Rövid leszek...
Laura anyuka szépen gyarapodott és bizony a kis fekete lyuk egy ragyogó szépséggé kerekedett!
Ha valamid eltűnt a hűtőből és rákérdeztél Lauránál - kizárásos alapon csak ő jött szóba - a válasza is megvolt a történésre: - Nem én ettem meg, hanem a Zoé!
Ez egyszerre volt vicces és bántó, hiszen Zoét még csak le sem lehet baszni, hiszen anyja hasában tökéletes védettséget élvezett az elmarasztaló véleményektől.
Egyik napon vettem egy zacsi diákcsemegét. Ritkán kívánom meg, évente talán egyszer. Ez az egyszeri megkívánás egybe esett azzal az idővel, amikor Laura bármilyen, emberi fogyasztásra alkalmas bármit magába szippantott.
A zacsi tasi mogyi magi bent maradt melóban és gondoltam, majd másnap élvezem ki az akciós termék örömeit. Csoda, hogy nem volt avas, mert sajnos előfordul az ilyesmi a leértékelt csonthéjasok között. Hogy nem volt avas, azt abból tudtam meg, hogy másnap, mire délután beértem, az, ami avas lehetett volna, már nem volt többé a zacskóban. Szőrén-szárán eltűnt. Mind egy szálig. Ami viszont megmaradt, az a diákcsemege másik összetevője: a mazsola.
Az egy zacsi tasiból maradt nekem egy fél tasi mazsi.
- Laura? Te etted meg a diákcsemegét?
- Nem én, hanem a Zoé... de a fele megmaradt!
- Az nem a fele, hanem csak a mazsola!
- Azt nem szeretem... mármint a Zoé!
Mellesleg a viszonylag olcsó, leakciózott diákcsemege, mivel csak mazsolát tartalmazott, átvedlett nem olcsó kategóriás zacskó mazsolává. Ami félig üres...
Pár héttel később egy pár moziból jött, söröztek és miután távoztak, otthagyták a használt mozijegyeket, üres poharaikat, pénzt és borravalót, meg egy nagy doboz pattogatott kukoricát.
Nem szeretem különösebben, így beraktuk a pultba, néha csíptünk belőle és mikor késő este 'Drás megérkezett Cherry nevű vizslájával, aki arra van betanítva, hogy vacsora előtt szép és kifejező barna szemeinek csáberejét kihasználva összekoldulja a gazdája által végigjárt valamennyi kocsmából a vacsorájának egyik felét, úgy gondoltuk, a kutyusnak adjuk a kukorica nagyját.
Cherry vizsla busa fejecskéje buzgón járt a dobozban, de 'Drás hamar leállította, mert a vizslák székletét erősen fogja a pop corn. Egy-két sör után távozott, mi meg bent hagytuk a maradékot a pult végében, hiszen holnap is van nap. Amit ma nem tud az eb megenni, majd holnap lesz szuperebb...
Másnap szintén dolgoztam és hát, mire megérkeztem, Laura bent volt. Mert nappalos műszakban dolgozott. A számunkra lényegtelen pop corn pedig előkelő helyet foglalt el abban a táplálkozási láncban, melynek csúcsán jelenleg Laura és egy leendő állampolgár, Zoé csücsült.
Meglepődtem, amikor Laura szorgosan pottyantotta a szájába a fehér és amorf, táplálkozástani szempontból felesleges nasit.
- Te eszed a kukoricát???
- Nem én, hanem a Zoé!
- De hát ebből a dobozból tegnap a Cherry zabálta a kukoricát!
- Ne már, komolyan?!
- Laura, szerinted? Valaki behozta a mozi után a kukoricát és itt hagyta. Miért ennék mi meg az idegenét?
Ildike még hozzátette, ritka éleslátásról téve tanúbizonyságot:
- Laura, mi nem is árulunk pop cornt. Sejthetted volna, hogy nem a miénk.
Nem tudom, milyen gondolatok futottak át Laura agyán, ám csak annyit mondott: - Ne már, mindjárt elhányom magam! (Szerintem egyébként, mivel Laura száján többnyire az volt, amit éppen gondolt, szerintem amikor azt mondta, mindjárt elhányja magát, akkor éppen arra is gondolt.)
- Laura, kutya után eszel kukoricát? - kérdeztem, hangos, hangsúlyozva, hogy a hányást, ha tényleg ki akar kívánkozni, még jobban elősegítsem. Az ördög, a kis köcsög, dolgozott bennem.
- Ez majdnem olyan, mintha kutyaeledelt ennél...
Soha olyan gyorsan nem került pattogatott kukorica a szemetesbe, mint akkor, pedig állítólag, egy új-mexikói denevérbarlangban talált barlangrajz szerint közel 3600 éves a pop corn története!
Ha érdekel mélyebben a pattogatott kukorica története, olvass bele itt! (külső link - nem linkelek!)
Zoé gyorsan cseperedő, egészséges kislány, még akkor is, ha édesanyja néha "kutyaeledellel" igyekszik pótolni szervezete felépítését...
(Utóirat: Cherry soha nem dugta bele fejét a zacskóba. Ha így tett volna, mi sem eszünk a kukoricából és nem is hagyjuk a pultban, hogy más egyen belőle. Az egyetlen ok, amiért a poént elsütöttem, az az alkalom szülte szituáció volt. Másrészt, meg, hogy iszonyú gyorsan kapcsolok, ha hülyeségről van szó, és mikor megláttam Laurát, falatozva, azonnal eszembe jutott a tréfa.
Laura két éve nem evett kukoricát. Semmilyent...
Most próbálom továbbfejleszteni magamat, hogy emberek ezreit hasonló módszerrel szoktassam le a dohányzásról. Még nem tudom, hogyan kapcsolom össze a két dolgot...
