Skybound - Skybound (2017)

Skybound - Skybound (2017)

Rendezte: Alex Tavakoli

A fényképeket szerzői jog védheti! - mafab.hu

Leszögezném, hogy nem a színészi játék volt az, ami a film megtekintésére ösztönzött. Szereplőink az első percekben egy rém kínos párbeszédet dobnak össze, hogy miután a többieket megismerjük, elgondolkodjunk azon, miért nem néma film a „Skybound”.
A feka srác letörölhetetlen mosolya kissé ijesztő, de...

Lisa (Skarlett Byrne), aki nem annyira aranyásó, mert erre szinte a film első perceiben korrekt utalásokat kapunk, viszonylag új barátjával készül egy szilvesztert tölteni négyesben, csak még fel kell venniük a többieket. A hétvégi ház azonban sokkal messzebb van, mint Matt (Rick Cosnett) előzőleg ígérte, ezért a fiatalok egy kis magán-repülőtérre hajtanak, ahol magángéppel mennek tovább a magán Malibu-i nyaralóba. A csapat másik fele egy fekete srác, Odin (Tyler Fayose), akit szülei egy viking istenről neveztek el, aki legalább olyan szöszi, mint Odin aktuális barátnője, a spanyol vérrel és aranyásásból jelesre vizsgázó diplomával megáldott Roxy (Carla Pimentel). A kvartett már menne is, csakhogy egy friss és jelenleg a városra kiterjesztett rendelet miatt, lehet bármilyen kicsi a gép, szükség van egy másodpilótára.

Történetesen Matt öccse, Kyle (Gavin Stenhouse) még a reptér közelében motorozott, hiszen a gépet pont ő hozta a helyszínre. A királydrámai történet igényei szerint Kyle és Lisa között korábban majdnem volt valami, csak Kyle aranyásónak nézte a lányt és inkább lepattintotta. Lisa hozzáállása a pénzhez pont ellentétes, mint egy aranyásótól elvárnánk, hiszen egy erőltetett párbeszéd alatt, míg a főszereplőink a reptérre tartottak, már kivesézték, hogy Lisa nem azért csípi fel a Parker fiúkat, mert azok roppant gazdagok. Azért itt reménykedtem benne, hogy később kiderül, ha a lány tényleg nem olyan golddigger, hogyan volt képes az öcsi fiaskó után valahogy összejönni a bratyóval?

A fényképet szerzői jog védheti - www.thatmomentin.com

A film főcíme egyszerre érezhetően olcsó és grandiózus koncepciójú a felhőkbe vetített betűkkel. Nem is lehet rendesen elolvasni ki kicsoda...
Az első jelenet fényképezése szép, de azután többnyire statikus kamerát kapunk.
A zene kellemesen B, a fényképezés azonban egészen ügyes a kis helyszín ellenére és a világítás is hangulatos az első húsz percre, amikor a történet kezd átténferegni szürreálisba.
Először elmegy a navigációs rendszer és az áram. Mikor ennek felét kiküszöbölik, előkerül a gép aljából egy titokzatos férfi, akinél hangtompítós fegyver van és elvileg csupán a várost igyekszik elhagyni, azonban a meséje egészen zavaros. Biztos, ami biztos, belelő Kyle-ba, mert kell a plusz feszültség, ha eddig nem lettél volna kíváncsi a történetre, sőt, miután Odin egy akcióhőst megszégyenítő pofozás után leszereli a pasast, akkor jön az igazán érdekes rész:
Odalent, mintha a világ megtébolyodott volna. Valamennyi gép amit hőseink a repülőjük ablakából megfigyelnek, rendellenesen viselkedik.

Innentől már csak elkezdtem figyelni... Pedig még csak fél órája megy a mozi.
A következő ötven percben csak úgy sorjáznak a WTF pillanatok.
Van golyó kiszedés, mielőtt fertőződne, majd három perccel később lemegy a láz. Pillanatok alatt beálló inzulinhiányos sokk, égő bölény és szöszi matekzseni. Egyszerűen lehetetlen komolyan venni amit a képernyőn látsz és már csak azért nézed, mert nem... hiszed... el...
Kár lenne lelőni a poénokat. Nem azért kell látnod, mert kihagyhatatlan darab, hanem, mert van benne valami sci-fi báj. Ilyen, amikor egy forgatókönyvet akkor írnak meg, amikor letüdőzték a füves cigit. Anélkül lehetetlen, hogy megszülessen egy ilyen remekmű.
Évente több tucat ilyen fércmű kerül fel a világhálóra és te néhányat megnézel, mert különben sosem néznél filmeket. A „Skybound” pont egy olyan darab, amelyik a futottak még sávban, délután hat körül, simán elfér egy mozis műsorsávban. Moziban sosem néznéd meg és a tévében is csak akkor, ha a műsorajánló átverve téged, elhiteti veled, hogy ez egy remek sci-fi.

