Csillagainkban a hiba - The Fault In Our Stars (2014)

Csillagainkban a hiba - The Fault In Our Stars (2014)

Rendezte: Josh Boone




Megvannak azok a videó, amiket youtube-on nézegetsz, benne mondjuk kislány kap kutyát, vagy apuka hosszú idő után hazaérve meglepi a kölykök? Azokról beszélek, amelyek minimális idő alatt kicsalják a könnycseppedet. A "Csillagainkban..." pontosan ennek felel meg, megtámogatva azzal, hogy a film főszereplője egy valóságos személyről lett mintázva, akinél szintén fiatalon rákot diagnosztizáltak, míg végül a hölgyet 16 éves korában legyőzte a gyilkos kór. John Green a film alapjául szolgáló regény írója a neten keresztül ismerte meg Esther Earl-t, a kislányt, akinek pajzsmirigyrákja volt. Green és Earl összebarátkoztak és ennek a barátságnak köszönhetően születhetett meg ez a könyv, amely Hazelről, valamint első és valószínűleg utolsó szerelméről szól. Esther Earl végül 2010-ben meghalt. Sajnos, nem minden hepiend és a halálnak ugye, nem számít a kor.







Hazel (Shailene Woodley) meg fog halni. Ez tény. Nem azért, amiért minden ember, miután megszületett, hanem mert gyógyíthatatlanul rákos. Igazságtalanság ez a sorstól, mégis megpróbálja a maximumot kihozni kevéske idejéből. Ha már a szülei segíteni nem tudnak neki abban, hogy "örökké éljen", legalább támogatják mindabban, amiben lehetséges. Gyakorlatilag már lemondtak gyermekükről, csupán asszisztálnak "hóbortjaihoz". Szeretik egymást, egyértelmű.
Hazel csak azért fél, mert nem tudja elképzelni, hogy mi lesz a szüleivel, ha neki mennie kell, hiszen ezt a témát nem rágták még át. A kislány a terápiák alatt megismerkedik néhány másik fiatallal, akik hasonló cipőben járnak, és ilyen-olyan módszerekkel vészelik át a mindennapokat. Mindannyian halálra jelöltek, még ha ez nem is egy szép megfogalmazás. Isten gyakorlatilag mártírságra kárhoztatta őket. Egy komoly próbatételt mért rájuk, hogy vajon elég erős e a hitük, hogy kihozzák ebből a legtöbbet. És kihozzák.

Green könyvét nem ismerem, de a forgatókönyv erősen szemellenzős. Kimaradnak a görcsös sírások, amikor "mindenki dögöljön meg!". Kimaradnak a rosszullétek, hányások, hasmenések, amelyek a kezelések, betegség velejárói. Maradt egy cukormázas "Végtelen szerelem", melynél visszafelé pereg a számláló. Illúzió sincs, hiszen gyakorlatilag bomba ketyeg fiataljaink testében. Így még a csodáért sem izgulhatunk. Hazel is viszonylag jól kezeli a helyzetét, annyi optimizmust sugározva magából, hogy szinte nincs ember, aki ne tudná megzabálni. Leszámítva kedvenc könyvének extravagáns íróját, akit múltjában található fájdalmas emlékek miatt nem hat meg a kislány El Camino-ja. Mert ő már lezárta a saját "rákos beteg a gyerek" szakaszát. Így még talán meg is lehet érteni a motivációt.

Hazel és Gus (Ansel Elgort) amolyan modern Rómeó és Júlia, akiknek nem a családok között viszállyal kell megküzdeniük, hogy végül elbukjanak és meghaljanak, hanem magával a halállal, miközben mindenki más csak támogatná őket. Csoda ha alulmaradnak? De mindezt szeretettel, hálával és optimizmussal teszik. Nem azért, mert kedvet akarnak csinálni a rákhoz, vagy belénk akarják sulykolni a felszínes vidámságot.
Nem.
Csak, ha ki is borult az élet bilije, attól még nem kell begubózni és befelé sírni.
Mert élni gyorsan, boldogan is lehet.

