Novella: Hűvös, vasárnap este (Első rész)

A fiók porcicáit kergettem. Hatalmas volt az irodám közepén elhelyezett íróasztal. Jó benyomást tett az ügyfelekre. Az én oldalamon egy karos szék, a másikon kettő. Pedig általában egyedül jöttek hozzám az ügyfeleim. Főleg válóper előtt álló nők. Idegesen, táskás szemmel.
   A fiókok húzogatása a vasárnapi rutin része. (Vasárnapi rutin amúgy nem létezett. Pusztán egy hétfői találkozóm miatt voltam még bent és elkalandozott a figyelmem.) Nem mintha sok mindent tartottam volna a jobb oldali három fiókomban. A legalsóban volt egy üveg, megbontott whiskey. Nem azért, mert zugivó voltam. Nyíltan ittam... Egyszerűen csak tetszett, hogy ott van. Annyi hülye filmnoir-t izgultam végig, amelyekben a színészek, akik a magánnyomozókat alakították, tartottak egy üveg italt. Amit valószínűleg egy kellékes tett oda. Megtöltve vízzel, mivel mással. Az enyémben igazi alkohol volt. Olcsó és erős. Nem a márka miatt vettem. A hatása érdekelt. A fekvő üveg mellé befért egy zacskó rágó, szájspray - üres - és egy bontatlan papír-zsebkendő csomag. A párja az asztalon hevert, az ajtó felőli oldalhoz közelebb. Ott, ahol a megcsalt asszonyok ültek. Akik használták. Néhány ceruza, toll. Ez volt az alsó fiókban. A spray-t kivettem. Repült a szemetesbe. Újat kell vennem. Nem fog eszembe jutni. Sosem szokott. Ezt is kaptam. Enyhe célzás lehetett...
 
   A második fiókban voltak az aktuális ügyeim: fényképes dossziék. Lebuktatott férjek intim pillanatai. Többnyire férjek. Valahogy engem főleg nők alkalmaztak. Talán szájról-szájra terjedt a hírem. Nem használtam a napilapok hirdetési oldalait, hogy növeljem a forgalmam. Nem voltam gazdag, de néhány sikerdíj miatt azért el voltam eresztve. Amennyire kellett. Kopott, de megbízható kocsi. Kopott, de barátságos apartman. Kopott, de kényelmes cipő.
   A harmadik, a jobbomhoz legközelebb eső fiókban tartottam egy készpénzes kazettát és egy kopott, de ijesztő Sig Sauer p220-at. Szürke, fém színű. Olyan szépen simult a kezembe, akár az alsó fiókból a whiskey. De ezt ritkábban fogtam. Betárazva. Halálosan, némán pihent a fiók jobb oldalán. Ha szükséges, innen tudtam leggyorsabban előrántani. Kipróbáltam. Az alsó fiókhoz hajolni kellett. A második viszont szorult. A harmadik kézre állt és csúszott is.
   Néha kivettem a pisztolyt és eljátszadoztam a súlyával. Csak ha egyedül voltam. Nem kell senkinek tudnia, hogy van. Sosem volt rá szükségem. Egy Svájci csoda. Classic 22-es. Legalábbis ilyesmiket mondott a pacek, akitől vettem. Egyszer lőttem vele. Lőtéren. Megrántotta a csuklóm. Azóta tiszteltem.
   A három fiók eképpen ki lett takarítva. A bal oldalamra egy kis szekrény volt felszerelve az asztal lapja alá. Két polc. Az alsón egy váltás cipő, a felsőn kamerák, tartozékok. Valami új csodát használtam a lebuktatáshoz. Volt rá egy emberem. Mindig hívott, ha kijött valami új kamera. Elmondta, miért járok vele jól. Én meg lecseréltem a régit. Azt a néhány funkciót, amit használtam, begyakoroltam vele, de a képeket nem én nyertem ki belőle. Annyira nem haladtam a korral. Volt rá egy emberem. A fényképezésre is, ha necces volt a "kuncsaft". Én csak kattintgattam és a képek előhívását - ez ma már nyomtatást jelent, egyenesen számítógépről, amihez szintén nem értettem - rábíztam egy emberemre.
   Kis szekrény, fiókok rendben.

