Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Madarak a dobozban – Bird Box (2018)

Rendezte: Susanne Bier

A film Mafab adatlapja: Bird Box (2018)

Megtekintés: Ha tetszett a felhype-olt és egyébként nem rossz „Hang nélkül”, akkor valószínűsíthető, hogy a „Madarak a dobozban” a te filmed.

Azt azért előre tisztáznunk kell – mert már olvastam ezzel kapcsolatban buta megjegyzést fórumokban – hogy nem a „Madarak a dobozban” a koppintás, hiszen már 2014-ben megjelent a dalszerző-író Josh Malerman kisregénye, míg a „Hang nélkül” forgatókönyv írói 2016-ban jegyezték le történetüket. Szóval, mielőtt egy filmre azt mondod, másolat, nem árt, ha tisztában vagy a keletkezési sorrenddel. A felesleges vitákat megelőzendő, az esetlegesen felhánytorgatott plagizálási vádak miatt.

A „Hang nélkül” egy feszült alkotás volt, eszköztelenségével, ami a hangsáv kihasználását illet, hiszen remek ötlet volt, hogy az ellenséget úgy találták ki, hogy némán kelljen létezni mellette. Ez merőben megváltoztatja az életmódunkat. Azonban szerintem, a „Madarak a dobozban” szörnyetege, ha használható a jelenségre ez a szó – elvileg igen, sőt, tervben volt, hogy a filmben megmutatják egyszer a lényt/lényeket, de az első tesztek után maradtak a klasszikusabb „bízzuk a fantáziára” változat – szerintem még durvább, mert ha lecsupaszítom, mi marad? Egy ősi félelem, a vakságtól.

Mindkét film az érzékszerveink korlátozására aportírozik: Két rémség, amelyek gyilkos tevékenysége összekapcsolható egy-egy érzékeléssel az ötből, amit mi emberek használunk – ha nem számoljuk a telepátiát.

Az egyikben ha meghallanak minket, végünk, míg a másikban, ha meglátjuk őket, végünk. Nem hiszem, hogy ez nagy különbség lenne, ugyanakkor, egész életemben sokszor előkerült – néha filmek hatására – a filozófiai kérdés: Mit veszítenék el inkább: A hangom, hallásom, látásom?

Akárhogy csűrném, csavarnám, a látásom az, ami nélkül nem tudom elképzelni, hogyan tovább. Respect a vakoknak, akik teljes életet élnek. A „Madarak a dobozban” pedig pont azt mutatja meg, mi történik akkor, ha az életünk múlik azon, hogy ne lássunk.

Ennél fogva, ha a „Hang nélkül” egy igen erős mozi történetileg, úgy érzem, jelen filmünk még rátett erre egy lapáttal és habár maga a film végül nagyjából egy túlélő horror vagy ostromállapot közeli mozi alapjait viseli magán, mégis félelmetesebbnek éreztem a „Hang nélkülnél.” Ráadásul Sandra Bullock nagy kedvencem, ezért mindig szeretem látni, amikor pánikol vagy akciózik, itt pedig egy kicsit mindkettőből láthatunk. Sőt. A szenvtelen anyuka szerepe, aki eredetileg nem kívánta terhességét, kifejezetten az utóbbi évek egyik legjobb szerep, ami rátalált. Talán nem véletlenül látott el produceri teendőket is a produkcióban.

Malerman ellenségképe nem reformálta meg a horrort, hiszen magam is emlékszem olyan mozira, amely a szereplők végzetét hozzá rendelte a halálukat okozó entitás meglátásához. Hogy ne írjak körmondatokat, egyik kis kedvencem – alig nyolcvan perces mozi, amit ráadásul egy rövidfilmből duzzasztottak moziterembe – a „Darkness Falls”, a „Sötétségleple”, amely ugyancsak kétlem, hogy első lenne a sorban. Ebben egy boszorkány elátkozott lelke szedi áldozatait a sötétben, akik bűne pusztán annyi, hogy „meglátták” az árnyékok között a teremtményt. Kemény, nem? Ha boszink unatkozik, végigrepked az éjszakai kisvároson, mindenkinek bele az arcába, aki csak kiment egy esti kutyasétáltatásra vagy a konyhába somfordált egy pohár hideg tejért, beleböffent az arcukba és rögtön utána elragadja őket, mert így van kitalálva a háttértörténet... Milyen szerencse, hogy ezen gonosz nem érzett késztetést arra, hogy körberepkedje a földet, sprintgyorsasággal.

Malerman fenyegetése nagyjából ugyanezen tőről fakad, megspékelve azzal, hogy egyszerre több embert is képes befolyásolni, és fényes nappal, akár a tömegben „ragadja ki” áldozatát, hogy azután a delejezetteket – jobb szó nem jut hirtelen eszembe – erőszakos cselekedetekbe hajszolja, amely lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság.

A film elején homályos célzásokat kapunk a közelgő veszélyről, ám pont megfoghatatlansága miatt nem működik rendesen a média figyelmeztetése. Malorie (Sandra Bullock) és huga (Sarah Paulson) – a könyvben nővére van és a koruk is kvázi fele a filmváltozathoz képest – bár hallottak ezt-azt egy veszélyes fenyegetésről, amely Oroszországban áldozatokat szedett, mégsem rendelkeznek kellő információval, ami a veszély jellegét tekintve nem is csoda. Malorie jelenleg terhesen készül rá, hogy korábbi élettársa magzatát kihordja, minden meggyőződése ellenére. Huga tartja benne a lelket, az ő hozzáállása a pozitívabb és egyben felkészületlenebb a jövő eseményeit figyelembe véve. Miközben a szülésznél tesznek látogatást, amerikát is eléri a tébolyt okozó fenyegetés és a két nő a kellős közepébe csöppen. (Nem mintha az eseménysornak nem mindenhol a világon a „közepe” lenne akkor már...)

