A halott 2: India - The Dead 2: India (2013)

A halott 2: India - The Dead 2: India (2013)

Rendezte: Howard J. Ford, Jonathan Ford

A Ford tesók úgy vélték, hogy van még mit elmesélniük a zombie világról, ezért 2010-es "A halott - The Dead" után, amely Afrikában játszódott, áthelyezték a történet kvázi folytatását Indiába. Mert India elég nagy, van statiszta dögivel, szegénység és lepusztultság, külső helyszínek és ami kell. Bőven megfelelő hely egy low budget filmnek. (Bármennyit is költöttek a mozira, annak erősen szegénység szaga van és nem csak a környezet miatt.)













A "The Dead 2: India" egy hányaveti alkotás, amely megtekintése alatt az ember azon morfondírozik, hogy az egész film leginkább egy zombie-s túlélő horrorjáték filmes feldolgozását nézheti végig. Van benne fő cél (eljutni a várandós fiatal asszonykához), vannak benne fontosabb mellékszereplők (a kisfiú, aki pontosan tudja, mit hol kell keresni abban a kurva nagy országban), mellékszereplők, akik a klisének megfelelően hullanak, fegyver, amelybe töltény kellene, ennek ellenére ezret is lőhetünk vele, hacsak dramaturgiailag nincs szerepe a kifogyó tölténynek. Van benne a drámaiság miatt megharapott családtag, a szerelmesekkel ellenkező apuka, kb. tíz percenként egy komoly szituáció, amelyből főhősünk kivághatja magát és egy már, pl. a "Cloverfield-ből" vagy a "Monsters" című hasonlóan olcsó moziból megismert, drámainak szánt befejezés. A hiba az, hogy az említett elődök valahogy jobban kufárkodtak a néző érzéseivel, szórakoztatóbban szegeztek a székhez minket.

Nicholas Burton (Joseph Millson) szélgépeket renovál India peremén. Barátnője, Ishani (Meenu Mishra) tőle kb. 450 kilométerre szenveleg szülei házában, mert a jelek szerint az Amerikából érkezett idegennel szárba szökkenő románcuknak nem kívánt mellékhatásaként most a szíve alatt hord egy apró életet a lány. Apunak szólni kéne, viszont az öregnek más tervei vannak a lányát illetően. Mert kell a konfliktus, hiszen egy jó zombie filmben helye kell legyen az embereket ért tragédia és mészárlás mellett a drámai helyzeteket generáló kapcsolati feszültségeknek. Ebben nem is lenne hiba, csak az Ishani mellékszál, ahogyan tálalva van, egyszerűen unalmas és olcsó.
Bővebben: Ishani a szüleivel benn szorul a koldusfalvában, miközben kint dúl a gyilkos járvány. Hogy lássunk valamit, Ishani apja néha kinyitja a bejárati ajtót, hogy azután minden esetben erőszakkal próbáljon bejutni valaki rajta és ezért vissza kelljen zárkózniuk. Közben anyu a hátsó szobában kínlódik egy harapás okozta sérülés miatt, melynek köszönhetően, ahogyan várható, lassan meghal és zombie lesz belőle. Unalmas, unalmas, unalmas. Még szerencse, hogy viszonylag keveset időzünk az ócska díszletben.

Közben Nicholas-hoz csapódik egy kisfiú, Javed (Anand Krishna Goyal) akit egykor egy árvaház küszöbére tettek és mióta cseperedett, gyakorlatilag egy két lábon járó térképpé változott, amely pontosan meg tudja mondani az egyszeri utazónak, hol találhat vizet, fegyvert vagy járművet. (Akár egy videojáték figura, aki a játékos segíti a tanácsaival.)

Nicholas első menekülése egyszerre jópofa és baromság. Emlékeztet egy álmomra, amelyről most nem írnék bővebben, de hasonló történt benne velem. Csak én nem jutottam olyan messzire... Azután már ketten menekülnek és sorra törik magukat keresztül a necces helyzeteken. Néha tényleg csak a forgatókönyvírói "bravúrnak" köszönhető, hogy Nicholas nem lesz ugyanolyan préda, mint a több tucat statiszta, akik kevésbé zűrös helyzetekben hagyják ott a fogukat. Ám ez mindegy, hiszen ő a főszereplő, a nézőnek vele kell azonosulni, érte kell izgulni. Csak nem nagyon jön össze. Talán, mert az alapszituáció is kissé esetlen. Hogyan ismerte meg egymást ez a két ember, akik a világ két szegletéből jöttek. Hogyan tudott Ishani randizgatni vele, ha olyan rövid pórázon van tartva. És egyáltalán? Ishani miért olyan bűn ronda és miért kell elhinnem, hogy egy amerikai fickó pont belé szeretett???

Az mondjuk életszerű, amikor Nicholas felhívja egy kollégáját és arra kéri, menekítse ki Ishanit a városkából, ám a barátja lerázza azzal, hogy bár Nicholasnak lehet a lány a mindene, ő nem fogja az életét kockáztatni érte. Nem hiszem, hogy söröznének újra együtt...

Teljesen komolyan gondolták a tetőről való ejtőernyős szökést...

Azért vannak logikátlanságok: A katonai helikopter simán kimenekíti a kisfiút egy gócpontról, viszont a férfit ott hagyják, mondván, túl sok a súly a gépen. Egy szállító helikopterről beszélünk, amelyik több tonnás tehervagonokat is magával tud ragadni. Ez a fordulat azért kellett, hogy még több legyen a dráma és a hősünk legalább egy kicsit magára legyen utalva. Közben "megment" egy anyát és gyermekét, visszaszerzi a motorját, amelyet már ő is lopott és végül egy pisztollyal ezret lő, miközben elnyeri apuka szimpátiáját, legalábbis a beleegyezését, hogy megmentse a lányát, hiszen kiderült, nagypapa lesz az apuka. Igyekeztek nyálassá tenni a könnyes búcsút, ami sikerül is, ha sokkal jobban kufárkodnak a drámával és szerethetőbbek a karakterek. Így csak egy kiszámítható giccses perc lesz belőle.