Az asztalon, előttem a hétfői - holnapi - munkám eredményei. Tucat éles fotó. Hatvanas, ősz férfi, húszas, hidrogén-szőke lány. Férj. és macája. Egy következő válóper bizonyítékai. Gondosan átnéztem a képeket. Már elégszer láttam, de a szőke lány formái kellemesek voltak. Sorba rendezgettem a képeket. Ahogyan a valóságban készítettem őket. Kocsi megáll a bungalónál. Férfi kiszáll, kisegíti a lányt. Csók. A motel felé haladnak. Csók. A kulccsal babrál a pasas. Egyszerre ajtót nyitni és formás segget markolászni nem könnyű. Neki azért sikerült. Csók. Azután eltűnnek odabent. Az utolsó két képet már közelről, a motel szobájának ablakában lőttem el. Nem volt nehéz, mert odabent fényárban úszott a szoba. Pár percig. Mire a lány behúzta a függönyt, már volt fotóm a vetkőző pasasról és a félmeztelen lányról. Az utca megvilágítása elég silánynak bizonyult ahhoz, hogy ne vegyenek észre. Gondolom, a hatalmas ablakban csak a saját tükörképüket láthatták. Engem nem, aki igyekezett a kocsijuk takarásában maradni. A roló leereszkedett. Katt. Csók. Még éppen elkaptam. Persze, vaku és fénybeállítások nélkül még ez a csoda sem tudott tűéles képet produkálni, a bíróságon viszont elég lesz. Ahogy szokott.
   A képeket szépen sorba raktam és behelyeztem a borítékba. Rajta a név; Mrs. Coletto.
Ez a boríték egy perben majd sokat fog érni. Amennyire utána tudtam nézni, kb. harminc millió dollárt. A tiszteletdíjam pedig négy százalék. Tetemes összeg. Igaz, az elmúlt három évben nem volt ilyen zsíros ügyfelem.
   A borítékot a középső fiókba tettem. Mrs. Coletto-val találkozóm lesz hétfő délután. Csendes étteremben, a belvárosban. Megállapodásunk szerint a fizetségem a számlámra kerül, ha vége a pereskedésnek. Előre csupán tízezer dollárt kértem a munkámért. A költségeimre - ahogy az ügyfeleknek szoktam volt mondani. De alig volt költségem ebben az ügyben. Mr. Coletto kissé alábecsülte az asszonyt. Én meg Mr. Coletto-t.

Az irodám ajtaját általában halkan, kézzel nyitották ki. Ellenben, most egy robusztus csizmás láb rúgta be. Felesleges volt. Nem zártam magamra az ajtót. Elvileg, nem is nagyon jöttem be vasárnaponként az irodámba. Világosban, még csak-csak meg lehetett közelíteni, de éjjel... Elég lepukkant környéken béreltem. Az ügyfeleim miután látták, hol dolgozom, inkább nyilvános helyekre beszélték meg velem a találkozókat. Megértem őket.
   A csizma gazdája finoman behatolt a területemre, nyomában egy izgága pincsivel. A pincsi kezében baseball ütő. A robusztusnak nem volt ilyesmire szüksége. A keze pörölykalapácsra emlékeztetett.
- Mr. Coletto ügyében jöttünk. - közölte a drabális.
- Fáradjanak beljebb. De nem ismerek Coletto nevű urat. - igyekeztem úgy nyelni, hogy ne legyen feltűnő. A szám gyorsan kiszáradt. Pedig nem vagyok sem félős, sem kis darab.
- Urat talán nem is, csak a feleségét.
A pörölykezű az asztal elé állt. Ezzel teljesen letakarta a pincsit, aki, amennyire láttam, azt kereste az üres szobámban, min törhetné el az ütőjét. Ezt nem könnyítette meg, hogy az összes berendezés a három székem, az asztal és két bekeretezett fénykép a falon. Mögöttem.
- Elsőre nem ugrik be. Azt mondták, Coletto?
A pörölykezű teste olyan volt, mintha egy atombombát tettek volna a szoba közepére. Szálegyenesen állt, egyenesen a pofámba bámult. A pofába, amely igyekezett közömbös, közönyös és nyugodt maradni.
- Nem kell a szar duma, faszfej. Tudjuk, hogy magát alkalmazta.
Hatalmas blöfföt köptem ki a számon. A szájon, amelyet hamarosan bevernek, ha a blöff nem elég hihető.
- Engem biztosan nem. Talán az iroda tulajdonosát, esetleg. Én is őt várom. Kár, hogy berúgták az ajtót, mert így már a folyosó végéről látni fogja, hogy valaki vár rá és nem fog bejönni.
A pörölykezű meg sem rezzent, de a pincsi szinte átbújt a hóna alatt.
- Mit ugatsz? - kérdezte enyhe hisztériával a hangjában.
- Mondom, én is csak látogató vagyok itt. Volna egy kis ügyem ezzel a nyomozóval, akire maguk is vadásznak.
- Te hülyének nézel minket? - kérdezte a pincsi. A pörölykezű még mindig mereven bámult. Legalábbis sejtésem szerint. Az arcát nem láttam tisztán, mivel az egyetlen fényforrás a szobában az asztali lámpa volt, amit a korábban kiterített képekre irányítottam.
- Nem igazán. Viszont nem én vagyok akit kerestek. Akit kerestek, vörös képű, vörös hajú és szeret inni. Ja, és kitett magáról két portrét a falára.
A pincsi elnémult és a hátam mögötti két bekeretezett fényképre bámult. Nekem meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, akit ábrázoltak, éppen egy Hirendale-i temetőben fekszik. Immár három éve. Mentorom és tettestársam, Marc Pigeon. Vörös képű, vörös hajú, ír manus. Ő vezetett be a szakmába. Tiszteletből hagytam a fotóit a falon, amikor átvettem az irodáját.
- Mi van? - látszott, hogy a pincsi nem érti a szitut.
- Nos, maguk Walter Hard-ot keresik - (amúgy így hívnak) - akié ez az iroda. Én is csak feltételezem, hogy a manus, akit várunk, a képeken látható pasas, mivel személyesen még nem láttam. (Gondoltam, ha többest használok, könnyebben hiszik, hogy egy oldalon állunk.) Nem hiszem, hogy egy magánnyomozó egy másik manusról tenne ki képeket az irodájában. Az elég buzis lenne.
   A pörölykezű most hátrább lépett. Az egy lépés, amit megtett, elég volt, hogy kitöltse az ajtó keretét. Az ajtóét, amit sikeresen szétbarmoltak.