A világon cunamiként végigvonuló, ismeretlen entitású és mechanizmusú halál elől gyakorlatilag nincs menekvés. Hugi karakterétől sajnos nagyjából súlytalanul szabadul meg a forgatókönyv és ez komoly hibája a filmnek, igaz, olyan gyorsan ugrunk az eseményekbe, hogy rendesen nincs felépítve a testvérpár két karaktere, ezért amikor a hugot elveszítjük, csak egy felszisszenésre futotta, komoly érzelmi hatást nem tudott kiváltani, habár Sarah Paulson azért szerintem sokat kihozott a neki szánt pár percből. Ugyanakkor pont ez lehetett a lényeg a halálával kapcsolatban: Ezzel mutatták meg, hogy bárki lehet áldozat, akár az is, aki a legközelebb áll hozzánk és mi pedig tehetetlenek leszünk.

Malorie értetlenül, sokkos állapotban vergődik a pánikoló tömegben és csupán a szerencséjének köszönheti, hogy végül néhány , a kavarodásban is empatikus ember segítségével, biztonságba jut, egy ázsiai fiatalember házában, többedmagával. A televízió adását nagyon gyorsan megszakítják, amely a későbbi tesztjelenet miatt logikus lépés volt a forgatókönyvtől. A benti emberek és a külső fenyegetés között feláll a klasszikus ostrom helyzet, amely nálam valahogy mindig annak a western filmnek a felépítését jutattja eszembe, amikor a szereplők beszorulnak egy mikrokörnyezetbe, amit kintről az indiánok folyamatosan rohamoznak, szünetekkel tarkítva, hogy egyrészt a támadások miatti akciók tartsák fenn érdeklődésünket, illetve az odabent tartozkodó szereplők közötti kamaradráma viszonyrendszere gondolkoztasson el minket róla, hogy néha bizony nem odakint leselkedik ránk a nagyobb veszély. (Erre a klasszikus western alapra húzta fel George A. Romero 1968-as mostanra kopottas remekművét.)

Sajnos, a forgatókönyv nem kufárkodik különösebben jól a szereplőivel, szinte alig ismerjük meg őket. Megfelelő kidolgozottságot csupán a két fontosabb férfi főszereplő, John Malkovich és Trevante Rhodes kap. A fekete Tom (Trevante Rhodes) lesz a pozitív, míg az igazi seggfejként viselkedő Douglas (John Malkovich) lesz a negatív pólus. Azonban a két karakter közötti széthúzás nem zsigeri, hiszen mindketten túlélésre játszanak, csak egyikük, Tom, inkább empatikusabb, míg Douglasban bújkál némi antagonizmus. A többiek pusztán alájátszanak nekik, töltelék figurák, akik viszont egészen realistán reagálnak bizonyos szituációkban: Egy házaspár miután gyermekükkel beszéltek telefonon, simán kisétálnak a házból, megpecsételve sorsukat – (lásd még a Stephen King művéből készült „A köd” című filmet, amelyben az anyuka minden érvet lepattintva magáról kimegy a halálos veszélyt rejtő ködbe, mivel két kiskorú gyermekét otthon hagyta) – majd két egymástól teljesen különböző karakterű fiatal köt érdekszövetséget és lovasítják meg a ház garázsában álló egyetlen használható járművet, hogy szintén a szerencsére bízzák magukat. Páran maradnak, de a tapasztalt néző pontosan tudja, mire számítsunk velük kapcsolatban.

Nem tudom, hogy vallás tekintetében melyik népcsoport a leginkább hívő, azonban beszédes, hogy a legtöbb hasonló témájú amerikai filmben előbb-utóbb megjelenik valamilyen elborult, kicsavarodott gondolkodású szekta, amely akaratát a hősökre erőszakolná, csak, hogyha a bizarr alapötlet nem lenne önmagában elég durva. Már King „Ködében” is megjelent a vallási fanatikus Mrs. Carmody, akinek hívó/hívő szavára a társaság fele igen rövid időn belől eljut odáig, hogy elfogadja a véráldozat szükségességét. Itt is kapunk egy csoportot, amelyik a túlélőket kényszerítené arra, hogy szembenézzenek a halállal – szó szerint – hogy zavaros elképzeléseiket felemeljék egyfajta isten utáni vallássá. Rengeteg zombis filmben találkozunk különféle szektákkal, csoportokkal, akik viselkedésükben, motivációjukban néha veszélyesebbek, mint a filmek fenyegetését alakító emberevő horda. A „The Walking Dead” gyakorlatilag pont arra építette fel sikerét, hogy különféle közösségeket mutat be egy apokalpszis után, akciót-reakciót kierőszakolva a nyugalmi állapotban lévő főszereplőivel szemben. És a konfrontáció lehet pusztán csak ösztönös önvédelmen alapuló gyilkolásvágy, ám sok esetben kap bizarr színezetet, mint itt is, hiszen a film második felében megjelenő szekta veszélyessége abban áll, hogy gyakorlatilag a szó pszichiátriai értelmében megőrültek...

Az ostromállapotot tehát felváltja a másik klausztrofób veszély: amikor az ellenség ott van veled bezárva. Innentől pedig felgyorsul a cselekmény, amire szükség is van, hiszen a szereplők száma viszont értelemszerűen gyorsan csökken. Márpedig, az amerikai átlagnéző nem rajong a kamaradarabokért – tisztelet a kivételnek – ezért hamar elveszítik az érdeklődésüket, ha nincs aki meghaljon egy horrorfilmben.

Miután lezajlanak a klisés akciók a házban, ideje lezárni a történetet és itt érkezünk vissza a dramaturgiailag néha megmutatott jelenbe, ahol Malorie a két gyermekkel – fiúval és lánnyal – párhuzamosan a házban korábban eseményekkel, egy folyón utazott egy lehetséges menedék felé. Gondolom, a két félre osztható történetet teljesen tudatosan mutatják be párhuzamos technikával, megőrizendő kicsit a film ritmusát, hiszen ha lineáris a mozi, az első, akciósabb felét felváltaná egy kevésbé érdekes folyón utazó „road movie”, amit tényleg csak azzal lehetett feldobni kicsit, hogy jön egy zubogó vagy egy random férfi, csónakkal és őrült tervekkel. (Mert a valóságban egy kb. két-három napos csónakutazás nem igazán izgalmas téma. Így viszont az időben való ugrálásnak köszönhetően nagyjából végig sikerül fenntartani az érdeklődésünket.) (Mellesleg, akik fogékonyak a világvége témák iránt, azoknál ilyesféle trükközésre nincs nagyon szükség.)

Végül még morális döntéssel is meg kell Malorinak küzdenie, bár, itt azért már érződik némi izzadtságszag.

