Kakukk - Cuckoo (2024)

Kakukk - Cuckoo (2024)

Rendezte: Tilman Singer

A film MAFAB adatlapja: Cuckoo (2024)

Megtekintés: Majdnem kihagytam ezt a mozit és semmit nem tudtam róla, amikor végül nekiültem. Az egyetlen ok, amiért megnéztem, mert egy jelenetet láttam belőle valamelyik közösségi oldalon és felkeltette az érdeklődésemet. Persze semmi extra, de ahhoz mégis elég volt, hogy megkeressem a streamen és igaz, kis alvásmegszakítással, de egy este/hajnal alatt letudtam.

Első körben, a film posztere nem győzött meg. Valami riadt teniszcsillag drámája ki a fenét érdekel. Tuti valami hülyegyerek. A posztert mellékelem, te is láthatod majd. Figyelmetlenségem okán azt hittem, a srác van a képen, fejpánttal. Hát, a srác más filmekben kifejezetten "érdekes" lány, de itt minimális sminkkel egyáltalán nem tűnik vonzónak. Gretchen (Hunter Shafer) erősen magánakvaló fiatal nő, aki apjával (Marton Csokas), mostohaanyjával (Jessica Henwick) és annak lányával egy német ajku, ha jól figyeltem, Bajor régióban található (Lehet, nem figyeltem jól, de német nyelvterület.) speciális intézetbe utazik, ahol egy milliomos pátriárka, Herr König (Dan Stevens) tartja ujjait a városka érverésén. Már első nap igyekszik Gretchen bizalmát is elnyerni, de míg más filmeknél motoszkál benned egy, "lehet, hogy tévedek?" érzés, itt azonnal tudod, de legalábbis erősen érzed, hogy szar van a palacsintában. Vagy lesz! A rendező mellesleg elmondta, hogy picit hangulatában Dario Argento han gulatát igyekezett visszaadni, és a "Suspiria" érzés tényleg kivehető, habár itt nem szakad az eső, nincsenek túltolva a vörös és zöld színek és nem ölnek meg embereket, brutális módon. Ennek ellenére megidéződik a "Suspiria" eleje, amiben egy balettnövendék megérkezik a titokzatos intézménybe, majd belesodródik... (De tudod mit, keresd ki a filmet és nézd meg!)

Gretchen már első nap fontos ukázt kap arról, hogy este tízkor ne etesse a... ne hagyja nyitva a helyi panziót. Zárjon be mindent és Herr König érkezik érte, Csak ehhez az egyhez ragaszkodik az új munkáltató, ezért egyértelmű, hogy a fiatal lány ezt a parancsot fogja ignorálni. Magától indul a családjának bérelt házhoz és itt történik meg egy feszült jelenet, amit véletlenül láttam a neten és amire az operatőr is büszke volt. Elég az hozzá, hogy érdekes üldözési jelenet pár pillanatában egy olyan árnyjátékot láttam, amitől a tököm összezsugorodott, ami biztos jele a feszültségnek. Nem azt mondom, hogy ezért a jelenetért érdemes egy egész filmet végignézni, de mivel a minimális művészieskedés ellenére a végeredmény szórakoztató, némi csavarral és népi folklórral megtámogatott, talaán te nem alszol egyet a felénél. Mondjuk, szerintem erről nem a film tehet. Egyszerűen bármin bealszom.

A film részben emlékeztet olyan filmekre, amiben valaki rejtélyes városba érkezik és ott fantasztikus dolgok történnek, amiket a főszereplő lassan fejt fel. Szpojlerezni nem szeretnék, de ha hasonló filmeket kellene ajánlanom, részben "A figyelők" (The Watchers, 2024) jutna eszembe vagy a "Hibrid" (Splice, 2009) és az említett "Sóhajok" (Suspiria, 1977).

Azért Hunter Shafernek utána kellett olvasnom, mert nem volt számomra ismerős. Most már legalább tudom, hogy az Eufória sztárja, bár, mivel a sorozatot nem láttam, leszámítva az elhíresült John Hamm diszkós betépési jelenetet, meg mintha egy tiktok vidiben a közelmúltban elhunyt Eric Dane is szerepelt volna.

Marton Csokas a nevén kívül szerintem semmit nem tett a filmhez. Dan Stevenst viszonmt kedvelem, mert a színész totál kiszámíthatatlan számomre. Egy rakás B kategóriás horror és függetlem film között elvállal olyan érdekességeket is, mint a "Szépség és a szörnyeteg" élőszereplős változata, vagy olyan zenés komédiát, mint a Will Ferrel szerelemproject, az Eurovíziós dalfesztivál, vagy a mostanra kultikus kosztümös sorozat, a Downton Abbey.

A két ismert férfiszínész mellett mégis elviszi a showt a harmadik úr, akit lehet, hogy láttam már, de nem ismerem, Jan Bluthardt, az öreg magánnyomozó figuráját alakító színész, akinek a munkássága említésre sem méltó, ami azért durva, mert szerintem az ő alakítása volt a második legerősebb a filmben.

A Kakukk nem hiszem, hogy bárki kedvenc filmje lesz. De össze fog picit zavarni, mint a másik kakukkmadaras mozi, a "Vivarium" (Vivarium, 2019) amiben szintén megjelenik a madár motívuma, de még kevésbé könnyen emészhető agymenés. Szpojlerezés nélkül azt hiszem eddig tudtalak kísérni.

55% 

A szikla - The Bluff (2016)

 A szikla - The Bluff (2016)

Rendezte: Frank E. Flowers

A film Mafab adatlapja: The Bluff

Megtekintés: A Kalózos filmek sosem voltak a kedvenceim, de szoktam nekik esélyt adni. Itt inkább egy akció filmet kaptam, amiben egy nő veri agyon a pasasokat, és bár nem rajongok ezért a műfajért sem, de vannak nők, akiknek el tudom hinni, amit látok.

Menjünk sorba: A kalózos film olyan, mint a western. Alapjában egy férfias, verejtékes valami, sőt, már-már idejét múlta, érdektelen, azután történik valami megújítás és akkor erőre kap, ami miatt néhány évig megint érdeklődnek iránta. Ez a két műfaj az aranykorban nagyon ment. A kalózos inkább a háború előtt, a western, talán mert kicsit közelebb állt a valósághoz, a sokszor minimalista környezettel és a kevésbé korszakidegen kosztümökkel, meg a II. Világháború után. A nők kb. olyan mellékszerepre voltak kárhoztatva, mint a lovak, amikért a cowboy szíve tudott ugyan dobogni, de a sztoriban keveset zavart, kivétel, ha pont a nő volt a mozgatórugó és menteni kellett valahonnan. A társadalom nyitott volt évtizedekig a történelmi tablókra és annak meghamisítására is. Itt jegyzem meg, hogy az egyik korszakos Hollywoody mozi, az Elfújta a szél fő karakterei, akik szemén bemutatták az amerikai történelmet, a nők voltak! A westernfilmek színészeit megbecsülték, párosították a háborús mozikkal is és a politikai életben is kaptak betöltendő szerepeket. Olyannyira, hogy az USA egyik legismertebb elnöke is leginkább a westernfilmekben eljátszott karakterek és szakmai előnyök beépítésével tudta a nevét beírni a történelembe. Ne keresd: Reagan!

Miért nem kedvelem? - Valójában, a kalózos filmek nem igazán érdekesek számomra, és amúgy sem sok értelme van külön szálazni a kalandfilmektől. Láttam néhányat a Karib Tenger kalózai berobbanása előtt is, de a klasszikusok egy fontos része (Errol Flynn éra) teljesen kimaradt és hiányát sem érzem. Viszont láttam a legnagyobb bukásokat is, mint a Kincses sziget kalózai, amibe egy filmstúdió belebukott vagy Roman Polanski, a zseniális rendező talán egyik leggyengébben muzsikáló zsánerfilmjét is, a morbid humorú Kalózoka!-at is, a rendező zsenijéhez egyébként ebben a filmben légies könnyedséggel felkapaszkodó Walter Matthau-val. A Kincses szigat kalózai szerintem is egy kihagyható darab, azonban a Kalózok! annyira különleges darab, hogy ha kedveled Polanskit, de ez kimaradt, pótold.

De mégis van egy kedvenc kalózos mozim! - A Kincsvadászok (The Goonies 1985) Hihetetlen, hogy ez a gyerekfilm (Valójában, tini kaland, horrorisztikus elemekkel) már elmúlt negyven éves és a gyerekhősei mostanra mind öregebbek, mint én, pedig elmúltam ötven. Fuck! A fontosabb szerepekben láthatunk egy Samut (Sean Astin) a Gyűrűk Urából és egy a csúcson lévő Josh Brolint. A kalózkodás azonban itt mellékes, annak ellenére, hogy a műfaji elemek mind megtalálhatóak a kalandban. Térképek, titkos és halálos csapdák, átjárók, gonosztevők és néhány halott is, egészen a lezárásig, amikior egy marék kalózkincs segít lezárni az egyébként szinte vértelen befejezést. Örök és megunhatatlan kedvenc, aminek folytatását folyamatosan lebegtetik a benne játszó fontosabb sznészek a közösségi média oldalain, eddig nem sok sikerrel.

Azután itt van ez a film. Női főszereplővel! Ami nálam kényes szempont annyiban, hogy ha nem hiszem el a színésznőnek a megfelelő keménységet, ami a karakterhez szerintem (szubjektíven) szükséges, ledob magáról a mozi és nem fogom maradéktalanul élvezni. Lásd pl. a Tomb Raider filmet, Angelina Joliaval, amiben nem tudtak meggyőzni arról, hogy a negyven kilós, madárcsontú színésznő egyetlen ütéssel küld a földre kommandósokat és képes akár egy harci robottal kvázi döntetlenre kihozni egy közelharcot.

Szerencsére a női főszereplő, az Ercell-t alakító Priyanka Chopra Jonas egy csodálatos és erős színésznő, aki csak pont annyira maszkulin, hogy a nőiesség jegyeit ne veszítse el, ellenben, ha összeüt egy férfival, még épp elhigyjem, hogy képes legyőzni a másikat. Bevallom, nála is rezeg a léc, de vannak nők és női karakterek, akiknél nagyvonalúan felülemelkedem az egyébként toxikus férfias beidegződéseken. Szóval, bár úgy gondolom, alapjában a kalózfilm egy férfias műfaj, belefér a feminim lazítás.