Azután a túlélők egy táborban találkoznak a múltjuk árnyaival és Javed is előkerül a milliós tömegből. Azután hepiend... vagy legalábbis végefőcím.

Jospeh Millson abszolút főszereplő olyan produkciók alig pár képkockás szereplései után, mint a Casino Royale vagy a 24 tévésorozat pár epizódja. Korrekt figura, markáns kinézet, egészen hihető. Az Ishani-t játszó színésznő szerűség - egyetlen szerepe eddig - sajnos teljes melléfogás szerintem, mert csak akkor szépül meg a néző számára kicsit, amikor mosolyogni látjuk. A történet miatt ez nem nagyon fordul elő. A szereplők további részét az utcáról rángathatták be. Ehhez képest nem is rosszak...

Egy idő után már futni sem kell, csak tartani a távolságot.

Remélem a Ford tesók még szereznek pénzt és a zombie-s történetüket kiteljesítik trilógiává, de már egy sokkal "drágább" környezetben, mondjuk a szovjetunióba. Kevesebb művészieskedő montázzsal és vágással, mint ebben a darabban, mert az meg nem emeli a film értékét, bármit is gondoltak a forgatásuk közben.
A zene alig érzékelhető, a trükkök, gore viszont egészen rendben van. Nem emlékszem, mikor láttam ilyen világos szemű zombie-kat.
Nem teljesen élvezhetetlen darab, ám sokat nem tett hozzá a horror mitológiához. Erősen egyszer nézős darabocska.

40%

A sólyom ébredése - Falcon Rising (2014)

A sólyom ébredése - Falcon Rising (2014)

Rendezte: Ernie Barbarash

A film Mafab adatlapja: Falcon Rising (2014)

Szpojleres leírás: Egy munka utáni napon, hajnalban kerítettünk sort erre a gyöngyszem-étre. Milóval néztük meg és nem volt egy pillanata a filmnek, amely ne takarózott volna a már unásig ismert akciófilmes klisékbe. Gyakorlatilag a film összes ötletét előre borítékoltuk, eggyel többet is, de ezt az unásig ismert ziccert már az alkotók nem lépték meg. Még a kisebb logikátlanságokat is folyamatában analizáltunk, hogy végül elégedetten dőljünk hátra: ezt is láttuk... ezt sem fogjuk többet látni.

Az akciófilm műfajnak is vannak kritériumai. Ha ezeknek nem felel meg vagy a meglévő összetevőket nem jól adagolják, a film a sablonos mellett még unalmas is lesz. Mert a sablonok is lehetnek ötletesen, érdekesen tálalva. Erről a filmről egyetlen pozitívum mondható el: A verekedésekben van néhány egészen jó pillanat. Minden mást a nyolcvanas évek középszerű filmes skálájából emeltek át. Ez egyértelműen nem dicséret. Ernie Barabash nem igényes rendező. Elkészíti a filmet, amiből azután hiányzik a lélek, a zamat, egy kis plusz. Ezért nem fog soha, igazán nagy filmet csinálni. Olyat, amelyet moziban nézünk meg és egy hét múlva emlékezünk majd rá. A "Sólyom ébredése" komoly hibája, hogy annyira jellegtelen, hogy ha húsz éve készül el, még akkor sem emelkedik ki a középszerből, hiába nyerték meg főszerepre a nem kicsit acélos testű Michael Jai White-ot, aki valamiért a néhány A listás filmje mellé dögivel gyűjtögeti a kis költségvetésű, felejthető produkciókat. (Talán, mert eredetileg a híresen trash készítő Troma cégnél kezdte a szakmát, egy kultikus horror-paródia két folytatásában, hogy utána egy tini mutáns nindzsa teknőc produkcióban legyen névtelen statiszta. Ezek után lassan építgette karrierjét és dolgozott már sok nagy névvel, mire végül, fizikumának köszönhetően, főszerepeket kaphasson, a második fronton.

John Chapman (Michael Jai White) leszerelt katona, aki az alkoholba menekült. Ez eleve egy baromság abból a szempontból, hogy bár tényleg el akarják velünk hitetni, hogy John elindult a lejtőn pár hónapja és szabadidős tevékenysége kimerül az elfogyasztott italok palackjainak a képernyőbe dobásával, ennek viszont ellentmond az, hogy egy montázsban megmutatják azt is, hogy azért a testét meg edzi rendesen. Ellentmondás... A felejteni vágyó alkoholista az csak iszik, alszik, felejt, iszik, alszik...
A nagy önsajnálatban persze van ideje a kisbolt fegyveres látogatóit móresre tanítani, hogy tudjuk, John a múlt ellenére még ma is szuper veszélyes. Mindezt beoltva a "Halálos fegyver" sorozat Martin Riggs-ének öngyilkos hajlamaiba.
John azonban nincs egyedül. Meglátogatja a húga, aki viselkedésében és külsejében inkább a csaja lehetne és mivel a néző ezt tényleg így gondolja, első párbeszédüket megtoldják a családon belüli elhelyezkedés megnevezésével, hogy a hülye néző ne tévedhessen el.
A filmet erősen uralma alatt tartó sárga szűrőn keresztül ezek után ellátogatunk a húgi munkahelyére, a brazíliai favelába, a főleg portugálokból álló nyomornegyedbe. Valahova, ami rosszabb a nyolcadik kerület leglepusztultabb utcái, vagy Baranya megye utolsó települései. A telep szélén, a sziklák között pedig megtalálják a húg tehetetlen testét, élet és halál között lebegve. És mi nem izgulunk, mert tudtuk, hogy ez lesz.

John-t azonnal áteszi a franc az egzotikus országba és a repülőtéren egykori cimborájába és munkaadójába botlik, Manny-be (Neal McDonough) McDonough megjelenése volt az egyetlen, amelyről téves következtetést vontam le; végig biztos voltam, hogy benne van a húg balesetét követelő bűnügyben, hisze a színész az utóbbi 10 évben csak ilyen beállítottságú szerepeket kapott. Bocsi Neal!