A film lehetne sejtelmesebb is, ha ott hagyjuk hőseinket a folyón, a jövő felé hajózva, azonban talán a két gyerekszereplő miatt nem akarták túl sok kérdéssel lezárni a trió kálváriáját. Épp ezért még kapunk egy rövid erdőbenmenekülős (Kellett némi külső helyszín, hogy elvegye a kamaradarab ízt) etapot, hogy végül egy hepiend-szerű lezárással hagyjuk ott ezt a világot, amelynek megismerését azonban tovább fogjuk áhítani. (Én biztos, mert annyira betalált a fenyegetés jellege.)

A film bemutatása után pedig felröppent a hír, hogy Malerman tervezi a folytatást, amelyben a felmerülő kérdéseink egy részére kapunk valamiféle választ. Azonban nem tudom, hogy szükség van-e válaszokra. Néha a horrort pont az öli meg, hogy értelmet keresünk és találunk benne. Ráadásul, maga Sandra Bullock a példa rá, hogy néha nem érdemes megmutatni a sötétben bújkáló mumust: A filmhez ugyanis elkészítettek egy szörny látványtervet, amelyet a végén megmutattak volnaa filmben, hogy a néző láthassa a gyilkos entitást, azonban a színésznő első reakciója – kinevette a végterméket – finoman szólva is lelombozó volt.

Azt hiszem, már Hitchcock mesélt róla, hogy néha pont attól működik az ijesztgetés, hogy – mintegy tudat alatt – történik meg, a néző látóterén kívül. King meséi is nem akkor a legbutábbak, amikor az író magyarázatot próbál adni rájuk?

A „Madarak a dobozban” tehát egy remek ötletre felhúzott, nem éppen klisémentes drámai horrorfilm, amely a Netflix-es platform miatt csöppet tévéfilmes megoldásokkal is dolgozik, azonban összességében egy szórakoztató darab.

Sandra Bullock pedig kiváló a szerepében!

75%

Meghajszolt vad - Native Son (2019)

Meghajszolt vad - Native Son (2019)

Rendezte: Rashid Johnson

A film Mafab adatlapja: Native Son (2019)

imdb.com

 Megtekintés: Nem volt egyszerű végignézni a mozit, mert nem feltétlenül szórakoztató azt látni, hogy egy jobb sorsa érdemes – az-e tényleg? – fiatalember végül nem képes jól élni a lehetőségeivel.

Big (Asthon Sanders) a környéken lakik. A szarabbik környéken. Innen kiút csak az iskola lehet, meg ha kapsz megfelelő támogatást. De akik a barátaid, azok nem fognak ebben segíteni, mert mind visszahúzzák egymást. Szóval, egyedül alig fogod megtalálni az innen kivezető utat, ha meg mégis, még mindig ott lesz a múltad, ami rálép a sarkadra. Csak ne legyél seggfej!

Big pedig nem akar seggfej lenni. Könnyen belemehetne, hogy a balhés életet választja, a kábítószer és erőszak világát, azonban, bár dolgozni nem szeret különösebben, ahhoz sem fűlik a foga, hogy egy börtönben végezze. Persze vannak, akik tologatják a szekerét. Most éppen egy sofőr munkát hajtottak fel neki. Igazi álommeló. A gazdagék lányát, Mary-t (Margaret Qualley) és vak anyut kell furikázni. Mrs. Daisy és az ő afroamerikai sofőrje. Big pedig igyekszik helyt állni. Menne is neki, mert vezetni tud, alapból simulékony. Csak a gazdag lány ne akarna állandóan kitörni apuci szárnyai alól, ostoba lázadásaival, hogy független kamaszként birtokolja az éjszakát és a fekete fiút. Big pedig nem nagyon mond nemet a gazdag hívó szóra. Olyannyira nem, hogy szinte már beilleszkedik. Szinte.

Azonban volt egy ígérete, amit nem tartott be. Egy buli, ahogy a haverja nevezi, rablási kísérlet, ahogyan mi többiek. A feka fiúk valahogy ezen a környéken mindenen törik a fejüket, csak a munkán nem. Zöld haj, kamu fuksz, feketére festett köröm, az van. Életcél? Az is akad, igaz, a körvonalait füsttel rajzolták. Fogod valamire vinni? Persze. Mondj igent a bulira és nyerhetsz egy jegyet a böribe.
Big azonban vagy okosabb az átlagnál, vagy gyávább, de nem akarja ezt a bulit, mert nem akarja a börit. Első lépés, hogy a haverok kiközösítsék. Azonban, ha minden jól megy – és az új állással lehet, hogy menne is – vissza se kellene néznie.

Ha nem a környezete húzza vissza, akkor majd akadályokat gördít elé a lehetséges jövő. Gazdag kislány a határait feszegeti. Feka fiú, mire jó az? Szerezz cuccot! Big pedig csodás Péntek; hogy elfogadják, cuccot is szerez. De valójában egyedül van, miközben mindkét oldal a saját céljaira akarja kihasználni. Az egyik azonban lényegesen kényelmesebb út. Csak ne lenne Big olyan ostoba...
Mert egy rossz döntés, és a kényelmes út maga lesz a pokol. Már nincs jó lépés, nincs megoldás, csak a lejtő. Hogy elbukik, az biztos. A kérdés, milyen gyorsan.
Voltak álmok. Szertefoszlanak, akár a füst. Akár a gazdag lány a füstben.
Big pedig fel sem fogja igazán, hogy az élete már semmit sem ér, pedig ő csak jól akart dönteni, megfelelni a világnak. 

Szikár film a Native son. Ahogy telik a játékidő, úgy lesz szürreális és hősével együtt mi is elveszítjük a talajt a lábunk alól. Tényleg csak ez lehet egy afroamerikai fiú sorsa? A dráma pedig – mert érzed, hogy az, hiszen a keserédesre jellemző poénkodás nyomokban sincs jelen – átfordul tragédiába. Még-csak azt sem mondanám, hogy eredeti, amit látunk. Sőt, volt már ennél finomabb, érzékenyebb feldolgozása is annak, amikor valaki egyszerűen rosszul méri fel önmagát. John Steinbeck „Egerek és emberek”-je például, ha már igazi mélységet keresünk. Big pedig Lennie. Egy fiatal, szívós Lennie, aki nem tűnik ki az átlagból, de legalább nem is átlag alatti. Vagy mégis? Amikor lehetne helyén az esze, képtelen jó döntést hozni és onnantól csak lefelé vezet útja.