65%

Írhatnám azt, hogy a "Csillagainkban..." hatásvadász, de ez nem lenne egyértelműen igaz. Vannak benne persze szarrá romantizált túlzások, ám ki állíthatná, hogy amit látunk, valakivel, valahol nem történt e meg. A film végig egyensúlyban marad, nem libben át a giccsesbe, habár, néha rezeg a léc. (Pl. az autódobálós-tojásos jelenet nekem kicsit túl művi lezárást kapott. Ha apa megy ki, nem anya, biztos szétcsapja a hülye kölyköket.)
Másrészt, ahogy írtam, a történet eléggé lanyhán kezeli a betegség árnyoldalát. Gus halála szinte semmilyen részletezést nem kapott. - Meg fogok halni. - Puff! - Temetés... Kimaradtunk az utolsó napjairól. A családja kínjairól. A fiú kínjairól.
Green egy tiszta és szépen horgolt csipketerítő alá rejti szereplői sorsát, amely alá a néző csak kis lyukakon leshet be.

Esther Earl youtube csatornája még ma is megtalálható. A kislány 2010-ben hunyt el.

Psych:9 - Psych:9 (2010)

Psych:9 - Psych:9 (2010)

Rendezte: Andrew Shortell

Nos, ez pontosan az a fajta thriller, amely sokat szeretne markolni, de nem sikerül neki. Főleg, mert a csavarokat ostoba módon lopkodta össze más filmekből, teljesen rosszul felhasználva mindazt, amit előtte "látott". Van ebben kevés "Hatodik érzék", egy kevés Másvilág" egy kevés "Fűrész" és némi "Viharsziget". Egyetlen baj, hogy a legrosszabb pillanatokat sikerült átemelni más filmekből és összeturmixolni.

A női főszereplő már az első percektől gázos. (Mint Jack Nicholson a Ragyogásban...) Látszik rajta, hogy valami van a háttérben. A fokozatosság, amely a film lényege lenne a karakter megőrülésének szempontjából, szinte észre sem vehető.
Kivétel, ha a film amúgy a főszereplő egyik rémálmát dolgozza fel, mert akkor viszont megfelelően szürreális és széttöredezett.
A helyszín is inkább emlékeztet egy felforgatott kuplerájra, mint bezárás előtt álló kórházra. A fő vonalat meg sok apróság buktatja le, amik csupán azért maradtak bent a filmben, hogy legyen játékidő.



Roslyn (Sara Foster) éjszakai műszakot vállal egy bezárásra váró kórházban. Aktákat tologat vagy rendszerez, vagy mi, de az egésznek semmi értelme, hiszen annyi a papír, hogy normális ember eleve neki sem állna a Sziszifuszi munkának, másrészt Sara inkább csak olvasgatja az iratokat, hogy rendszerezné is, nem nagyon látszik.

Van öreg kádunk és rengeteg művér. Miért ne használjuk fel?

Rajta kívül még találkozunk néhány emberrel a kórházban. A szokásos mellékszereplők, akikre tudjuk milyen sors vár. A bajokat tetézi, hogy a környéken garázdálkodik egy sorozatgyilkos, aki valósággal levadássza női áldozatait és kalapáccsal agyonveri őket. Ezzel nem lenne gond, csak olyan furcsán jelenik meg a gyilkos utáni hajsza a filmben. Egy, azaz egyetlen nyomozó teszi tiszteletét a kórházban, hogy "körülnézzen" és figyelmeztesse Roslyn-t, hogy a legszarabb helyre jött dolgozni. A nyomozó tökéletesen kihasználatlan és felesleges szerepében Michael Biehn égeti magát, de még így is ő a leghitelesebb színész a filmben. Éppen csak nincs rá szükség. Amolyan balon-kabátos Noir nyomozót mintáz meg, aki mindig rágcsál valamit és Batman-t idéző reszelős hangon hülyeségeket közöl a szereplővel. Kellett egy húzónév, Biehn meg mióta nem megy úgy a szekér, bevállal minden szart...

- Nézze hölgyem, én vagyok a nyomozó. Néha idejövök, körbenézek és majd csak megtalálom a gyilkost!

A másik hasonlóan ismert név Cary Elwes, Clement doki szerepében, aki ha már úgy is annyi időt tölt bent Roslyn-nal a kórházban, mindjárt terápiás meghallgatásokat is szervez neki. Persze pénzről szó sincs, de előkerül a magnó, hogy rögzítse a beszélgetést. A későbbiekben persze kiderül némi forgatókönyvi turpisság Clement dokival kapcsolatban, de mivel ezt a végére tartogatják, visszagondolva, egyértelművé válik, hogy Roslyn-nal komoly idegi problémák vannak. Beleértve reakcióit a férjére és a gyerekkérdésre.