A férfi főszereplő pedig a jelenleg egyik legférfiasabb karakterszínész, Karl Urban, akinek akkor szólnak, ha egy kemény, de laza pasasra van szükség. Urban talán eddig a leggenyóbb karaktert tudja felmutatni, aki könyörtelenül legyilkolászik szinte mindenkit, aki az útjába áll, de azokat is, akik csak ücsörögnek az út szélén. Játszott már negatív figurákat korábban és az egyetlen oka, hogy nem tudtam ütnivalónak érezni, az az, hogy már rég megkedveltem a Fiúk és a Star Trek sorozatnak köszönhetően. Mondjuk nem éreztem teljesen mélynek a karakterét és a figura a keménysége mellett hordoz magában egy nagy adag logikátlan baromságot is (Ha tudjuk, hogy az ellenségünk egy legyőzhetetlen éjfúria, aki miközben egy láda kincs után kajtatunk, de már konkrétan a fél csapatunkat kifilézte, miért törekszünk még mindig keresztezni az útját, ahelyett, hogy leírjuk a kibaszott veszteséget, köpünk egyet az egész sziget projectre, sőt még a térképre is, amint a sziget szerepel és húzunk el a véres csába, mikor még van mivel elhúznunk. Merem remélni, hogyha valaha kapitány leszek egy horda élén, ezt a hibát nem fogom elkövetni. Azt, meg, hogy a csapatom esetleg gyávának nézne a visszavonulás miatt, kihúzhatjuk, mivel a szedett-vetett brigadér már az első veszteség után az óvatos menekülést választotta volna, egész addig, míg ki nem derült, hogy az ellenen a kalózkodás Sarah Connorja volt, ami egy remek hasnonlat, ha tudjuk, hogy a gonosztevőnk neve Connor kapitány!

AZért gondolom, hogy amit most összehordtam, nem teljesen kuka, mert egyrészt beszéltem is a filmről, másrészt oéyan keveset mondtam róla, hogy a szpojler veszély alig látható, egyébként meg sejthető. Lófaszt... Aki egy hasonló kalandfilmet látott, már amúgy is tudja az ötödik perc után, mire számítson.

Én csak a film brutalitására nem számítottam. A forgatókönyv nem finomkodik a karakterekkel és bizony, kevesen bíz a fantáziánkra. Az összecsapáspk koreográfiája csak egy picit marad alatta annak, amitől elaléltam volna, de ezt betudhatjuk, hogy Priyanka azért mégsem egy Cynthia Rothrock, ezért azt a fajta dinamikát nem várhatjuk tőle, amit két harcművész tudna a vászonra álmodni. Azonban vér van rendesen, néha a gore határait is átlépve.

Amikor a trailert néztem, rendesen feltornázta az elvárásaimat, amiket majdnem maradéktalanul teljesített is. Ennek ellenére nem érzem egy sokszor nézős darabnak, habár, a két főszereplő miatt egészen biztos, megnézem majd később. Cnoprát a Quantico sorozatban fedeztem fel, és bár a nevét még memorizálnom kell, a karakterét már megkedveltem. Na, nem mintha korábban azonnal felismertem volna, ha valamiben látom, de remélem, ez változni fog, mert remek színésznő. Feltűnt már itt-ott korábban, de ha nem olvasom, akkor nem jut eszembe, hogy a Baywatch moziban ő volt a gonosz néni. Mondjuk, abból a filmből nem sok mindenre emlékszem.

A Sziklát bátran ajánlom megtekintésre, még akkor is, a címe teljesen unalmas szórakozást ígér. Ennél a címadásnál talán most elfért volna, ha nem egy korábbi akciómozi címével tudjuk ezt összekeverni, bár, abban az esetben is a helyszí adta a film címét. De ha mondjuk a Véres partok címet kapja, akkor sem hőbörgöm!

65%

Sorozat: Orvlövész - Shooter (2016-2018)

Orvlövész - Shooter (2016-2018)

Felelős: John Hlavin

Főszereplők: Ryan Phillippe, Shantel VanSanten, Omar Epps

Meglepetés vagy érdekesebb nevek: Josh Stewart, Tom Sizemore, Beverly DeAngelo, Desmond Harrington, Rhea Perlman, Nestor Serrano, Tony Plana, William Fichtner, Dee Wallace, Corin Nemec

A sorozat MAFAB adatlapja: Orvlövész (2016-2018)

Ajánló: Nem jellemző rám, hogy sorozatokat ajánlok, ami szerintem a lustaságomból ered. Oda kell figyelni rájuk és mégsem 100-200 percről van szó. Aztán az is előfordul, hogy a szinkronos soratok egy részét nem a képrenyőnek feszülve nézem meg, hanem leginkább evés közben, vagy háttérben hallgatom, fél füllel és néha bizony, epizódikus felépítésű krimi sorik esetében, simán be is alszom és nem mindig ragaszkodom hozzá, hogy ébredés után visszaugorja a kimaradt részekre. Ezért néha teleklyukak alakulnak ki bennem és nem érzem szükségét betömni ezeknek. Ez egyébként szerintem a legrosszabb sorozat darálási módszer.

Az Orvlövész azonban nem is volt hosszú a három évaddal, érdekelt is és mivel a rohadék stream gazdi baszott leszinkronálni, a felirat miatt kénytelen voiltam odafigyelni. Ezt sokkal nehezebben teszem meg 6-8 évadok mellett, mert hacsak nem tényleg nagyon erős munkáról van szó, simán elveszítem az érdeklődésem. A harmadik évad végére már éreztem is, hogy figyelmem lankad, ezért örültem, hogy nem húzták tovább és ezért Ryan Phillippe-től elnézést kérek. (De Ryan, azért nem te vagy a kedvencem, azt bevallom.)

Hölgyeim, semmi extra problémám nincs vele, egyszerűen nem érzem elég karizmatikusnak ahhoz, hogy miatta megnézzek egy hosszabb sorozatot. Ryan Phillippe a legenyhébben sem hiszem, hogy kiemelkedő színész lenne, mondom ezt minden sértés nélkül.

Az Orvlövész sorozat Stephen Hunter könyvsorozatából készült és már 2007-ben kapott egy mozifilmes feldolgozást a "Point of Impact" kötet, Antoine Fuqua rendezésében és Mark Wahlberg főszereplésével. Ajánlott darab és évente legalább egyszer újranézős akciófilm. Talán Fuqua egyik legjobban megrendezett filmje. Tudom, hogy nem ezzel ért a csúcsra, akkor is így gondolom. Mark Wahlbergnek meg annyira tetszett a regény, hogy producerként beszállt a sorozatba, csak a főszerepet hagyta meg kollégájának. 

Ha valahová sorolnom kellene a sorozatot, akkor leginkább Jack Reacher mellé tenném. Bob Lee Swegger talán nem olyan erősen maszkulin terminátor, mint Reacher, de pont úgy végigviszi a harcait, mint papírhős kollégája.

Az első évad erősen a "Point of Impact" kötetre épít, de néhány dolgot megváltoztat benne, a korábbi mozifilmhez képest. A könyveket nem ismerem, így ahhoz nincs viszonyítási alapom. A történet szerint Swagger egy veterán katona, aki leszerelt, feleségével és kislányával él és felajánl neki korábbi katonatársa egy feladatot, amit Bob Lee a kisujjából kiráz. Ahogy sejthető, a munka egy összeesküvés része és Swagger bepalizására szolgál, mert szükség volt egy balekra, akire rákenhető a balhé. Az exkatona kénytelen néhány kormányember bevonásával kinyomozni, kik álltak a kusza ügy mögött és bizonyítania ártatlanságát. Szerintem ezer ilyet láttunk már. Amiben ez más, hogy mostanra már eljutott arra a szintre az amerikai sorozatgyártás, hogy szinte moziminőséget kapunk, feszes tempóval. Ha tippelnem kellene, mindhárom évad befejezését úgy készítették el, hogy a kasza lehetősége a fejük felett lebegett, mert bár hoztak be bizonyos fokú rejtélyeket, azért úgy érzem, a lezárásokat nem spilázták túl és az adott évadok lezárása, azért nagyjából korrektül sikerült, ha esetleg nem néznéd tovább.

Évadonként hoznak be fontos ellenfeleket, akik valahogy kapcsolódnak a főhős múltjához és nem minden esetben csak a katonaihoz. Kapunk néhány érdekes mellékkaraktert, akik Swagger mellé csapódnak és segítenek neki, hogy legyen kiért izgulni és a tipikus szereplőket is megkapjuk, akiket egy-egy epizódban csak kb. azért mutatnak be, hogy el is köszönjünk tőlük. Itt is hullanak az emberek, mint a legyek, mert az amerikai sorozatok, előszeretettel ölnek meg karaktereket részenként akát 3-4 esetben is. Főleg olyanokat, akik lekicsinylik a főpszereplőt. Ők rendre elhullanak nagyképűségük okán.

Valamennyi családi drámát is kapunk harcosunk mellél, hiszen, amíg ő a "kertek alatt" futkározik az igazáért, néha az otthonmaradottakra is rájár ezért a rúd. Persze itt is kapunk sajnálni való epizódistákat, de akad olyan szereplő is, aki annak ellenére, hogy a hátán egy hatalmas lapra ráírták, hogy "Ide lőjjetek!" valahogy mégis végigbukdácsolja a sorozatot, már-már vicces karikatúraként.

És most, ha már kiemeltem néhány nevet a szereposztásból, akikre jól vagy rosszul emlékszem korábbi filmes karriejükből, megemlíteném őket egy-egy mondat erejéig.:

Josh Stewart - A kifejezetten szomorú szemű és nagyjából mosolyképtelen Stewart a Collection és Collector című horrorből ismerős, mint aki végül felül kerekedik egy brutális sorozat- és tömeggyilkoson, de rövid jelenése volt Nolan több filmjében is, néha csak valaminek a hangjaként!

Tom Sizemore - Annyit mondok Horvath őrmester. Ha nem segített, akkor nézd meg a Ryan (Nem Phillippe) közlegény megmentése című Spielberg mozit, amiben Sizemore a toppon volt. A sorozat forgatása közben azonban történtek körülötte kellemetlen dolgok, ami miatt végül kurtán-furcsán kiírták. 

Beverly De'Angelo - számomra a "Vakáció" filmekből ismert, hiszen Chevy Chase mellett ő volt a feleség és Bukowski szerelmét alakította a Hair musicalban. És a bulvárnak is adjunk egyet: Ikmreket szült Al Pacinonak, akihez sosem ment hozzá.