Ér is vagy 40%-ot, mert néha meglepnek a következő lépések. Nem azért, mert azok jók. Csak váratlanok.

mafab oldal: Skybound (2017)

Fekete Róbert: Kutyafog (KYNODONTAS)(2009) kritika

KUTYAFOG (KYNODONTAS) – KRITIKA

Rendezte: Yorgos Lanthimos

A film Mafab adatlapja: Κυνόδοντας (2009)

Napjaink, kétség kívül talán legérdekesebb és legizgalmasabb filmrendezője Yorgos Lanthimos. Nem csak azért mert filmjei valami egészen egyedi, groteszk, abszurd atmoszférával bírnak, hanem azért is mert ezek a filmek, keményvonalas művészfilm létükre rendre sikereket érnek el a legrangosabb európai fesztiválokon és ami még meglepőbb még az Oscar-díjon is.  Legutóbbi filmjeit, az Egy szent szarvas meggyilkolását (2017) és A homárt (2015) is díjazták Cannes-ban. Előbbit a legjobb forgatókönyv kategóriában, utóbbi pedig a Zsűri-nagydíját hozta el, nem mellesleg számtalan jelölést kapott mindkét film más fesztiválokon is, A homárt például a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában jelölték Oscar-díjra. Ennek ellenére mégsem ezek a filmek voltak amik beindították Lanthimos karrierjét és a világ filmközönségének figyelmét Görögországra terelték, hanem az ezen kritika témájául szolgáló Kutyafog című film.

A sztori Lanthimos filmjeiben mindig egy nagyon erős alapötletből táplálkozik. Jelen esetben sincs másképp. Adott egy család amely egy vastag sövénnyel körülvett, a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt, csaknem erőddé alakított házban neveli már felnőtt gyerekeit. Mondhatnánk hogy kutyába se veszik őket, a helyzet azonban itt épp az ellenkező. A szülők pontosan ennek veszik őket. Ezek a „gyerekek” szinte minden egzisztenciájukat elvesztették és egy gondosan betanított kutyakölyök szintjén tendálnak, akinek a gazdija a saját apja és anyja. A családban egyébként van egy igazi kutya is, akiből nem a szülők csináltak háziállatot, hanem egész egyszerűen dobermannak született. Ő és a gyerekek szoros párhuzamba állnak, ugyanis a kutyát még nem engedték el a kutyakiképzőből, alkalmasint nem áll még készen. A gyerekek egy cipőben járnak a dobermannal, ugyanis még ők sem állnak készen arra hogy elhagyják a házat. Mindezt akkor tehetik meg ha kihull a szemfog, ami egészséges körülmények között, magától nem igazán szokott kihullani.

A ház falain belül egy totalitárius rendszer épült ki melyben az abszolút hatalmat a két szülő, közülük is leginkább az apa testesíti meg, a három gyerek(2 lány és egy fiú) pedig a hatalom kiszolgálói. A gyerekek csak a sövényen belüli, szülők által kreált világot ismerik igazán ahol a tenger karosszéket, a zombi egy különösen szép virágot jelent, a macska pedig vérszomjas bestia. Az egyetlen kapocs a külvilággal Christina, aki minden héten meglátogatja a családot, jó pénzért, egyfajta beszélő guminővé aljasodva a fiúgyermek számára. A hatalom célja a külvilág utáni vágy kiirtása és a gyerekek meggyőzése arról hogy a lehető legjobb hely az ahol élnek, mintha csak egy keleti-blokkbeli országban lennénk az 50-es években és a 3 gyerek lenne a Nyugat után ácsingózó pórnép, a párt és diktátor pedig egy-személyben az apuka. Minden próbálkozás ellenére a külvilág mégis jeleket ad magáról a gyerekek számára pl. repülő formájában vagy később, a rendszer összeomlását okozó videókazetták képében amik a legidősebb lány kezében kötnek ki és általuk érintkezik először a „való világgal”, (már amennyire ez egy Stallone-film keretein belül lehetséges) és ő maradt az egyetlen ezáltal akiből még nem sikerült kiirtani a szabadság utáni vágyat, melynek megrázó metaforája a film végi táncjelenet.

Egy másik görög filmzseni, Theo Angelopoulos méltán hasonlította Lanthimost a Kutyafog után Bunuelhez és Hanekéhez. Előbbihez a film szürrealizmusa, utóbbihoz pedig patikamérlegen kimért hideg precizitása miatt. A filmben mindössze 3 mozgóbeállítás található, az összes többi hajszálpontos statikus felvétel ami esélyt ad a színészi játékok érvényesülésére, amik ebben a filmben és , mint a többi Lanthimos filmben is, valami egészen kiválóak. Hihetetlen természetességgel és hitelességgel adják elő a legbizarrabb jelenetet is, gondolok itt a macska kibelezésére vagy a medencében úszkáló hal levadászására. A színészek közül külön kiemelendő Aggeliki Papoulia játéka aki a szabadságvágytól vezérelt legidősebb lányt játssza. Minden pillanata aranyat ér, nem is csoda hogy a görög fenegyerek majd minden filmjében van valami szerepe.

A 2009-es Oscar-gála egyik legnagyobb meglepetése volt a Kutyafog, amit a legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelöltek az elismerésre és amire minden esélye meg volt is hogy nyerjen, ám mivel Oscarról legyen szó a győzelem elmaradt.

A Kutyafog egy egészen fantasztikus, sokkolóan vicces, tragikus és mindenek felett mélyen elgondolkodtató remekmű, amely forgatókönyvét groteszksége miatt akár egy posztmodern Örkény István is írhatta volna, de a film óta Lanthimos hű társa a forgatókönyvírásban Efthymis Filippou aki ettől kezdve kivétel nélkül társ-forgatókönyvírója volt minden filmjének. Ez a 2009-es mestermű tehát a világ filmrendezőinek elitjébe repítette Yorgos Lanthimost és talán sokak számára népszerűbbé tette a keményvonalas jelzővel ellátott európai művészfilmeket.

Az öböl - The Bay (2012)

Az öböl - The Bay (2012)

Rendezte: Barry Levinson

Megtekintés: Akinek bejön a found footage stílus vagy az ál-dokumentumba oltott horror, annak ajánlatos.

Nem nagyon tudom, honnan jöhetett Levinson ingerenciája, hogy miután a mozis karrierje lecsengett, öregségére tévés munkákkal szórakozzon és megrendezzen egy áldokumentum-filmet, beoltva az épp csúcsra járatott found footage (fake-fuck) műfajjal.

Az öböl, ahogyan elvárható, szépen építkezik az irányzatra jellemző panelekből. Megismerjük a fontosabb szereplőket, videó felvételeket nézünk, rajta dátumokkal, inzertekkel, feliratok, a további információkkal, ami keveredik a helyszínen rögzített képrögzítési eszközök felvételeivel. A végeredmény egy erősen közepes horrorfilm, amely ismételten arra hivatott felhívni az átlagember – átlag-amerikai, ha hozzátesszük, hogy az eseménysor egy 2009-ben lezajlott július 4.-ei ünnepség alatt zajlott le – figyelmét, hogy nem zsákmányolhatjuk ki a természetet a végtelenségig. Itt, nem nevetni, de kezdetben a csirkék a felelősek. Illetve, a csirkeszar.

Charleston városának öblénél működik a város legnagyobb beruházása és egyben nevezetessége, a csirketelep, amelyet a polgármester üzemeltet. Elvileg megtettek mindent, hogy a vállalkozás zökkenőmentesen működjön, beleértve a vizet szűrő bonyolult rendszert is, hiszen nincs mit rajta szépíteni, de a telepen felhalmozódó ürülék mennyiséget nemes egyszerűséggel beissza az öböl vize. Viszont ugyanez a víz az, amely a víz melletti közösséget életben tartotta. Eddig.
Riportokból és random felvételekből, hangfelvételekből áll össze a kép, hogy az emlékezetes nap folyamán, amikor is lassan karantén alá került a város, olyan fertőzés került a vizbe, amely ellen felkészületlen mind a helyi kórház, mind a járványügy szakértői, akik valamiért, más filmekkel ellentétben, nem rohamozták meg azonnal a várost, amikor kiderült a felmerülő probléma.

