Rendezte: Jordan Peele
A film Mafab adatlapja: Get Out (2017)
Megtekintés: Vagy fél tucat oka van, hogy megnézd ezt a filmet.Nem sorolnám fel tételesen őket, hisz lehet, hogy elszámoltam. Peele "normális" keretek között egy sikeres, ismeretségi körömben közepesen ismert humorista. Magam, korábban sosem hallottam róla, de első rendezésével sikerült egy olyan lécet megugrania, amit szerintem nem nagyon fog már a továbbiakban, hogy így beálljon azoknak elsőfilmes csodagyerekeknek a sorába, akik később már nem tudták túlszárnyalni magukat.
De mocskosul rosszmájú vagyok, pedig a "Tűnj el!" után csak abban reménykedem, hogy Peele a továbbiakban is hasonlóan jó érzékkel írjon forgatókönyveket és azokat legalább ezen a színvonalon sikerüljön megrendeznie.
El kell ájulnom ettől a filmtől?
Ha arra gondolok, hogy a középkategóriás rendezők között ez a mozi talán nem számítana kiemelkedő darabnak - Adam Wingard és barátainak körére gondolok most - sőt, kifejezetten erős átlagos darab lenne, azonban ha abból indulok ki, hogy a film rendezője először állt a kamera mögé és saját látomását álmodta vászonra két csésze teakavarás között, akkor ez egy igen erős mozi.
Itt-ott belebotlottam véleményekbe, kritikákba és sok helyen feltűnik a film műfaji definíciójánál a thriller, a dráma és a társadalmi dráma alműfaj, máshol viszont jobban belövik azt a misztikus és a horror jelzővel.
Nagyjából azonban az összes kritériumnak megfelel a film.
Nem csak az a horror, ahol a tiniket késsel mészárolják, vagy zombik esznek meg embereket, esetleg vámpírok szivornyázzák ki szüzek vérét hófehér nyakakból.
A horrorfilm a félelemkeltés médiuma, a "Tűnj el!" pedig annak ellenére, hogy gördülékeny és szórakoztató film, mellette a felszín alatt egy igen erős és nyomasztó alaptörténettel bír, amely bőven táplálkozik abból a városi legendából, amikor az embert leitatják egy bárban és másnap egy kád jeges vízben ébred, holmi lepusztult hotelben, kivágott belsőszervének véresen tátongó sebhelyével és másrészt felsejlik a történetben egy korábbi misztikus thriller szinopszisa is nyomokban. A "Titkok kulcsa" kulcsmomentumai ugyanis erősen hajaznak a "Tűnj el!" befejezésére, igaz, itt mintha megfordulna a fekete és a fehér oldal. Ha nem láttad még a filmet, akkor ez neked erősen szpojleres leírás lehet, ugyanakkor azért ne menjünk el a tény mellett, hogy a film trailere sajnálatos módon eléggé jól lelövi a film fontosabb csavarjait egy harcedzettebb néző számára, ezért jómagam már nem nagyon lepődtem meg a film fordulatain, leszámítva a tálalást, amely viszont kellően érdekesre sikerült.
Peele filmje bárkinek is készült, legyen a néző fehér vagy fekete, tartogat szatírát és vele izgalmat bőven. Európaiként ismerem a problémát, amit a felvilágosult leánygyermek okozni képes azzal, hogy sötét bőrű - ne menjünk messzire - vagy csak egyszerűen egy idegen kultúrában szocializálódott hím egyedet mutat be a családnak. A felvetés közel sincs kivesézve és már hasonló mozik is készültek, mint az arab orvos és amerikai feleségének drámája, a "Lányom nélkül soha", amelyben az Amerikában tanult doki egy nap gyakorlatilag elcsalja feleségét és közös gyermeküket a szülőhazájába, hogy azután szinte fogolyként tartsa őket maga mellett. Igen, ennyire messzire mehetünk, ha boncolgatni kívánjuk mindazt, amiről Peele mesél. Amerika a felszínen elvileg eléggé elfogadó lett az afroamerikai lakossággal - még fekete elnökük is volt, tudtad? - de ugyanakkor a múlt és beidegződés nem írható felül, ezért még mindig van bőven ellentét a rasszok között, amik képesek a felszínre törni, akár egy rendőrségi razzia során is, ahol elszabadulnak az indulatok a híradó pedig farkast kiáltva telekürtöli a világot az erőszak azon formájával, amikor a fehér hatalom erőszakot gyakorol az egyszeri fekete lakosság rovására.
Sajnos, ez talán sosem fog megváltozni, ugyanakkor néhány külföldi vagy odakint élt ismerősömtől elég lesújtó kritikákat hallgattam végig, hogy az afroamerikai lakosság beilleszkedése legalább annyi problémát felvet, mint nálunk a roma társadalom integrálása és ezen az sem segít, hogy egyre több fekete személy ér el kimagasló érdemeket saját területén, beleértve ebbe Barack Obamát és még Denzel Washingtont is.
És milyen csúnyának tűnik ez az én fehér világlátásom mögé bújva.
Nos, pont ezeket a sztereotip gondolatokat nagyítja fel és állítja tótágasba a "Tűnj el!", amelyben egy fekete fiatalember, Chris (Daniel Kaluuya) arra készül, hogy a hosszú hétvégén meglátogassa barátnőjének, Rose (Allison Williams) szülői házát.
A film első majd egy órája szépen felépíti azt, hogyan érezne egy fekete fiú hasonló helyzetben, ahol valamiféle passzív-agresszív módon, magát felvilágosultnak és elfogadó fehér középosztálybeli család igyekszik jó képet vágni hozzá, hogy egyik gyermekük teljesen eltérő kultúrából és élettérből érkező emberrel kötelezze el magát.
Ez az egy óra lassan csöpögteti az információkat, akár egy infúzió, de végig lebegteti, hogy valami van a háttérben. Ebben mondjuk azért bőven segít a film kezdő képsora, hiszen a felvezetés feltételezhetően kapcsolódik Chris és Rose hétvégi látogatásához.
Persze a családi piknik tartogat meglepetéseket és a főszereplőnk nagyon hamar egy olyan világban találja magát, amely talán nem feltétlenül verbális és húsba vágó módon ágyaz meg a horrornak, hanem profánabb módon, ősi félelmeket alapul véve, mint például, mi van akkor, ha tudatunkat valaki más hajtja uralma alá, vagy ha - megidézve a fekete mondavilágot a Haiti babonás hiedelmekkel - egyszerű zombi üzemmódba kapcsolnak minket, kikapcsolva mondjuk a felettes énünket.
Ez nekem legalább olyan horror, mint az Alzheimer kór, mondj bármit is: Az agyad már nem engedelmeskedik neked, gyakorlatilag fellázad ellened és nincs segítség, hiszen ki kerülhetne közelebb hozzád, mint saját magad???
Chris pedig, végül, hogy szorult helyzetéből kijusson, a forgatókönyv logikus lépésének köszönhetően pont azzá válik, amitől sok fehér ember még most is félhet tudat alatt, avagy a fekete férfi erőszakkal gyakorol nyomást ránk, primitív ösztönlényként, akár az Amistad című Spielberg film kezdő képsoraiban, és ami a legdurvább, hogy az érzéseink annak ellenére erősek, hogy mindkét történetben a fekete hős erőszakos reakciója csupán csak válasz egy korábbi, őt ért erőszakra, de ennyire mélyen van belénk kódolva az "idegentől" való félelem.
Sokat számít azonban az is, hogyan, milyen körülmények között találkozunk a másik oldallal, mert az első benyomás elég mélyen bele tud ivódni az ember személyiségébe. Gyermekkoromban először fekete fiút Jugoszláviában láttam és első találkozásunk "sikertelensége" is közrejátszott abban, hogy idegenkedem kicsit a "velük" való barátkozástól. (Amíg szüleink egy meccset néztek, öcsémmel egy kilátónál ültünk az asztalnál és nápolyit csócsáltunk. Öcsém kb. 6 én 8 éves lehettem. Megjelent a fekete kissrác, talán 10 éves lehetett és dumált hozzánk. A beszélgetés hamar megrekedt, mivel akkoriban nem beszéltünk idegen nyelvet - ma sem, csak gagyogok kicsit - és a fekete gyerek, hogy elszórakoztassa magát, az egyik nápolyit elkezdte az öcsém feje fölött szétmorzsolni, a morzsát a hajába szórva. Ez annyira felháborított, hogy a közben tejbe tökként mosolygó srácnak lekevertem egy hatalmas pofont - amekkorát egy kb. 8 éves le tud kenni - amire azt azonnal visszakaptam és ezzel a kis takony el is szaladt a kilátóról, így mire szóltunk a szüleinknek, nyomát sem találtuk.)