Desmond Harrington - Először a Halálos kitérőben láttam főszerepben, azután felbukkant itt-ott, míg egy időben ő alakította Debra Morgan lehetséges pasiját a Dexter sorozatban.

Rhea Perlman - Leginkább komikai szerepeiről ismert apró, de annál impulzívabb színésznő. Talán azért, mert csak így tudja felvenni a tempót Danny De Vitoval, aki 1982 óta a férje!

Nestor Serrano - Ha a neve nem is mond semmit, biztos, hogy tucatnyi filmben láttad rosszfiút vagy rendőrt alakítani a kilencvenes-kétezres években. Véletlen, a napokban nézem a Mentalista sorozatot és abban is benne volt egy epizódban. Azután kinyírták, képen kívül. (Ami nem teljesen igaz, mert a bűneset visszaídézésénél már láthatjuk mi történt vele. Csak néhány cím, amiben láthattad: Halálos fegyver 2. (Na, itt zsaru volt!) A zűr bajjal jár; Bad Boys; Daylights; Nincs alku; X-Akták; Az ítélet eladó; Holnapután; 24; Alias; CSI; Gyilkos elmék; Esküdt ellenségek, stb.

Tony Plana - Akárcsak Serrano, ő is eljátszott mindenféle kétes alakot, míg megöregedve lett egy komoly üzletember vibe-ja és a sittesek után elkezdett "normális" figurákat játszani. Pl. T. J. Hooker; A három Amigo; Ápolandó ápolók; Miami Vice;21 Jump Street; Bizánci tűz (A meleg besugó, Benjy Klopzik); A zöldfülű; JFK - A nyitott dosszié; Vészhelyzet, Gyilkos sorok, A legbelső félelem;Az elnök emberei; Monk, stb.

William Fichtner - A 2010-es években nagyon ment Fichtner szekere és ebbe fontosabb és epizódszerepek is belefértek. Néhány alakítása: Szemtől szemben; Kapcsolat, Armageddon; Viharzóna, Pearl Harbor - Égi háború; A sólyom végveszélyben; A sötét lovag, Féktelen harag, stb.

Dee Wallace - Ne őrjíts meg, hogy nem tudod: Ő volt Elliot anyukája az E.T.-ben!!! Mellesleg benne volt a Törjön ki a frászban is!

Corin Nemec - A neve és fura feje miatt emlékszem rá, hiszen ő volt Parker Lewis, aki sohasem veszített és Stephen King Végígtélet minisorozatában (Nem ebben az új szarban, hanem a régiben) ő volt Harold Lauder, aki talán az egyik legtragikusabb alakja volt a regénynek)

A sorozatot inkább ajánlom, mint nem. Nem ez lesz életed sorozata, de azért le lehet darálni. Elnézést kérek azoktól, akiket kihagytam, mint pl. az FBI nyomozónőjét, de mivel a nevét a sorozat megnézése közben sem tudtam megjegyezni, várnom kell vele, hogy majd később foglalkozzam vele. Páran még így jártak, mint pl. a fekete seriff vagy az összeesküvés szervezőit alakító színészek, akik között akadt ismert arc is.

65%

A McMullen család - The Family McMullen (2025)

 A McMullen család - The Family McMullen (2025)

Rendezte: Edward Burns

A film Mafab adatlapja: The Family McMullen (2025)

Megtekintés: Különleges film, fura kapcsolódás.

Nézem a McMullen családot és emlékszem az Ő az igazira, de van, amit nem tudtam: Ez a harmadik film a mostanra sorazatban! Ciki, de hiába kedveltem a második filmet, ha egyszerűen semmit nem tudtam, hogy volt korábban egy első rész is. A McMullen fívérek nekem teljesen kimaradt. Ezt azért érzem cikinek, mert az Ő az igazit legalább jháromszor láttam és kifejezetten kedvelem, olyannyira, hogy mikor megtudtam, hogy jön egy új epizód, azonnal meg kellett néznem. Erre felnézek imdb-re és ott az információ, hogy egy évvel korábban, 1995-ben már volt egy film, amelyben Burns felvezeti a McMullen család életét. Úgy is vehetem, hogy ez egy kései karácsonyi ajándék, mert most lesz mit megnéznem az év utolsó napján.

Az Ő az igazit, mint mondtam, szerettem. Nem állítom, hogy emlékszem rá, leszámítva néhány töredék részletet, de az megmarad az emberben, hogy kellemes volt az emléke. Ha nem így lett volna, nem sietek megnézni az új részt.

Első körben, hihetetlen, de majdnem 30 év eltelt mióta megismerhettük a McMullen családot! Max. 20 évet tippeltem volna, de a tények makacs dolgok. A McMullen fívérek 30 éves, a folytatás, az Ő az igazi pedig 29! Mostanra hőseink elhullatták nemcsak a tej, de valamennyi fogukat. A szereplők egy része nem tudott visszatérni, mert az eltelt évek alatt így vagy úgy elvesztettük őket. 

Az apát alakító John Mahoney sajnos 2018-ban elhunyt, a fontosabb női színészek pedig mind kicsekkoltak, kivétel nélkül, így már csak maximum említés szinten hallunk Jennifer Aniston, Cameron Diaz, Amanda Peet és Leslie Mann karaktereiről. Azonban visszatért Connie Britton, akit szerintem a Tiszta szívvel fociban ismertem és kedveltem meg. A három film egy felnövéstörténet és lehet, jobb lenne megnéznem az első részt, ami eddig valami csoda folytán nekem kimaradt és frissítenem egyet a második résszel, mert hiába láttam többször, talán pont a történet profánsága miatt nem emlékszem egy erős és szoros történetre, inkább, mint egy halvány tablóképként maradt bennem, habár a filmtörténelem egyik legviccesebb boxmeccsét is ebben a filmben láttam.

Szóval 29 évvel később vesszük fel a fonalat, amikorra mind Barry és mind Patrick (Michael McGlone) átnyergelt a szingli létre, ugyanakkor eltemették a szüleiket és az idősebb bátyjukat, Jack-et.

Két középkorú, elvált üzletember, akiknek az üzleti életben nincsenek gondjaik, azonban a párkapcsolataik csődbe mentek, ha nem számoljuk bele, hogy azért gyermekeik születtek. A történethez ott csatlakozunk, hogy Jack elvált és testvére válófélben van valamint párkapcsolati krízisben lévő lánya és szingli fia különféle okokból ideiglenesen hozzá költöznek. Barry ennek részben örül (csemetéi) részben pedig nem annyira (tesó). Mindenesetre a szíve arany a ház meg nagy, ezért a kényszelrakótárs szerepét bevállalja. A szokásos építkező, párbeszédcentrikus módon megismerjük a gyerekeket, akik egyébként már felnőttek és előkerül néhány szereplő, akik keresztezték az útjukat korábban, hogy miközben Barry ismét magára találjon és megtalálja a kapcsolatot a gyerekeivel, mi is megismerjünk mindenkit és együtt szúrkoljunk a McMullen családnak az egyesülésért, amely ilyen-olyan mód megtörténik.

Patty (Halston Sage) kedvese, Terrence (Bryan Fitzgerald) egy rossz ötlet hatására kitalálja, hogy a házasság előtt, amit amúgy már megbeszéltek, lehet, hogy mindkettőjüknek élnie kellene kicsit, ami konkrétan annyit jelent, hogy Terrence szeretne félre dugni. Barry fia, Tommy (Pico Alexander) nem találta meg az igaziját és inkább a hobbijainak él. Patrick meg valóságtagadásban él, és képtelen elfogadni, hogy a felesége nem akat többet vele élni, de legalább, rá nem jellemző módon, nem megy az agyára az örökös nyafogásával, és kesergésével, amit inkább a testvérének tartogat. Amíg úgy tűnik, hogy Patti kapcsolata tönkremenni látszik, addig Tommy lehet, hogy megismerte álmai nőjét, akinek az édesanyjának közös múltja van Barry-vel. Ez is oka a feszültségnek. Patrick-nak is ideje felnőnie és ezért pont kapóra jön neki, hogy elhunyt apjuk háza, amely a McMullen fiúk gyermekkorának helyszíne volt, eladásra került.

Szóval ismét egy párbeszédekben bővelkedő, enyhén feel good mozit nézhettem végig és egy jazz betétnek köszönhetően megvilágosodtam, hogy Burns filmes példaképe egészen biztos Woody Allen, hiszen a film(jei) leginkább ezt a stílust adják vissza. Ha megkérdeznéd Edward Burnst, hogy ki inspirált legjobban, egészen biztos vagyok benne, hogy Woody Allen nevét mondaná ki. 

Bárm ennyire is melankólikus a mozi, a végkifejlett már igazi Hollywoodi love stori befejezést kepott, korrekt módon elvarrt szálakkal, így megkockáztatom kijelenteni, hogy ezzel a filmmel Burns lezárta a McMullen trilógiát.

Halston Sage-nek külön örültem, mióta láttam őt kapcsolódni a Star Trek univerzumhoz. És igen, pontosan tudom, hogy eddig nem játszott Star Trek filmben, viszont 17 epizódon keresztül alakította Alara Kitant az Orville sorozatban, ami kb. megfelel egy Star Trek sorozatnak! (Néhány percig gondolkodtam is, hogy melyik sci-fi sorozatban ismertem meg a színésznőt, mert azt ugyan tudtam, hogy nem igazi Trekker filmben láttam, de a figura mintha abból az univerzumból érkezett volna.

Pico Alexander munkásságát nem ismerem, de kedves karaktert alakít, akit nem lehet nem kedvelni. A Patrikot alakító Michael McGlone szerintem nem öregedett olyan jól, mint Edward Burns és a karakter sem olyan tenyérbemászó, mint a korábbi filmekben. (Amiből az egyiket még mindig nem láttam...) 

A filmet mindenképpen ajánlom, de ti ha lehet, időrendben nézzétek meg a három filmet. Nálam az Ő az igazi olyan 80%, ez pedig legalább 70%-os.

Ha hibát találsz, kérlek jelezd kommentben! :)

Remek és Remake: A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

A kéz, amely a bölcsőt ringatja - The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Rendezte: Curtis Hanson

A film Mafab adatlapja: The Hand That Rocks the Cradle (1992)

Megtekintés: Ha fiatal vagy annyira, hogy először a 2025-ös variációt fogod látni (Nem nagyon lehet remake-nek nevezni.) akkor kap értelmet az olyan boomer kijelentés, hogy régen minden jobb volt. Történetesen ki lehet jelenteni, hogy erre a mozira tökéletesen igaz.

Curtis Hanson rendező valamikor a kilencvenes években ragyogott a zeniten. A minőségi szórakoztatást simán a nevéhez lehet társítani, olyan rendezők mellett, mint John Badham vagy Richard Donner, azaz nem az a liga (Bár, Richard Donner esetében inkább tévedek!) de azért minőségileg szórakoztatott. Voltak kiemelkedő műfaji mozijai, mint a jelen tárgyalt pszicho-thriller, a Veszélyes vizeken, esetleg a Szigorúan bizalmas. Munkásságat leginkább Taylor Hackfordéhoz tudom hasonlítani, akivel rendesen keverem is. Mielőtt szóvá teszed a 8 mérföldet, jelzem, hogy Eminem filmes bemutatkozását a mai napig nem láttam és ez picit égő!

A Kéz, amely a ... egy tökéletes thriller, precíz, mesteri forgatókönyvvel és ha vannak is hibái, olyan dodró a lendülete, hogy nincs nagyon időnk mélyebben vizsgálgatnunk ezeket. Van az átlagamerikai család, akik belekeverednek egy kellemetlen helyzetbe és nem is tudnak róla. Lehet, hogy a filmnek köszönhetően alakult ki bennem, hogy nem szeretek embereket kirúgatni, még akkor sem, ha jogos is lehetne, mindenesetre, tudtommal sosem tettem ilyesmit és fórumokon is elítélem. Ugyanakkor itt azért volt alapja és innentől leszek szpojleres. (Ne felejtsd, ha a filmet eddig nem láttad, az nem az én hibám és ha csak most nem kapsz kedvet hozzá, ki tudja, megnéznéd-e valaha!)

Calire (Annabella Sciorra) szülés előtt álló kismama. Egy költözés után új szülészorvost kap (John de Lancie), aki a nő érzése szerint, visszaél kiszolgáltatott helyzetével. Egy pillanatra Claire és férje is elgondolkodik azon, hogy a feleség nem téved-e, értett félre valamit, de mivel nem egy pereskedésről szól a film (Habár, abban is lenne potenciál.) egyértelművé teszik a nézők számára is, hogy Dr. Mott sajnos egy szexuális ragadozó, igaz, nem a legelfajzotabb fajtából, amin persze lehetne vitatkozni. Azonban Claire feljelentésének nyomán haladva előkerülnek korábbi csontvázak is a szekrényből és a jó doktor rövid úton tesz pontot az ügy végére. Itt érdemes megjegyezni, hogy a férjet alakító színész és a negatív főszereplő, Rebecca De Mornay, nem találkoztak a forgatáson! Külön filmmisztika, hogy mindkét színész nevében ott vagy apró de szócska is, igaz egyikük kis betűvel, másikuk naggyal írja! (Filmmisztika, ez tetszik! Ne felejtsem el később is használni ezt, hasonló haszontalanságok miatt!!!)

Azzal, hogy Claire jogi útra terelte az ügyet, szegről-végről felelős lesz azért, hogy a doktor családja liírtásra kerül. Nyersen végiggondolva ez borzalmas. Arról van szó, hogy miután Mott doktor agyonlötte magát - a forgatókönyv nem avat be minket a családjuk életébe, ezért nem látunk közös jelentet a feleségével, ami tudatos döntésnek tűnhet, hogy lehetőleg minél jobban eltávolodjunk Peyton (De Mornay) karakterétől és könnyebb legyen majd ellene szurkolni, hiszen a doktor felesége kb. mindenórás. A férj elleni ügy miatt egy tárgyaláson a friss özvegy lába alól szó szerint kicsúszik a talaj és közben elvetél.

Fél év telik el, mire ismét találkozunk szereplőinkkel és mikor Peyton, a korábbi özvegy a Bartel családhoz csapódik, mint egy lehetséges dajka, és egyértelmű, hogy nem pozitívak a szándékai. Innentől a film a kilencvenes években megszokott műfaji filmek gerincét magába olvasztva halad a tragikus és erőszakos végkifejletig. Ha otthon vagy az éra mozijaiban, talán eszedbe jutnak olyan, hasonló mozik, mint az Egyedülálló nő megosztaná (szintén 1992) vagy a Csendes terror (1990).

Amanda Silver, az író, egészen mesterien építi fel a cselekményt, megidézve Patricia Highsmith munkásságát, akiről csak szexistán, de elismeréssel tudok nyilatkozni, mert Agatha Christie mellett a thriller irodalom egyik megkerülhetetlen alakja, annak ellenére, hogy NŐ! És itt azért emelem ki, hogy nő, mert megtisztelem ezzel! (Feminista fröcsögést nem kérek!) Ráadásul Highsmith még élt a film forgatásának idején, így akár láthatta is azt. Highsmith nevéhez fűződik Tom Ripley karaktere, akinek neve lehet, hogy így semmit nem mond neked, pedig kifejezetten tehetséges egy fickó volt és több filmen keresztül gyilkolászta azokat, akik az útjába álltak. Silver regénye mintha csak fejet hajtan tehát Highsmith előtt, annyira feszesen lett megírva, épp, csak minimális halállal, de magas izgalomfaktorral. Valójában, a filmben nem is látunk vért. Hanson nem tobzódik az erőszakban, sőt, talán pont ebben a leggyengébb, ennek ellenére mégis tudunk szurkolni Bartel családnak, de egy ideig azért Payton Flanders (Rebecca De Mornay) céljait is érthetjük. Végül azért az őrület lesz a karakteren úrrá és nem marad más lehetőség, hogyha nem érkezik ki a rendőrség, egyszerűen meg kell szabadulni az elmeháborodott nőtől.

Rebecca De Mornay talán soha nem volt ilyen jó és gyönyörű! Azzal, hogy végül őt választották, millió férfiszívet állítottak az oldalára, a barna és sokkal visszafogottabb szépségű Sciorra mellett. A férjet játszó Matt McCoy, aki idén májusban töltötte be a hetvenet és láthattuk Hanson más filmjében is, jól játszik alá a női karaktereknek és a forgatókönyv is óvatos, nem koszolja be a figurát, habár, könnyen megtehette volna. Én simán elbuktam volna ott, ahol ő nem! De De Mornay, abban a vizes hálóingben...

Fontos mellékszereplők még a család barátja és Michael Bartel korábbi szerelme, Marlene Craven (Julianne Moore) akinek ez az első mozifilmes szerepe! Fontos mellékszerepben még feltűnik Ernie Hudson is, aki 76-tól színészkedett, de 1984-ben a Szellemírtókkal lett viszonylag világhírű. Solomon, az enyhén értelmi fogyatékos kertész és ács karaktere, néhány perces jelenlétével is belopja magát a nézők szívébe. A család elsőszülött gyermekét, Madeline Zima alakítja, aki Moore-hoz hasonlóan először szerepelt filmben, de később inkább a tévésorozatok világában lett ismert és többek között megdugta, David Duchovny karakterét a Kaliforgia sorozatban. Igen, jól olvastad! Ő dugta... végeredményben.

Hanson ügyesen lavírozik a mozi és tévéfilm határán. A forgatókönyv ugyanis annak ellenére, hogy gyönyörűen építi fel a cselekményt, azért nem túl nagy volumenű darab. Ennek ellenére a beállítások és vezetés tekintetében nem lett a végeredmény unalmas, és mint említettem, talán csak a lezáró jelenetsor lett egy kicsit egyszerűbb, túlzásoktól mentes. A gore semmilyen formában nem jelenik meg a filmben, de ez a kilencvenes évek mainstream filmjeire nem is volt jellemző. A legdurvább jelentek egyik például csak annyi, hogy egy férfi levesz a kezéről egy gumikesztyűt. Mondjuk, ahhoz, hogy értsd, látnod kell a filmet. 

Azután eltelt több, mint 30 év és valaki jó ötletnek gondolta, hogy készítsen egy Remaket a filmből, ami inkább egy Reboot. Vagy még az sem. Értem, hogy mit látok, de megnézve a friss Bölcső filmet, számomra inkább csak egy változat volt.

The Hand That Rocks the Cradle (2025)

Egyszerűen nem tudok Remake-ként gondolni a 2025-ös filmre. Már eleve a felütése egy enyhén álomjelenetnek tűnő lakástűz, ami sejthetően ha nem álom, vagy előrevetíti a jövőt, vagy megidézi a múltat. Tippeltem az egyikre. Tévedtem! :) 

In medias Res megismerjük a két főszereplőt és a jól felépített 92-es kezdését felejtsük is el gyorsan, mert ez a feldolgozás teljesen más alapokra helyezi a történetet, alig hagyva meg valamit abból a drámából, aminek a végén a teljes Mott család kiírtásra került. Persze itt is lesz motiváció és talán még árnyaltabb, kinek kellene szurkolnunk, de a forgatókönyv képes lenne arra, hogy mindkét oldal felé szimpátiát gerjesszen, nem használja ki a lehetőségeit és bár kicsit meginogtam a végére, de azért tudtam, hogy kinek szurkoljak.

Caitlin Morales (Mary Elisabeth Winstead) embereknek ad jogi tanácsokat szociális ügyekben. A filmből tudtam meg, hogy a főbérlő nem emelheti csak úgy meg a bérleti díjat! Nem tudom, ez mennyire valóságos és gondolom, lehetnek államonként eltérések, de nem hiszem, hogy ezeket a jogvédőket nagyon kedvelhetik feléjük. Épp egy friss kliensnek, Pollynak (Maika Monroe) ad tanácsokat, hogyan ússza meg a lakbéremelést és már az első jelenetben érezni, hogy ez a két nő összességében gáz. Két tehetséges színésznőről van szó, de már az első snittben érezni, hogy harapható  a feszültség, pedig az ilyen pszicho mozik lényege lenne, hogy lassan építkeznek fel (kép)kockáról-(kép)kockára. Itt azonban amint meglátjuk őket, valami zsigeri balsejtelmem volt. Ennek okán elgondolkodtam, hogyha valakinek van egy sötét folt a múltjában és az elméjében dúló vihart nem képes elcsitítani, akkor, hogyan tud annyira funkcionálni, hogy frigyre lépjen egy olyan pasassal, akivel nem érezhető semmilyen kémia az égadta világon és szűlt neki gyereket is? 