Az egész film egy elhibázott koncepció, felesleges és olcsó ijesztgetéssel. (Pl. a biztonsági kamerába bebámuló, üvöltő hangeffekttel megtámogatott szellem, aki utána elsétál a folyosón és a film további részében nem is találkozunk vele. Egyszeri műbalhé.)

Gyereket akarok. - Roslynnak hány vörös rúzsa volt a munkára, mert egy nem elég!

Vagy Roslyn kitörése, ahogyan összefirkálja a falat. - Gyereket akarok! - Egy jó férj ilyesmi után minimum elrángatja az asszonykát egy pszichiáterhez és szarrá gyógyszerezi és nem elengedi dolgozni egy amúgy is leamortizált, lélekölő, depressziós környezetbe, ahol hajnalban, ami különösen alkalmas időpont az agóniára, gondolkozhasson a nő.

Vagy a "főnővér" Colleen Camp, akinek a legkibaszottabb szelektív hallása van a filmtörténetben. A végén őt is útóléri a végzet, bár nem tudom, mennyire esett bele a profilba. Vagy, hogy végül ki ölte meg. Most sem tudom, hogy ki az "Éjsólyom", aki a környéken agyonverte a kórház régi betegeit. Valahogy elvesztettem a fonalat. Vagy csak nem is érdekelt az egész...
Ami egy thrillernél komoly hiba.

Szellemkép a tükörben - Azután megfordulok és huss...

30%

- Legalább szépen van fényképezve.
- Szpojler: Nem vagyok benne biztos, hogy az egész film a főszereplő agyában játszódott le, amolyan önreflexív szuggesztió részeként, amelyben feldolgozza a múltban, őt ért traumákat. De még ebben az esetben sem lesz a film érdekesebb és szórakoztatóbb.
- Sara Foster néha már az idegesítőig tolja ki a színészi játékát. Különösen élvezetes az a rész, amikor igent bólogat a feje, miközben tagad és fél.

Blog: Halál-lista

Oké, ez csúsztatás. Nem lesz itt semmiféle halállista, hogy kiket kívánok a pokolba. Miért is lenne? Hát kell nekem, hogy bárki megtudja, hogy utálom, mint a büdös szart?
Nem.
A halál-lista valójában az egy: "Az a halálom" lista.
Neked is van, ne húzd az orrod.

Az a halálom. Így kezdődik a mondatod, azután hozzá biggyesztesz valamit, amit utálsz.
Sosem írod össze, de ahogyan öregszel, egyre inkább szaporodik ezen "dolgok" listája és egyre erősebben rögzülnek. Mindenkinek egyedi. Egyéni.
Lassan alakul ki.
Azért nem tudod összeírni, mert egyszerűen sosem jut mind az eszedbe, ha össze akarnád írni. Nem csak azért, mert olyan kurva sok van. Hanem azért is, mert az agy úgy működik, hogy ha leülsz és merengsz rajtuk, elillannak. Mert a halál -lista ilyen lelépős természetű.

