2016. július 22., péntek

Álomotthon - Wai dor lei ah yut ho (2010)

Álomotthon - Wai dor lei ah yut ho (2010)


Rendezte: Ho-Cheung Pang

Megtekintés: Ha csak kicsit is szereted a keleti horrorfilmes kultúrát, akkor ez a te filmed.

Átmentés a már megszűnt jerrycomovie.com oldalamról. Rég láttam, de ami először bevillan így pár évvel később, hogy végtelenül brutális és beteg. Néhány gore jelenet meg teljesen realisztikusan lett elkészítve, pl. rögtön az elején a snicceres gyors-bilincs nyiszálásos.

A film külföldi posztere eszméletlenül eltalált, olyan, mintha egy jól sikerült házibuliba csöppennénk. Komédiát sejtet. Ezt erősíti, hogy a főszereplőnk gyönyörűen van sminkelve, vér sehol, míg körülötte hatalmas a pusztítás. Ha utána nézünk Pang filmes munkásságának, abból is látszik, hogy a direktor főleg családi filmek és komédiák készítésében van elemében, talán ezért hatja át ezt a munkáját is egyfajta beteges humor, amely a véres jelenetek alatt néha már átmegy a hihető határán az elborultba.

Egyszerre sok mindent mondanék.
Az eredeti (Hong-Kong-i) címet kimondani számomra olyan volt, mintha a „Csillagok háborúja” egyik idegen lényének szövegét mondanám… (Azt hiszem hasonló volt a Jedi visszatér elején)
A keleti filmművészet számomra felnőtté vált. Ez a munka a bizonyíték rá, hogy egy horror-dráma, ami nem Amerikában készült, lehet nagyon erős, szuggesztív alkotás.
Harmadszor pedig megjegyzem, hogy Pang filmje akkora társadalomkritika a megbotránkoztatás mellett, hogy majd’ kiverte a szemem.

A film prológusából megtudhatjuk, hogy ma, Hong-Kong-ban egy jó helyen épült lakás (nem árt ha felhőkarcolóban van, új építésű és van panoráma kilátás a tengerre) többe kerül, mint Budapest szélén egy lakótelepi dzsungelben egy egész emelet. Számomra ez szinte teljesen elképzelhetetlen, mert a film szerint hiába az árrés, náluk ugyanúgy lehet harminc évre felvenni hitelt, mint nálunk. Nem vagyok matekzseni, de ebből rájöttem, hogy azért ott kicsit jobb a pénz…


A film felütése meghatározza a hangulatot. Egy ellenőrző teremben vagyunk, a biztonsági őr – aki valószínűleg legalább annyira képzett, mint a mi OKJ-s papírral rendelkező hasonló „hatalmasságaink” – tátott szájjal alszik a monitor előtt. Nem meglepő, hisz ez a dolga. Csak ő üsszekeverte a szemet a szájjal és ez lesz a veszte. Egy nő settenkedik mögé és vigyázva nyakára illeszt egy gyors-bilincset, amit azután hirtelen teljesen meghúz, ezzel kiverve az álmot emberünk gyorsan bevérző szemeiből. A bácsika kapálódzik rendesen, de ha tudod mi az a gyors-bilincs, sejted, milyen sors várhat rá. Azért még előkerül egy sniccer, ami segít az öregnek, hogy a műanyag fojtás helyett a saját torkát nyiszálja szét.


Ekkor a film a negyedik percnél tart és a felvilágosító időjelzés szerint est 23:05 van. Általában nem rajongok a filmekre írt órajelzésekért, megelégszem a dátummal, de itt ennek fontos szerepe van, mert ez alapján tudjuk lineárisan követni a cselekményeket. Erre azért lesz később szükség, mert a film két részre osztva folytatódik. Egyrészt megismerhetjük a múltat, hogy mi készteti a főszereplőnket a későbbi tetteinek végrehajtására, másrészt nagyjából valós időben szubjektív megfigyelőként követhetjük ámokfutását. A film elején felvillanó „megtörtént események alapján” felirat hitelességével erősen vitatkoznék, de szükséges, hogy ezzel is megtámogassa a film erős mondanivalóját.