Caitlin-t ugyanis az első perctől mikor megismerjük, valami mardossa belül. Mert így írták meg. Én elhiszem, hogy van az úgy, hogy tettünk valamit, ami miatt képtelenek vagyunk társadalmilag és szociálisan elfogadhatóan funkcionálni, de ahogyan a főszereplőt megismerjük, olyan érzésem volt, hogy aki ilyen traumán van túl (És akkor semmit nem tudunk a trauma természetéről) az sosem lesz képes feldolgozni azt és ezért olyan mélyen dolgozik benne a negatív érzés, hogy olyan pozitív lépések, mint tartós kapcsolat kialakítás, házasság és gyermekvállalás, eszméletlen távol álljon tőle. Azonban Caitlin a forgatókönyv szerint ezek ellenére valahogy egyben maradt. A karakterről azok a horrorfilmes szereplők jutottak eszembe, akik a többiekkel együtt mennek befelé a baljóslatú házba, de míg a többiek nevetgélnek, kiabálnak és pattintják a sört, addig a főszereplő (mert általában pont ő lesz az) idegeskedve nézi a ház oromzatát, amely ház közben elnyeli a társait, akik azután persze majd meghalnak, ahogy kell és én csak azon gondolkodom, hogy vajon mi történik a szereplő fejében, hogy már most ideges, amikor senki más nem az?

Rövid idő múltán Caitlin közelében megjelenik a korábban kitanított Polly, aki munkát keres és mivel Caitlin épp nincs túl jó bőrben (valszeg sosem volt) kap az alkalmon és alkalmazza a lányt, aki körül nincs minden rendben.

Nem nagyon kell beszélni a filmről, de tudok. Szóval, mint Remake, teljesen értelmezhetetlen. Ami feszültség van benne, az főleg a vágásnak és a zenének köszönhető, mert anélkül inkább csak lassú és unalmas. A szereplők főleg néznek.

Azután mivel egy Disney filmet nézünk előkerül egy kis gender-lobbi és bevallom, mostanra kurva unalmasnak érzem ezt. Ráadásul rendesen propaganda íze lesz az egésznek, mikor a gyereket is belekeverik, igaz, dramaturgiailag legalább kihasználták annyira, hogy a szereplők között könnyebben robbanjon a feszültség. A férj, Miguel (Raúl Castillo) pedig talán az egyik legrosszabb férj ever, legalábbis az a fajta támogatás, ami a korábbi Bölcsőben épp csak megingatta Michaelt, Miguelnél folyamatosan generálódik, azaz alig érezni, hogy támogatja a feleségét, pedig akkor talán a családért is jobban izgulnánk. Eleve elbaszottnak érzem, hogy egy olyan jelenettel indít a film, ami elviszi a fókuszt. Az első filmnél is bemutatták, mi a katalizátor, de ott a jelenben vagyunk és így sokkal frissebb a cselekmény háttere, mint itt. Valahogy egyenetlen az egész történet felépítése, senkivel sem lehet azonosulni. Ide is beraktak egy barát karaktert, aki segít megfejteni a múltat és hasonló a sorsa, mint Marlene-é, de közel sem olyan karizmatikus jelenség (konkrétan egy tutyimutyi pasas) ellenben legalább, ha már nem olyan érzékeny a forgatókönyv, bele is tehettük azt a gore-t, amit 92-ben kispóroltak. 

Egyértelmű, hogy a két film közül a régebbit ajánlom, a 25-öset csak akkor, ha tudni akarod, milyen, amikor egy történetet frissítenek és annak egyáltalán nem volt értelme. Nem nézhetetlen, de felesleges újrázás.

Kéz, amelyik (1992) (80%) és Kéz, amelyik (2025) (45%)

r

Amikor leszáll az éj - Arcadian (2024)

 Amikor leszáll az éj - Arcadian (2024)

Rendezte: Benjamin Brewer

A film Mafab adatlapja: Arcadian (2024)

Megtekintés: Számomra az "Amikor leszáll az éj" egy be nem váltott ígéret. Ahogy öregszem, egyre többször érzem ezt.

Nicolas Cage a producere is ennek a valamikor a jövőben játszódó filmnek is nem csak a főszerep... Ugyan, kit akarok becsapni? Nicolas Cage nem a főszereplője ennek az utopisztikus horror filmnek, hanem a húzóneve, hogy azután miatta beülj egy olyan középszerű filmre, amire nem fogsz emlékezni néhány hét (nap) múlva. Két napja láttam, de alig tudnék kiemelni valamit a filmből. Lehet, hogy Cage csak azért ugrott bele ebbe a munkába, mert korábban látta, hogy néhány kollégája is készített hasonló alapra épített sztorikat és azoknak lett némi rajongó tábora. Volt, amelyiknek folytatása is.

Az "Amikor leszáll az éj" csak egy azon filmek sorában, amely olyan divatos lett az utóbbi néhány, talán bő tíz évben. Nem követném vissza, hol kezdődött, de olyan címeket sorolnék a zsánerbe (szubjektív véleményem) mint a "Hang nélkül", amely hamarosan trilógiává bővül, a "Madarak a dobozban" vagy a kevésbé ismert, Stanley Tucci-s "A hallgatás". Kifejezetten kedvel ezt az alműfajt, amiben a világot leuralja valamilyen szörnyűséges lény, amely tőlem jöhet az űrből vagy akár a föld mélyéről, csak jók legyenek a karakterek, tudjak izgulni értük és koherens legyen mind a törénet és a benne bemutatott világ. Azonban néha a koncepció mögött nem érzem úgy, hogy kielégítő kreatív munka állna és akkor olyan filmeket kapunk, mint ez a mozi, amit a trailer megtekintése után nagyon vártam, de ha jobban odafigyelek, talán hamarabb észreveszem, hogy ez itten kérem inkább csak egy lufika.

Azt nélkülem is tudhatod, hogy Nicolas Cage-dzsel nincs bírás. Az érdekesebb koncepciójú filmek közötti szüneteket rendre betömi valami moslékkal, és az évek alatt csak az érdemes művek és a moslékok aránya változott meg drasztikusan. Ezek mellett Cage abban is különleges, hogy a drámai alakításai mellett képes önön paródiáját is megmutatni és mintha semmiféle szégyenérzet nem lenne benne. Még nem épp olyan, mint Eric Roberts vagy Michael Madsen, hogy évente egy tucat fosban tegye tiszteletét, de mintha hajtaná valami titokzatos tatár, és ezért alig néztem meg az egyik moziját, napokon belül érkezik egy másik munkája is. Azonban úgy gondolom, ha úgy kufárkodik a játékidővel, mint ebben a filmben, akkor hamar képes lesz ő is évente 10-12 filmet lezavarni. Igen, ez nem Cage filmje, hiába bitorolja a posztert és a bemutatót. A film egy testvérpárról és logikátlan döntésekről szól.

A történet: Valamikor a jövőben egy amerikai kisvárosban... inkább tanyavilágban, ijesztő, halálos szörnyek kezdenek pusztítani az éjszakában. Az emberek rendre bezárkóznak és némán várják, hogy a kaparászás elcsituljon az ajtókon. Cage egy apát játszik, akinek két fiúgyermekre van gondja és egy egész tinikor áll a rendelkezésére, hogy beleverje gyermekei fejébe, hogy az éjszakai élet nem nekik való. Ennek ellenére persze egyértelmű, hogy a drámát az fogja okozni, hogy a gyerekek makacsul keverik magukat a bajba. 

Nem tudom, hol kezdjem? A fényképezés egészen eklektikus. Néhány jobb beállításra jut egy csomó pocsék. A kamera néha annyit mozog, hogy azt hittem, nincs állványuk. Egyszer mintha még azt a zoomhatást is megtenné, amit már a Battlestar Galaktikában is gyűlültem és itt nem is indokolt. (Valójában sehol sem, nem csoda, ha mostanra kikopott ez az effekt a filmekből.) A családfő beújít egy működő járművet, miközben nem tudjuk meg, létezik-e egyáltalán infrastuktúra, amely üzemanyaggal tud szolgálni. Nem derül ki, hogy a szörnyek támadása lokális vagy globális és bármelyik is, akik érintettek, miért nem fognak össze, hogy együtt győzzék le azt, ami leselkedik rájuk, vagy miért nem költöztek egy szintekkel magasabb biztonságú helyszínre. Semmit nem tudunk meg a világról, csak egy másik tanyát ismerünk meg, amin állatokat nevelnek, akiket este karámba terelnek, de nem tűnik fel, hogy különösebben megerősítenék azokat is akár. Bajtársiasság az nem nagyon van, így amikor a Cage famili bajba kerül simán ajtót mutat nekik a szomszéd, ami nagyon nem logikus, főleg olyasmikre hivatkozni, hogy nincs elég hely (van) vagy arra, hogy a gyógyszert nem akarják megosztani mert kevés van. Ezt mondjuk megérteném, ha tudnánk, hogy Cage-nek egyáltalán milyen gyógyszerre van szüksége, hiszen miközben menti egyik fiát az éjszakában, túlélik a kalandot, de apu buksija megsérül és a továbbiakban csak ballaszt, egészen a röhejesen sovány lezárásig, amikor kb. tök feleslegesen és ad hoc beáldozza magát.

A szörnyek épp annyira agresszívak, amennyire a karakter fontossága megköveteli. Ha mellékszereplők, akkor pillanatok alatt szétkapnak tetterős férfiakat, de ha arról van szó, egy a lábán alig álló férfi, vagy vézna gyerek is képes agyonverni őket egy bottal. A megjelenésük viszonylag érdekes, egészen addig a pillanatig, amikor egy csak rájuk jellemző állkapocsmozgással nem akarnak plusz félelmet kicsikarni belőlünk, mert onnantól inkább röhejesek és a csupafog cápamosolyos darálást már elsütötte King Langolierekje. Tényleg azok, az idő "vasfogai" jutottak eszembe, mikor Cage szörnyei elkezdtek ... tököm tudja mit csinálni az állkapcsaikkal. Kaffogni, talán???

A történet borzalmasan lapos, ezért a játékidőt sem lehet a végtelenségig nyújtani, mégis untam már a vége felé ezt a cseppet sem koherens agymenést. A szörnyekkel kapcsolatban semmilyen választ nem kapunk, a biológiájuk is teljesen random mód lett a vászonra dobva. Ez akkor látszik, amikor az egyik benyúl egy ablakon és kiderül, hogy akár 2-3 méteresre is nyújtózkodhatnak, aminek később semmilyen jelentősége nincs, de legalább egy feszült jelentsort sikerült vele elkészíteni, habár a végén a csapdába ejtés ismét egy nevetséges fejlemény, ha tudjuk, hogy máskor milyen könnyen dobálnak szét holmikat és embereket ezek a lények.