A pincsi a nyakát nyújtogatta.
- Akkor meg mit keres az íróasztal mögött?
- Én is maguk előtt érkeztem. (Imádkoztam, érte, hogy nem figyelték ki a terepet előre, mert akkor kiderül, hogy már egy órája itt tartózkodom és bedőlt a mesém.) Azt rögtön láttam, hogy sok mindent nem tudok átnézni, hiszen nincs semmi az asztalon kívül. Leültem és elkezdtem átnézni az asztalt, hátha találok valamit, amiért jöttem és akkor nem kell elbeszélgetnem ezzel a Hard nevű szarházival. Nem lenne ellenemre, ám kockáztatni sem szeretek. Nekem elég, ha megtalálom a megbízómról készült fotóit és lelépek velük. A megbízóm meg majd intézi a többit. Ennyi a történet. És ha megengedik, még átnézném ezt a három fiókot is.
A pincsi felemelte az ütőt.
- Nem engedjük meg. Lépj el onnét cimbora és mutass egy személyazonossági kártyát.
- Maga sem gondolja, hogy olyan hülye vagyok, hogy ha tilosban járok, magammal viszek egy személyazonosságit?
Az ütő megremegett. A pörölykezű a zsebébe nyúlt és elővett egy pisztolynak látszó tárgyat.
- Szerintem hűtsük le és nézzünk szét.
A pincsi vakkantott.
- Nem hűtünk. Már az is zajos volt, hogy berúgtad az ajtót. - azután felém fordult. - Maga faszfej. Legyen szíves lassan kirámolni azt a három fiókot. Masszív magára fogta a revolverét és nem szokott sokat gondolkodni, hogy meghúzza a ravaszt. Ez komoly jellemhibája. Maga szépen kipakol mindent, hátha megtaláljuk mi is, amit keresünk. Ha így lesz, talán nem kell, hogy a pofáját átrendezzük. Végül is csak három kolléga egymásba botlott egy hűvös vasárnap.
   Nem lettem túl lelkes, ugyanakkor a szerepemből sem akartam kiesni. A fotókról meg volt másolatom, csak egy telefonomba kerül...
- Részemről benne vagyok. Hátha én is sikerrel járok. - ezzel bal kezemet magasba emeltem, jó szándékom jeleként - míg a jobbal kihúztam a felső fiókot. Úgy tettem, mint aki először néz bele az este folyamán.
- Ebben egy pénzkazetta van és egy pisztoly.
A pincsi áthajolt az asztalon, hogy ellenőrizze az állításom.

(Folyt. köv. kétféleképpen...)