Pedig előtte állt a jövő.

A film fényképezése kifejezetten szép. A színészek hozzák a kötelezőt, de ismertebb név nem kavar be a filmbe, hogy ellopja a show-t. Ashton Sanders előtt még sok jó film áll, ha így folytatja. Játéka eszköztelen, magával ragadó.
A zene pedig a jazzes beütéssel kellemes, bár, semmi maradandó.
Nem kihagyhatatlan mozi, kicsit talán hosszú is a felvezetés, a mondandója sem túl erős, de egy megtekintést megér. Azonban nehéz témája miatt nem lesz közönség kedvenc.

70%

Mi kell a férfinak? – What Men Want (2019)

Mi kell a férfinak? – What Men Want (2019)

Rendezte: Adam Shankman

A film Mafab adatlapja: What Men Want (2019)

imdb.com

Megtekintés: Korrektnél sajnos nem több utánérzés, illetve Remake vagy folytatás?

A 2000-ben készült – atyaisten, de rég volt! – Mel Gibson romantikus vígjáték után nem tudom, valójában mennyi film készült azzal az alapötlettel, hogy valaki mások gondolatait hallja, de feltételezem, volt pár darab, csupán hozzám nem jutottak el. Ha nem mozi, akkor tévés produkciók. Azonban kvázi Remake-re közel húsz évet kellett várni, hiszen az alapötlet mellett a cím is az említett előd nyomdokain jár. Sőt, főhősünk itt is egyedülálló, reklám szakember. Csupán nő. Gondolom, kellett némi csavar, főleg, hogy a jelenlegi filmgyártás szeretne pc lenni, vagy minek hívják. Így lett a fehér középkorú férfiból egy negyvenes afroamerikai nő. Eredeti ez? Egyáltalán nem. Sőt, a film néhány apróságot szinte egyben vett át az „eredetiből” (Mert nem tudom, valóban olyan eredeti volt-e a Gibson film...) amit meg nem, azt valahogy sikerült mind kicsit gyengébben visszaadnia, kikacsintva az amerikai izlésre oly jellemző néhány kínos poénra is, amelyek a szokásos sztereotípiákat felvonultatva, ami főleg a megcsaló és meleg férfiakra fut ki.

Az alapötlet amúgy - már az eredetiben főleg - érdekes pszichológiai fejtegetés, hiszen közhely ugyan, de a férfiak szeretnék megfejteni a nőket, mert úgy véljük, rejtélyesek számunkra. Ebből kiindulva a fordított változat pont ezt a közhelyet teszi pályasélre, de ezzel nem lesz pozitívabb, sőt, veszít vele, hiszen a mondás szerint - amennyire emlékszem - míg számunkra a nők az örök rejtély, addig a férfi pedig egy nyitott könyv. Persze ezzel nem kell egyetértenünk, csak hát a rögződések..

Mellesleg, vicces irányból megközelítve, ha gyűjteni szeretnénk a különleges képességű erővel megáldott karakterek filmjeit egy amolyan X-Men alműfajba, akkor a filmnek szegről-végről helye lesz benne, hiszen Xavier professzor egyik fontos képessége szintén a gondolatolvasás, habár, ott nincs nemhez kapcsolódó megkötés. Jobban belegondolva, már igazán szőrözés, csak a csattanó miatt nem hallják főhőseink mindkét nem gondolatait, hogy még élesebb legyen a kontraszt!

Főszerepre sikerült megnyerni Taraji P. Henson-t, ami viszont segít a háborgó tenger felszínén tartani a film kiállását, lévén, hogy az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb feketebőrű színésznőjéről van szó. Milyen kár, hogy mellett szinte mindenki elhalványul, vagy eleve olyan szereplőgárdát válogattak mellé, hogy ne is nőhessenek a fejére. Mondjuk az apukáját alakító blackplotion filmlegendának, Richard Roundtree-nek majdnem sikerül, hiszen már a megjelenése egy filmben is kicsit emeli annak minőségét. Itt legalábbis tett hozzá.

Az asszisztenst alakító Josh Brener egy az egyben egy fiatal Woody Allen klón és a hősnő elgyengülésének a tárgya pedig a tényleg remekül kiválasztott, szívdöglesztően hétköznapian szerethető férfi karaktert AldisHodge, akinek nagyon törnie sem kell magát, ránézésre villog rajta a „pozitív figura” ledsor. Ellenben a munkahelyi kollégák szerepére sikerült egy már-már homogén, unszimpatikus férfi gárdát összeszedni, kezdve az elutasító kollégákon keresztül a főnökig.

Az a baj a mozival, hogy visszamondja a leckét, amit 2000-ben már megtanultunk, ám hozzá nem tud tenni – amit igen, kivettem volna – vagy ha mégis – feka hapsi jelölt, gyermekkel, eltávozott feleséggel – már elsütötték hasonló filmekben. Egyre konkrétan emlékszem és ha a címe is eszembe jut...! A képesség érkezésével bepillantást nyerhetünk a férfi társadalom agyába és sajnálatos módon, közhelyesen is adják vissza, amit ott találunk, talán kicsit nyersebben is, mint a „Mi kell a nőnek?” tette korábban. Sajnos, egyes karakterekbe csak belecsíp a film, nem bontja ki őket eléggé, pedig a karaktermélyítés talán jobb lett volna, és cserébe kivehettünk volna mondjuk egy hosszabb, ám ugyanakkor dramatúrgiailag teljesen felesleges éjszakai pókerpartit. Ellenben, hogy kis sztárunkat hogyan sikerült a megfelelő időben „átállítani”, sőt, vele együtt az apját, arról nagyvonalúan hallgat a film, ránk bízva, hogy elhigyjük, főszereplőnk mostanra tudja, mitől döglik a légy és képessége nélkül is elérheti, amit akar.

A forgatókönyvírói kreditben természetesen megjelent a Gibson film két elkövetője is, és még páran hozzájuk csapódtak, hogy azután egy kissé vérszegényebb darabot sikerüljön összerakniuk. Vígjátéknak kevés, ezért a komédia műfajba sorolnám és mivel nem igazán sikerül a női szereplő mellé megfelelően beemelni a férfi karaktert, így még a romantikus mozi cimkét sem nagyon tudnám ráaggatni, hiába kapunk egy kis szerelmi szálat.

Ha összegeznem kellene, a „Mi kell a férfinak?” az erős báty „Mi kell a nőnek?” kissé sutább, erőtlenebb kisöccse. Valójában nem volt rá szükség, hiszen az eredeti elég jól kivesézte a témát, sokkal érzékenyebb forgatókönyvvel – lásd öngyilkos jelölt titkárnő figurája, Gibson lányának bulija – és több remek karakterrel, míg a Henson romantikus komédia hozza a kötelezőt, de nem lesz belőle klasszikus. Sőt, sokan még a polcra sem tennék ki az előd mellé.

60%

The Room – A szoba (2003)

The Room – A szoba (2003)

Rendezte: Tommy Wiseau

Főszereplő: Tommy Wiseau

Írta: Tommy Wiseau

Producer: Tommy Wiseau

A film Mafab adatlapja: The Room (2003)

Megtekintés: Határozottan igen, mert...

 Már akkor megkedveltem Tommy Wiseau-t, amikor még azt sem tudtam, ki az, illetve, a legtöbb infóm annyi volt vele kapcsolatban, hogy egy eléggé unszimpatikus figura, de... De!

Teljesen véletlenül botlottam bele egy filmes írásba, amelynek főszereplője az amerikába szakadt, ennél fogva amerikás Magyar Zsolt, aki kiment szerencsét próbálni és egyik első megbízójáról adomázgatott a párbeszédes cikkben, hogy mennyi mindent köszönhet ennek a Tommy Wiseau nevű úriembernek. Elmondta, hogy mennyire tenyérbemászó figuraként ismerte meg, ugyanakkor egy olyan ember, aki mindent alárendelt annak, hogy filmkészítő legyen és ezzel megalkotta élete főművét, egy enyhén groteszk humorban megforgatott, amúgy teljesen komoly drámát, ami első körben hatalmasatt bukott, második körben szétcincálta minden létező média, majd a kertek alatt szépen beosont a mozi a popkultúrába, hogy mostanra masszív rajongói bázist építsen ki, akik évente megünneplik ezt a hibrídet.

Zsolt mesélte, hogy mint kezdő hangtechnikus csatlakozott a stábhoz és Tommy – továbbiakban így nevezném – nem aprózta el ambícióit, ezért összeíratta vele, hogy a technikusi munkájához milyen készülékekre lesz/lehet szüksége a forgatás során. Zsolt, aki választott hivatását már akkor is magas szinten akarta művelni, folyamatosan informálódott szakmai berkekben, hogy mik a megfelelő és aktuális újdonságok, ezért egy kellemes listát összeírt Tommynak, hogy azokkal már tudna valamit kezdeni. Természetes Zsolt arra számított, hogy a rendező kineveti – ha utána néz, mennyit kóstál a lista végösszege – és használt illetve kevésbé korszerű készülékekkel fogja kiváltani a szükséges technikát. Tommy néhány napig nem forszírozta tovább a témát, de azután az egyik nap, még a forgatás előkészületei alatt kocsijához hívta a hangtechnikusnak készülő magyar fiút – a kocsi később szerepelt a filmben is, mert van, amit viszont olcsón sikerült megszerezni a filmhez, a saját járgány meg pont ilyen – és felnyitotta neki a csomagtartót, hogy nézze át, sikerült-e mindent megszereznie az összeállított listáról. Zsolt mesélte, hogy igen meglepődött és arra számított, minőségben igen alatta maradnak az általa igényelteknek, ám Tommy titokzatosságát erősen növelte, hogy mindent beszerzett és minden patent volt. Ha ez nem lett volna elég, ráadásul a forgatás végén az egészet odaajándékozta Magyar Zsoltnak, aki így már mondhatni megkapta a kezdőrugást is a szakmában való elhelyezkedéshez és mostanra 150 produkcióban jegyzik a nevét, többek között a bemutatás előtt álló „Midsommar” című horrorfilmmel kapcsolatban is. Oké, Zsolt maradt a B vonalon, ám a gesztus az gesztus és nem tudom, barátjaként tekint-e Tommy Wiseaura, de, hogy én megkedveltem a pasast ezért a húzásáért, az biztos. Talán szentimentális okai vannak, hogy ha egy hazánkfiát idegenben segítik, akkor kicsit én is hálás vagyok érte.

Szóval, elkezdték a forgatást, Tommy saját forgatókönyve alapján. A filmre nem volt előirányzott forgatási idő, mert hitvalássa szerint tart, ameddig kell, és ez roppant tág fogalom is lehet. Ráadásul, miközben rendezett, folyamatosan összetűzésbe került a stábjával, mert finoman szólva is eltérő véleménye volt szinte mindennel kapcsolatban, amit a normális történetmesélésről tudunk, jelentsen ez bármit.

Színészeit gyakorlatilag úgy kukázta össze ismerősökből és utcáról castingolt aktorpalántákból. Másod főszereplőnek megtette országos cimboráját, aki gyakorlatilag a bogarat ültette a fülébe, hogy merjen nagyot álmodni és bár akadtak köztük nézeteltérések, végül egymásra támaszkodva elkészítették minden idők egyik legrosszabb moziját. Ami valahol mégis szórakoztató.

Lisa (Juliette Danielle) egy gyönyörű házban éldegél, amelyben elvileg szomszédok is akadnak, bár, nem egyértelmű a film, hogy valójában milyen is az épület. Lisa életét az teszi ki, hogy otthon szenveleg és várja Johnny-t (Tommy Wiseau), aki munka után a szokásai rabjaként megjelenik a csokor rózsával és elkezdhetik az üzekedést. Hosszú évek óta tart már ez és Lisa annyira beleunt, hogy Johnny legjobb barátját, Markot (Greg Sestero) is ujjai köré tekerte, a változatosság miatt, pedig a srác minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, megesküszik, hogy Johnny a legjobb barátja és be kell fejezniük, hogy a háta mögött üzekednek. Azután üzekednek. Azután megint egy sor lelkizés. Lisa édesanyjának (Carolyn Minnott) is elmondja, hogy unja a sötét hajú amorozót és nem akar már üzekedni vele. Édesanyja elmondja, hogy halálos rákbeteg. Lisa anyja védi Johnny-t, Lisa pedig támadja, mire Lisa anyja azt mondja, hogy Johnny nem jó parti, mire Lisa elkezdi védeni. Lisa anyja szerint Lisa képtelen helyes döntés hozni, ezért Lisa megsértődik és elhajtja az anyját.