A tanút a kórházban elhallgattatni akaró kamu nővér karakterét ellőtték már olyan filmekben is, mint a "Vörös zsaru" vagy a "Kill Bill"

John persze kívülálló, ezért erősen meg van kötve a keze. Ez azt jelenti, hogy simán belebonyolódik verekedésekbe is, ha kell, egyáltalán nem félve attól, hogy megvonják turista jogosultságát. Kedvenc jelenetem, amikor egy gyanús fiatalember nyakában megpillantja a tesó nyakláncát. A fiú nem válaszol a kérdéseire, ezért ökölharcot generálnak, aminek a levét néhány kaszkadőr issza meg, hogy végül kiderüljön, hogy a srác a húg legjobb barátja és jobbkeze volt a munkája során és személyes okokból van nála a lánc. (Mire ez kiderül, szükséges volt a csatlósokat elverni. Biztos megköszönték később ezt a nem túl közlékeny fiúnak: - Baszd meg, ha előbb válaszolsz, nem üti szét a fejem, te gyökér...!)

John megismeri a helyi rendőri erőket, akikről lerí, hogy sárosak, hiába próbálja a film ezt a csavart frissként és meglepőként tálalni. Első megjelenésük alatt megjósoltam, hogy szerepük van a balhéban. Ez a film egyetlen komoly hibája. A meglepetés és eredetiség hiánya.

John beletenyerel valami nagyszabású dologba, amelyről még az is kiderül, hogy egy banális baromság. Mire gondolok: Kiskorú prostituáltakat rabolnak el az utcáról, hogy valami durva dologra kényszerítsék őket. Később kiderül, hogy illegálisan Japánba szállítják őket, ahol prostitúcióra kényszerítik. Ez tényleg kemény lenne, ha a lányok nagy része nem lenne eleve prostituált, vagy nem a mély szegénységből érkeznének. Egy eleve szar helyzetből. Ezen egy külföldi munka sokat nem tud rontani. Főleg, hogy egy korábbi jelenetben már látunk egy kb. 13 éves kiscsajt, aki a testéből él az utcán. Ezek után, ami a film alapját szolgálja, mint bűnügy, egyáltalán nem tűnik olyan súlyos, emberéleteket követelő összeesküvésnek. Nem szép dolog, persze, épp csak nem botránkoztat meg, mint amennyire szerette volna a forgatókönyv írója. (Talán ha a szerveiket vették volna ki, gazdag és elkényeztetett amerikai lányoknak, akkor kicsit bedurcizom...)

Szóval, kapunk másfél óra tömény B akciófilm esszenciát, az olcsóbbik kölniből.

40%

Pozitívumok:
- A negatív szereplők egészen karakteresek. (Jimmy Navarro, spanyol színész kifejezetten üde színfoltja az amerikai produkciónak)
- A főszereplőnek vannak jó pillanatai
- Igazi akciófilmes közhely lexikon. Ha minden unásig ismert klisét kiemelünk, egészen helyre kis ivós játékot építhetünk a filmre.
- A sárga szűrő.

Csillagainkban a hiba - The Fault In Our Stars (2014)

Csillagainkban a hiba - The Fault In Our Stars (2014)

Rendezte: Josh Boone




Megvannak azok a videó, amiket youtube-on nézegetsz, benne mondjuk kislány kap kutyát, vagy apuka hosszú idő után hazaérve meglepi a kölykök? Azokról beszélek, amelyek minimális idő alatt kicsalják a könnycseppedet. A "Csillagainkban..." pontosan ennek felel meg, megtámogatva azzal, hogy a film főszereplője egy valóságos személyről lett mintázva, akinél szintén fiatalon rákot diagnosztizáltak, míg végül a hölgyet 16 éves korában legyőzte a gyilkos kór. John Green a film alapjául szolgáló regény írója a neten keresztül ismerte meg Esther Earl-t, a kislányt, akinek pajzsmirigyrákja volt. Green és Earl összebarátkoztak és ennek a barátságnak köszönhetően születhetett meg ez a könyv, amely Hazelről, valamint első és valószínűleg utolsó szerelméről szól. Esther Earl végül 2010-ben meghalt. Sajnos, nem minden hepiend és a halálnak ugye, nem számít a kor.







Hazel (Shailene Woodley) meg fog halni. Ez tény. Nem azért, amiért minden ember, miután megszületett, hanem mert gyógyíthatatlanul rákos. Igazságtalanság ez a sorstól, mégis megpróbálja a maximumot kihozni kevéske idejéből. Ha már a szülei segíteni nem tudnak neki abban, hogy "örökké éljen", legalább támogatják mindabban, amiben lehetséges. Gyakorlatilag már lemondtak gyermekükről, csupán asszisztálnak "hóbortjaihoz". Szeretik egymást, egyértelmű.
Hazel csak azért fél, mert nem tudja elképzelni, hogy mi lesz a szüleivel, ha neki mennie kell, hiszen ezt a témát nem rágták még át. A kislány a terápiák alatt megismerkedik néhány másik fiatallal, akik hasonló cipőben járnak, és ilyen-olyan módszerekkel vészelik át a mindennapokat. Mindannyian halálra jelöltek, még ha ez nem is egy szép megfogalmazás. Isten gyakorlatilag mártírságra kárhoztatta őket. Egy komoly próbatételt mért rájuk, hogy vajon elég erős e a hitük, hogy kihozzák ebből a legtöbbet. És kihozzák.

Green könyvét nem ismerem, de a forgatókönyv erősen szemellenzős. Kimaradnak a görcsös sírások, amikor "mindenki dögöljön meg!". Kimaradnak a rosszullétek, hányások, hasmenések, amelyek a kezelések, betegség velejárói. Maradt egy cukormázas "Végtelen szerelem", melynél visszafelé pereg a számláló. Illúzió sincs, hiszen gyakorlatilag bomba ketyeg fiataljaink testében. Így még a csodáért sem izgulhatunk. Hazel is viszonylag jól kezeli a helyzetét, annyi optimizmust sugározva magából, hogy szinte nincs ember, aki ne tudná megzabálni. Leszámítva kedvenc könyvének extravagáns íróját, akit múltjában található fájdalmas emlékek miatt nem hat meg a kislány El Camino-ja. Mert ő már lezárta a saját "rákos beteg a gyerek" szakaszát. Így még talán meg is lehet érteni a motivációt.