Blog: Talán több

Nem nagyon tudod, mit akarsz. Mert nem akarsz... de szeretnél.
Már eltelt pár hét, mióta először láttad. Vonzott, akár a mágnes. Mert fiatal és gyönyörű... és kedves volt veled... és humora is van... és a szemében csillogott valami megmagyarázhatatlan. Vagy csak te képzelted?
Negyven vagy. Talán kapuzárási pánik... talán több.
Minden nappal jobban hiányzik. Persze nem akarod felvenni vele a kapcsolatot. Majd a sors...
De érzed, hogy bizseregsz belül. Mert hiányzik.
Nem segít, hogy a fotóit nézed a facebook-on. Erőtlen pótcselekvés. Mintha a tortából csak egy marék lisztet vennél a szádba... kevés. Több kell.
Tudod, hogy reménytelen. Mert nem hiszed, hogy lehetne más. Nincs illúziód. Miért is lenne?
Te az vagy, aki.
Szeretnéd újra érezni, mert rég érezted.
Útóljára, mikor ilyen volt, húsz kilót fogytál, erőlködés nélkül. Csak ő volt. Még akkor is, ha nem viszonozta.
Akkor megfogadtad, hogy soha többé. Mert fájt. Mert keserű lett az íze. Mert úgy gondoltad, neked ennyi jutott.
Azután most megint? Nem tudod, mert ez kicsit más... (mindig más. sosem ugyanolyan.)
Érzed a bizsergést. Erre mondják, hogy pillangók repkednek benned.
Elmondanád neki, hogy mit érzel. Hogy érzel valamit.
Nem mered?
Félsz.
Magadtól. Tőle. A választól. Ha van kérdés.
Tartod magad. A barátaid nem sejtenek semmit. (nem a fenét)
Csak róla akarsz beszélni. Pont, mint pár éve. Amikor ezt - vagy hasonlót - éreztél.
Visszafogod magad. Álcát erőltetsz magadra.
Mert férfi vagy. Mert te nem érezhetsz, mert...
...kinevethet? Kinevethetnek?
Nem. Nem?
Elutasíthat.

Ennem kéne valamit. (Ahogy a szemembe nézett...)
Dolgoznom kell! (Ahogy rám mosolygott.)
Ezer dolgom lenne... (Az arca, amikor megpusziltam... a haja illata...)

Mondd el neki. Nem fogod. Nevetségesnek tartod magad. Te őszülsz. Ő még gyerek.
Óvnád. Védenéd.
Plátói?
Akár. Csak láthasd. Keveset kaptál belőle... mégis, hatással van rád.
Szeretnél még. Sokat és többet.
Talán kapuzárási pánik... talán több. Talán szerelem?
Rügy. De növekszik. Erősödik.
Tenyereddel óvod. Lapogatod körötte a földet.
Akarod, hogy kinőjön.
Szeretnéd.
Szereted!

Kristy - Kristy (2014)

Kristy - Kristy (2014)

Rendezte: Oliver Blackburn






Teljesen véletlen, hogy egy rendezőnek két filmjét pár héten belül, egymás után néztem meg. Az első a Tarkó-pacsi (szamár-tasli) volt, 2008-ból, ez a másik azonban teljesen friss alkotás.



A "Kristy" rögtön holmi erőltetett, Krisztus irányú magyarázattal -feliratok képében - és egy gyilkossággal indít. Néhány maszkos fiatal meggyilkol egy tizenéves lányt. Az indok homályos, a tett brutális. A szabályos kivégzésről felvételt készítenek, amely egy titkos társaság oldalára kerül. A társaságról nem sokat tudunk meg. Bejátszott híradó felvételekről kapunk árnyaltabb képet, emberrablásokról, eltűnésekről, véres gyilkosságokról.







Ugrunk az időben. Egyetemi városban járunk, hálaadás előtt. A hétvégére gyakorlatilag mindenki hazamegy. Csupán Justine Wills (Haley Bennett) dönt úgy, hogy az ünnepeket a campus-on tölti, mert a jegy borzalmasan drága, édesanyja nem tudja szponzorálni. A terv szerint legjobb barátnője vele maradt volna, hogy együtt ökörködjenek a szinte üres egyetemi városban, viszont annak édesapja az utolsó pillanatban bedobja egy Aspen-i telelés lehetőségét, így Justine, mint diák, egyedül marad. (Itt jegyzem meg, hogy nehéz elképzelnem, hogy annyira kiürüljön egy egyetemi város egy hétvégére, hogy csupán alig pár ember - két biztonsági őr, egy gondnok féle és egy kislány maradjon benne - hiszen, olyan objektumokról beszélünk, amik kitesznek egy kisvárost és ezért folyamatos ellenőrzésre szorulnak. Ettől függetlenül nincs bepillantásom a campus életébe; lehet, hogy Amerikában ez teljesen reális állapot hálaadás ideje alatt.)

