2016. október 25., kedd

Kultfilm: Showgirls - Showgirls (1995)

Kultfilm: Showgirls - Showgirls (1995)


Rendezte: Paul Verhoeven

Megtekintés: Igazi bűnös élvezet: olyan rossz, hogy már jó.

Mindig egy meglepetés számomra nekiugrani a Showgirls című Verhoeven marhaságnak. Az első kb. tíz perc lepra elindulása után egyre jobban élvezem a Flashdance csöcsös verzióját. Valahogy, mivel 2-3 évente nézem újra, elfelejtem, hogy valójában mennyire szar Elizabeth Berkley interpretálásában Nomi Malone karaktere az elején. A tipikus hisztis vidékről jött, magát kibaszott titokzatosnak tartott táncos picsa, aki késsel a zsebében utazik, nehogy megtámadják és nem bírja a kritikát és alig hallgat a tanácsokra, mert mindent jobban tud, a problémáit meg vagy erőszakkal kezeli vagy hátat fordít nekik, mintha nem léteznének, esetleg hisztizik, mint egy ovis kislány ezért még azonosulni vele vagy drukkolni sikerének is elég nehéz. Amikor pereg az első negyed óra, és Verhoeven felépíti a cselekmény alapjait - tényleg csak a tipikus karrierfilmek jutnak eszembe, mint Flashdance (Annak a szkriptjét is Joe Eszterhas dobta össze) és Csillag születik - akkor valami borzalmas, amit látunk. Tökéletesen megértem, miért bukott a film a bemutató idején; szinte egyetlen értékelhető pontja a színésznők testének látványa. Mintha nem is egy Verhoeven rendezte volna, hanem valami kontár, elsőfilmes egyetemista, aki a nedves álmait álmodja vászonra, mert a film elejének nagyjából semmi köze a valósághoz és a bemutatott szex ellenére még egy szolid verziója mindannak, amit éjszakai életként a Las Vegasba szakad fiatal lányok kénytelenek átélni, ha sikeresek szeretnének lenni a show-bizniszen belül.
Amiből a film semmit nem tud felmutatni, az a kemény munka, amit ezek a táncosok beleölnek ezekbe a fellépésekbe. A gyakorlások, próbák egyszerűen hiányoznak ebből a filmből. Ami talán az egész lényege lenne. a tanulás, ami a lányokat tehetségessé teszi, ki lett irtva, el lett nagyolva. Nekem hiányzott.

Mi az ami miatt az eltelt húsz évben egy szűk klikk körében ez a trágya felmagasztosult amolyan kultikus mozivá, amit divat fikázni, de ugyanakkor mégis megnézi az ember? Talán, mert van benne egy karriertörténet, egy dögös csaj csodás cicikkel - popsira még gyúrhatott volna - tipikus kilencvenes évek életérzés, pörgés, csillogás és a végére érve még egyfajta konklúzió is. Egy biztos, amilyen nehéz megkedvelni Nomi-t a film elején, azért mert klisés, mint állat, végül a néző legalább olyan optimizmussal engedi útjára a táncoslányt és titkon szorít neki, hogy bejöjjön az élet, amely a lehetséges fiktív jövőben várhat rá.
Biztosan nem tudnám azonban kijelenteni, hogy ezért vagy azért lett a film később pult alatti kedvenc, főleg, hogy bemutatása után megkapta az Arany Málna díjat - amit Verhoeven mint rendező, elsőként vett át személyesen, ezzel is komoly hírverést csinálva a már leírt mozinak és szerzett egy-két plusz rajongót - és a házimozi bemutató csak Amerikában több, mint százmillió dollárt fialt, amely rendesen meglepte az MGM befektetőit.


Elizabeth Berkley nem volt kezdő a filmiparban, mikor beleugrott ebbe a karriertemető vállalkozásba, mégis, tiszta első bálozó, ami teljesítményét illeti. Többen voltak versenyben a szerepre - Drew Barrymoore, Angelina Jolie, Pamela Anderson, Jenny McCarthy, Denise Richards, Vanessa Marcil, Charlize Theron - és aki kimaradt, azok mind örülhetnek. Berkley ázsiója a film bemutatása után sosem emelkedett meg, és ez a film maradt a legnagyobb kereskedelmi sikere, annak ellenére, hogy később instruálta pl. Woody Allen és Oliver Stone is. Berkley, annak ellenére, hogy ebben a filmben főszerepet alakít és a testéből sem keveset mutat meg, bagóért adta el magát. Százezer dollárt tehetett zsebre, miután felvette nadrágját és további aprópénzt a dvd bemutató után. Ezért a pénzért nem csak a testét mutatta meg, de állandóan marták egymást a másod-főszereplő Gina Gershonnal - akinek már előtte is volt valamennyi neve a szakmában és később is tudott választani pár jó szerepet - sőt, Berkley a forgatás idején nem ritkán napi 13-14 órát mozgott, táncolt magassarkú cipőben.

Azért Gina Gershon sem profitálta agyon magát ebből a filmből. Igaz, teste semmivel sem rosszabb, mint Berkley párducmacska megjelenése, pedig Gershon majdnem kerek tíz évvel idősebb fiatal pályatársánál. A versengésük nem csak a forgatókönyvben és így a nézők számára láthatóan a vásznon zajlott, hanem a forgatás alatt végig. Ez a feszültség a vezető színészek között pedig sokat segített Verhoeven munkájában, mert inspirálta őt, ahogy Berkley és Gershon marja egymást. Gershon amennyire emlékszem, nem nagyon tudott a "Fülledtség - Bound (1996)" című thrilleren kívül komoly főszerepet megcsípni magának - abban is van egyenlő partnere (Jennifer Tilly) - de legalább filmográfiáját nem csúfítja el egyértelműen ez a produkció. (Halkan jegyzem meg, a Showgirls után készült a Fülledtség, ezért elképzelhető, hogy a rendezők a korábbi film miatt gondoltak rá.)