Hazel és Gus (Ansel Elgort) amolyan modern Rómeó és Júlia, akiknek nem a családok között viszállyal kell megküzdeniük, hogy végül elbukjanak és meghaljanak, hanem magával a halállal, miközben mindenki más csak támogatná őket. Csoda ha alulmaradnak? De mindezt szeretettel, hálával és optimizmussal teszik. Nem azért, mert kedvet akarnak csinálni a rákhoz, vagy belénk akarják sulykolni a felszínes vidámságot.
Nem.
Csak, ha ki is borult az élet bilije, attól még nem kell begubózni és befelé sírni.
Mert élni gyorsan, boldogan is lehet.

65%

Írhatnám azt, hogy a "Csillagainkban..." hatásvadász, de ez nem lenne egyértelműen igaz. Vannak benne persze szarrá romantizált túlzások, ám ki állíthatná, hogy amit látunk, valakivel, valahol nem történt e meg. A film végig egyensúlyban marad, nem libben át a giccsesbe, habár, néha rezeg a léc. (Pl. az autódobálós-tojásos jelenet nekem kicsit túl művi lezárást kapott. Ha apa megy ki, nem anya, biztos szétcsapja a hülye kölyköket.)
Másrészt, ahogy írtam, a történet eléggé lanyhán kezeli a betegség árnyoldalát. Gus halála szinte semmilyen részletezést nem kapott. - Meg fogok halni. - Puff! - Temetés... Kimaradtunk az utolsó napjairól. A családja kínjairól. A fiú kínjairól.
Green egy tiszta és szépen horgolt csipketerítő alá rejti szereplői sorsát, amely alá a néző csak kis lyukakon leshet be.

Esther Earl youtube csatornája még ma is megtalálható. A kislány 2010-ben hunyt el.

Psych:9 - Psych:9 (2010)

Psych:9 - Psych:9 (2010)

Rendezte: Andrew Shortell

Nos, ez pontosan az a fajta thriller, amely sokat szeretne markolni, de nem sikerül neki. Főleg, mert a csavarokat ostoba módon lopkodta össze más filmekből, teljesen rosszul felhasználva mindazt, amit előtte "látott". Van ebben kevés "Hatodik érzék", egy kevés Másvilág" egy kevés "Fűrész" és némi "Viharsziget". Egyetlen baj, hogy a legrosszabb pillanatokat sikerült átemelni más filmekből és összeturmixolni.

A női főszereplő már az első percektől gázos. (Mint Jack Nicholson a Ragyogásban...) Látszik rajta, hogy valami van a háttérben. A fokozatosság, amely a film lényege lenne a karakter megőrülésének szempontjából, szinte észre sem vehető.
Kivétel, ha a film amúgy a főszereplő egyik rémálmát dolgozza fel, mert akkor viszont megfelelően szürreális és széttöredezett.
A helyszín is inkább emlékeztet egy felforgatott kuplerájra, mint bezárás előtt álló kórházra. A fő vonalat meg sok apróság buktatja le, amik csupán azért maradtak bent a filmben, hogy legyen játékidő.



Roslyn (Sara Foster) éjszakai műszakot vállal egy bezárásra váró kórházban. Aktákat tologat vagy rendszerez, vagy mi, de az egésznek semmi értelme, hiszen annyi a papír, hogy normális ember eleve neki sem állna a Sziszifuszi munkának, másrészt Sara inkább csak olvasgatja az iratokat, hogy rendszerezné is, nem nagyon látszik.

Van öreg kádunk és rengeteg művér. Miért ne használjuk fel?

Rajta kívül még találkozunk néhány emberrel a kórházban. A szokásos mellékszereplők, akikre tudjuk milyen sors vár. A bajokat tetézi, hogy a környéken garázdálkodik egy sorozatgyilkos, aki valósággal levadássza női áldozatait és kalapáccsal agyonveri őket. Ezzel nem lenne gond, csak olyan furcsán jelenik meg a gyilkos utáni hajsza a filmben. Egy, azaz egyetlen nyomozó teszi tiszteletét a kórházban, hogy "körülnézzen" és figyelmeztesse Roslyn-t, hogy a legszarabb helyre jött dolgozni. A nyomozó tökéletesen kihasználatlan és felesleges szerepében Michael Biehn égeti magát, de még így is ő a leghitelesebb színész a filmben. Éppen csak nincs rá szükség. Amolyan balon-kabátos Noir nyomozót mintáz meg, aki mindig rágcsál valamit és Batman-t idéző reszelős hangon hülyeségeket közöl a szereplővel. Kellett egy húzónév, Biehn meg mióta nem megy úgy a szekér, bevállal minden szart...

- Nézze hölgyem, én vagyok a nyomozó. Néha idejövök, körbenézek és majd csak megtalálom a gyilkost!

A másik hasonlóan ismert név Cary Elwes, Clement doki szerepében, aki ha már úgy is annyi időt tölt bent Roslyn-nal a kórházban, mindjárt terápiás meghallgatásokat is szervez neki. Persze pénzről szó sincs, de előkerül a magnó, hogy rögzítse a beszélgetést. A későbbiekben persze kiderül némi forgatókönyvi turpisság Clement dokival kapcsolatban, de mivel ezt a végére tartogatják, visszagondolva, egyértelművé válik, hogy Roslyn-nal komoly idegi problémák vannak. Beleértve reakcióit a férjére és a gyerekkérdésre.

Az egész film egy elhibázott koncepció, felesleges és olcsó ijesztgetéssel. (Pl. a biztonsági kamerába bebámuló, üvöltő hangeffekttel megtámogatott szellem, aki utána elsétál a folyosón és a film további részében nem is találkozunk vele. Egyszeri műbalhé.)