A film főszereplője a két fiúgyermek, akik viszont szerintem nagyon jól alakítanak. A Josephet játszó Jaeden Martell ismerős lehet az "Az"-ból. A fiatalabb tesó pedig Maxwell Jenkis, aki meg a Lost in Space tévésorozatból lehet ismerős.

Amit kifejezetten hiányoltam, hogy rendesen bemutassák azt a világot, amelyben járunk, és értem én, hogy a "Hang nélkül"-ben sem estek túlzásokba, de ott valahogy mégis egészen korrekt módon építettek univerzumot, hogy már az első résznél is viszonylag sejtettem, hogyan képzeljem el az életet illetve, miként jutottak oda, ahol épp tartanak a filmidőben. Itt az univerzum építés számomra hézagos, pedig talán minimális ráfordítással is lehetett volna tenni valamit az ügyben, hogy jobban beleélhessük magunkat az eseményekbe. Engem azonban teljesen kiránt már az is, hogy a szörnyek teljesen össze-vissza módon reagálnak a szituációkban és bár elfogadható az is számomra, hogy "Csillagközi inváziós, Ahová lépek szörnyes módon" arra is képesek legyenek, hogy aláássanak akár egy családi háznak is, a másik két filmnél valahogy fizikailag jobban elhittem, hogy képesek ilyen teljesítményre, itt azonban hazugnak éreztem ezt a megoldást. 

Egyszer azonban érdemes megnézni, ha szereted az ilyesmit és valszeg attól sem kell félnünk, hogy franchise lesz belőle, mert ahhoz kicsit trehányan dobták össze a filmet. Igen, azt érezni, hogy egy olcsósított "Hang nélkül", sokkal kevesebb kreatívitással.

Érdemes megnézni, hogyan vezet meg minket a trailer és sugallja azt, hogy egy akciós Cage horrort fogunk látni. A fontosabb jeleneteket bevágják tőle és a narrátorszöveg felmondásai is azt sejteti, hogy Cage a legfontosabb karakter. Ráadásul, szpojler - - - szpojler!!! - - - de a figura az utolsó percekben teljesen indokolatlanul erőre kap és beáldozza magát, miközben alig éreztem drámaiságot és izgulni sem tudtam érte. A lezárás is Temu-s, majdnem unalmas. Márpedig az ilyen műfaji moziknál két dolgot érzek nagyon fontosnak: A karakterek hitelesek legyenek és a világ, amiben mozognak, ne tűnjön összecsapottnak.

Max. egy erős közepes: 50%

A nyoma vesztett - Last Seen Alive (2022)

 A nyoma vesztett - Last Seen Alive (2022)

Rendezte: Brian Goodman

A film Mafab adatlapja: Last Seen Alive (2022)

Megtekintés: Ezt a filmet nem láttam jönni. Ettől függetlenül adtam neki egy esélyt, hiszen Gerard Butler azért egyelőre nem B listás.

Azután kiderült, hogy valóban lehet Butler A-listás színész úgy is, hogy becsúszott közben ez a B mozi. És nincs ezzel semmi baj, csak éppen a puszta másfél órás szórakoztatáson kívül nem is nagyon jó másra.

Nem tudom, van-e neve annak az alműfajnak, amikor a főszereplő környezetéből hirtelen eltűnik valaki, akinek rejtélyes eltűnésének a kinyomozása lesz a cselekmény a továbbiakban, de ez az a szubzsáner. Vannak remek és kevésbé jó filmek ebben a témában és "A nyoma vesztett" inkább az utóbbi tábort erősíti. Nem tudom, melyik lehet az első ilyen mozi, ami erről szól és, hogy pontosan milyen témák férnek bele, de maradjunk akkor azon a cselekményvázon belül, hogy az eltűnés többé-kevésbé rejtély és az eltűnt személyt kell felkutatni, legyen akár szimplán egy túszdráma, zsarolás vagy földönkívüli szituáció. Úgy veszem, hogy az összes ilyen film alapja Hitchcock "Londoni randevúja" (The Lady Vanished (1938)). Ezt a mozit akkor is érdemes megnézned, ha nem szereted a régi filmeket, mert Hitchcock, európai rendezőként, sokkal figyelmesebb a történetmesélésben, mint az amerikai direktorok és forgatókönyvírók. Mire gondolok? Arra, hogy azon kívül, hogy a cselekmény nagyon ügyesen van felépítve, mellette eleget foglalkozunk a mellékszereplőkkel is, ahhoz, hogy aikor szükséges, tudjunk nekik szurkolni. A film lényegében egy kémfilm, melynek középpontjában egy vonatutazás áll, ami alatt egy fiatal amerikai lány friss ismerőse, egy idős hölgy, egyik percről a másikra nyomtalanul eltűnik, miközben a vonat nem állt meg. A fiatal nő pedig kiegészülve egy kotnyeles zenetörténésszel igyekszik előkeríteni az idős hölgyet, bár, kezdetben minden jel arra mutat, hogy a fpőszereplőmőnk lehet, hogy csak képzelte a találkozást.

Szerintem, ebből építkezik fel nagyjából az összes hasonló alapú mozi, legyen bár sci-fi, amelyben valami kísérlet a ludas az eltűnésekben, (Felejtés - The Forgotten (2004)) vagy egy bűnszervezet igyekszik pénz zsarolni (A félelem országútján - Breakdown (1997)) vagy egy pszichopata gyilkos rabolja el a szívünk hölgyét, esetleg a gyerekünket (Nyom nélkül - The Vanishing (1993), Fogságban - Prisoners (2013) és a többi. Szegről végről ide erőszakolhatnám az "Elrabolvát" (Taken (2008)) vagy akár Schwarzenegger "Kommandóját" (Commando (1985)) de ezeknél a műveknél nincs vagy szinte nincs rejtély, csak a hős útja, amíg visszaszerzi azt, akit elraboltak tőle, míg a jelen tárgyalt film az akció mellett némi rejtélyt is megenged magának, ám valójában valahol az arany középúton halad. És teszi mindezt nagyon kiszámíthatóan és egyenletes tempóban, néha nem is túl logikusan. Marc Frydman forgatókönyve klisés és bár a táma korábban elég izgalmas volt a felsorolt filmekhez, itt alig tartja fenn az érdeklődést, hiába igyekszik néhány flashback-kel és egy időben korábban mutatott jelenettel fenntartani az érdeklődést. A mellékszereplőkről alig tudunk meg valamit, a szülők karaktere eszméletlenül ostoba, a férjet pedig olyan módon támogatja a helyi seriff, ami csak akciófilmekben lehetséges. Nem derül ki, hogy Butler karaktere pontosan milyen múlttal rendelkezik, de, olyan pontosan halad előre a felkutatásban és annyira szerencsés, hogy nagyon izgulni sem tudtm érte. Valahogy az egész mozi olyan átlagosan tévéfilmes. Erre mondod azt, hogy egynek jó. Butler persze most is jó, de a többiek közepesnek érződnek és a forgatókönyv azt sem nagyon részletezi, hogy a barátnője miért is olyan, amilyen, így csak tippelhetsz, hogy talán a depresszióját valamilyen született álapot, pl. borderline befolyásolja.

A film majdnem lehetne egy remek akciófilm is, ha csak picit több a pénz és akció, így azonban, épp, csak nem érzed a végén kidobott időnek a megtekintését. Talán nem kellett volna két héten belül összecsapni és nem ártott volna több idő a kidolgozásra is.

Ja, azt nem is mondtam, miről szól! De szerintem, mostanra már te is tudod... Esetleg, a bejegyzésben megemlített filmek közül nézd meg bármelyiket, ez helyett.

45%

Kőkemény család - The Family Stone (2005)

 Kőkemény család - The Family Stone (2005)

Rendezte: Thomas Bezucha

A film Mafab adatlapja: The Family Stone (2005)

Megtekintés: A "Kökemény család" mindenképpen egy ajánlott karácsonyi mozi. Kezdetben azt gondolnád, hogy egy komédia, de Thomas Bezucha szeretne valamit elmesélni a történettel és ezért igyekszik ízlésesen lavírozni a humor és dráma között. Olyan tökéletesen sikerül ez a művelet, hogy a film ezért lett számomra többször nézős darab.

Valójában, ez az egyetlen olyan mozi, amiben kifejezetten tetszik Sarah Jessica Parker... játéka. A színésznőt nem azért nem kedvelem, mert Kim Catrall miatta nem volt hajlandó a Szex és New York rebootban szerepelni, bár, ez is egy lehetséges ok lenne. Ha választanom kellene, egyértelműen Catrall! Ám Parkert már akkor sem kedveltem, amikor először találkoztam vele. (Árral szemben - Stirking Distance (1993) Igen, tudom, hogy már feltűnt a Gumilábban (Footloose (1984)) és valójában az 1991-es L. A. - Az őrült város (L. A. Story) tette fel a térképre, de azt hiszem, amiket én láttam tőle akkor, ebben volt talán a legfontosabb szerepe. Mások szerint meg a Hókusz-pókuszban (Hocus pocus (1993)) mint Sarah boszorkány (Állítólag néha a forgatásokon is hozza a boszi attitűdöt).

Néhány filmben láttam persze utána is, de sosem kerestem a filmjeit, nem lettem követője. Ellenben a "Kőkemény család" valahogy elém került és kifejezetten tetszett. Talán, mert toronymagasan kiemelkedik a középszerű ünnepi mozik közül. Ez főleg annak köszönhető, hogy a film a rendező, Bezucha szerelemgyereke volt és a siker érdekében mindent megtett, hogy a filmben látható családról elhigyjük, hogy valódi. Ezt azzal érte el, hogy a forgatás előtt közel egy hónapra összezárta a színészeit egy házba, ahol megszokták és ráhangolódtak egymásra, hiszen a film fontos része, hogy a szereplők között meglegyen a kémia, amibe azután egyikük barátnője kívülállóként csöppen bele, hogy a nő, Meredith (Parker) élesen kilógjon a sorból.