Justine kiélvezi magányát, mint Kevin a "Reszkessetek, betörők!-ben". Ténfereg a folyosókon, görkorizik, úszkál a medencében, sétál a parkban. Csoda, hogy annyi mindenhez van hozzáférése, hiszen elvárható lenne, hogy ilyen alkalmakkor azért szinte mindent kulcsra zárnak. Végül, késő este, mielőtt bezárna a város főbejárata, ahol egy biztonsági őr kilencre tervezte a nagy kulcsra zárást, a lány még kisiet barátnője itt hagyott kocsiján a legközelebbi benzinkúthoz. (Már a benzinkút is azt sejteti, hogy bizony, a környéken komoly lehet a sürgés forgás, leszámítva ezt a hétvégét. Justine belebotlik egy enyhén diszfunkcionálisan viselkedő, szarrá ékszerezett lányba, aki sikeresen ráhozza a frászt. Justine visszaindul a suli területére, miközben a kapucnis csaj és társai, kocsijukkal kicsit fenyegetően lépnek fel ellene. Justine visszasiet és jelzi a két őr közül a nagyobb testűnek - aki elvileg védelmet is nyújthat - hogy valakik ijesztgetik. A többi esemény meg az ilyenkor szokásos: A mellékszereplők lassan, egyenletes tempóban elhullanak, megkezdődik a hangeffektekkel és beállításokkal a rémisztgetés. Justine nem érti, miért történik vele mindez és, hogy kik a támadói, csak folyamatosan menekül, helységről-helységre, épületből épületbe, míg végül rájön, hogy csupán akkor élheti túl az éjszakát, ha áldozatból átfejlődik támadóba.

Kísértetiesen hasonló felépítésű és megvalósítású az "F - Elégtelen" című horrorfilm.

Itt egy kicsit meginog a történet hitelessége, hiszen szinte semmi előképünk nincs arról, hogy Justine egy valóban tökös csaj. Annyit tudunk, hogy van pasija - persze, hogy áldozatnak való mellékszereplő - szeret tanulni, a campus-on van munkája is és sok helyre tud bejutni. Azt, hogy krízis helyzetben erős lehet, nem tudjuk meg, amíg végül ellentámadásba nem vált át.

A képek szépek. Blackburn stílusának része a szép bevilágítás. Már a Tarkó-pacsiban is látható volt a hajó belsők tökéletes bevilágítása, a külső felvételek vízen csillogó jeleneteivel a kontraszt. Itt ugyancsak nagyon szépek a beállítások, az operatőri munka. A játék a térrel, helyszínekkel, a köddel, a reflektorokkal. Szép, elsőrangú munka. Crille Forsberg munkáját dicséri.

Sajnos, egyes szereplők érezhetően csak azért vannak a filmben, hogy legyen kit lemészárolni. Haley Bennett szemeit viszont imádom.

A történet erősen emlékeztet és beillik a manapság divatos horror áramlatba, melyben helye van olyan műveknek is mint a torture horror "Motel" sorozat vagy a kisebb közösségek megtámadásáról szóló, olyan filmek, mint a "Kín - Torment" vagy "You're Next". Manapság nagy divat a támadók arcát fura maszkok mögé rejteni - manapság? Már Michael Myers és Jason Voorhes is elrejtette pofázmányát - ezért felidéződhetnek olyan filmek, mint pl. "Hívatlanok" vagy a "Purge - A bűn éjszakája". Szóval, hogy a film egyedi és teljesen új történet lenne, az tévedés. Egyszerű horrorfilmes ujjgyakorlat, ami viszont szépen halad előre, kellő mennyiségű és ütemű a feszültség valamint nagyon jó az atmoszférateremtő zene.

Haley Bennett-et eddig kislányként láttam a "Zene és szövegben" ahol egy feltört, fiatal énekesnőt játszott. Már akkor beleszerettem a szemeibe. Szexis. Ebben a filmben egészen jó színésznőként mutatkozik be. A film logikátlanságaira meg baszni rá... (pl. A gondnok és kutyájának megölése eléggé valószerűtlennek tűnik, a telefon kereséséről nem is beszélve, a biztonsági őrök szokás szerint csak megölni való kellékek, a lány hirtelen támadt gyilkos "képességei", ahogy vízbe fojtja áldozatát. a campus üressége és nyitottsága.)

Vajon kiket rejt az álarc? Iskolatársak? Barátok? Idegenek?

Aaron (Lucas Till) pedig kb. annyit ér megjelenésével, mint az öreg szakács a Kubrick féle "A ragyogásban". Jön oszt vége... Ennél még az X-men filmekben is több volt a mellékszerepe. Majd idővel... (Csak azért nem írtam, hogy szpojlerezek, mert a film cselekménye végig kiszámítható, szinte semmi olyan nincs benne, amire ne számíthatnánk.)

65%