Gyereket akarok. - Roslynnak hány vörös rúzsa volt a munkára, mert egy nem elég!

Vagy Roslyn kitörése, ahogyan összefirkálja a falat. - Gyereket akarok! - Egy jó férj ilyesmi után minimum elrángatja az asszonykát egy pszichiáterhez és szarrá gyógyszerezi és nem elengedi dolgozni egy amúgy is leamortizált, lélekölő, depressziós környezetbe, ahol hajnalban, ami különösen alkalmas időpont az agóniára, gondolkozhasson a nő.

Vagy a "főnővér" Colleen Camp, akinek a legkibaszottabb szelektív hallása van a filmtörténetben. A végén őt is útóléri a végzet, bár nem tudom, mennyire esett bele a profilba. Vagy, hogy végül ki ölte meg. Most sem tudom, hogy ki az "Éjsólyom", aki a környéken agyonverte a kórház régi betegeit. Valahogy elvesztettem a fonalat. Vagy csak nem is érdekelt az egész...
Ami egy thrillernél komoly hiba.

Szellemkép a tükörben - Azután megfordulok és huss...

30%

- Legalább szépen van fényképezve.
- Szpojler: Nem vagyok benne biztos, hogy az egész film a főszereplő agyában játszódott le, amolyan önreflexív szuggesztió részeként, amelyben feldolgozza a múltban, őt ért traumákat. De még ebben az esetben sem lesz a film érdekesebb és szórakoztatóbb.
- Sara Foster néha már az idegesítőig tolja ki a színészi játékát. Különösen élvezetes az a rész, amikor igent bólogat a feje, miközben tagad és fél.

Blog: Halál-lista

Oké, ez csúsztatás. Nem lesz itt semmiféle halállista, hogy kiket kívánok a pokolba. Miért is lenne? Hát kell nekem, hogy bárki megtudja, hogy utálom, mint a büdös szart?
Nem.
A halál-lista valójában az egy: "Az a halálom" lista.
Neked is van, ne húzd az orrod.

Az a halálom. Így kezdődik a mondatod, azután hozzá biggyesztesz valamit, amit utálsz.
Sosem írod össze, de ahogyan öregszel, egyre inkább szaporodik ezen "dolgok" listája és egyre erősebben rögzülnek. Mindenkinek egyedi. Egyéni.
Lassan alakul ki.
Azért nem tudod összeírni, mert egyszerűen sosem jut mind az eszedbe, ha össze akarnád írni. Nem csak azért, mert olyan kurva sok van. Hanem azért is, mert az agy úgy működik, hogy ha leülsz és merengsz rajtuk, elillannak. Mert a halál -lista ilyen lelépős természetű.

Én sem fogom mindet összeírni... Csak úgy szemezgetek belőlük.
- Az a halálom, amikor a sarokra érve pont akkor ér oda egy kocsi és meg kell állnom. (Vagy átsietni előtte, amit utálok, mert ha neki meg a halál-listáján a pont akkor átsétáló gyalogosok szerepelnek, nincs rá garancia, hogy nem lép a gázra és tapos bele az aszfaltba...)
- Az a halálom, amikor veszek több újságot és valaki előttem szeretné átolvasni bármelyiket. (Tudom, hülyeség, de amilyen magazin árak vannak, szeretném, ha egy "szűz" lapot forgathatnék át, amit előtte senki nem fogdosott össze.) - Másrészt ez a kis problémám nem szokott előjönni, ha antikváriumból veszek könyvet. Ott egyszerűen benne van az árban, hogy már előttem olvasott valamit veszek...
- Az a halálom, ha míg sikerül kilyukasztanom a jegyemet, addig a többi suttyó - akik lehet, hogy bliccelnek - le tudnak ülni a legjobb helyekre. Főleg, hogy a vonal, amin utazom, folyamatosan prezentálja a használhatatlan jegylyukasztókkal felszerelt készségeket.
- Az a halálom, ha egy nő annyira nem őszinte velem, hogy azt mondja: - Ne haragudj, de nem járok veled, mert házi nyúlra nem lövünk! - azután meg lefekszik egy kollégámmal. Ez szimpla hazugság és még azt is bizonyítja, hogy az illetőnek hamisak az elvei. Akkor legalább mondja azt, hogy: - Bocsi, de te nem vagy az esetem! - akkor nem érzem, hogy hülyének néznek.
- Az a halálom, ha a kolléga olyan tapasztalt, hogy pl. a Gulyás leveshez nem visz kenyeret, pedig minden hülye vendéglátós tudja, hogy az emberek kb. 95%-a kenyérrel eszi ezt a levest.
- Az a halálom, ha valaki kirakja a mobil telefonját az asztalra - mindet - és a kivitt ital ezért alig fér oda. Pedig tudtommal egyelőre a telefonokra még nem találtak ki söralátét alkalmazást...
- Az a halálom, ha írok valamit mondjuk facebook-ra és valamelyik kedves ismerősöm egy teljesen nem odaillő dolgot ír oda. Olyasmit, ami akár sértő is lehet. (Meg egyáltalán, ha már valaki a facebook ismerősöm, legyen már olyan szíves és egyet értsen velem. Különben minek venném a fáradtságot, hogy az ismerősömnek gondolom!?)
- Az a halálom, ha az öcsém elkezd okoskodni, hogyan kell takarítani, miközben a parasztnak magától eszébe nem jutna mondjuk magától - ráutaló magatartás nélkül - esetleg lemosni a villany tűzhelyet vagy felporszívózni. Főleg, hogy két méter hosszú haja van és mindenhol beleakadok. A mosás után pl. a tiszta boxeremen is.
- Az a halálom, ha valakivel filmet kezdek nézni és az illető még az első percben kérdezgetni kezd. - Mi a címe? (Ki fogják írni!) - Miről szól? (Már mondtam!) - Főleg ha én sem láttam előtte.
- Az a halálom, ha a szabadnapomon kettőkor hívnak fel, hogy négyre menjek be. Főleg, hogy ha nem dolgozom, a legtöbbször rá sem nézek arra a rohadt telefonra. Eszembe sem jut. Azután véletlenül felveszem a telefont, mert akkor ébredek és egy megjátszottan kedves és vidám hang rákezd: - Szia...! (Azután megtudom, hogy aznap már nem fogok otthon henyélni, mert be kell mennem. (Másrészt ez azért gázos szitu, mert az ember is szorulhat rá a kollégái jóindulatára, hiszen bármikor vele is előfordulhat, hogy kiesik a munkából.)
- Az a halálom, ha egy kolléga azért nem tud bejönni dolgozni, mert váratlanul, beteg lett, ugyanakkor meg sokkal profánabb ok áll a háttérben: Este kinéz némi dugás és le akar lépni... (Ennek ezer más változata is van. Pl. családi ünneplés, amit persze előtte egy nappal senki sem tudott.)
- Az a halálom, ha egy barátom rám akarja erőszakolni az akaratát. (Ők pedig azt, ha én.) (Ebből is látszik, hogy barátokat választani néha szerencse kérdése.) (Ezúton mondok köszönetet, hogy olyan barátaim vannak, mint Cic és Miló, akik egészen jól viselik, hogy olyan vagyok amilyen!)
- Az a halálom, ha becsöngetnek hozzám - utálom a csengőm hangját, de lusta vagyok lecserélni, másrészt, nincs az a csengőhang, amely egy idő után nem rázza ki a hideg ideget az emberből, ha megszólal - majd kimegyek és az a köcsög nem is engem keres, csak a szembe szomszédnak nincs csengője, így egyszerűbb rajtam keresztül bejutni az emeletre. (Bár, legutóbb a kis csajnak elmagyaráztam, hogy ez volt az első és utolsó eset, amikor ezt megtette. (Közben finom testemen egy törülközőt tekertem körbe.)
- Az a halálom...