A Stone család pedig nem nagyon könnyítik meg a nő dolgát, mert az anyuka, Sybil (Diane Keaton) és a legfiatalabb gyermek, a kezdetben kifejezetten irritáló Amy (Rachel McAdams) zsigerből elutasítják az erkező üzletasszonyt, mondván, hogy nem lesz soha képes beilleszkedni a családba és a legidősebb fiú, Everett (Dermot Mulroney) érezhetően nem is szerelmes belé igazán, pusztán valamiféle személyes dacból akarja elvenni, hogy így elszakadhasson végre az anyja köténye mellől. Meredith ráadásul nem elég, hogy karót nyelt és kissé tartózkodó, valójában egy sérülékeny nő, aki görcsösen küzd azért, hogy elfogadják és megszeressék, miközben, úgy nőhetett fel, hogy ez a megfelelési kényszer az élet minden területén meggátolta a kapcsolatok kialakításában. Amikor végül néhány kellemetlen közjáték után már-már elmenekülne a család nehéz természete elől, amin a leendő hitvese sem sokat tompít, utolsó ötletkét Meredith az ünnepre hívja a hugát, aamerika másik végéből, hogy belőle merítsen erőt, hiszen Julie (Claire Danes) mindenben szöges ellentéte: laza, kedves és azonnal képes elfogadtatni magát másokkal. 

A történet azonban lassan a dráma és a romkom határán kezd ügyesen egyensúlyozni és bár van benne egy karakter, akinek viselkedése számomra kissé hiteltelen, ha ettől eltekintek, kifejezetten kellemes a mozi és karaktereinek kapcsolati hálója. Pofátlan lennék, ha nem mondanám el, hogy ami kicsit zavar, az Everett viselkedése, mert elvileg ő viszi oda Meredith-et a farkasok elé, nem elég, hogy a támogatásáról sem biztosítja megfelelően, amikor Julie megérkezik, hát, hogy úgy mondja, egy nem túl szép gesztus tőle, hogy gyakorlatilag beleszeret a hugicába. De, ha alszom rá egyet, akkor elfogadom azért, mert valójában Everett nem szereti igazából Meredith-et és, hogy senkinek ne legyen az ünnepe teljesen elrontva, azért a család középső gyereke és egyben a középső fiú, (öt gyerek van, 2 lány, 3 fiú) Ben (Luke Wilson) valamiért azonnal megkedveli a kimért és karót nyelt Meredith-et és bár első körben nem éppen ügyesen közelít a lányhoz, lassan kiderül, hogy társaságában az egyébként merev üzletasszony, aki sehol sem érzi biztonságban magát és szinte képtelen megnyílni mások előtt, hirtelen megváltozik és az a laza csaj lesz, akit Julie természetéből fakadóan állandóan mutat.

A film az elfogadásról mesél és 2005-ben már ízlésesen foglalkozik a meleg szerelemmel (a család legfiatalabb fiú tagja, Thad (Tyrone Giordano) ugyanis homoszexuális és afroamerikai párjával érkezik az ünnepekre) kényesen ügyelve arra, hogy azoknak se legyen kellemetlen és tolakodó a páros kapcsolata, aki kifejezetten nem nyitott erre. A film legerősebb jelenete talán pont az, amikor Meredith, az egyik vacsora alkalmával igyekszik a meleg fiúval kapcsolatban néhány kényes kérdésre választ kapni, de mivel pont a kapcsolatok feltérképézésében és az önkifejezésben nem túl erős, félreértik, hogy végül a családfő, a máskülönben nyugodt és talán legtoleránsabb férj és apa, Kelly (Craig T. Nelson) fojta csúnyán a szót a nagyvárosi lányba. Azonban, ha jobban belegondolunk, a kérdés, amivel Meredith kissé felzaklatja a családot, teljesen jogos lehetne más körülmények között, pusztán félreértik, hiszen a két álláspont, a család, aki ebben él és Meredith, aki most csöppent csak ebbe, egyszerűen túl naiv és tájékozatlan. A film igyekszik a karakterek közötti beszélgetésekbe és gesztusokba csomagolni a humort, hogy ne erőltesse a profán viccelődést, bár, a reggelire előkészített étel sorsa azért miközben a két idősebb tesó épp kvázi megvív Meredith kezéért, kissé burleszk szerű és nem feltétlenül illik az összképbe, igaz, nem is zavaró és talán pont ez az a pillanat, amikor végül a felgyülemlett feszültés kissé oldódik a család és a nagyfiú által oda citált merev Meredith között.

A film lezárása egyszerre hepiend és kicsit drámai, de ezt inkább meghagyom a nézőknek. Ha tetszett pl. Az "Igazából szerelem" vagy kedveled az elgondolkodtató család ünnepekkel foglalkozó szerethető mozikat, ez a te filmed. És sokadik megtekintés után végre megértettem a címben rejlő kettősséget is, ami egyszere a család, másrészt pedig egy fontos apróság, amely jelképezi a generációk közötti erős kapcsolatot és szeretetet.

80%

Töfi: - A színészek tanárral tanulták meg a jelbeszéd alapjait, de a rendező koncepciója az volt, hogy nem baj, ha nem sajátítják el tökéletesen, mert állítólag felmérések szerint sok családban, ahol hallássérült is él, a többi családtag sem feltétlenül tanulja meg professzionális szinten a jelelést, hanem csak annyira, hogy azért elboldoguljanak egymással.

- Tyrone Giordano valóban halláskárosult.

Lou - Lou (2022)

 Lou - Lou (2022)

Rendezte: Anna Foerster

A film Mafab adatlapja: Lou (2022)

Megtekintés: Ha kedveled Allison Janney munkásságát, ezt ne hagyd ki belőle.

Nem szeretem filmekre rátenni a soviniszta jelzőt, mert az Amazonnal kapcsolatban az FB egyik HBO-s posztjában kifejezetten irritált, amiket összehordtak, hogy lehúzzák a sorozatot, mivel "férfigyűlölő" néhány férfi kommentelő szerint, így én sem tenném most ezt a bélyeget, de elvitathatatlan, hogy miután megnéztem és azt is megtudtam, hogy a rendező és részben a forgatókönyvíró is nő, nem tudtam olyan szemmel rátekinteni, mintha egy férfi stáb alkotta volna. Mert már lehet, hogy engem is megfertőztek valamennyire ezek a "férfiak", akik azért rínak, mert néhány filmben a nők kiélik az elnyomásukat. Persze megkaptam, hogy miért támogatom, hogy most meg a nők legyenek azok, akik a férfiakat húzzák le mozifilmekben, de bevallom, nem nagyon érdekel, hogy mozgalmak feszülnek egymásnak azért, mert a társadalomban még mindig nincsenek egyenlőre hozva a férfiak és nők. Én szórakozásból nézek meg filmeket és hacsak nem irritál egy főszereplő, nekem nagyjából mindegy, hogy nő vagy férfi rúgja szét a gonoszok tökét, bár tény, azt néha én is észreveszem, hogy azért a női hősöket nem feltétlenül helyezik olyan szituációkba, amiből egy pasi még vígan kivágja magát.

Allison Janney-t az "Elnök emberei" sorozatban fedeztem fel és utána már felismertem, ha belebotlottam. Még akkor is, ha olyan szépen elcsúfították, mint például az "Én, Tonya" című életrajzi filmben (töredék életrajzi, hiszen egy sporotló életének csak egy botrányos szakaszára fókuszált.) Janney egy tipikus amerikai nő érzetét kelti bennem azóta is, bár, ezt főleg annak a nadrágkosztümös karakternek köszönheti, akit megszemélyesített az elnökös sorozatban.

 film másik főszereplője meg Logan Marshall-Green, aki meg nem tudom miért, de szimpatikus színész számomra, habár, szerepei között negatívra is van azért példa (Pókember: Hazatérés) és néha a forgatókönyv sem túl hálás vele szemben (Prometheus).

Lou (Allison Janney) egy megkeseredett vénkisasszonynak tűnik, akinek egyetlen elfoglaltsága, hogy a gondjaira bízott olcsó ház után beszedje a bérleti díjat. A közösségben tisztelik, bár, ezt inkább csak a seriffel folytatott barátság szerű kapcsolatukban elhangzó párbeszédekből szűrhetjük le. Lou a legtöbb interakciót a szomszédjában lakó fiatal egyedülálló anyukával, Hannah-val (Jurnee Smollett) és kislányával, Vee-val (Ridley Asha Bateman) folytatja le, bár, nem lehet azt mondani, hogy kedvelnék egymást.

Lou azonban úgy tűnik, sötét titkokkal van megterhelve és mikor megismerkedünk vele, egy lépés választja el attól, hogy golyót röpítsen a fejébe. A sajátjába.

Allison Janney, Jurnee Smollett

Azonban előkerül valahonnan Hannah erőszakos, katona múlttal rendelkező férje, Philip (Logan Marshall-Green) és az anyuka valamint a mogorva szomszédasszony utána erednek a vihar miatt elhagyhatatlan sziget sűrű erdőiben, hogy visszaszerezzék a gyermeket.

Az útjuk ugyan nem hosszú, ellenben legalább részben kalandos, hogy a nézőt nem nyomja el a buzgóság. Lou karakterét árnyalja az is, hogy két marcona fickót elintéz közelharcban egy viskó falai között, bár, bevallom, akárhogy próbáltam megérteni, nem igazán értettem, hogyan és miért kerülnek oda. Illetve, mindkettőre kapunk némi szűkszavú választ, ám végig úgy éreztem, szerepük csak annyi, hogy egy kis akciót hozzanak az egyébként komótosan haladó, nem túl pörgős történetbe. Arra legalább jók, hogy az ember ellamentáljon azon, hogy Allison Janney-ből is lehetne egy közepes akciósztárt csinálni, ha a stáb megfelelő mögötte.

Jó, nem állítom, hogy ez a mozi azért készült, hogy a férfiakat lejárassa, bár, utánaolvasva a rendezőnő filmográfiájának, lehetne konteót gyártani arra is, hiszen Anna Foerster rendezett már Jessica Jones epizódot, Az idegen sorozatban is volt jelenése, amiről nézői tudják, hogy szintén egy erős női karaktert helyeznek a középpontba, de készített a rendezőnő Underworld mozit is és a sorozatrendezéseiben megtalálható egy "Katonafeleségek" epizód is, így le sem tagadhatná, hogy vonzódik a harcos női karakterekhez.

Jobban belegondolva, ez egy női-soviniszta alkotás! Le a női sovinizmussal! Le az akciófilmekkel, amiben törékeny nők tőrnek össze sziklakemény férfiakat. Jó, ha Luc Beson csinálja ezt egy-egy akciófilmben, akkor kussol mindenki és max. azzal tüntet, hogy a mozipénztáraknál elbuknak ezek a mozik. Persze nem azért, mert nők a főszereplők, hanem azért, mert néha olyan akcióba kerülnek, amit a gyomrunk nem vesz be. Nem véletlen, hogy nem örülnék, ha egy 80 kilós női tűzoltó jönne be értem, ha ki kellene vonszolni a testem egy lakástűzből.