A keleti filmek hozzánk nem nagyon jutottak el, néhány kiemelt produkciótól eltekintve. Sokáig kétféle keleti filmet láthattunk országunkban. Vagy a filmművészet elismert alkotóinak világhíres munkáit (Onibaba, A vihar kapujában, Az érzékek birodalma) vagy a felejthető kardos, kung-fu-s baromságokat, melyekből viszont telítve voltak a videotékák. Pár éve azonban, köszönhetően a letöltéseknek és kalóz oldalaknak, ha valaki mélyebben akarja beleásni magát e távoli kultúra varázslatába, sokkal szélesebb skálán válogathat. Az „Álomotthon” egy friss film, friss alakításokkal, komoly mondanivalóval és eszméletlenül látványos gore elemekkel. A borzalom és gusztustalanság furcsa és riasztó lehet az európai szemnek, de azt sem lehet kijelenteni, hogy a keleti filmekben felvonultatott sokk-effekt egyedülálló lenne a filmművészetben.

Ez még csak nem is a legdurvább...

A film abszolút főszereplője Cheng Lai – Sheung (Josie Ho – Fertőzés) a minden tekintetben átlagos fiatal nő. Szemre vonzó, munkája, élete elég trágya. Egész nap telefonálgat, hogy embereket győzzön meg arról, hogy bankjába fektessenek pénz és a nap végén, ha „szerencséje” van, szexelhet egyet az amúgy családos és maximálisan egoista szeretőjével. (Egyik legremekebb pillanat, amikor a férfi egy már elég egyoldalú orális szex után megint arra hivatkozik, hogy tele vannak a hotelek, és Cheng Lai – Sheung üljön be mellé a kocsiba. Hát mi ez, ha nem minden szabad, szingli nő álma? Azután apuka takarodhat haza asszonykához.


Cheng Lai – Sheung azon kívül, hogy főszereplő, a szó klasszikus értelmében egy negatív karakter, amolyan horror főgonosz, mert amit a film további részében tesz – a gyors-bilincses még a leggyengébb gyilkossága, főleg, hogy ekkor ő még nem használ vágószerszámot – az bármilyen horror fanatikusnál kiveri a biztosítékot. A film rendezője azonban tovább megy a jellemábrázolásban, amihez hathatós segítséget nyújtanak a visszaemlékezés szekvenciák. Erre szükség van, hogy együtt tudjunk érezni valakivel, akit egyébként magunk vágnánk ketté egy baltával.

A furcsa, hogy tettei ellenére Cheng Lai – Sheung karaktere a végére valamilyen szinten még szerethető is lesz, sőt, volt olyan pillanata a filmnek, amikor az ember egyenesen neki szurkolt. (Bár, biztos van, aki nem így gondolja.)


A film lezárása egészen jól sikerült, az indokok a helyükre kerülnek és kapunk egy kicsavart hepiendet, amely kicsit felidézi a hetvenes évek meghökkentő meséit. Ritka, hogy egy film vége tetszik, annak ellenére, hogy a negatív karakter nem kapja meg, amit megérdemel.
Bár, ez így hülyeség, hisz Cheng Lai – Sheung végül megkapja azt!!! 

Ho-Cheung Pang főleg drámák és komédiák rendezőjeként ismert – nem nálunk – és az “Álomotthon” az első elkalandozása a horror felé. Mondhatjuk, hogy elsőfilmes horror rendező. Annak ez pedig kiváló munka.

80% - De nem csak mert jó horror, hanem mert szépen fényképezett, feszes és izgalmas dráma.

A bizsergető - The Tingler (1959)

A bizsergető - The Tingler (1959)


Rendezte: William Castle

A film Mafab adatlapja: The Tingler (1959)

Megtekintés: Néhány éve néztem meg ezt a filmet és annak ellenére, hogy kevésre emlékszem belőle, csak ajánlani tudom, mert Castle zsenije miatt egy élvezetes történetű horror-drámáról van szó.

A cikket, amit alant fogsz olvasni, korábban írtam a megszűnt jerrycomovie.com oldalamra:

Ha William Castle ma élne, valószínűleg ontaná magából a 3D-s horrorfilmeket, amiket megtámogatna szagokkal, széllel és azzal, hogy összeomlik filmje vetítése alatt a mozi. Castle nem csak rendező volt, hanem egy művész, aki bevezette a „percepto” fogalmát a nyolcadik művészetbe, azzal, hogy kitolva a gyöngyvászon határait, szinte testközelbe hozta a vászon borzalmait.
Castle-nál nem ott fejeződött be a film, hogy az ember kukoricát majszolva besüpped a puha székbe – vagy fapadba – mert a rendező megtámogatta munkáit azzal, hogy kihasználva az emberi félelmet, egyéb eszközökkel felnagyította azt.
Erre remek példa a „Bizsergető” című kis szösszenet.
A film fekete-fehérben forgott, egészen az ötvenedik percig, amikor Castle egyik már-már zseniális húzásának köszönhetően egy kád vörösre váltó vérből kinyúl egy kéz, ezzel halálra rémítve a süket-néma női szereplőt és egy időben manifesztálva a címszereplő, emberi testben élősködő parazitát, a bizsergetőt.
Csak találgatni tudunk, milyen hatása volt ezeknek a képeknek a nézőre, hiszen a Martha Ryerson Higginst alakító színésznő, Judith Evelyn erre még ráerősít remek játékával, egyetlen mukk nélkül.
Castle fura, mégis ütős filmes poénjai ezzel még nem fogytak el: más filmjénél mentőautót rendelt a filmszínház elé, vagy csontvázat lógatott be a nézőtérre, a „Bizsergető” esetében meg néhány székbe olyan készüléket szereltetett, amely a film csúcspontjainál kissé megrázza a tátott szájú nézőt. És ha ez nem lenne elég, a cselekmény egy részét áthelyezte egy moziba, hogy azután a főszereplő, Vincent Price, egyenesen a nézőkhöz intézhesse szavait, azt tanácsolva nekik, hogy mivel a bizsergető elleni egyetlen hatásos fegyver egy hangos sikoly, hát üvöltsenek, ahogy a torkukon kifér.
Üvöltöttek!
Rendesen.

Tim Burton rendező egyik kedvenc színésze most a komoly színjátszást gyakorolja!

Történet:
Dr. Warren Chapin (Vincent Price) azon kívül, hogy a kerületi patológia vezető korboncnoka, mellette tudományos kutatásokat végez, melyek középpontjában a félelem és annak hatásai az emberi testre a témája. Kutatásainak egy részét otthon végzi. A házban feleségén kívül még neje húga él és annak udvarlója, aki nem mellékesen Chapin laborasszisztense. Talán ez az oka, hogy Chapin a fiatalok mellett áll, hogy boldogságuk beteljesüljön, míg neje, aki a családi vagyont kezeli, húga nagykorúságáig, ott tesz keresztbe nekik, ahol tud.
Chapin véletlenül botlik bele egy képszínház vezetőjébe, akinek felesége süketnéma. Ez egy csodás véletlen, mert a doktor kutatásait nagymértékben segíteni egy ilyen fogyatékkal élő egyed. Még akkor is, ha előzetes jóslatai szerint a kísérlet megölheti a hölgyet. Ezt a részt azonban nem nagyon fejti ki az aggódó férjnek, aki nagyon izgul az ő kis felesége miatt.
Mint később kiderül, saját maga akarja eltenni láb alól.
Szerencsés, hogy ez a két ember összetalálkozott.

Castle megoldása még mai szemmel is hatásos, ahogyan a fekete-fehér képkockán megelevenedik a vérvörös rémálom.

Castle filmje nem látványorgia, nincsenek üldözések benne. Ha ma készülne el, valamivel fel kellene turbózni, mert a mai nézőnek egyenesen unalmasnak tűnhetne. Néhány meghökkentő csavar azért jut a filmbe, még a szpojlerezésem ellenére is. Főleg belső helyszíneken játszódik, díszletek között. Castle korában legalább akkora hírnévnek örvendett, mint az Angliából Amerikába települt Hitchcock, csak, míg a Psycho rendezője precíz aprólékosságának köszönhetően inkább a tudatalatti félelmeinket célozta meg, Castle az egyszerűbb megoldást választva simán felhasználta a "jump scare-t", a cél elérésében, ami nála az ijesztgetésben merült ki. Talán ezért is ismertebb még ma is Hitchcock neve, hiszen az ő munkája sokkal "érettebb".

Szomszédommal, Janival néztük végig. Egyedül nem volt kedvem nekiülni és J. kifejtette, ha nem nézzük meg együtt, ő talán sosem látta volna ezt a filmet. Jól szórakoztunk, sört kortyolgatva. A film néha kicsit bugyuta, a színészek kicsit viccesek, de összességében az alapötlet érdekes felvetés és a kivitelezés sem teljesen röhejes. A játékidő alatt elhelyezett fordulatok meg nem engedik lankadni a figyelmet. Kicsit olyan, mint egy elnyújtott "Alkonyzóna" epizód.

Korabeli filmposzter: Castle annak idején több moziszékbe olyan kütyüt építtetett, ami a fontosabb ijesztős résznél megrázták a nézőket. A 4D előfutára.

A film megtalálható a Schneider által szerkesztett „101 horror film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” című kötetben, az 1958-as „Dracula” és az 1959-es „Szemek arc nélkül” között.

65%

Figyeld:
A jó doktor beadja a hölgynek a nyugtató injekciót – mondván vitaminkoktél. Azután elkezdődik a trip.
A bizsergető megjelenéseit. LOL

Megjegyzés:
A mozi és film kapcsolatát, a kikacsintást később olyan filmekben alkalmazták, mint pl. A „Démonok”, „Az utolsó akcióhős”, „Kairó bíbor rózsája” vagy a „Jay és Néma Bob visszavág”
Viszont moziban frászt hozó jelent még található a kultikus „Masszában” és annak Remake-jében is.

Ha szeretnéd látni, itt próbáld meg: T H E  T I N G L E R

Filmposter és kedvcsináló:
Azok az áldott ötvenes-hatvanas évek.
Andy Potts illusztrátor munkája. Ebben a stílusban több hasonló horrorfilmikont elkészített.

2016. július 18., hétfő

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)

Egy tökéletes nap - The Perfect Day (2015)


Rendezte: Fernando León de Aranoa

A film Mafab adatlapja: A Perfect Day (2015)

Megtekintés: Nem lesz egyszerű, hiszen a filmdráma története nem biztos, hogy megmozgatja a nézőket, akik nem születtek ebbe a környezetbe, életbe bele. De azért, ha van rá időd, a színészek miatt rászánhatsz egy estét.

