Akartunk egy rendszer váltást, mert úgy éreztük, vannak, kik fejünkre nőttek.
Vannak, kik belőlünk éltek. Jól.
Vannak, kik képet mutattak. Mikor milyen kellett.
Váltottunk és örültünk, hogy ANNAK már vége.
Aztán teltek az évek és az ígéretek, mint megannyi, be nem váltott biankó csekk.
Én ezt nem értem, csak azt érzem, hogy vannak, akik most ismét belőlünk élnek. Jól.
És vannak, akik forgatják a színes köpönyeget.
És vannak, akik dolgoznak, és nem jó nekik.
És vannak, akik nem dolgoznak és jó nekik.
És látom, hogy mint hatalmas bárkák, úgy épülnek stadionok, és én látom, hogy az nem jó... mert látom, hogy közben az egészségügy és az oktatásügy nem épül, nem szépül.
És úgy gondolom, hogy ma többen betegek és többen éheznek, mint ahányan fociznak, vagy szeretik a focit nézni.
Nem értem, mi történik.
Hallom az ígéreteket, hallom a nagy szavakat.
Fentről.
De én lent vagyok. Csak azt látom, amit láthatok.
Úgy érzem, apró vagyok, egy hangya. Sok here és királynő között.