A Lou egy szépen fényképezett alkotás, igaz, eleve szép, hogy ennyit látunk a természetből. Az akciók sajnos nem túl erősek, de rövidségük ellenére még a hihető határon belül maradnak. A sziget seriffjében pedig egy szintén, számomra szimpatikus színész, Matt Craven jelenik meg, aki szerintem, akárhányszor aláír egy forgatókönyvhöz, az első kérdése az lehet, hogy hányadik percben ölik meg a filmben. A zenéje sem kiemelkedő darab számomra, pedig szerintem sokat emel egy filmen, ha a zenéje jobb, mint a középszer.

A Lou nem egy kiemelkedő darab, és valahogy kicsit a motivációk is sántítottak számomra, de azután az ember elolvas néhány cikket bekövetkező családi tragédiákról és mindjárt jobban elfogadja azt, amit elé tesznek. Ettől függetlenül, a Lou nekem csak egy erős közepes.

55%

Logan Marshall-Green

Fall - Fall (2022)

Fall - Fall (2022)

Rendezte: Scott Mann

A film Mafab adatlapja: Fall (2022)

Megtekintés: Ha tériszonyod van, ez a te filmed!

Évente kijön néhány olyan mozi, amiben igen szűk térben, az emberi félelmekkel néznek szembe a főszereplők. Itt, ugyan eredendően a két női főszereplő nem fél a magasságtól, ellenben én, a néző, még a fotelban ülve is belekóstoltam, hogy mi is a tériszony és milyen érzéseim vannak, ha szembesülök vele. Mert az egészen biztos, hogy magam sosem fogom keresni a necces szitukat, hogy érezhessem, ahogyan a heréim visszahúzódnak a gyomromba. A "Fall" ezt az érzést adta meg nekem a lakás biztonságában. Talán ezért érzem úgy, hogy a tucatnyi mozi közül, ami hasonló alapszitut mesél el, ez a film nekem egy picit emlékezetesebb marad.

Félre ne érts, a "Fall" nem különösebben egy jó film. Nagyjából végig kiszámítható és a csavar is (mert mibe ne tennének már egy picit csavart a stáblista előtt?) olyasmi, amit mostanra már legalább egyszer láttál másik moziban. Azt sem állítanám, hogy a főszereplők különösebben jól átadnák számomra a karaktereik érzéseit és az egyetlen, számomra ismert névként a forgatókönyvbe erőszakolt Jeffrey Dean Morgan szereplését sem érzem nagyon indokoltnak. A helyszín megválasztása és egyébként az alapötlet egynek elmegy és abban sem vagyok biztos, hogy a CGI tökéletes lenne (ezt addig nem is fogom megtudni, amíg személyesen nem mászom fel egy ilyen magas adótoronyba) mégis, rendesen behúzott a mozi és egy percig nem éreztem unalmasnak, még akkor sem, amikor picit leült e cselekmény. Oké, mostanában már láttam néhány filmben olyan jelenetet, amiben női hősök rúgták fel a fizika szabályait és olyan akrobatikus mutatványokat végeznek el, amiket egy valódi ninjának sem hinnék el (emlékeztetnélek itt Chloë Grace Moretz repülőgép szárnyán tett kirándulását az "Árny a felhők között" című, enyhén abszurd háborús drámájában) ezért azon már meg sem lepődtem, hogy egy szöszi harminc közeli biztosító kötél nélkül ugrál fél kilométer magasságban. Nyelek egyet ilyenkor és ha a kamera közben perspektívát váltva még jó pillanatban is mutatja meg az őrjítő magasságot, behúzom fülem és farkam, utóbbit szó szerint.

Azért amikor elkezdődött a film és kiderült, hogy száz percet is tudnak mesélni arról, amit szinopszis alapján nyolcvan percre lőnék be, tudtam, hogy lesz kötelező drámázás, felszínre kerül némi eltitkolt ellentét is, ami már ismerős lehetett a "Barlang"-ból is és talán a legkomolyabb konfliktust generálta abban a remek horrorban. A kezdő képsorok meg, szolgaian nem másolták a "Függő játszma" vagy a "Jég és Föld között" kezdő képsorait,mégis visszahozta azoknak a moziknak az emlékét. Mondjuk, én szeretem, ha eszembe jutnak korábban látott filmek, miközben valami aktuálisat nézek, így, ha neked is van pici hajlamod a nosztalgiára, lehet, hogy belefutsz az érzésbe.

Grace Caroline Currey

Szpojlerezni nem akarok és nem érzem indokoltnak, hogy mély-elemzést kanyarítsak a film mellé, így annyit jegyzek még meg, hogy a színésznőknek van még hova fejlődni, ellenben kifejezetten eye candy-k voltak és egy pötty horrort is sikerült belecsempészni az egyébként túlélő drámába. Szerintem még érdemes megemlíteni néhány cápás filmet is, amikor emberek vízbe esnek és nehezen menekülnek ki a szituból, de itt csak az empatikus képességeimet citáltam ide, hiszen sem az "Elsodródva", sem hasonló tartalmú társait nem láttam még. Egyszerűen, csak érzem, hogy a reménytelenség a menekülésre ott is ennyire erősen van jelen. (Azok alapján, amit hallottam a filmről)

Virginia Gardner

Ahogy először írtam, ezt a filmet látnod kell. Ha nem azért, mert kihagyhatatlan filmélmény, akkor azért, mert ha fogékony vagy, érzéseket fog belőled kiváltani. Nekem masszív gyomorideget sikerült okoznia, főleg, amikor a kamera megmutatta, amit korábban csak az álmaimban láttam. Márpedig, gyermekként visszatérő álmom volt, hogy hasonló magasság vagy mélységből tekintek a világra. És néha bizony, elveszítettem az egyensúlyom, ami után csak repültem... vagy zuhantam.

65%

Egy youtube videó, amiben kiéltem kezdő kreativitásom:

A 19. sor - Row 19 - Ryad 19 (2021)

 A 19. sor - Row 19 (2021)

Rendezte: Alexander Babaev, Samantha A. Morrison

A film Mafab adatlapja: Row 19 - Ryad 19 (2021)

Megtekintés: Az ázsiai és orosz filmeknél van bennem egy kicsi plusz érdeklődés. Nem másért, hanem mert ezektől a művektől sosem tudhatjuk, mit fogunk kapni. Pl. egy orosz slasher nem olyan, mint egy amerikai. Azt hiszed, de mégsem... Ez a thriller nem egy kiemelkedő darab a horror mezőnyből és valójában egyetlen előnye, hogy felhívta rá a figyelmem, hogy esetleg érdemes lenne egy toplistát szerkeszteni a repülőgépen játszódó horrorfilmekből. Annak tökéletes.

A végeredmény azonban nagyon emlékeztet egy korábbi mozira, ami, szégyen, nem szégyen, most nem vagyok biztos benne, hogy amerikai vagy ázsiai darab volt-e, nem mintha elvileg olyan egyformák lennének. Csak öregszem, bassza meg. Ott a lényeg az volt a végén, hogy a szereplők gyakorlatilag nem kaptak elég levegőt a repülőgépen és a csökkentett oxigénszintnek köszönhetően hallucináltak össze mindenféle baromságot. Az orosz filmben ez nincs, helyette van egy hasonló megoldás, ami miatt, mint írtam, egy korábbi mozi jutott eszembe. Ezek után ne kérdezd meg, mennyire tartom eredeti koncepciónak. (Mint amikor végignézed a filmet, majd, befejezésként kiderül, hogy a főszereplő álmodta az egészet. Ritka patkány megoldás, embernek nem ajánlom, hogy ilyet írjon filmforgatókönyvben!)

Az orosz film szépen, de nekem kicsit túl statikusan van fényképezve. Ezalatt azt értem, hogy a kamera nem nagyon kezd bele semmilyen mozgásba. Sem mélység állítás, sem ide-oda, sem semmi. Pont, akár egy tévéfilmnél, ahol nem foglalkoztak azzal, hogy kicsit játszadozzanak a végeredménnyel. Itt sincs ilyen. A színészek kifejezetten korrektek, amit azért nem fogsz feltétlenül érezni, mert a forgatókönyvben a párbeszédek néha viszont eszméletlenül szembe mennek mindennel, amit két ember végezhet beszélgetés közben.

A cgi jelenetek talán kevésbé sikerültek, de a helyszín és nagyjából az egész hangulat rendben van. Túl sokat nem is érdemes a filmről összehordani - lehet mondjuk, hisz ismersz - helyette ajánlom egyszeri megtekintésre, mert hivatkozási alap nem lesz belőle, sőt, gyanítom, a héten elfelejtem, hogy láttam - pedig már szombat van - ettől függetlenül, pont oroszsága miatt ajánlom, hiszen ha más nem, ez nem egy tipikus amcsi tömegárú. Még akkor sem, ha az a tipikus russia íz nem érződik annyira, csak talán a színészek fizimiskájában.

Gondolom, rájöttél, hogy a "Row 19" egy tucat darab, semmi kiemelkedő pillanattal. Nem is méltatom tovább. A trailernél a youtube-on kiírták, hogy moziba került, de ha ez meg is történt, nem hiszem, hogy komoly visszhangja lett volna. Még egyszer kiemelném, hogy a fényképezés (Nikolay Smirnov) sterilsége ellenére is nagyon szép. A sterilség, nem feltétlenül pozitív megállapítás részemről, hiszen, más megközelítésből az ötlettelen szinonimája is lehetne, azonban Smirnov miatt legalább nem kell epilepsziás rohamot kapnunk. 

Katerina (Svetlana Ivanova) gyermekkorában egyetlen túlélője volt egy tragikus repülőgép szerencsétlenségnek. Mintha tragikuson kívül lehetne bármi más, egy repülőgép szerencsétlenség... Miután eltelt vagy 20 év, kislányával ismét eljött az idő, hogy repülőre kell szállnia (szállnia, érted...) és ahogyan sejted, történik valami megmagyarázhatatlan. Illetve több ijesztő esemény. Katerina pedig verseny fut az idővel, hogy lehetőleg előbb rájöjjön a rejtélyre, mielőtt az végez vele és gyermekével.

Soha rosszabb orosz horrort, de hozzá teszem, nem egy kiemelkedő darabról van szó.

50%