Peele jó érzékkel választotta ki szereplőit a filmhez.
Daniel Kaluuya egyszerre laza és szerethető, amikor pedig dráma van és félelem, azt is nagyon jól adja át. Allison Williams sem rossz választás, mert van benne az átlagos, kedves amerikai lányból, mégsem túl cuki és szeretni való, hogy a néző ne tudjon tökéletesen az oldalára állni.
A szülök szerepére két elég jó választást sikerült találni, illetve az anya szerepében a tökéleteset is.
Az apa, Bradley Whitford főleg a sorozatnézőknek lehet ismerős, pl. "Az elnök emberei" miatt, amiben a fehér ház egyik fontos karakterét keltette életre. Itt is remek az apukaként, aki igyekszik szimpatikusan hozzáállni lánya döntéséhez, habár, hamar kiderül, hogy "erre valójában nincs szükség", mert az egész színház csupán arról szól, hogy valaki gyanakvását elaltassuk.
Az anya, Catherine Keener már szó szoros értelmében részt vesz az altatásban. Erre a figurára Peele keresve sem talált volna jobb embert, hiszen nálam Keener egész színészi karrierje és külseje is a "baszatlan, savanyú picsa" kategóriában landolt. Ezért a kijelentésemért persze nem biztos, hogy túl népszerű leszek női olvasóim körében - van olyan amúgy??? - ugyanakkor nem az én hibám, mivel Keener-rel való első találkozásom már eleve egy ilyen karakter megjelenítésének köszönhető és abban a filmben - "Egy erkölcstelen mese (1998)" - ráadásul az egyik karakter is nagyjából ezekkel a szavakkal véleményezte Keener típusát. Ezen a véleményemen még az sem változtatott, hogy a "Negyven éves szűzben" végre egy szerethető anyukát játszott el. Ettől eltekintve a legtöbb moziban, amiben találkoztam Keener-rel, hozta azt a figurát, amit ebben is és amit addig ütnél, amíg mozog.
Szóval a mozi két legerősebb szereplője Kaluuya és Keener.
A többi színész megfelelően asszisztál az egészhez. Lilrey Howery fontos, legjobb barát karaktere pedig humor visz az amúgy komoly moziba, igaz, az ő cselekményszála meg kicsit túl olajozottan működik. Más filmben biztos kinyírják, de minimum elveszíti egy lábujját vagy valami...
Megjegyzendő apróság, hogy Keener karaktere, Missy, egy ezüst teáskanál kavargatásával és kocogtatásával képes Christ hipnózis állapotába juttatni. Az ezüst kanál pedig mindig is a tehetős, fehér emberekre utaló jelentéssel bírt: "Ezüstkanállal a fenekében született." - Rose családja pedig tökéletes példája egy ilyen tehetős családnak...
Peele abszurd humorát dicséri az a jelenet is, amikor Chris a bőrfotel karfájából kitépett gyapottal tömíti el a fülét, hogy ne hallja a teáskanál koccanását, így a fekete fiú úgy menekül meg, hogy "gyapotot szed".
A fényképezés korrekt, kicsit sok a déli vidékre jellemző barnás, sárgás árnyalat. A film zenéje pedig egészen kellemes a film nézése közben.
A befejezés persze sajnos átmegy kaszabolásba, bár, ez szükséges, ha egyfajta hepiendet akarunk a végére biggyeszteni.
80%
Ha megnéznéd:
- Tűnj el! (2017)
Töfi:
- Volt némi része Eddie Murphy-nek is a film elkészültében, mivel Peele-t inspirálta egy korábbi Murphy Stan Up előadás, amelyben a komikus színész arról mesélt, amikor egy fehér lánynak csapta a szelet és meglátogatta a szüleit.
- Stephen Root színész korábban már játszott vak karaktert az "Ó, testvér, merre visz az utad?-ban" és a "Hivatali patkányokban" pedig egy borzalmas, szódásszifon szemüveget viselt.
- A filmnek eredetileg pesszimistább befejezése lett volna, amiben Christ letartoztatják, de végül ezt választották, mert a stáb szerint a főszereplő megérdemelt egy megnyugtatóbb befejezést.
