spermája megtermékenyítheti a csoport szülni képes hölgy tagjait, de Vicnek nem fűlik a foga a lekötözős szexhez, ezért egy belevaló túlélő lánnyal együtt menekülnek el a totális diktatúrát képviselő apró birodalomból. Végül Vic dönt a lány és a kutyája között, hogy kalandjait kivel folytassa.
Vic messziről figyeli az erőszakoskodókat és kivárja, míg ő is támadásba lendülhet... a nő ellen.
Vic története egy átlagos egyetemista kifacsart életébe - erős ferdítéssel - enged bepillantást:
Blood, a kutya a legjobb gyerekkori pajtás. Vic-et csak a csajozás hajtja, tanulni nincs kedve. Az ellenségek a többi egyetemista, akik szintén a dugásra hajtanak. A föld alatti város egy campus, míg a fennhéjázó öreg városi tanács, maga a tanári kar és a dékán megfelelője. Vic pedig nem nagyon akar tanulni, inkább hagyná a fenébe az egészet...
De Ellison története ennél sokkal többrétegűbb, csak talán L.Q. Jones rendezői zsenije nem túl erős, hogy a sokkal erősebb alapanyagból többet tudjon kihozni, ennél az amúgy korrekt drámából, melyre fanyar fekete humor jellemző.
A föld alatti civilizáció egyedei egységes bohóc vagy inkább játékbaba arcot viselnek. Ezzel talán kihasználhatóságukat erősítik fel? Hiszen, végülis csak egy háromtagú testület bábui.
Vic nem a tipikus jófiú. Van benne kicsit Mad Maxből, de még több a későbbi "Vízvilág" mutáns matrózából: Főleg a saját sorsa érdekli, nem fél bepiszkolni a kezét, akár egy nőt is képes megütni. Vic például olyan éhes a testiségre, hogy adott pillanatban az sem érdekli, ha a lehetséges női partnert, előtte megerőszakolta egy csapat túlélő. Vic szintén rámozdul a lehetőségre, de a hátra hagyott női holtest azért nem vonzza az aktusra. Legalább nem teljesen aberrált. Habár, a befejezés ismeretében... ilyet kijelenteni...
A föld alatti világban egy tárgyalás, egy perc. Az ítélet általában halál.
L.Q. Jones öreg profi a szakmában. Rendező és színész. Filmben emlékszem rá "A vadon foglyai" című drámából, ahol Anthony Hopkins házigazdáját alakította a vidéki faház hotelben. Ott sem volt fiatal. Jelenleg Jones közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Életében eddig háromszor rendezett, ebből ez az egyetlen mozifilmje és ez egyfajta kultikus státusznak örvendő darabbá nőtte ki magát.
Ez talán a furcsa hangvételű párbeszédeknek és az abszolút Hollywood ellenes befejezésnek köszönhető.
Nem egy tökéletes rendezés. Nem tökéletes a színészvezetés sem. Ettől függetlenül van hangulata.
Figyeld:
- A föld alatti város védelmét ellátó robot halálos mosolya.
- Don Johnson fiatal és színészkedik. Később hasonló hangulatú filmet hozott össze Kevin Costner "A jövő hírnökében" csak az nem ilyen elcseszetten pesszimista mozi.
- Ez kőkemény dráma. Nem komédia, hiába írják róla sok helyen. Lehet rajta mosolyogni, de ez pesszimista mosoly, keserű szájízt hagyva maga után. Enyhén a Monthy Python humorára lehet ráismerni belőle. Az ilyen fekete néha.
Nooshin filmje egészen szórakoztató thriller a kevésbé durva fajtából. Semmi nagy felhajtás, csak néhány ember, szorult helyzetben, egy titokzatos gyilkossal, akinek homályosak a céljai és talán nem derül ki a végére a titka.
Az ellenség kiléte végig homályban marad, talán nem lényeges. Nooshin filmjében a karakterekre koncentrálunk, akik kénytelenek összefogni, hogy túléljék a kéretlen kalandot. Ez a forgatókönyvi húzás sajnos csak félig lesz sikeres, mert a karakterek hézagosan lettek feltöltve. De legalább az egyetlen kalauzt leszámítva, nem teljesen töltelék áldozatokat kapunk. A film kissé egyenetlen, logikátlan, a vége sem tökéletes lezárás, ettől függetlenül egyszeri izgalom nyugodtan ajánlható.