És ez a lista tele van apróbb és komolyabb, mondvacsinált vagy valós problémákkal. Mire az ember kellően megöregszik - tapasztalatokat gyűjt - egy egész könyvnyit tud ilyesmiből összegyűjteni.

Novella: Hűvös, vasárnap este (Első rész)

A fiók porcicáit kergettem. Hatalmas volt az irodám közepén elhelyezett íróasztal. Jó benyomást tett az ügyfelekre. Az én oldalamon egy karos szék, a másikon kettő. Pedig általában egyedül jöttek hozzám az ügyfeleim. Főleg válóper előtt álló nők. Idegesen, táskás szemmel.
   A fiókok húzogatása a vasárnapi rutin része. (Vasárnapi rutin amúgy nem létezett. Pusztán egy hétfői találkozóm miatt voltam még bent és elkalandozott a figyelmem.) Nem mintha sok mindent tartottam volna a jobb oldali három fiókomban. A legalsóban volt egy üveg, megbontott whiskey. Nem azért, mert zugivó voltam. Nyíltan ittam... Egyszerűen csak tetszett, hogy ott van. Annyi hülye filmnoir-t izgultam végig, amelyekben a színészek, akik a magánnyomozókat alakították, tartottak egy üveg italt. Amit valószínűleg egy kellékes tett oda. Megtöltve vízzel, mivel mással. Az enyémben igazi alkohol volt. Olcsó és erős. Nem a márka miatt vettem. A hatása érdekelt. A fekvő üveg mellé befért egy zacskó rágó, szájspray - üres - és egy bontatlan papír-zsebkendő csomag. A párja az asztalon hevert, az ajtó felőli oldalhoz közelebb. Ott, ahol a megcsalt asszonyok ültek. Akik használták. Néhány ceruza, toll. Ez volt az alsó fiókban. A spray-t kivettem. Repült a szemetesbe. Újat kell vennem. Nem fog eszembe jutni. Sosem szokott. Ezt is kaptam. Enyhe célzás lehetett...
 
   A második fiókban voltak az aktuális ügyeim: fényképes dossziék. Lebuktatott férjek intim pillanatai. Többnyire férjek. Valahogy engem főleg nők alkalmaztak. Talán szájról-szájra terjedt a hírem. Nem használtam a napilapok hirdetési oldalait, hogy növeljem a forgalmam. Nem voltam gazdag, de néhány sikerdíj miatt azért el voltam eresztve. Amennyire kellett. Kopott, de megbízható kocsi. Kopott, de barátságos apartman. Kopott, de kényelmes cipő.
   A harmadik, a jobbomhoz legközelebb eső fiókban tartottam egy készpénzes kazettát és egy kopott, de ijesztő Sig Sauer p220-at. Szürke, fém színű. Olyan szépen simult a kezembe, akár az alsó fiókból a whiskey. De ezt ritkábban fogtam. Betárazva. Halálosan, némán pihent a fiók jobb oldalán. Ha szükséges, innen tudtam leggyorsabban előrántani. Kipróbáltam. Az alsó fiókhoz hajolni kellett. A második viszont szorult. A harmadik kézre állt és csúszott is.
   Néha kivettem a pisztolyt és eljátszadoztam a súlyával. Csak ha egyedül voltam. Nem kell senkinek tudnia, hogy van. Sosem volt rá szükségem. Egy Svájci csoda. Classic 22-es. Legalábbis ilyesmiket mondott a pacek, akitől vettem. Egyszer lőttem vele. Lőtéren. Megrántotta a csuklóm. Azóta tiszteltem.
   A három fiók eképpen ki lett takarítva. A bal oldalamra egy kis szekrény volt felszerelve az asztal lapja alá. Két polc. Az alsón egy váltás cipő, a felsőn kamerák, tartozékok. Valami új csodát használtam a lebuktatáshoz. Volt rá egy emberem. Mindig hívott, ha kijött valami új kamera. Elmondta, miért járok vele jól. Én meg lecseréltem a régit. Azt a néhány funkciót, amit használtam, begyakoroltam vele, de a képeket nem én nyertem ki belőle. Annyira nem haladtam a korral. Volt rá egy emberem. A fényképezésre is, ha necces volt a "kuncsaft". Én csak kattintgattam és a képek előhívását - ez ma már nyomtatást jelent, egyenesen számítógépről, amihez szintén nem értettem - rábíztam egy emberemre.
   Kis szekrény, fiókok rendben.