Lisa a szomszéd fiúval beszélget, aki szerint ők szép pár. Lisa megsértődik.

Lisa egy barátnőjének panaszkodik, hogy Johnny nem jó parti. A lány szerint de. Lisa megsértődik.

Jön Johnny. Lisa rendes golddiggerként egyetlen arcizmával sem jelzi, hogy nem kívánja Johnny-t. Üzekednek. Johnny elmegy. (Így is, úgy is...) Lisa felhívja Johnny barátját, Mark-ot, hogy üzekedjenek... stb.

Az egész film olyan, mintha egy szappanopera sorozat évadát kivonatolták volna egyetlen esti filmbe.

„A szoba” iskolapéldája a rosszul megírt, motivációt elkeverő párbeszédeknek. Néhány jelenet szinte már szürreális. Érezni, hogy Wiseau szeretne főhősének felépíteni egy szerethető image-t, azonban a színész külseje ezt nem nagyon segíti, hiszen Tommy önmaga olyan, mint egy erdélyi vámpír herceg, aki kb. ötven éves korában megállt az öregedésben és növésben.

Néha ad hoc megjelennek szereplők, akiknek nem ágyazott meg a forgatókönyv, pedig, szövegeik alapján minimum korábban szánni kellett volna rájuk egy-egy percet. A legtöbb jelenetben ha ketten beszélgetnek, néha teljesen megcserélődnek a szemszögek, vagy ugyanoda futnak ki. Igen, drámainak kellene, hogy legyen Lisa örlődése a két férfi között, de egyszerűen nem lehet megkedvelni a karaktert, mert úgy tűnik, hogy egy hisztis picsa. A legjobb barát pedig képtelen eldönteni, hogy most akkor Johnny a legeslegjobb komája, vagy döfje orvul hátba, azzal, hogy Lisát szemből döfködi?

A szomszéd kissrác (Philip Haldiman) és Johnny atyai barátsága is egy érezhetően túlkreált kapcsolat, amely a.) még úgy is alig működik, hogy a szereplők párbeszédein keresztül a szánkba rágják ill. b.) amely csupán azt hivatott a nézőbe szuggerálni, hogy bár Johnny ránézésre egy ütni való kéjenc, igazából egy szeretni való, csupa szív ember. Azután Lisa nagy tervvel áll elő: leitatja férj jelöltjét, hogy később ráfoghassa; ittas állapotban Johnny megütötte. Persze, külsérelmi nyomok azok náne és a rendőrséget sem keverjük bele, mert bonyolítaná a cselekményt, csupán elhisszük, hogy Johnny, mint felnőtt férfi, néhány pohár ital után nem képes emlékezni, mit csinált korábban, hogy azután a film egyik ikonikus jelenetében a háztetőn kifakadva keljen ki magából, hogy ő bizony nem bántotta Lisát, nem, nem ütötte meg, nem, nem bántotta, ez baromság, nem bántotta, ó, helló, Mark! (Ami mém is lett!)

Azután a film halad tovább a drámai befejezés felé, aminek köszönhetően kapunk egy töredezett buli jelenetet, amit röhejesen bántóan osztanak részletekre a várost mutató vágóképekkel és a hozzájuk párosított, egyre inkább idegesítő zenei aláfestéssel, pedig Mladen Milicevic filmzenéje összességében nem is rossz. Azok a számok sem teljesen élvezhetetlenek, amiket a szeretkezős jelenetek alá sikerült illeszteni. Néha, már azt hinné az ember, hogy „A szoba” valójában a hetvenes-nyolcvanas években elterjedt pornófilmekre hajaz, amelyeknek több változata is készült, beleértve egy gyengédebbre vágott, soft-pornó variáció, amely nagyjából megegyezik az eredetivel, csak a nemiszervek találkozását és genitáliák premier plánban mutatását törölték belőle – kis cici, kikandikáló kuki előfordulhatott.

Végül Tommy egészen drámai alakítása tett pontot a történet végére, amelyben Johnny drámai lépésre – mi másra – szánja el magát. Szem nem marad szárazon...

A bemutatott filmet mondhatni értetlenség és kritikusi szemszögből határozott tiltakozás fogadta. Bukott is rendesen, miután mozikba küldték. Az idő és az emberek fura izlése azonban utat tört neki és ma már hasonló rajongó tábora van, mint „A nagy Lebowskinak”, megrendezett találkozóval, késő esti vetítésekkel, jelmezes beöltözős bulikkal, sőt, a „The Room” jelenséget boncolgató filmes szakkönyvekkel.

Tommy Wiseau-nak alapjában nincs zsenije. Mert nem tagadható le, hogy „A szoba” egy dilettáns szárnypróbálgatása, amely nem sikerült. Azonban, mivel szórakoztató a maga ostoba módján, összegyűjtötte azokat, akik fogékonyak a rossz filmekben megtalálni azt, ami miatt mégis érdemes rájuk szánni azt a másfél órát.

Magam annak idején nekiugrottam a youtube csatornáján, hogy megnézem, de mivel akkor nem találtam hozzá feliratot, nem erőltettem magamra a filmet. Végül egy művészmozi tűzte péntek este műsorára és meghírdette a Facebookon is. Közel kétszázan jelezték, hogy ők bizony érdeklődnek a film megtekintése iránt, ezért csalódottan kellett konstatálnom, hogy a vetítésre sajnos alig tucatnyian gyűltünk össze.

A filmet végül felirattal és elég jó minőségben vetítették le és ha ez nem lenne elég az örömhöz, rögtön utána kezdődött James Franco díjakra érdemes mozija, „A katasztrófaművész”, amely gyakorlatilag „A szoba” elkészítésének biopicje, remek szereposztással és néha meghökkentően jó hommage-zsal.