A Tökéletes nap egyértelműen egy fesztiválfilm és nem valami olyasmi, amire az átlag magyar pár csak úgy beül este a moziba szórakozáskép. Elhiszem, hogy amikor bemutatták ezt a drámát - keserédest - Cannes-ban, akkor tíz perces álló ováció fogadta, de azt is borítékolom, hogy ha ezt nálunk nézi meg egy csapatnyi magyar fiatal (Már ha egyáltalán valami csoda folytán jegyet vennének rá!) akkor kifelé jövet a nézőtérről, kukaborogatással és pattogatott kukorica szórásával adnának hangot kiforrott véleményüknek.
Mert remek a film, a színészek közül egyik-másik egészen kiváló (Del Toro, Robbins), a többiek sem szégyenkezhetnek, a fényképezés kiváló és a hangulat is kellően száraz illetve borongós. Sőt, még a mondanivaló is rendben van, de ettől még nem lesz a kész mű közönségbarát. Miért? Mert pont az átlagos néző kifejezetten kikapcsolódni és szórakozni akar a moziban, ezen a filmen, pedig egyiket sem lehet felhőtlenül. Mert komoly problémákra hívja fel a figyelmet, még akkor is, ha néha fekete vagy egészen abszurd humorba burkolják azt a témát, ami amúgy Aranoa munkásságát végigkíséri. Két évtizede készíti személyes hangvételű keserédes mozijait és végre betört az amerikai piacra is, igaz, egyelőre még csak ő szipkázza el az amerikai tehetségeket, de borítékolható, hogy 2017-ben elvileg elkészülő Escobar című életrajzi drámája után már Hollywood nyílik meg előtte. Persze, nem hiszem, hogy Aranoa mostani zsenijét kellő módon tudja integrálni az álomgyári mércékkel, de talán nem kurvul el azonnal és nem kezd olyasmiket gyártani, amiből stílusa hiányzik, viszont a közönség meg kajálja.

Elhozhatja e a szabadságot egyetlen focilabda egy gyermek számára? - Elvileg igen...

A Tökéletes nap nem rossz mozi. Oda kell ülni elé és figyelni, mert amit látunk, lehet számunkra egészen morbid vagy hihetetlen, valahol a mindennapi élet része. Az Aid Across Borders alapítvány néhány szakképzett probléma megoldója éppen egy holttestet igyekszik kiemelni valahol a Balkánon egy kútból, 1995-ben. Mivel a környéken gyalog ez az egyetlen vízlelőhely, megtesznek bármit, hogy eltávolítsák a holttestet, de kezdetben a kötelük nem elég erős az eltávolításhoz, később pedig a napi politikai érdekek rendeződnek át oly módon, hogy az AAB szociális munkásai kezét köti meg, ahelyett, hogy azzal kihúznának egy halottat az éltető vízből. Mert miközben Damir (Benicio Del Toro), a bevállalós, B (Tim Robbins), a veterán, Katya (Olga Kurylenko), az ellenőr és Sophie (Mélanie Thierry), a zöldfülű egy teljesen banális probléma megoldásán fáradoznak, körülöttük embereket ölnek meg csupán azért, mert egy másik náció tagjai. És nem lenne film sem, ha az alapítványi dzsipben legalább egy rendes kábel lenne elfekvőben, ám így kénytelenek körbeautózni a dimbes-dombos vidéket és néha a saját életüket is kockáztatni azért, hogy számukra ismeretleneken segíthessen.

Először azt hittem, hogy a The Walking Dead-ben már egyszer eljátszott hulla kiemelést a kútból fogja megismételni a film, de szerencsére nem lett igazam. (A Walking Dead második évadában Hersel farmján egy kútból igyekeztek kiemelni egy zombie-t, ami végül kiemelés közben kettészakadt és megfertőzte az ivóvizet.)

Tim Robbins és Benicio Del Toro között nagyon működik a kémia, öröm őket együtt látni játszani.
Külön öröm volt a stáblistában Sergi López nevével is találkozni, akit remek színésznek tartok és csak azt sajnálom, hogy ebben a filmben nyúlfarknyi a szerepe. A másik, ami még szót érdemel, a kifejezetten ízlésesen kiválogatott Soundtrack, amelyben helyett kapott a Sweet Dreams feldolgozása, vagy Lou Reed dala a There Is No Time, vagy The Ramones-től a Pinhead. A befejezés pedig kárpótol minket, ha korábban kissé csalódottak voltunk a film nézése közben, mert esetleg sokkal többet, mást vártunk.

70%

Ha szeretnéd megtekinteni: T Ö K É L E T E S  N A P