Az asztalon, előttem a hétfői - holnapi - munkám eredményei. Tucat éles fotó. Hatvanas, ősz férfi, húszas, hidrogén-szőke lány. Férj. és macája. Egy következő válóper bizonyítékai. Gondosan átnéztem a képeket. Már elégszer láttam, de a szőke lány formái kellemesek voltak. Sorba rendezgettem a képeket. Ahogyan a valóságban készítettem őket. Kocsi megáll a bungalónál. Férfi kiszáll, kisegíti a lányt. Csók. A motel felé haladnak. Csók. A kulccsal babrál a pasas. Egyszerre ajtót nyitni és formás segget markolászni nem könnyű. Neki azért sikerült. Csók. Azután eltűnnek odabent. Az utolsó két képet már közelről, a motel szobájának ablakában lőttem el. Nem volt nehéz, mert odabent fényárban úszott a szoba. Pár percig. Mire a lány behúzta a függönyt, már volt fotóm a vetkőző pasasról és a félmeztelen lányról. Az utca megvilágítása elég silánynak bizonyult ahhoz, hogy ne vegyenek észre. Gondolom, a hatalmas ablakban csak a saját tükörképüket láthatták. Engem nem, aki igyekezett a kocsijuk takarásában maradni. A roló leereszkedett. Katt. Csók. Még éppen elkaptam. Persze, vaku és fénybeállítások nélkül még ez a csoda sem tudott tűéles képet produkálni, a bíróságon viszont elég lesz. Ahogy szokott.
   A képeket szépen sorba raktam és behelyeztem a borítékba. Rajta a név; Mrs. Coletto.
Ez a boríték egy perben majd sokat fog érni. Amennyire utána tudtam nézni, kb. harminc millió dollárt. A tiszteletdíjam pedig négy százalék. Tetemes összeg. Igaz, az elmúlt három évben nem volt ilyen zsíros ügyfelem.
   A borítékot a középső fiókba tettem. Mrs. Coletto-val találkozóm lesz hétfő délután. Csendes étteremben, a belvárosban. Megállapodásunk szerint a fizetségem a számlámra kerül, ha vége a pereskedésnek. Előre csupán tízezer dollárt kértem a munkámért. A költségeimre - ahogy az ügyfeleknek szoktam volt mondani. De alig volt költségem ebben az ügyben. Mr. Coletto kissé alábecsülte az asszonyt. Én meg Mr. Coletto-t.

Az irodám ajtaját általában halkan, kézzel nyitották ki. Ellenben, most egy robusztus csizmás láb rúgta be. Felesleges volt. Nem zártam magamra az ajtót. Elvileg, nem is nagyon jöttem be vasárnaponként az irodámba. Világosban, még csak-csak meg lehetett közelíteni, de éjjel... Elég lepukkant környéken béreltem. Az ügyfeleim miután látták, hol dolgozom, inkább nyilvános helyekre beszélték meg velem a találkozókat. Megértem őket.
   A csizma gazdája finoman behatolt a területemre, nyomában egy izgága pincsivel. A pincsi kezében baseball ütő. A robusztusnak nem volt ilyesmire szüksége. A keze pörölykalapácsra emlékeztetett.
- Mr. Coletto ügyében jöttünk. - közölte a drabális.
- Fáradjanak beljebb. De nem ismerek Coletto nevű urat. - igyekeztem úgy nyelni, hogy ne legyen feltűnő. A szám gyorsan kiszáradt. Pedig nem vagyok sem félős, sem kis darab.
- Urat talán nem is, csak a feleségét.
A pörölykezű az asztal elé állt. Ezzel teljesen letakarta a pincsit, aki, amennyire láttam, azt kereste az üres szobámban, min törhetné el az ütőjét. Ezt nem könnyítette meg, hogy az összes berendezés a három székem, az asztal és két bekeretezett fénykép a falon. Mögöttem.
- Elsőre nem ugrik be. Azt mondták, Coletto?
A pörölykezű teste olyan volt, mintha egy atombombát tettek volna a szoba közepére. Szálegyenesen állt, egyenesen a pofámba bámult. A pofába, amely igyekezett közömbös, közönyös és nyugodt maradni.
- Nem kell a szar duma, faszfej. Tudjuk, hogy magát alkalmazta.
Hatalmas blöfföt köptem ki a számon. A szájon, amelyet hamarosan bevernek, ha a blöff nem elég hihető.
- Engem biztosan nem. Talán az iroda tulajdonosát, esetleg. Én is őt várom. Kár, hogy berúgták az ajtót, mert így már a folyosó végéről látni fogja, hogy valaki vár rá és nem fog bejönni.
A pörölykezű meg sem rezzent, de a pincsi szinte átbújt a hóna alatt.
- Mit ugatsz? - kérdezte enyhe hisztériával a hangjában.
- Mondom, én is csak látogató vagyok itt. Volna egy kis ügyem ezzel a nyomozóval, akire maguk is vadásznak.
- Te hülyének nézel minket? - kérdezte a pincsi. A pörölykezű még mindig mereven bámult. Legalábbis sejtésem szerint. Az arcát nem láttam tisztán, mivel az egyetlen fényforrás a szobában az asztali lámpa volt, amit a korábban kiterített képekre irányítottam.
- Nem igazán. Viszont nem én vagyok akit kerestek. Akit kerestek, vörös képű, vörös hajú és szeret inni. Ja, és kitett magáról két portrét a falára.
A pincsi elnémult és a hátam mögötti két bekeretezett fényképre bámult. Nekem meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, akit ábrázoltak, éppen egy Hirendale-i temetőben fekszik. Immár három éve. Mentorom és tettestársam, Marc Pigeon. Vörös képű, vörös hajú, ír manus. Ő vezetett be a szakmába. Tiszteletből hagytam a fotóit a falon, amikor átvettem az irodáját.
- Mi van? - látszott, hogy a pincsi nem érti a szitut.
- Nos, maguk Walter Hard-ot keresik - (amúgy így hívnak) - akié ez az iroda. Én is csak feltételezem, hogy a manus, akit várunk, a képeken látható pasas, mivel személyesen még nem láttam. (Gondoltam, ha többest használok, könnyebben hiszik, hogy egy oldalon állunk.) Nem hiszem, hogy egy magánnyomozó egy másik manusról tenne ki képeket az irodájában. Az elég buzis lenne.
   A pörölykezű most hátrább lépett. Az egy lépés, amit megtett, elég volt, hogy kitöltse az ajtó keretét. Az ajtóét, amit sikeresen szétbarmoltak.