Szóval, Tommy Wiseau egyetlen említésre méltó mozijával elérte, hogy olyan underground rendezőnek tartsák, mint hasonlóan filmkedvelő, ám azt nem túl magas minőségben művelő rendező elődjét, Ed Wood-ot. Igen, Tommy Wiseau a 2000-es évek, egyfilmes Ed Woodja.

A két filmet egyébként éedemes egymás után megtekinteni, hogy még élvezetesebb legyen a biopic stáblistás jelenetsora, amelyben egymás mellé helyezték a The Room nagy pillanatait és a James Franco féle megidézéseket.

Ha objektíven akarnám értékelni a mozit, akkor megrekedne a pontozás valahol 15-30% között, de mivel nem elhanyagolható nosztalgia faktort is sikerült mellé rendelnem – pl. Magyar Zsoltnak köszönhetően – a masszív 55%-ot is elérte.

Fontos, hogy elvileg Tommy jelenleg készíti következő moziját, amely egy a leginkább Sharknado filmekre emlékeztető horror mozi lesz. Nagyon várom, mert már az előzetesben látszik, hogy a korábban megismert Wiseau féle viziót fogjuk megkapni.

Egy komolyan vehetetlen, komoly drámát. Cápákkal és vérrel.

A korábban említett cikk Magyar Zsolttal: Magyar Zsolt (origo.hu) 

Filmzene - Score: Mladen Milicevic – The Room (2003)

Mladen Milicevic – The Room (2003)

princecharlescinema.com

Score bemutató:

Már az első szám megágyaz a filmnek, habár, amikor a „The Room”-ot hallgatom, nekem egyértelműen az angol BBC, kosztümös mozik idéződnek meg, ami nem feltétlenül baj, hiszen Tommy Wiseau filmjében is nagyon fontos szerepet kap egy vörös, női kosztüm.

A „Red Dress” egy melankolikusabb, lassabb szám, amiben előkerül a főmotívum is, amit elkoptat a végére az album.

Az „I Will” az első szexjelenetet festi alá és szinte végig is hallgathatjuk az elég hosszúra és sziruposra vágott szeretkezés közben. Ettől a dal még kellemes, hallgatható dalocska. Kitra Williams és Wayman Davis szerzeménye, amit az utóbbi énekelt fel. Simán lehetett volna ismertebb darab is, azonban valahogy elveszett az ezernyi betétdal között, amiket filmekhez készítettek.

A „Lisa and Mark” egy kissé drámaibb darab, hiszen érezni benne e terhet, amely a két szereplőt köti össze, Johnnie karaktere mögött. Néhány kellemes fúvós pillanat.

A „You’r My Rose” a megcsalók akciója alatt csendül fel és Kitra Williams adja elő. Egy kicsit kevésbé szerethető darab, mint az „I Will”, talán, mert épp akkor hallható, amikor Lisa a menyasszony és Mark a legjobb barát épp üzekednek.

A vörös szín fontos lehet valamiért Tommy Wiseau jelképtárában, hiszen megjelenik a filmben a vörös rózsa is, amit minden alkalommal ő ajándékoz szerelmének, egy kissé röhejes vásárlás után és a vörös szín visszaköszönt a korábbi, „Vörös dressz” című számban is. A „Red Roses” összecseng a „Red Dress”-szel.

A „Street” hangulatot ad az utcaképnek, viszont megtörik a vége, ami azt jelzi, Milicevic koherens zenei darabok helyett törekedett inkább arra, hogy hangulatokat adjon vissza. Jó példa erre a „Life”, amiben megjelenik a főmotívum és a „Red Dress” is, de van része, amely inkább csak néhány hang, míg a lezárás is elég suta.

A „Street Two” már sokkal tökösebb, hangosabb, előhozva a „The Room” motívumokat, végigzongorázva a hangszereken.

A „Crazy” Clint Gamboa és Wayman Davis munkája, melyet Gamboa énekel fel. Tinglitangli popszám, lassú és súlytalan. A „Chocolate is the Symbol of Love” a triónak a lezárása, amit Tommy Wiseau gondol a romantikus férfi és annak ajándékairól és a szerelemről. A zene kis fúvós futamokból áll, hegedűvel és egységet alkot a „Vörös dresszel” és „Vörös rózsával”. Mert mit is veszünk egy nőnek, ha elakarjuk varázsolni? Virágot, édességet és csinos ruhát.

A „Chris-R” kicsit akciósabb darab, egészen érdekes zeneiséggel a végére, használva némi ütős szekciót. A „Reason” már koptatja a paneleket, amiket Milicevic épített fel. Hiába, hisz a „The Room” zenéje bár nem rossz, erősen tévéfilmes keretek között mozog, köszönhetően a szintetizátor hangzásvilágának. „Johnny, Mark and Danny on the Roof” egy percnyi vonós dráma, ami aláfesti a férfiak beszélgetését, végén néhány pengetéssel. „Lisa, Michelle, and Johnny” Johnny belecsöppen egy beszélgetésbe, amit olyan kínosan harapnak el a csajok, hogy csak a totál hülye nem vágja, valami nagyon fontosról és kellemetlenről maradt le az ember. Történetesen Johnny arról, hogy Lisa kibeszélte Michelle-nek, mennyire elege van a férfiból. Ennek megfelelően hézagos, halk és drámainak szánt két percet kapunk, amelyben a klarinét (?) vagy oboa (?) pár taktust enged meg magának, nagybőgő támogatással.

A „Yes or No” Lisa bizonytalanságát hivatott érzékeltetni, míg az „I’ll Record Everything” pedig Johnny zaklatottságát, miközben bizonyítéka van a lány hűtlenségére, hogy lassan a tetőpontjához érkezzen a mozi. Címének ígéretével ellentétben néhány kitartott vonóhúzást kapunk és nem érezni, hogy Johnny elégtételt érez, mert sikerült felvennie mindent, amint Lisa mondott Mark-nak a telefonba.

Az „XYZ” már egyenesen egy mókásabb darabként kezd, hogy ez is melankolikus pillanatokkal zárjon. „Mark and Peter” két férfi vitáját festi alá, amikor összevesznek a barátság és lojalitás fogalmán. A „Jogging” a kevés külső helyszínes jelenet alá készült, több szólamú darab, és így érdekesebb is, mint a legtöbb korábbi zene. A két főszereplő itt még barátként beszélgetnek az élet, szerintük igen fontos kérdéseiről. A kompozíciót pedig az unásig ismert futam zárja.