Én sem fogom mindet összeírni... Csak úgy szemezgetek belőlük.
- Az a halálom, amikor a sarokra érve pont akkor ér oda egy kocsi és meg kell állnom. (Vagy átsietni előtte, amit utálok, mert ha neki meg a halál-listáján a pont akkor átsétáló gyalogosok szerepelnek, nincs rá garancia, hogy nem lép a gázra és tapos bele az aszfaltba...)
- Az a halálom, amikor veszek több újságot és valaki előttem szeretné átolvasni bármelyiket. (Tudom, hülyeség, de amilyen magazin árak vannak, szeretném, ha egy "szűz" lapot forgathatnék át, amit előtte senki nem fogdosott össze.) - Másrészt ez a kis problémám nem szokott előjönni, ha antikváriumból veszek könyvet. Ott egyszerűen benne van az árban, hogy már előttem olvasott valamit veszek...
- Az a halálom, ha míg sikerül kilyukasztanom a jegyemet, addig a többi suttyó - akik lehet, hogy bliccelnek - le tudnak ülni a legjobb helyekre. Főleg, hogy a vonal, amin utazom, folyamatosan prezentálja a használhatatlan jegylyukasztókkal felszerelt készségeket.
- Az a halálom, ha egy nő annyira nem őszinte velem, hogy azt mondja: - Ne haragudj, de nem járok veled, mert házi nyúlra nem lövünk! - azután meg lefekszik egy kollégámmal. Ez szimpla hazugság és még azt is bizonyítja, hogy az illetőnek hamisak az elvei. Akkor legalább mondja azt, hogy: - Bocsi, de te nem vagy az esetem! - akkor nem érzem, hogy hülyének néznek.
- Az a halálom, ha a kolléga olyan tapasztalt, hogy pl. a Gulyás leveshez nem visz kenyeret, pedig minden hülye vendéglátós tudja, hogy az emberek kb. 95%-a kenyérrel eszi ezt a levest.
- Az a halálom, ha valaki kirakja a mobil telefonját az asztalra - mindet - és a kivitt ital ezért alig fér oda. Pedig tudtommal egyelőre a telefonokra még nem találtak ki söralátét alkalmazást...
- Az a halálom, ha írok valamit mondjuk facebook-ra és valamelyik kedves ismerősöm egy teljesen nem odaillő dolgot ír oda. Olyasmit, ami akár sértő is lehet. (Meg egyáltalán, ha már valaki a facebook ismerősöm, legyen már olyan szíves és egyet értsen velem. Különben minek venném a fáradtságot, hogy az ismerősömnek gondolom!?)
- Az a halálom, ha az öcsém elkezd okoskodni, hogyan kell takarítani, miközben a parasztnak magától eszébe nem jutna mondjuk magától - ráutaló magatartás nélkül - esetleg lemosni a villany tűzhelyet vagy felporszívózni. Főleg, hogy két méter hosszú haja van és mindenhol beleakadok. A mosás után pl. a tiszta boxeremen is.
- Az a halálom, ha valakivel filmet kezdek nézni és az illető még az első percben kérdezgetni kezd. - Mi a címe? (Ki fogják írni!) - Miről szól? (Már mondtam!) - Főleg ha én sem láttam előtte.
- Az a halálom, ha a szabadnapomon kettőkor hívnak fel, hogy négyre menjek be. Főleg, hogy ha nem dolgozom, a legtöbbször rá sem nézek arra a rohadt telefonra. Eszembe sem jut. Azután véletlenül felveszem a telefont, mert akkor ébredek és egy megjátszottan kedves és vidám hang rákezd: - Szia...! (Azután megtudom, hogy aznap már nem fogok otthon henyélni, mert be kell mennem. (Másrészt ez azért gázos szitu, mert az ember is szorulhat rá a kollégái jóindulatára, hiszen bármikor vele is előfordulhat, hogy kiesik a munkából.)
- Az a halálom, ha egy kolléga azért nem tud bejönni dolgozni, mert váratlanul, beteg lett, ugyanakkor meg sokkal profánabb ok áll a háttérben: Este kinéz némi dugás és le akar lépni... (Ennek ezer más változata is van. Pl. családi ünneplés, amit persze előtte egy nappal senki sem tudott.)
- Az a halálom, ha egy barátom rám akarja erőszakolni az akaratát. (Ők pedig azt, ha én.) (Ebből is látszik, hogy barátokat választani néha szerencse kérdése.) (Ezúton mondok köszönetet, hogy olyan barátaim vannak, mint Cic és Miló, akik egészen jól viselik, hogy olyan vagyok amilyen!)
- Az a halálom, ha becsöngetnek hozzám - utálom a csengőm hangját, de lusta vagyok lecserélni, másrészt, nincs az a csengőhang, amely egy idő után nem rázza ki a hideg ideget az emberből, ha megszólal - majd kimegyek és az a köcsög nem is engem keres, csak a szembe szomszédnak nincs csengője, így egyszerűbb rajtam keresztül bejutni az emeletre. (Bár, legutóbb a kis csajnak elmagyaráztam, hogy ez volt az első és utolsó eset, amikor ezt megtette. (Közben finom testemen egy törülközőt tekertem körbe.)
- Az a halálom...

És ez a lista tele van apróbb és komolyabb, mondvacsinált vagy valós problémákkal. Mire az ember kellően megöregszik - tapasztalatokat gyűjt - egy egész könyvnyit tud ilyesmiből összegyűjteni.