A pincsi a nyakát nyújtogatta.
- Akkor meg mit keres az íróasztal mögött?
- Én is maguk előtt érkeztem. (Imádkoztam, érte, hogy nem figyelték ki a terepet előre, mert akkor kiderül, hogy már egy órája itt tartózkodom és bedőlt a mesém.) Azt rögtön láttam, hogy sok mindent nem tudok átnézni, hiszen nincs semmi az asztalon kívül. Leültem és elkezdtem átnézni az asztalt, hátha találok valamit, amiért jöttem és akkor nem kell elbeszélgetnem ezzel a Hard nevű szarházival. Nem lenne ellenemre, ám kockáztatni sem szeretek. Nekem elég, ha megtalálom a megbízómról készült fotóit és lelépek velük. A megbízóm meg majd intézi a többit. Ennyi a történet. És ha megengedik, még átnézném ezt a három fiókot is.
A pincsi felemelte az ütőt.
- Nem engedjük meg. Lépj el onnét cimbora és mutass egy személyazonossági kártyát.
- Maga sem gondolja, hogy olyan hülye vagyok, hogy ha tilosban járok, magammal viszek egy személyazonosságit?
Az ütő megremegett. A pörölykezű a zsebébe nyúlt és elővett egy pisztolynak látszó tárgyat.
- Szerintem hűtsük le és nézzünk szét.
A pincsi vakkantott.
- Nem hűtünk. Már az is zajos volt, hogy berúgtad az ajtót. - azután felém fordult. - Maga faszfej. Legyen szíves lassan kirámolni azt a három fiókot. Masszív magára fogta a revolverét és nem szokott sokat gondolkodni, hogy meghúzza a ravaszt. Ez komoly jellemhibája. Maga szépen kipakol mindent, hátha megtaláljuk mi is, amit keresünk. Ha így lesz, talán nem kell, hogy a pofáját átrendezzük. Végül is csak három kolléga egymásba botlott egy hűvös vasárnap.
   Nem lettem túl lelkes, ugyanakkor a szerepemből sem akartam kiesni. A fotókról meg volt másolatom, csak egy telefonomba kerül...
- Részemről benne vagyok. Hátha én is sikerrel járok. - ezzel bal kezemet magasba emeltem, jó szándékom jeleként - míg a jobbal kihúztam a felső fiókot. Úgy tettem, mint aki először néz bele az este folyamán.
- Ebben egy pénzkazetta van és egy pisztoly.
A pincsi áthajolt az asztalon, hogy ellenőrizze az állításom.

(Folyt. köv. kétféleképpen...)

Blog: Talán több

Nem nagyon tudod, mit akarsz. Mert nem akarsz... de szeretnél.
Már eltelt pár hét, mióta először láttad. Vonzott, akár a mágnes. Mert fiatal és gyönyörű... és kedves volt veled... és humora is van... és a szemében csillogott valami megmagyarázhatatlan. Vagy csak te képzelted?
Negyven vagy. Talán kapuzárási pánik... talán több.
Minden nappal jobban hiányzik. Persze nem akarod felvenni vele a kapcsolatot. Majd a sors...
De érzed, hogy bizseregsz belül. Mert hiányzik.
Nem segít, hogy a fotóit nézed a facebook-on. Erőtlen pótcselekvés. Mintha a tortából csak egy marék lisztet vennél a szádba... kevés. Több kell.
Tudod, hogy reménytelen. Mert nem hiszed, hogy lehetne más. Nincs illúziód. Miért is lenne?
Te az vagy, aki.
Szeretnéd újra érezni, mert rég érezted.
Útóljára, mikor ilyen volt, húsz kilót fogytál, erőlködés nélkül. Csak ő volt. Még akkor is, ha nem viszonozta.
Akkor megfogadtad, hogy soha többé. Mert fájt. Mert keserű lett az íze. Mert úgy gondoltad, neked ennyi jutott.
Azután most megint? Nem tudod, mert ez kicsit más... (mindig más. sosem ugyanolyan.)
Érzed a bizsergést. Erre mondják, hogy pillangók repkednek benned.
Elmondanád neki, hogy mit érzel. Hogy érzel valamit.
Nem mered?
Félsz.
Magadtól. Tőle. A választól. Ha van kérdés.
Tartod magad. A barátaid nem sejtenek semmit. (nem a fenét)
Csak róla akarsz beszélni. Pont, mint pár éve. Amikor ezt - vagy hasonlót - éreztél.
Visszafogod magad. Álcát erőltetsz magadra.
Mert férfi vagy. Mert te nem érezhetsz, mert...
...kinevethet? Kinevethetnek?
Nem. Nem?
Elutasíthat.

Ennem kéne valamit. (Ahogy a szemembe nézett...)
Dolgoznom kell! (Ahogy rám mosolygott.)
Ezer dolgom lenne... (Az arca, amikor megpusziltam... a haja illata...)

Mondd el neki. Nem fogod. Nevetségesnek tartod magad. Te őszülsz. Ő még gyerek.
Óvnád. Védenéd.
Plátói?
Akár. Csak láthasd. Keveset kaptál belőle... mégis, hatással van rád.
Szeretnél még. Sokat és többet.
Talán kapuzárási pánik... talán több. Talán szerelem?
Rügy. De növekszik. Erősödik.
Tenyereddel óvod. Lapogatod körötte a földet.
Akarod, hogy kinőjön.
Szeretnéd.
Szereted!