A férfi főszereplők közel sem olyan hangsúlyosak, mint a lányok.
Kyle MacLachlan, aki Gershon pasiját alakítja, később a premieren látta a filmet és egyáltalán nem volt tőle elragadtatva. MacLachlan külsőre elég konszolidált fickó és legnagyobb filmes sikereiben sem nagyon alakított olyan excentrikus és hedonista pasasokat, mint ebben a filmben. A Dűne című sci-fi-fantasy drámában egy visszafogott, érzelmeit palástoló uralkodót játszott, a legismertebb szerepe pedig később a kifejezetten karót nyelt stílust képviselő FBI ügynök, Dale Cooper figurája volt a Twin Peaks című, tudatmódosító szereket propagáló tévés drámasorozatban.
A másik férfi főszereplő Nomi félig pasija, a beszédes nevű James Smith, Glenn Plummer tolmácsolásában. A karakter valójában egyfajta kivetülése azoknak a fickóknak, akik barát-haver-szerető stílusban a hasonló sorsú lányok útjába keverednek, majd elkopnak belőle, nem hagyva mást, csak szép emléket. Nem véletlen, hogy végül karaktere nem kapcsolódik Nomi további sorsához. Ahogy James Smith neve beszédes, úgy Nomi Malone neve is egy kicsavart anagrammája a "Noname Alone"-nak. azaz névtelenül, egyedül, ami jól mutatja a főszereplő táncoslány sorsát, aki valójában egyedül rója útját és keresi a lehetőségeit egy szebb jövő reményében. Jön, majd továbbáll.

Beszédes kép, Nomi egyedül van, mint a feltartott hüvelykujja. Keresi útját. Gyakorlatilag a sorsra bízza magát.

Hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek ne lenne mondanivalója, amelyet bőrbe és izzadtságba csomagoltak. De az is hazugság lenne, ha az író, Joe Eszterhas forgatókönyvét úgy próbálnánk eladni a nézőnek, mint egyfajta tanmesét, amely figyelmezteti Amerika lányait, "Vigyázzatok hölgyek, mert ez várhat rátok!" Ettől függetlenül, mikor az első kritikák nem túl kedvező színben igyekeztek tálalni a filmet, Eszterhas saját pénzéből áldozott arra, hogy néhány fontosabb szaklap oldalain promotálja Verhoeven filmjét, felhívva rá a női nézők figyelmét, hogy ne csak egyszerű erotikus filmként tekintsenek művükre, hanem erkölcsi tanításra is, amely a művészvilág bármely szegmensére átemelhető. Mondani sem kell, hogy Eszterhas ezzel a lépésével ellentétes hatást ért el, hiszen addigra már mindenki szexfilmként gondolt a Showgirls-re, amely lealacsonyítja a nőket, beleértve a két főszereplőt. Berkley-t és Gershon-t.
Öngól!

"-Oda kell még egy kis sárga!" - mondja a sminkes csaj, mintha a nézőtérről valaki észrevenné, hogy a táncoscsaj szeme hány fokkal sárgább, mint a többié... A szakma, amiben mindenki olyan kurva fontos és kurvára hiányolhatatlan.

A valóság valahol félúton tanyázik. A filmnek nyilván van igazságtartalma. A vetkőző lányok élete nem fenékig tejfel és ha van lehetőségük, igyekeznek ebből az alantas szakmából bármi mód kitörni. A film egyszerűen töményen mutatja meg az élet árnyoldalát a mimóza lelkű nézőknek. Amerika elvileg nem szívesen vesz arcának erről az oldaláról tudomást. Ott az átlagembert csupán a színpadon zajló műsor érdekli és a szenvedést és zsarnokságot, amely mögötte van, azt igyekszik figyelmen kívül hagyni. Még Jennifer Lopez is azt nyilatkozta a film egyik jelenetéről, amelyben táncosokat válogattak egy zenés darabba, hogy szélsőségesen soviniszta megközelítés és Lopez a való életben hasonló esettel még nem találkozott.

Ja, hogy a történetről nem is szóltam? Dehogynem, ha láttad a Flashdance-t.
Csak ott főhősnőnk a fizikai munkát akarja lecserélni a táncra, itt meg a rúdtáncot a világot jelentő deszkákra. Eszterhas gyakorlatilag ötlettelenül újrahasznosította a már korábban sem túl sok eredetiségről árulkodó forgatókönyvét és megpakolva polgárpukkasztással eladta egy Európai származású rendezőnek, hiszen Verhoeven nyíltan támadta Hollywood álszemérmességét filmjeivel. Olyasmit is megmutatott, amit más, Amerikai rendezők nem vállalnának be. Talán ez egyfajta tengerentúli szemérmesség miatt.

Tudom, hogy alapjába véve egy szar film, de nálam simán 80%!
Hibái ellenére is.

A film egyik táncos karakterét, a Penny-t alakító Rena Riffel úgy gondolta, hogy a szerepben sokkal több van, ezért leforgatta a film számomra ezidáig teljesen ismeretlen, nem hivatalos folytatását, a "Showgirls 2: Penny From Heaven (2011)" című, imdb-n 1,8 csillaggal jutalmazott mocskát, amelyhez az eredeti első részből sikerült megnyernie Glenn Plummer-t, Greg Travis-t és Dewey Weber-t. A film 2 és fél órás!

Ha látni szeretnéd:
- Showgirls (1995)
- Flashdance (1983)


A film soundtrackja: Soundtracks and You - Showgirls (1995)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ide tessék írni, ha van mit: