Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Steven (J. K. Simmons) hatvanas öregemberként egyedül tengeti életét és
már-már teljesen feladta. Az áramszolgáltató bejelentette telefonon, hogy nincs
tovább, kikapcsolják az áramot és Steven minden egyes köhögésével mintha több
vért permetezne a csapba, mint nyálat... Az élete valamiért romokban hever és
nekünk flashback jelenetekből kell összeraknunk, hogy egy öregedő férfi miért
választotta önkéntes száműzetését egy lepusztult apartmanban. A kép pedig végül
összeáll, igaz, ezt egy percben is elmesélhették volna, csak úgy hogyan
hangolódnál rá egy életre? Így sem egyszerű.
Általában a drámákban akkor működik a kémia néző és színész között, ha a
fontosabb karaktereket kedvelhetőek és át tudjuk érezni a drámájukat. Ebben a
kamaradrámában pedig össze-vissza hetven percünk lesz rá, hogy a mogorva Steven
figuráját elfogadjuk és érdekeljen bennünket, legalábbis a múltja annyira, hogy
végignézzük történetét. Mert még egy ilyen alaknak is van története.
Steven gyerekkorában Stevie (Iain Armitage) volt. Szerette a szüleit, habár a
megengedő apu mellé egy kimért, siker orientált anyu jutott. Apu iszogatott
esténként, anyu, pedig mivel háztartásbeliként nevelgette egy szem fiát, ráért
gondolkodni azon, mit kellene apunak tennie. Nem feltétlenül a legjobb megoldás
persze, ha egy felnőtt embernek egy másik igyekszik kijelölni az útját és náluk
sem működött. Végül apu, (Max Greenfield) és anyu (Mandy Moore) kenyértörésre
viszi a dolgot és elválnak. Ettől persze egyiküknek sem lesz jobb és a kis
Stevienek meg egyenesen rosszabb, hiszen nyugodt kis élete most két part közötti
evezéssel telik. Azután belekóstol apu italába és kezdjük sejteni, honnan is
indulhatott el a karakter alkoholizmusa.
Apu ugyan kívülről nem mutatja, de odabent a démonaival harcol és elveszíti a
csatát. A kis Stevie pedig szembesül a halállal, akkor, amikor a legsebezhetőbb
lélekben. Talán nem is csoda, hogy a borzalmas tragédia ellenére ő is azon az
ösvényen kezd el baktatni, amin korábban apja eltévedt.
Stevie közben Steve (Sebastian Stan) lett, akit kedvelnek barátai,
iskolatársai, tanárai is, ám magával hozta apja démonait, és ez az ő csontváza a szekrényben. A múlt démonai pedig lassan átveszik
felette a hatalmat. Mert a környezete kedveli, ám ő nem saját magát. Nem érzem, hogy ennek különösebb oka lenne és talán ez a tragédiája is, mert képtelen megfejteni a benne munkáló szülői örökséget.
Steve megismerkedik álmai nőjével, Karennel (Maika Monroe)
és a démonok rövid időre magára hagyják. Azonban az alkohol és egy csökevényes
családi múlt sosem foszlik semmivé, ezért lassan a fiú felett is
elhatalmasodik mindaz, amit gyermekként maga is tartott. Hogy nincs elég ereje,
hogy tegyen ellene? De volt! Illetve majdnem. Azután a démonok felszínre törtek
és egy családi tragédia örökre megváltoztatja az élete ösvényének csapásnyomát. Egyenesen az apja után. Az pedig sejthető, mit jelent.
Steven ma már csak az emlékeinek él és sajnálja a múltat. Hogy magát vagy
azokat, akik részesei lettek az életének és nem profitáltak ebből, nem világos.
Steven haldoklik. Komoly betegsége van, amire magasról fittyet hány. Vezekelni
akar azzal, hogy hagyja magát elsorvadni? Maga sem tudja. Keresi a szép
emlékeket, hogy igazolja létezését, ám ilyet keveset talál. Mintha feloldozást
nyújtana a karakter egészére, hogy a gyermekkora és fiatalsága nem volt
tökéletes.
Az egyetlen ember, aki felköszönti születésnapján, az az anyja, akivel sosem
volt felhőtlen a viszonya. A nő, aki mint háztartásbeli, lehetett volna
mellette, szerethette volna önzetlenül, aki mégis úgy viselkedett vele, mintha
egy kötelező feladatot akarna letudni. Ezért is szerette jobban az apját, aki
ugyan kevesebb időt töltött vele, ám akkor csak vele foglalkozott. És, hogy miért az anyja? Mert mostanra csupán csak ő maradt neki. Mi pedig nem tudjuk, hogy ez mennyit tesz hozzá Steven érzéseihez.
Stevie nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, így később, felnőttként
maga sem tudott eleget adni. Ezt meg kellett tanulnia, hiszen amit otthonról
hozott példát, azt nem tudta felhasználni a saját családja esetében. Végül,
mikor már erőfeszítéseit siker koronázta volna...
És ezért lett az a mogorva, nemtörődöm ember belőle, aki szinte csak úgy
tartja a világgal a kapcsolatot, hogy tévét néz és lehallgatja az üzeneteit.
Steven pedig, mielőtt itt hagyná ezt a világot, számba veszi a múltját, hogy
távozása előtt pontosan tudja, hol hibázott és miért vezekelt közel harminc
évig. A múltat megváltoztatni meg ugyan nem lehet, azonban eljátszani a
gondolattal, hogy másképpen is lehetett volna, az igazán nem ördögtől való. Ki
tudja, utána könnyebb lesz azt a pisztolyt is az embernek a halántékához
emelnie...
Megtekintés: Úgy érzem, nem véletlen, hogy korábban ezt a filmet valahogy
elkerültem!
Ahogy öregszem, egyre-másra kerülnek elő olyan filmek a nyolcvanas,
kilencvenes évekből, amiben kedvenc színészeim játszanak, valahogy engem mégis
elkerültek ezek a műveik. Azután megnézve ezeket a filmeket, rádöbbenek, hogy
úgy látszik, valamiféle tudatalatti szelekció miatt egyszerűen kikerültem azon
mozijaikat, amiket valószínűleg már kölyökként sem szerettem volna meg. Nem
olyan rég írtam az „Éjszakai sólyomról” is, hogy mennyire elmaradt nekem, de
pont így nem láttam korai Tom Hanks fantasy-t (Misztikus játék), valami gyilkos játékról, vagy
Schwarzenegger akció krimijét sem, aminek ebben a pillanatban csupán a német
címe jut eszembe, filmes kártyák halovány emlékeként: Der City Hai.
Negyven elmúltam, Michael J. Fox nagyjából visszavonulásra kényszerült - értsd, szerepel itt-ott, de azért az nem ugyanaz, mint húsz éve - szörnyű betegsége miatt én pedig ha találok olyan filmes oldalt, ahonnan le
tudok tölteni pár, számomra korábban nem látott filmet, akkor csak töltök...
csak töltök... Míg végül a vinyóm tele lesz csupa olyan „holmival”, amiket jobb
esetben megnézek, rosszabb esetben átpörgetek és törlök.
Azért egy Michael J. Fox film nem járhat így, főleg, ha volt benne egy Kiefer Sutherland, egy Dianne Wiest és egy gyermekkori enyhe szerelem, Phoebe Cates.
Frances Sternhagenről már nem is beszélve! Mert őket mind ismerem névről és
egy-egy filmjükbe bele is futottam. Fox ismét egy yuppie – már, ha jól használom a szót – és mintha a „Titkos utam a csúcsra" (Valahogy a "Dupla vagy semmi" címet mindig elfelejtem) című komédiából lépett volna át, ami a külsejét jelenti. Vagy
innen lép majd oda? Fox egyszerűen úgy néz ki, mit a kedves szomszéd srác, mert
a „Vissza a jövőbe” Marty McFly-a olyannyira rátelepedett a karrierjére, mint
hozzá csatolt karakter, hogy én, átlagnéző, el sem fogadnám másféle
szerepkőrben. Talán ezért sem láttam a Vietnami háborús moziját sem, amiről
tudom, hogy van, bele is kezdtem, de tíz perc után elengedtem. Igaz, a szinkron
csúszása is ludas ebben.
Itt viszont Fox a tipikus amerikai srácot hozza, aki nap, mint nap küzd a
munkahelyén, nincs szerencséje a szerelemben és a barátai nagyjából olyan
égetnivaló skacok, mint ő. Csak van egy komoly bibi. Ez a film nem vígjáték és
nem viccesen dolgozza fel ezt a témát, mert azt már láttuk, akár tőle is. Ez a
film, valamiért komoly szeretne lenni és ennek köszönheti, hogy az átlagnézőt,
mint én, nagyon gyorsan el is veszíti. Mert itt Jamie (Michael J. Fox) egy igazi
kis pöcs, aki csak a bulinak él, felszívja azt is, amit a porzsákban talál és
munkahelyén is hazugságokkal helyezkedett el. Azonban minden visszaüt rá és még
imádott – vagy inkább bálványozott – felesége is, Amanda (Phoebe Cates) is
faképnél hagyja, hogy valódi magyarázatok nélkül kérvényezze a válópert.
Más filmeknél itt állunk a főhős oldalára, amit itt azonban nem tudunk
megtenni, mert nem férünk a szívéhez a fickónak, hiszen a könyöke, amivel a
kokainos kanalat tartja, egyszerűen útban van. Arról nem beszélve, hogy a
munkahelyén sem képes helyt állni, inkább csak alibizik, ami szintén nem
szimpatikus olyan embereknek, akik rendesen dolgoznak. Azután az is betesz a
kedvelhetőségének, hogy fürdős-kurvaként rinyál egy olyan kapcsolat morzsáiért,
amelynek feleslegességével maga is tisztában van és olyan válaszokat követelne,
amikre már amúgy is tudja a választ. De ha nem is tudná! Akkor is lehetne
úriember és elfogadhatná, hogy ami nem megy, az nem megy.
Ha ezek mellett nem tudtad megkedvelni Jamie-t, ami belátom, nem is csoda, azért a forgatókönyv bedobja
a magyarázatot zaklatott világlátására, amiben jól megfér a ki sem forrt
tehetség mellé párosult korai alkotói válság és az otthonról hozott
félárvaságban megforgatott keserűség, amit a szeretett anyuka (Dianne Wiest)
betegsége és halála okoz. Mindezek is kevesek ahhoz, hogy a másfél óra alatt
érdekeljen Jamie sorsa, mert ilyen sors jut nekünk is, minden ujjunkra,
ráadásul, ha már tényleg érdekel valakinek a kálváriája, akkor az legyen olyan,
aki a passzív kábulatkeresés helyett inkább célokat tűz ki maga elé, hogy legyen
valami, amiért szimpatizálhassunk vele és akár kövessük is. (Persze mondhatnók, hogy hiszen a történet végén pont ez veszi kezdetét emberünk életében, csakhogy azt már nem követhetjük, hiszen a stáblista belekényszerít minket a búcsúzásba.) Jamie-t követni
azonban lehangoló, miközben buli után, annyi pénze nem marad zsebben, hogy taxit
foghasson, hogy a hűtőjében csak savanyú tej és penészes kenyér lapul és
borgőzös fejjel, miután kisírta magát egy volt kolléganőjének – aki mellesleg
akár az anyja is lehetne – addig sikerül feltornáznia magát lelkileg, hogy
megpróbálja megszexualizálni az egyébként hajlandóságot mutató hölgyet, de ő is
(Swoosie Kurtz) érzi, hogy itt nem az intimitásról lenne szó, csupán libidó
okozta pillanatnyi vágy és üresség pótlása lenne a cél. Amibe szerencsére Megan figurája nem megy bele és Jamie így már nem látja értelmét, hogy tovább rabolják egymás
drága idejét.
Ebben a filmben igaz, hogy megmutatja Fox, mire is képes, ha drámaibb
szituációkban kell, mint színész helyt állnia, ugyanakkor pont azt a báját
veszítette el, ami miatt szerettem a korábbi filmjeit. Jamie figurája nem
szerethető. Sajnálható és szánható. Az viszont nem feltétlenül elég ahhoz, hogy
egy film megfelelő médiumként, amolyan generációs filmként kezelje az adott
jelent, amiben készült. Mert hiányzik belőle az a tipikus John Hughes hurrá
optimizmus, ami miatt az ő filmjeinek címével sokszor találkozom filmes
listákban, fiatalságról értekező cikkekben és ami annyira jellemző volt a rendező filmjeinek befejezésére.
Jay McInerney saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami akkor lenne érdekes
igazán, amikor Jamie legjobb cimborája, az amúgy még általa is seggfejnek tartott Tad
(Kiefer Sutherland) rálőcsöli unokahúgát, hogy az estét töltse vele miután Tad-nek nincs kedve a "csajos" programhoz,
azonban a forgatókönyv ezt is félre teszik a film végéig. Halványan azonban a befejezés enged
következtetni arra, hogy Jamie talán elfogadja a veszteségeit, leírva azokat felnő, hogy tovább lépve az legyen, aki szeretne és aminek egy felnőttnek lennie kellene: felelős gondolkodású ember.
Azonban fel kell égetnie a múltat maga mögött és talán ezt jelzi,
ahogyan barátjától végül elköszön: - Szép pár lennétek Amandával! – ami talán
azt jelenti, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy kik az igazán fontosak az
életében, akikkel épülhet a jövője és kik azok, akik nem érdemlik meg a rájuk
fordított időt.
Michael J. Fox sikeres tévésorozata után (Családi kötelékek) ezzel a szereppel igyekezett egy
drámaibb oldalát bemutatni, ami már csak azért sem lehetett maradéktalanul
teljesíthető, mert ki volt abban az időben kíváncsi az ő drámaibb oldalára? Aki megszerette szertelen fiatalemberként, az biztosan nem. Én sem. Drámai
szerepre vannak drámai színészek és vannak azok, akiket azért nézünk, mert jó
kedvet hoznak számunkra. A sors iróniája, hogy szegény J. Fox élete milyen drámai
irányba haladt tovább, de legalább addig sok remek komédiát és romantikus filmet
hagyott ránk.
Kiefer Sutherland nem nagyon tudott meggyőzni róla, hogy azért szerepelt
fiatalon annyi moziban mert olyan remek színész lenne, inkább gondolom azt, hogy
Sutherlandként és generációjának nagy szerencsecsomagjaként sokszor volt a tűz
közelében. Tény, hogy remek időben szerepelt remek mozikban, remek partnerekkel,
azonban legtöbbször pont nem ő volt a főszereplője ezeknek a moziknak. Vagy
egyenesen mellékszerepre kárhoztatták – igaz, sokszor ezek jó lehetőségek voltak
(Állj mellém!, Az elveszett fiúk) – sokszor pedig nem is nagyon volt igazi
főszereplő, így egy lett a csapatból. (Egyenesen át, A vadnyugat fiai) Ez a
szerepe ismét a mellékszereplők táborát gyarapítja és nem is nagyon hagy neki
sok lehetőséget, lévén alig pár percet láthatjuk. Amikor megcsípett egy-egy főszerepet, sokszor még akkor is mellé dobtak egy partnert, hogy ne érezze magát annyira egyedül. (99-es paragrafusRay Liottával, Két cowboy New Yorkban, Woody Harrelsonnal)
Eredetileg egy ideig Tom Cruise is versenyben volt Fox előtt a főszerepre,
azonban egyrészt nagyon elhúzódtak az alkudozások a producerek és stúdiók
között, másrészt a stáb is folyamatosan cserélődött a lassan haladó realizálás
miatt. Cruise ráadásul a kábítószerhasználat ellen is erősen ágált, megemlítve,
hogy reputációját mennyire leronthatja, azonban a forgatókönyvíró Jay nem nagyon
tudta ezt a szálat kiemelni a cselekményből, hiszen nagyjából életrajzi elemekre épült a
forgatókönyv, aminek része volt a kokain, a rossz döntések vagy épp az újságírói
állás. Foxnak meg pont nem voltak ilyen aggályai.
Phoebe Cates annyiban jó választás, hogy akkoriban sok fiatal férfiember
nedves álmaiban volt főszereplő, lévén a „Változó világ” remek medencés
jelenetének, ennek ellenére Amanda szerepe egyáltalán nem növelte ázsióját
színészként, hiszen ha úgy tetszik negatív karakter, ráadásul alig látható a
filmben. Valójában nem is tudom miért vállalta el.
A Vicky-t alakító Tracy Pollan végigkísérte Foxot a pályafutásán (1985-ben csatlakozott a Családi kötelékek stábjához), hiszen a
film forgatásának évében házasodtak össze. Így kicsit a film olyan is, mintha az
író mellett kicsit a színész önéletrajzi története is lenne...
Mára Michael J. Fox már nem annyira aktív a betegsége miatt és Phoebe Cates
is otthagyta a film világát, miután Kevin Kline elvette és született két
gyermekük. James Bridges utolsó rendezése volt a film. Sikere visszafogottabb
volt, mint az akkoriban készült nemzedék életét boncolgató moziknak, ami nem
csoda annak függvényében, hogy Jamie karaktere mennyire nem szerethető.
A rendező, James Bridges itt nem volt felelős a forgatókönyvért és talán ezért is gondolom azt, hogy ez nem annyira a rá jellemző téma és az az érzékenység is hiányzik belőle, mint korábbi filmjeiből, melyeknek forgatókönyvét is jegyezte, és amik inkább underground körökben élveznek egyfajta kult-státuszt.
De végül ez a film is letudva!
60%
Egy elég félrevezető filmposzter, ami első ránézésre egy szerelmi háromszöget sejtet, de mindenképpen egy romantikus mozit...
Megtekintés: Minden filmsztárnak van olyan mozija, amit még sosem néztem meg
elejétől végéig, vagy szimplán elfelejtettem. Stallone filmográfiájából több
mozit ki tudok emelni. Egyik a Fantom az éjszakában, amelynek többször
nekiültem, de valahogy tekergetésen kívül sok mindenre nem emlékszem belőle,
talán, csak hogy Rutger Hauer többek között ezzel utazott át Hollandiából
Amerikába. Természetesen indulásból megkapta a negatív főszerepet, mert az USA
szereti az importált színészeket első körben a sötét oldal ügynökeként
bemutatni.
A Fantom az a film, ami mai szemmel nevetségesnek hat és borzalmasan rosszul
öregedett. Pont, mint az a néni, aki még mindig rikító ruhákat viselne, a foga
pedig rúzsfoltosan kerül közszemlére. A rendező Bruce Malmuth számomra sosem
jelentette a minőségi, hanem inkább a szórakoztató szórakozást. Másik mozija,
ami miatt felejthetetlen számomra a direktor, az „Ölve vagy halva”, ami a filmes
bakik néhány igazi nagyágyúját képes felvonultatni, mind forgatókönyvileg, mind
a vágás, rendezés terén. Mondjuk, akkor nem is említettem, hogy az eredeti rendező Gary Nelson volt, aki főleg családi mozik és tévésorozatok között mozgott jól, és miután otthagyta a produkciót, lépett Malmuth a képbe. Hab a tortán, hogy Stallone rivalizálni kezdett Hauerrel és erősködött, hogy két változatban készüljön el a film: Egyikben a zsaru figurája kapott erősebb hangsúlyt, másikban pedig a terrorista. A tesztközönség valamiért Hauer karakterének szavazott bizalmat, amit az akkor frissen felemelt sztár-Stallone nem nagyon viselt el, ezért ismét megvágatta a filmet, hogy Wulfgar jeleneteiből sok a vágószoba padlóján végezte.
Hasonló butaságok itt is maradtak bőven. Az egyik, eleve az alapötlet és a
hozzá rendelt költséghatékony és egyenesen ostoba befejezés, amivel szerintem
nem sok akciófilm büszkélkedhet. Még egy filmben persze talán benyelem, ám úgy
vélem, a valóságban Wulfgar végső lépése úgy logikátlan – mondjuk van még pár –
ahogy az író, David Shaber megírta.
Röviden Wulfgar (Rutger Hauer) Anglia legkeményebb terroristája utolsó
munkájával – levegőbe repít egy exkluzív boltot – még saját frakcióján belül is
kihúzza a gyufát, ezért, mivel máshoz sem ért, elhagyja az öreg kontinenst és
Amerikában próbál szerencsét, ahol azt a hatalmas ötletet eszeli ki, hogy helyi
terrortámadásokat visz véghez, melyben az épp kezdődő ENSZ találkozó tagjai is érintettek és tudása legjavát annak a csoportosulásnak fogja
felkínálni, akik a legtöbbet fizetik szakértelméért. (Mintha a korábbi hírneve
és pl. az ominózus bolti robbantás erre eddig nem lett volna elég...)
A forgatókönyv másik fontos történetszála a kőkemény New York-i zsaru, Deke
DaSilva (Sylvester Stallone) aki fittyet hány a parancsokra és a rosszfiúkat
saját, „gyermeteg” módszereivel igyekszik a hatalom kezére játszani, melynek az
első képkockákon mindjárt tanúi lehetünk, mikor a kifejezetten kisportolt rendőr
nőnek álcázva magát addig „alakítja” a védtelen női áldozatot a város rossz hírű
negyedében, míg be is gyűjt néhány Piszkos Harry filmeket idéző skalpot és ebben
társa, a későbbi Lost sorozat főszereplőjének a nevét ellopó karakter, Matthew
Fox (Billy Dee Williams – Lando Carlissian) lesz segítségére.
Ketten az utca rémei, akik a jelentésekkel nehezen bíbelődnek, ellenben olyan
szakmai tudással és arroganciával vannak felvértezve, hogy a felettesükkel
minden egyes beszélgetés kölcsönös üvöltözésbe kell, hogy torkolljon és akkor
még DaSilva nem is egy beépített zsaru, csupán egy akadékoskodó nyomozó.
Wulfgar némi arcplasztikai kitérő után – melyben meggyőznek minket róla, hogy
ez annyira rutin feladat, hogy napok alatt végbemegy, különösebb rehab nélkül –
alá Face/Off – persze az államokban pont e két kopó területét nézi ki következő
lépésként bűnözői idő-gráfiájában, így egyértelmű, mi lesz a film vége.
Angliából a helyi erők megsegítésére érkezik a városba Hartman (Nigel Davenport) aki egy gyorstalpalón igyekszik kiképezni vagy két tucat helyi zsarut
Wulfgarból és a terrorista életvitelből, mely előadásokon tippelhetünk, kikkel
van a legtöbb probléma és utána kik lesznek legközelebb a tűzhöz. Igen. DaSilva
és Fox, mint az osztály renitense és a balhékat tompító jó barát vesznek rész az
eligazítás sorozaton, ahelyett, hogy eleve olyan szakértőket rendelne a
terrorelhárítás illetve az FBI a városba, akik eleve szakértői a jelenségnek.
Ehelyett kakaskodó és elkényelmesedett fánkzabáló helyi erőknek igyekszik egy
Európai bűnüldöző napi pofa-vizitben megmutatni, kivel állnak szemben.
Megtörténik az első csörte is, amelyben egyértelmű lesz, hogy Wulfgar bizony
a város vendégszeretetét élvezi és megvannak az eszközei hozzá, hogy nyomot
hagyjon a polgárok kedélyállapotán. Ezt el is éri egy hajnali
robbantássorozattal, melyben a képen belül egy épület alsó szintje ég ki egy
dekoratív, de visszafogott robbanásban, míg Wulfgar telefonon már arról
tájékoztatja a városi rendfenntartókat vagy újságot (ellentmondásos a szinkron
értelmezése és a felirat sem segít sokat), hogy ez csak a kezdet és direkt
repült a levegőbe több pénzüggyel foglalkozó épület. Nagyzol tehát a gyerek
rendesen.
Ezek után az Európai inspektor és DaSilva között lezajlott a beszélgetés,
amely segített a helyére tennem ezt a komédiát. Első körben Davenport egy
vasdarabot szorongat a kezében – elég gyorsan hozzá került az ominózus fontos
darab, miközben a robbantás hajnalán vagyunk még és első körben azért kell némi
idő a pusztulás átvizsgálásához is, nemde? – és felhívja DaSilva és Fox
figyelmét, hogy az eddigi gyanú, hogy Wulfgar itt tombol, ezennel beigazolódott
(Tehát nem volt biztos???). Ezek után DaSilva – mégsem olyan hülye – felteszi a
logikus kérdést, hogy ugyan miért ilyenkor, hajnalban és nem akkor, amikor
nyüzsögnek ott a lehetséges áldozatok. Erre Hartman válasza meggyőzött arról,
hogy David Shaber csapnivaló író: - Ez a módszere!
Aha. Tehát ez a fajta visszafogott, hajnali robbantás, minimalizált
áldozatokkal annak a Wulfgarnak a módszere, aki rögtön a film elején
szemrebbenés nélkül robbant fel többek között egy gyönyörű eladónőt és tucatnyi
egyéb vásárlót, köztük gyerekeket is, akit még korábbi megbízói is inkább a föld alatt látnának
brutalitása miatt, mert kifejezetten nagyban űzi a gyilkolást. Na, Shaber,
elmész te is a picsába, hogy nem tudod eldönteni, hogy a.) vagy b.).
És miért tett így Wulfgar? Mert másnap érkezik a városba az ENSZ nagykövetei
és Wulfgar tervei között szerepel, hogy majd jól alájuk tesz.
Persze ilyenkor nincs egy protokoll, hogy ENSZ találkozó ugrik és Amerika egy
másik pontját kerül megszervezésre, mert ilyen lépés lenne a logikus és a valóságban nyilván előre
megtervezett forgatókönyvek szerint zajlik le a csere, miközben Wulfgarnak nem lenne lehetősége sem
arra, hogy idejében megtudja az áthelyezett találkozó helyszínét, sőt, az
előkészületeit is újra kellene szerveznie.
De az túl logikus lépés lenne, ezért
maradunk a városon belül és inkább az egész stresszes helyzetet rátoljuk a helyi
rendőrségre, ami szintén úgy érzem, kissé kevés biztonságtechnikai
szempontból.
Wulfgar tehát boldogan folytatja ámokfutását és néha csak néhány méteren
múlik, hogy a közte és DaSilva közötti macska-egér párbaj nem ér véget a film
felénél.
Törvényszerű, hogy a segítő karakterek közben mind kiiktatásra kerülnek, hogy
a végső meccset a két fontos név között lehessen lejátszani, pontosan tudva, mi
is lesz a befejezés. A forgatókönyv azonban még itt is elég gyávácska, mert míg
a kevésbé szimpatikus Hartmantól megszabadulunk egy hozzá nem méltó kivégzésben,
addig Fox csupán ideiglenesen kerül parkolópályára, hogy ezzel kivegye a filmből
az amúgy korábban felesleges comic relief karakterét. A női gonosztevőt pedig udvariasan itt is meghagyják valaki másnak, hogy mégse a szeretheő - na hagyjuk - DaSilva gyilkolja meg.
A lezárásig még kapunk némi akció szerűséget, meg a James Bond filmekre
jellemző jelenetet, melyben a két ősellenség szemtől szemben találkozik, de
nem ölik meg egymást – illetve a gonosz hagyja ki a ziccert, rá egyáltalán nem
jellemző módon – hogy végül a lezárás tökéletesen érdektelen és ostobára vágottan
megmutassa, milyen okos ez a DeSilva gyerek és milyen hülye ez a Wulfgar srác. (A befejezés ostobára vágása azért sikerült egyébként, mert a stúdió nem megfelelő fejesei kivágatták a durvább részeket - pl. a végső fejlövést - így hiába feccölt bele Dick Smith annyi energiát a jelent elkészítésébe, végül ebből egy összecsapott "valamit" látunk a képernyőn.)
A
forgatókönyv pedig mostanra annyira nem tud magával mit kezdeni, hogy még egy
egysorosra sem futja a stáblista előtt. Pedig az olyan gyors lezárású mozik,
mint pl. a Die Hard is beemelt legalább egy rövid párbeszédet a főhős és egy
mellékszereplő között, hogy érezzük, megy minden tovább, itt azonban némán ül
zsarunk a lépcsőre, hogy a néző pedig némán álljon fel a fotelból, hogy vajon
nem nagyobb leszámolást terveztek-e ide, csak elfogyott a büdzsé? (Nem az fogyott el, hanem a stúdió bátorsága...)
Nagyjából harminc év csúszással néztem meg a filmet, pont egy nappal Rutger
Hauer halálhíre előtt... és most fejeztem be, mert érnie kellett a mondandómnak.
Malmuth zsenije nem a koherens filmrendezésben rejlik, itt is kiderült számomra.
A „Fantom” alig valamivel lépi túl egy krimi kereteit és az egyetlen, aki miatt
nézhető, az Hauer, mert a figurája tényleg érdekes(ebb), mint DaSilva fárasztóan
macsó karaktere, aki a film alatt kétszer beszél ex-barátnőjével és egyik esetben
sem tudtam elhinni, hogy ez a férfi és nő korábban egy ágyban aludt (is). (Ez ismét a stúdió és a végső vágás sara, mivel a legtöbb közös jelenetüket, amely mélyítette volna a kapcsolatukat, szintén kivágták, hogy felpörgessék az eseményeket.)
Mondjuk Hauer játékán is lenne mit csiszolni, mert míg a film eleji robbantás
alatt tökéletes, ahogy hidegvérrel elhagyja a robbantás helyszínét és
telefonálni megy, addig a hajnali, pénzügyi negyedbeli robbantás alatt már
először is elég erősebb megrebben a szeme mikor elkezdődik a balhé, utána meg
olyan izgatottan nézi saját munkásságát, mintha nem pont a precíz, unott
nyugalom és a zsigeri vérszomj lenne az óvodai jele. Gondolom, a rendező
instrukciója volt, ez a nagy izgalom...
Mellékesen:
Hartman meggyilkolása is megér egy külön fejezetet a buta megoldásokban. Az,
hogy a bérgyilkos Shakka (Phersis Khambatta – Star Trek a mozifilm) egy elvileg
védett épületben lövi le, majd szőrén-szálán eltűnik, már eleve röhejes, mert
feltételezi, hogy a bundába öltözött filigrán női gyilkos rendelkezik egy
teleport készülékkel – oké, hogy DaSilva futva és késve érkezik, de az esemény
nagyságát tekintve, hol a picsában kártyázott a többi rendőr, kommandós és
ügynök??? – ám utána olyan logikus párbeszéd is elhangzik Hartman holtteste
felett, mint a:
- És még hátra van a nagy játszma! (DaSilva, miközben a fejét vakarja.)
- Honnan tudja? (Kérdezi pökhendin a rendőrfőnök.)
- Mert kezdek rájönni annak a rohadt alaknak az észjárására!
Ez valami vicc? Persze, hogy nem a nagy játszma volt, cseszd meg, hiszen
Hartmant simán kivégezhette volna saját országukban is, idióta! Egyértelmű, hogy
csak egy régi ellenség kiiktatása volt a meggyilkolása, nem kell ehhez olyan nagy
dolgokról pofázni, mint bűnözői pszichológia! Persze, hogy nincs még vége,
tökfejek, hiszen Wulfgar egyértelművé tette, hogy a szándéka egy nagy dobás,
amivel korábbi renoméját állítaná vissza...
Azért tegyük hozzá, hogy a Videovox szinkronja azért ugyanebben a jelenetben
azért sokkal árnyaltabb, kár, hogy Szakácsi Sándor munkáját két esetben is lecserélték és még a felirat is inkább az első változatot erősíti.
Itt van azért a Videovox szinkronja, ami kicsit intelligensebben áll a
jelenthez:
- Nem áll jól a szénája! (DaSilva, miközben fejét vakarja.)
- Honnan veszed? (Kérdezi érdeklődve a rendőrfőnök)
- Kezdek rájönni, hogy gondolkozik az a szemét!
Nem nagy különbség, de azért... Ennek fényében érdemes több szinkronnal is
megtekinteni a filmet. Már csak a szinkron munkák megfigyelése miatt is.
Ez a mozi a nyolcvanas években emlékszem, kifejezetten erős darabnak
számított. Még kis filmfotókat is lehetett kapni róla, bár, az hazánkban később a Rambo és Cobra párosnak lett inkább köszönhető.
Egyszer érdemes megnézni, azonban sokat, ma már, nem érdemes várni tőle.
Isten veled Rutger Hauer! Te azért odatetted magad! Köszönjük!
Töfi:
- Hauert azzal rémisztgette a stáb néhány tagja, hogy Stallone az üldözéses jelenethez lépcsőházakban edzve készül fel. Később alaptalan volt Hauer félelme, mert az északi színész simán lesprintelte a kollégáit.
- Hauer első forgatási jelenete pont az volt, amit a filmben a végén látunk. Az egyik lövéshez speciális hámba helyezték, amit állítólag Stallone kérésére a kaszkadőr koordinátorok elég durván megrántottak, hogy Hauer kicsit megsérült az attrakció közben. Mikor megtudta, hogy Stallone volt a ludas a durva bánásmódért, felkereste a kollégát és megígérte neki, hogy még egy hasonló poén és megmogyorózza.
- Hauer annak ellenére befejezte a forgatást, hogy véletlenül és drámaian pont közben hunyt el egyik legjobb barátja és az édesanyja is. A színész csak néhány napra hagyta ott a forgatást, majd folytatta a munkát. Végül nem bánta meg a döntését, mert, mint mondta, ennek a produkciónak köszönhette, hogy megismerte a nevét a világ.
- A film felépítése nem véletlenül lett olyan szikár. David Shaber eredetileg a Francia kapcsolat harmadik részének szánta, de miután Gene Hackman nem mutatott érdeklődést harmadszor is Popeye Doyle karaktere iránt és a fekete zsaru szerepére kiszemelt vicces karakterre nem nyerték meg Richard Pryort, az eredeti stúdió, a 20th Century dobta a tervet és az Universal csapott le rá.
- Végig figyelemmel kísérték a film forgatását, hogy lehetőleg ne kapjon X besorolást. Végül megkapta annak ellenére, hogy viszonylag sok akció és erőszakos jelenetet kivágtak vagy megkurtítottak.
Megtekintés: Randifilmnek kiváló, habár ha pesszimista kedvünkben vagyunk,
nem mehetünk el az mellett, hogy ez egy végtelenül hazug mozi. Cukormáz,
romantika és a végén mindenki boldog. De tudod, mit? Legalább egy mozi erejéig
legyen ilyen az élet!
A „Dog Days”, tipikusan az a szkeccsszerű, ezer szereplős mozi, amik néha jól
sülnek el (Igazából szerelem), és idézhetőek maradnak, máskor pedig szinte
nyomtalanul felejtődnek el (Valentin nap). Valamiért a filmkészítők szeretnek
ünnepekhez kétféle mozit párosítani: a.) vagy valamilyen horror (Halloween,
Anyák napja, Péntek 13. b.) vagy valamilyen romantikus, esetleg keserédes
komédia. (Idétlen időkig, Boldog halálnapot!, Igazából szerelem) Ritkán esetleg
sci-fi idegen inváziós, bár az nem jellemző. (Függetlenség napja)
Ez a kutyás mozi a második műfaji leágazásban fejti ki hatását és talán nem
olyan harsányak a karakterek – kevésbé ismert színészek – mint sok hasonló
műben, a végére akad kit megkedvelni, még akkor is, ha esetleg ezeknek a
szereplőknek a többsége egy-egy kutyus. Amerikában egyébként is van egy mondás
illetve filmes paradigma a sikeres filmekkel kapcsolatban, ami egészen
egyszerűen azt a hitet erősíti, hogy egy film, ha kutyaszereplőt kap, az csak
sikeres lehet. Ez nagyjából talán így is van, de azért ne mennék el az mellett,
hogy a Beethoven folytatásai nem lettek olyan sikeresek és néhány mozi pedig
talán anyagilag nem csilingelt rosszul a kasszáknál, de ettől még erősen
vállalhatatlan alkotás lett belőle. (Pl. Tim Allen kutyás marhasága)
Ebben a történetben azonban nem a kutyák a főszereplők. Véletlenül sem.
Csupán biokellékek, hogy néhány csinos ember élettöredéke érzelmeket csikarjon
ki a nézőből. Lehetőleg pozitív érzést és talán ez az oka, hogy bár a téma
érinti a kutya menhelyek világát, mégsem látunk igazán szívfacsaró kutyasorsot,
pedig aki ilyen helyen dolgozik – főleg egy állatorvos – nap, mint nap
szembesülhet vele, hogy az ember hogyan is bánik az ember legjobb barátjával.
(Amikor ezeket a sorokat írom, épp a Facebookon terjed egy videó és cikksorozat
egy hatvan feletti nőről, aki kutyáját, miután az elcsavargott, büntetésből a
kocsijához kötözte. Jelenleg a rendőrségen kihallgatták a nőt (gyilkost) azonban
még egyáltalán nem biztos, hogy megfelelő módon fogják a tettét
szankcionálni.)
A „Dog Days” nem igazán koncentrál arra, hogy valódi betekintést nyújtson
ebbe a szomorú világba és felvállaltan nem is célja. Itt a kutyusok vicces
mellékszereplők és bármilyen fura, szinte alig kapnak értékelhető pillanatot,
ami alatt azt értem, hogy szinte semmi interakció nincs közöttük és a szereplők
között, leszámítva talán, hogy egyikük megszökik a gazditól és így gyakorlatilag
új otthonra lel, ám ezen kívül semmi.
Itt a főszerep az embereké, akik kellemetlen helyzetbe kerülnek és a
megoldások mellett szerepelnek velük kutyusok is. Szóval, igen, ha ebből indulunk
ki, a „Dog Days” egy hazug mozi, ami ürügyként használja fel a négylábúakat,
hogy a vásznon látott vicces és drámai események megtalálják a célközönséget,
nagyjából mindenkit. Mert, ha nincs kutyus, akkor megint egy átlagos amerikai
rom-kommal lenne dolgunk, amelyben 10-15 karakter kerülgeti egymást, hogy
érzelmileg a sorsuk alakulásának tetőpontjánál hagyjuk magukra őket, így
azonban, olyan, mintha lenne valami fontos mondanivalója a filmnek a felelős
állattartásról. Lesz is, csak kb. egy hat éves gyermek szintjén fog ez a
konklúzió lecsapódni, ami azonban a bennünk rejlő saját hatéves énünket simán
képes megszólítani, ezért lesz végül a film egy legalább egyszer megtekinthető
randi film, amely végén könnyes szemmel állunk fel a fotelből.
Megtekintés: Ritkán nézek úgy végig
filmet, hogy nagyjából az elejétől a lezárásig gyomorgörcsöm
van – nem valami nehéz ételnek köszönhető, természetesen –
ezért meglepett, hogy milyen zsigeri érzéseket váltott ki belőlem
ez a megtörtént eseményeket feldolgozó filmdráma.
A Hotel Mumbai története első körben
hasonlít olyan mozikra, mint a szintén „hoteles” „Hotel Ruanda” vagy a szintén 2018-as „Bel Canto”.
Alaptörténet, hogy kisebb embertömeg
egy kegyetlen csapat áldozata lenne, azonban egy területen belül
igyekeznek túlélni és kivárni a megmentőiket.
Amit sokan szerencsére televízióból
tudunk meg, hogy a világ más országaiban olykor-olykor
elszabadulnak az indulatok és politikai vagy vallási okok miatt
(esetleg összefonódik) szélsőséges csoportok úgy kívánnak
érvényt szerezni ideológiájuknak, hogy ezáltal más közösségeket
vesznek erőszakos cselekedeteikkel célba. Ebből is a
legkiszámíthatatlanabb és ezáltal talán legkevésbé felfogható
egy átlagember számára az öngyilkos merénylők akciói,
amelyeket olyan helyszínen követnek el, hogy minél nagyobb legyen
a pusztítás, mint adatokat tekintve, mint szemléletet.
2008-ban maroknyi húszas évei elején
járó iszlám fiatal, sejtjeik vezetőinek parancsára, áthajókázott
Mumbai-ba, ahol a kijelölt területeket felkeresték, majd fegyveres
ámokfutásba kezdte, nem kímélve senkit, aki útjukba állt. Az
ilyesmi ellen szinte lehetetlen védekezni. Talán egyetlen esélyed,
ha idejében meghallod, mikor kezdődik a terror és egyszerűen
elfutsz előle. Még a film nézése közben is erős indulatokat
váltott ki belőlem és mély, zsigeri félelmet, ha arra gondoltam,
hogy mennyire tehetetlen lennék ebben a helyzetben.
A film nem spilázza túl, sőt, néha
talán még kerüli is, hogy nyersen mutassa a valót, azonban amit
látunk, az is elég, hogy felkavarja az érzéseinket.
A történet szerint Arjun (Dev Patel,
életének legerősebb alakítása eddig és még remélhetőleg
messze a vége) épp, hogy sikeresen tartja meg munkáját a Mumbai
városában működő és a helyiek szemében igazi presztízs
munkahelynek számító Taj becenevű szállodakomplexumban. Alig
veszi fel a műszakot, riasztó híreket kapnak a városból,
amelyben lövöldözésről és halottakról esik szó, azonban
Mumbai nagy város és a hotelben senki nem gondolta, hogy ez az
eseménysor náluk folytatódik, Azonban megérkezik egy maroknyi
felfegyverzett férfi, hogy bevégezzék a feletteseik utasításait.
Mikor elszabadul a pokol, a hotel személyzete igyekszik összefogni
és menteni a menthetőt, ezalatt értve a vendégeiket, ami sajnos,
hiába a hatalmas épület, lehetetlen vállalás.
Arjun, ha lehet, még többet vesz ki
az akcióból, mint társai, néha az életét kockáztatva, de a
férfiben olyan erős a hit és egyfajta morális hozzáállás, hogy
képtelen hátat fordítani azoknak, akikről a feladata, hogy
gondoskodjon, beleértve ezt a szituációt is.
mafab.hu
Miközben a helyi rendőrség igyekszik
magára találni a véres események között, a túlélők
macska-egér játékot játszanak az épület szobáiban, hogy ne
találjanak rájuk.
Dev Patel producere is a filmnek és
játéka eszméletlenül erős. Nem tudom, mennyi igazságalapja van
az általa megformált Arjun-nak, de nagyon hamar szerethetővé
teszi a figurát. Az a jelenet, amelyikben az egyik vendég a pánik
közepette a menedzsernek panaszkodik, hogy fél Arjuntól, mert a
fejére kötött turbánban hasonlít a támadókra – akik amúgy
nem viselnek ilyen fejfedőt – és utána Arjun beszél a nővel,
az egyszerűen egy gyönyörű jelenetsor.
A filmben még szerepet kapott Armie Hammer és Jason Isaacs is, bár sokkal kevesebb vizet zavarnak a
történetben és megkockáztatom, a valósághoz talán nincs annyi
köze kálváriájuknak, mint amit a film bemutat, pusztán az
eladhatóság miatt volt két ilyen húzónévre szükség a sok
indiai és egyéb ázsiai karakter mellett.
A film drámaisága mellett is adagol
némi humort, amely néha a fekete humort karistolja, mégsem lóg ki
a képből, nem zavaró.
A helyi rendőr két tagja még nagyon
jó karakter, akik bejutnak az épületbe és igyekeznek segíteni,
hogy a vendégeket ne lőjék halomra. Az ő sorsuk is érdekelt.
Talán a lezárás ami nehéz lehetett
a készítőknek, hiszen egy ilyen eseményt nem lehet hepiendes
befejezéssel tálalni, ismerve a körülményeket. Közel kétszáz
halott, félezer sebesült volt a támadók rovásán, akikből
csupán egy élte túl ezt a gusztustalan akciót. Őt végül
elítélték, de nagyon rossz arány ez az áldozatokkal szemben.
Közben, akik kitervelték, otthonukban állítólag ma is élnek és
terveiket szövögetik.
awardswatch.com
Ha egy emlékezetes drámára vágysz,
nyugodtan merem ajánlani ezt a mozit, ami végre nem az amerikaiak
hősiességéről mesél. Sőt, annyira nem, hogy egy amerikai
turistából sikerült úgy egy igazán negatív karaktert
varázsolniuk, hogy az illető nem is a terroristák oldalán van
értelemszerűen. Viselkedése azonban pont az a gőgös, lenéző
hozzáállás, amiért sokan megvetik az USA lakosságát a világ
sok részén. Mondjuk valójában nekem kicsit ő és a barátnője
története lógott ki kicsit a filmből. Talán nem is volt tervben,
hogy a figurát ilyen módon mutassák be, csupán rosszul sikerült.
A film amúgy remek, a színészek
egészen kiválóak, a szituáció miatt rengeteg érzést az arcok
mutatnak meg a néző felé, hiszen a szituációban a hangoskodás
pont nem javallott, és ezek az arcok beszédesek.
A filmben előkerül a kérdést, hogy
ilyen helyzetben ha nyafog a csecsemő, mit csinálnál? Még soha
nem utáltam csecsemősírást hallani, mint ebben a filmben. Mert
bizony, az a sírás jelentheti a halálodat is...
Megtekintés: Robert Pattison remek
színész, de ő is alig tud kezdeni valamit azzal, ami két órában
lett elmesélve a másfél helyett.
Talán nem vagyok egyedül azzal a
véleményemmel, hogy a tököm kezd tele lenni ezzel a nagy kamu
sci-fi dömpinggel, amit kapunk vagy 3-4 éve, köszönhetően pl. a
Netflix-nek és a független filmstúdióknak is. Ne érts
félre, mert imádom a sci-fit, de a szórakoztató fajtát, amiben
sistereg a lézer, űrháború is van meg idegen lények, ja és
persze klisé tenger.
Ezzel szemben, mostanában azt veszem
észre, hogy az „év meglepetés filmje” hangzatos címet csupa
olyan produktum kapja meg, amelyben csupán érintőleges a
fantasztikum és a tudomány. Filmdrámák ezek, amit sci-fi köntösbe
csomagolnak. Vagy inkább csak sci-fi combfixbe.
Pattison legújabb filmjéről is
ódákat zengtek – ne kérdezd kik, de ahol belebotlottam, ott
olyasmiket írtak róla, ami erősen felcsigázott, ezért enyhe
merevedésem lett, mikor végre ráakadtam és megszereztem. Azután
néztem, igyekeztem a puzzle darabkákat összerakni és vártam a
katarzist, vagy legalább egy csavart a végére. Ehelyett kaptam egy
néhány szereplős drámát, kevés érdemi szöveggel, sok
flashback-kel és egy édes kisbabával.
Csak éppen én egy sci-fire készültem.
Nem tudom, mik voltak az elvárásaim,
így répával és kefirrel ültem a mozinak, azután jött egy
önkielégítéses rész, álomképekkel, ejakulációval, DNS-sel
kis üvegeben, stb. és az étvágyam is elment, miközben nem rágták
a számba, hogy akiket látok, miért pont ők részesei ennek a
kísérletnek is nehezen nevezhető, össznépi szexualitást
boncolgató űrutazásnak.
Monte (Robert Pattison) egy kihalt űrhajón tengődik
egy kisbabával és igyekszik helyt állni, hiszen messze még a
végcél, ők meg valahogyan ketten maradtak. A gyermek a lánya és Monte
felelősséggel tartozik. A gyermeknek, magának és talán az
emberiségnek is. Mert Monte, társaival korábban a föld bolygót
hagyta maga mögött, amit elvileg felemésztett valami klíma
katasztrófa, vagy sugárzásos hókusz-pókusz, és valakik úgy
gondolták, néhány problémás fiatal és egy gyilkosságért
félreállított kutatóorvos lehet a kulcsa egy kísérletnek,
amelyben megszülethet a jövő generációja, aki talán immúnis az
elhagyott világ nehézségeire, bármi legyen az pontosan.
Flashback jelenetek magyarázzák meg,
mi történt Monte űrhajóján, hogyan kerekedett felül az őrület
és csavarta ki az emberek testéből a lelküket, hogy azután végül
a férfi egyedül maradjon gyermekével.
Értem én a drámát, csak nem
szeretem... ha sci-finek csomagolják, hogy ezáltal érdekesebbé
tegyék, pedig a film ha egy katonai kutatóbázison játszódna, a
föld alatt, pont ugyanez lenne, kihagyva három perc sci-fit. Mert
itt az egész űrhajós miskulancia egy kamu. Nincs rá szükség.
Valójában lehet, hogy az eredeti koncepció nagyon erősen
indokolta, hogy egy űrjárművön játszódjon a mese, azonban a
filmben minimális az utalás rá, miért volt erre szükség és
a befejezés is amolyan hányaveti, ál-filozófiai baromság, ami nem
vezet így sehová.
Azonban pozitívum, Patterson és MiaGoth játéka, valamit Juliette Binoche alakítása is, aki még
mindig erős szexuális kisugárzással rendelkezik. A kisbaba
azonban az igazi csúcs. Annyira „jól alakít”, hogy néha arra
gondoltam, vagy CGI-jal segítettek be, vagy Pattison saját gyereke.
A mellékszereplők rendben vannak
azonban maga a történet, ha félretesszük a drámát, amit
sugallani akar, ám nem mond ki, akkor ami marad, az egy katasztrófa
filmekre hajazó váz, amelyben a szereplők egymás után hullanak
el, hol maguk, hol külső erők miatt. (Olyan filmekre emlékeztet
ezáltal, mint „A mag”, A „Napfény”, "Event Horizon" vagy a „Supernova”. (Csak ezek mind izgalmasabbak... Igen, még a Szupernova is.) Tehát, egy horror alap, szörny nélkül – illetve a bennünk
lakozó gonosszal, akkor már, ha ezt a vonalat erősíteném –
amelyben elhullanak a szereplők, míg végül a főhős egyedül
marad a kérdéseivel és válaszok nélkül kell felállnunk a
stáblista alatt.
Bevallom, mivel a sokadik ilyen
„ál-sci-fit” néztem meg mostanában, kicsit untam. És nem igaz,
hogy nem vagyok kész figyelni a lélek rezdüléseit, nem vagyok
fogékony az emberi sorsokban lejátszódó drámákra, pusztán
jobban szeretem, ha a művészit sokkal inkább az egyszeri néző
befogadóképességéhez igazítják. Persze, szükség van olyan
mozikra is, mint a „Solaris”, „Stalker” vagy a tavalyi
titkos sikerű „Expedíció”, azonban szerintem az átlagnéző
inkább szórakozna miközben gondolkodik kicsit és nem fordítva.
Általában minden ötletes horrornak rendkívül örülök, mert ebben a műfajban
igen nehéz újat mutatni, igaz, néha becsúsznak apró „csodák”. Mivel kedvelem a
horrort, az apróbb logikai bukfenceket is gyorsan kiheverem és szórakozom a
látottakon. Azonban a „Head Game” a baromságaihoz egy lavórt húz a néző elé, hogy
a tarkónkat megszorítva belenyomja a fejünket. A továbbiakban szpojleres
különvéleményt olvashatsz.
Tetszett az alapötlet. Mert profán. Nem eredeti persze, sőt, akciófilmben is
ellőtték – Öld, ahol éred – és mostanában elég sok sci-fi illetve horror épít
erre a klisére (azaz szűk terület, titkos társaság elrabol embereket és élet-halál harcra vagy valamilyen versenyre kényszeríti őket), azonban szeretek nekik esélyt adni, hogy végignézzem őket.
Azonban már a felvezetés közben rájöttem, hogy a rendező a történetmesélés
helyett inkább helyezi a hangsúlyt az önkifejezésre és egy félkész
forgatókönyvre építi a másfél órát. A forgatókönyvíró, Roberto Marinas azért megérdemelne egy alapos verést, amiért szállít egy alapötletet, azután a film, ahogy írom, semmit nem kezd ezzel. A homlokra szerelt (ragasztott? Nem derül ki) kameráknak a filmben nincs gyakorlati haszna, leszámítva, hogy a savat tartalmazzák. Működés közben nem is emlékszem, látjuk-e bármelyik képét, pedig adná magát, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk a sovány akcióhoz. Annak ellenére, hogy a rendező és az operatőr némi művészi kvalitást is megcsillogtat, eléggé zilált a végeredmény. Van lassítás, montázs, néhány rövid osztott képernyős jelenet, klasszikus zene, sőt, narrátor szöveget is kapunk a szereplők megismerése miatt, hogy Nietzsche idézetéről már ne is beszéljek, erre melyik ziccert hagyják ki? Az FPS látásmódot... Nem sok pénz lehetett a forgatásra. Frankón egyszerűbb lett volna, hogyha kihagyják ezt a kamera marhaságot és a puszta savas fenyegetés marad a történetben.
Adva van egy csinos nő, Jackie (Jamie Hill Fuller) aki becserkészik egy jóképű, charme-os – szerintem inkább
amolyan „kihanemén” típusú – pasas, Kris (Chris Hayes) aki kapcsolaterősítés neve alatt elviszi őt
egy igen komoly rave partiba, ahol megismerjük a szereplőket. Azok két táborát.
Mert lesznek a játékosok és lesznek azok, akik a játékot figyelik és fogadnak
rá.
Különvélemény: Milyen szerencsés a charme-os manus, hogy viszonylag gyorsan
elcsavarta csinos csaj fejét és így nem kellett erőszakkal szereznie valakit a
játékba. De lehet, hogy kivárták volna a társai? Ahogy én csajozom, ez évekbe is
telhetett volna... Ráadásul, amennyi pénzem van, tuti, hogy csak játékos
lehetnék.
Mindegy.
Másnap a korábbi narrátoros bemutató után – ami segít megismerni a
játékosokat a legszájbarágósabb módon, hogy megtudjuk, kicsodák, holott kurvára
nem fontos – felébrednek a fiatalok és mindegyikük homlokát egy kamera ékesíti,
amely savat is rejt magában, hogy ne tudd levenni magadról. Ezt onnan tudjuk
meg, hogy egyikük – még talán pont egy olyan színész (Edward Gelhaus) alakításában, aki nem volt
teljesen tehetségtelen – letépi a masinát, majd elhalálozik, de dúlván ám! Tegye fel a kezét, aki látott már olyan filmet, amelyikben nem demonstrálják a játékosoknak és velük együtt a nézőnek, valaki halálával az aktuális "játékot".
Különvélemény: Azon kívül, hogy ijesztő, semmit nem tesz a filmhez, hogy a
kamerák hogyan vannak rajtuk. Azonban tényleg ez a legjobb módja, hogy egy
csapat gyökér milliomos egy csapat hullajelöltet mozgásban tartson? Egyáltalán,
miért véres valakinek a homloka, míg másokon egyáltalán nem látszik sérülés,
pusztán a készülék? Kik helyezik ezt rájuk és akkor most bele van „építve” a
fejükbe vagy pusztán rá van ragasztva? Maguk a milliomos gyökszik teszik fel azt
az áldozatokra, vagy a büdzsé emelését előmozdító technikai csapat teszi ezt
meg? A kérdés azért érdekel, mert nem mindegy, hogyan veszi be a gyomrom, amit
látok: néhány ember durva szórakozását látom, vagy egy sokkal komplexebb
valamit?
Hölgy sorolja el játékosainknak, amit tudniuk kell: Van 12 órájuk, hogy
megtalálják a labirintusból kivezető utat, ugyanakkor csak egyetlen egy játékos
maradhat életben a végére. Persze ilyenkor van egy kötelező pár perc, amikor
néhányan felháborodnak, mások sírnak, hogy nem játszanak, de mi tudjuk, hogy ez
nem választható opció, ezért vagy együtt kell kitörniük, és lesz, ami lesz, vagy
modern gladiátorharcként lenyomják az harcot és néhány perc alatt marad egy
túlélő. Ezzel szemben ahogy elvárható, szétszélednek több felé, miközben
megtörténik az első gyilkosság is. Egyik srác nyakon vágja másik srácot, hogy a
vérszag kedvet csináljon a milliomosoknak a fogadásra. Azután emberünk,
ahelyett, hogy folytatná, amit elkezdett, kooperálni kezd két játékossal, nem
tudom, milyen logikai megfontolásból, bár a teniszcsillag csaj azért megjegyzi,
hogy ne most, hanem később ölje meg, mikor végeztek a többiekkel. Mi van? Hogy
addig is minden perccel adjak egy esélyt, hogy hátba támadhass??? – Ennek
ellenére machetés emberünk megkíméli két játékostársa életét, hogy a többiek
után eredjenek. Aha.
Közben, hárman eltévelyegnek egy raklapokból álló csapdáig, ami
fényvillogásból és gyilkos szögek kilövésével keresztezi a menekülők útját.
Egyikük – a csini csaj, aki eddig amolyan főszereplő minőségben tetszeleg –
kitalálja, hogy van ám rendszer a fények mozgásában és ki lehet cselezni a
halálos csapdát. Megteszik!
Különvélemény: Oké, szóval feltételeznem kell, hogy a milliomosok mellett csak
áll valami crew, mert egy olyan precíziós műszert felépíteni és működtetni, mint
ez az amúgy teljesen feleslegesen túltolt szögbelövő csapda, nem mindennapi
teljesítmény. Csak két kérdés? 1. Ha oldalból jól meglököm a raklapokat, esetleg
nem baszkodom azzal szét ezt a technikát, hogy tönkremenjen? 2. Minden
villanásnál repülnek a szögek... 12 órás a játékidő... Mennyi szög van akkor
ebben a kilövő szerkezetben és ahova érkezik, az mennyit képes elnyelni? Mert
amúgy tök látványos a hal süvítéssel és megvilágítással, de maradjunk már a
realitás talaján.
Gyilkosék kis fáziskéséssel odaérnek, hogy teniszcsillag lány, Sarah (Liv von Oelreich) elunja magát a
fények és szögek láttán, hogy kifakadjon, akár a geci kismalac a viccben: - Én
nem várok! – és ezzel átmegy! Meg a társai is... WTF? Tehát van egy ördögi
csapdánk, amelyet még meg is dicsérnek milliomosék odakint, hogy eddig senki nem
élte túl (!) most meg mindjárt az egész derékhad fittyet hány rá!
Az ilyesmi miatt veszíti el az ember az érdeklődését egy film iránt.
Menekülők nagy terembe érnek, ahol hologramos rásegítéssel megtalálják a
kimeneküléshez szükséges kulcsot (Valóban azt? Kipróbálni ugye, nem tudták még,
ellenben az egész labirintus hemzseg az eldobált kulcsoktól, így ember legyen a
talpán, aki ki tudja választani a megfelelőt.)
Különvélemény: Megemlíteném közben a labirintus rejtélyét is: 12 órát kapnak
kimenekülni. Közben elvileg egyik csoport menekül – van egy-egy külön álló
személy is, de nem lényeges – míg a másik nagyjából a nyomában. Sétáltál már
bármilyen labirintusban? Vagy mondjuk egy laktanyában? Esetleg erdőben?
Városban?
Most őszintén! 12 óra alatt Budapestet bejárod gyalog, nemhogy egy
raktárépületet, amely, mint díszlet, még csak nem is tűnik túl fifikásnak. Arra
akarok kilyukadni, hogy semmi nem indokolja, hogy szereplőink órákig
kóvályogjanak, mielőtt összecsapnak, a film mégis lazán kezeli a helyszín és az
eltelt idő függvényét. Egyszer ugrunk kettő és fél órát, majd mindjárt csak hat
óra van vissza. Nos, ha viszont abból indulok ki, hogy közben nagyjából végig
mozgásban voltak, akkor vagy körbe-körbe mentek, elkerülve egymást, vagy
milliomosék rendelkeznek a földön a legnagyobb területű elhagyott telephellyel,
amit a világ látott!
Közben, hogy lássuk, nincs igazi barátság a szervezők részéről sem, egyikük
összekap a csinos csajt elraboló, úgymond főszereplő negatív karakterrel, hogy
azután nézeteltérésüket egy szipka versenyben rendezzék le, miközben a társaik
pont úgy fogadnak rájuk, mint a játékosaikra. Ezt nevezem
elkötelezettségnek.
Itt lejátszódik egy az egyben az Indiana Jones első filmjének Marionos
belépője, csak nem felesek fogynak az asztalon, hanem e-cigit szopogatnak
„harcosaink”. Egyikük megpusztul – vajon vele, hogyan számol el a díszes
társaság a világ felé? – míg értelem szerűen a negatív főszereplő megnyeri a
versenyt. Itt jegyzem meg, nem sikerült rájönnöm párbajuk koncepciójára, mert
nagyvonalúan elhallgatja a film, hogy a szipokázásnak mi a tétje és, hogy az
egyik szipóka mérgezett, amit abból tudunk meg, hogy amelyik bukja ezt az
újfajta orosz rulettet, miután lefordul az asztalról, pont úgy néz ki, mint
amikor Cercei király fia véres habot köpött az esküvőjén. (Hogy hívták, a franc
essen a memóriámba!)
Szemlátomást a díszes kompániát pont annyira hagyja hidegen egy társuk
halála, mint a leszervezett szerencsétleneké.
Közben menekülő csinos csajék megtalálják a kulcsot, és beérik őket
gyilkosék. Kialakul némi hadicsel, miközben félős-hajtépős – tényleg ennyit
tudsz meg a karakterről – elcseni a kulcsot és felmenekül vele a magasba.
Egészen a terem közepéig araszol egy gerendán a magasban, miközben egyik oldalról csini lány
könyörög a kulcsért, a másik oldalon meg a teniszcsillag szöszi kiabál, hogy
ugyan tegyen már egy szívességet és a kulccsal együtt ugorjon fejest a
mélybe.
Félős-hajtépős végül felőrlődik a közel egyperces kiabálás végére – ha
ennyire nem karakán, vajon hogyan vették rá, hogy egyáltalán részt vegyen a rave
bulin, ami tele van idegenekkel és ami szemlátomást nagyon nem az ő világa? – és eldobja magát, mint Ripley
a kohóban. Csinos csaj ezen úgy kifakad, hogy megbillen, lefordul a biztonságos
helyéről és kis kapaszkodás után utána esik. Ez annyira jól sikerül, hogy miután
felriad egy röpke ájulásból, egy méterre sem fekszik félős-hajtépős-leesőstől,
akit meg felnyársalt egy random vasrúd! Csinos csaj a talajhelyezkedés szerint
akár kézzel is elérte volna a félőset, hogy elvegye a kulcsot, de úgy látszik,
itt csak egy igazi zuhanás hozza közel az embereket.
Gyilkosék közben hadakoztak kicsit a menekülő trió férfi tagjával, sőt,
bekapcsolódott még egy csajszi, aki azután elszaladt a sötétben. Gyilkos és
teniszcsillag meg mostanra érzi úgy, hogy a saját triójuk harmadik tagjától
megváljanak, mert szakállas trükközni akar a kulccsal. Gyilkos bele is vág a
legyilkolásba, ezzel együtt szakállas vádlijába, aki, bár korábban célozgatott
rá, hogy erőnlétileg nem indokolt, hogy egy órát is túléljen ebben a szar
helyzetben, most megtáltosodik és valami csoda hatására simán elhagyja a
gyilkost valahol, pedig azt hinnéd, két méteren kapott volna mattot. Szóval a
horror mellé itt már erőteljesen jelen van a sci-fi irányvonal is!
Nem részletezném nagyon tovább.
A befejezés összecsapott és elnagyolt. Kapunk egy kis misztikus
háttér-történetet, ám már ilyet is láttunk korábban. Logikailag erősen kikezdhető
és minimálisan sem magyarázzák meg a nézőnek, hogy mit kell látnia. Lásd, pl.
miért pont Carlo a játék nagy vesztese?
A lezárás is csak arra elég, hogy kielégítse az igazságérzetünket, mert amúgy
hihetetlenül butuska.
Egyszer talán ráfordítható a mozira a másfél óra, de meglepődnék, ha
újranézésre adna okot és bekerülne bárkinek a kedvenc filmjei közé.
Az a homlokbizgentyű... csak azt tudnám feledni.