Azért ne feledjük, hogy a nyolcvanas években, amikor a stúdiók bíztak a rendezőben és pénzekkel támogatták, akkor Levinson ha nem is feltétlenül harsány sikerekkel hálálta ezt meg – talán kivétel az „Esőember” – ám mindenképpen figyelemre méltó darabokkal szórakoztatta a közönséget. A „Jó reggelt, Vietnám!” talán Robin Williams egyik legzajosabb sikere volt. Remek politikai szatíra lett az „Amikor a farok csóválja...” című mozija is, bemutatva a politika és média közötti kapcsolatot a fonákjáról. Korábban, Spielberg hathatós felügyelete alatt az egyik kedvenc gyerekfilmemet is Levinson készítette, az „Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa” című misztikus kalandfilmet, amely a később elhíresült nyomozó egyetemista éveibe kalauzolja el a nézőt, bemutatva a későbbi híres detektívre oly jellemző személyiségjegyeket és, hogy miért lett az, aki.

Levinson talán sosem volt karizmatikus rendező, nem készített igazán korszakalkotó mozikat. Ettől függetlenül, aki valamennyire követte a munkásságát, tényleg értetlenül csóválhatja az „Öböl” megtekintése közben a fejét, hiszen ez a film eszméletlenül messze áll attól a stílustól, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Nem állítom, hogy a found footage hirtelen támadt népszerűségét kívánta meglovagolni. Annyira nem hálás a műfaj, sokan nem is kedvelik a szaggatott történetmesélés, a direkt képi világ miatt, meg, hogy valaki állandóan fogja a rohadt kamerát, néha erőltetett ürügyeket gyártva a felvétel rögzítésére.

Levinson igyekszik is minimálisra csökkenteni a found footage kliséiben rejlő alap hibákat, ezért a videó-kamerás felvételeket igyekszik lecsökkenteni és kiváltani inkább telepített kamerákon készült felvételekkel. A ff legnagyobb hibája, hogy a szereplők néha még akkor is ragaszkodnak, hogy az utókornak rögzítsék megpróbáltatásaikat, amikor normális esetben az ember már rég eldobta volna a kamerát és csak az életéért futna.

Ezt a vonalat Levinson és a forgatókönyvíró-társa, Michael Wallach erősen minimalizálta, bár, a végén, a családfő kényszeres rögzítési mániája itt is zavaró lesz kicsit, miközben felesége egy kisdedet egyensúlyoz mózeskosárban.
Mert ki az a barom, amikor a kedvese és gyermeke veszélyben lehet, akkor arra koncentrál, hogy holttesteket vegyen filmre, mert majd az elemzésnél jól jön annak, aki összerakná, mi is történt valójában a nap végére kihalt városban. Ilyen ember nincs. Kivétel, ha a kamera fejpánton van rögzítve és semmilyen módon nem akadályozza emberünket az egyéb tevékenységekben. Mert nem életszerű...

Kis kedvencem, Kristen Connolly is megjelenik a filmben, de sajnos itt sincs elég ideje kibontakozni, hogy megmutassa szomorú szemöldökét.
Marcelo Zarvos-nak, a filmzene készítőjének elég hálátlan feladat jutott. Műfaji sajátosság, hogy a ff filmek inkább effektben erősek, mint zenei aláfestésben. Zarvos így végül  a stáblista alatt tud kiteljesedni egy erősen közepes score-ban.

A történet nagyon lassan adagolja a válaszokat a felmerülő kérdésekre. A végén gyakorlatilag a nézőnek kell összeraknia, hogy a filmben látható mumus – azaz parazita élősködők – evolúciója hogyan is történhetett meg. Nem rágják a szánkba a magyarázatot. Valakinél hólyagos bőrt figyelhetünk meg, másnál testben mozgó lényeket. Sajnos, az átmenet megmutatásával olyannyira csínján bánnak, hogy szinte végig azt hittem, hogy egyszerre több betegség és mutáció történik párhuzamosan a városban, nem egy egységes fertőzést látok.
Arra sem kapunk magyarázatot, hogy ez a fertőzés miért taglózza le pl. a helyi rendőrség egyik tagját, mert a forgatókönyv nem erőlteti ránk, hogy megmutassa a horrort. A végeredmény egy öngyilkosság és én nem tudom, hogy emberünket mi módon is fertőzték halálra, hiszen az esemény képen kívül történik...

Egy biztos: A stáblista alatt látható ünnepi videóbejátszások az emberekről, akik szórakoznak és élvezik az öböl vizét, még sosem volt ennyire nyomasztó számomra. A film nagyon el tudja venni az ember kedvét a fürdőzéstől, az biztos. Én meg egyébként sem rajongtam soha a strandolásért.
Sajnos, a kész mű nem nagyon tesz hozzá az ff filmek gyarapodó filmográfiájához. Korrekt darab, de a rendező hírnevéhez nem méltó.

70%

A film Mafab adatlapjának elérése: The Bay - Az öböl (2012)