A „Baby You and Me” ismét egy szirupos nóta, ezúttal duett, amelyet Bell Johnson és Clint Gamboa énekelt fel. Jól illik a többi betétdal mellé, megidézi a legjobb fekete romantikus duetteket, amiket pl. Lionel Ritchie és Diana Ross munkásságához köthetünk.

A „Happy Birthday Johnny”egy gyorsabb, szintisebb, jazz-es prüttyögés, túl sok ünnepi nincs benne, ellentétben a címével. A „Lisa and Mark” azt a szürreális pillanatot festi alá, amikor mindenkit kicsalnak a helyszínként használt „The Roomból”, hogy ezzel megágyazzanak a drámai lelepleződéshez és ezt a lassú, megszokott motívummal kezelték. A „Fight During the Party” említésre sem méltó pár másodperc, amiből csak a harci hév hiányzik. „Johnny in the Bathroom”, melyben szomorkás hangokból váltunk drámaibb pillanatokra, ezzel megidézve a hősünkben dúló haragot és kétségbeesést. Mostanra már nem nagyon van olyan pillanata a „Tape Recorder” darabnak, amit korábban nem hallottunk volna. Ennek ellenére Milicevic jól elszórakozik a kitalált motívumaival, amely egyben azt is megmutatja, hogy igencsak korlátozott eszköztárral dolgozik. Mladen több, mint negyven produkcióban vett részt, aminek zöme tévéfilm, rövidfilm vagy dokumentum. Ha úgy vesszük, itt erősen kilépett komfortzónájából, de nem érzem, a sok ismétlés ellenére sem, hogy kudarcot vallott volna.

„Johnny Becomes Crazy” egy zaklatottabb etap, amely kissé eltér a korábbi nyugodt tempójú és hangulatú daraboktól. A feléig. Amikor is Johnny végül eljut a karakter tetőzéséhez. A zongora és szinti pedig ebben partner. A „Why Why Johnny” már címében is megmutatja azt a fajta túljátszott drámaiságot, amely Tommy Wiseau elképzelése a jó filmdrámáról. Szinte már Shakespeare-i a kérdés; Miért, miért Johnny? – ami ismerve Lisa korábbi hozzáállását, megint csak karakteridegen a szereplőktől. Ennek ellenére a darab kellemes, felhasználva a korábbi megismert futamot, amely végig kísérte Milicevic egész albumát.

„Reflection You’re My Rose” pedig elköszön a hallgatótól, egy kellemes, enyhén füstös poppal, amelynek korábbi változatát már hallhattuk.

60%

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Űrdongó – Bumblebee (2018)

Rendezte: Travis Knight

A film Mafab adatlapja: Bumblebee (2018)

http://collider.com

Megtekintés: Kellemesen csalódtam, bár, ne tagadjam le magam előtt, hogy Hailee Steinfeld neve is kellett hozzá, hogy leüljek a film elé.

Mert amikor az őskorban bemutatták az első Transformer filmet, simán bealudtam a mozin, öcsém szerint hangosan horkolva. Később bepótoltam a hiányt, mert dvd-n megnéztem a filmet, azonban az volt az utolsó Transformers, amire jegyet váltottam. Mostanáig.

Nem fikázom Michael Bay filmes munkásságát. A „Szikla” azon kevés akciófilm közé tartozik, amely kiemelte az akciófilmet a délutáni szórakoztató csihi-puhik közül, még a Sean Connery-vel leforgatott suta akciójelenetek ellenére is, amelyek már a dvd megjelenés idején idejüket múlták, ellenben minden mással. A „Sziklában” jók a karakterek, hitelesek a színészek, remek a negatív hős, megfelelő motivációval. A zene egyszerűen zseniális, a vágás dinamikus, a fényképezés gyönyörű. A történet végig izgalmas, üresjárat alig. Ha van Top5 akciófilmem, a „Szikla” benne van. Elől.

Ám később valami megpattant Michael Bay agyában és a technika minden szempontból rányomta pecsétjét a Transformers filmjeire, kiölve mindent, amit szeretni lehetett a „Sziklában”. A karakterek szinte egydimenziósak, a humor erőltetett, a színészek már-már ripacs üzemmódban, az akciók meg szürreálisan elszálltak. Látványfilm? Természetesen! Szórakoztató? Bizonyára! Azonban én nem tudtam élvezni őket egészben, csupán néhány akciójelenet mozgatta meg a fantáziám, azokat meg családbaráttá tompították, pedig nem hiszem, hogy nagyon boncolgatnom kellene, hogy az emberi tényező mennyire másodlagos véres massza lenne egy olyan világban, amelyben robot autók püfölik egymást.

Volt fenntartásom az „Űrdongóval” kapcsolatban és bár voltak hiányosságai és talán közel sem annyira emlékezetes, mint mondjuk a nyolcvanas években látott mozifilmek, amelyek gyerekként egy sokkal megengedőbb énembe beitták magukat, így is merem állítani, hogy érdemes beülni egyszer erre a filmre.

Hailee Steinfeld azóta szívem csücske, mióta „A félszemű”-ben először megpillantottam. Állítólag nagyon sok fiatal lány közül választották ki őt és hajlamos kicsit a szájával többet grimaszolni, mint egy koraérett ifjú hölgytől elvárható, mégis, amit abban a filmben megmutat színésznői mivoltából, az segít számomra eladni a többi filmjét. Mert nála már akkor láttam, amit néha egy-egy színésznél sokkal később fedezek fel: a tehetséget. Mondjuk nem volt könnyű dolga ezzel a mozival, hiszen a partnerei közül akivel a legtöbb a közös jelenete, az nem nagyon lehetett más, mint egy teniszlabda egy rúdon, vagy egy zöldbe bújtatott pantomimes, tele motion capture kütyükkel. Ennek ellenére nagyjából jól összejátszik a CGI-jal. Csoda, ha mellette a többiek mind másodhegedűsök?

Van szerelmi szál, amire azért nem gyúrtak nagyon rá. A forgatókönyvet hibáztatom, bár lehet, hogy direkt nem is akarták terhelni ezzel a mozit, hiszen klisés és sokszor giccses. Ha nem működik a kémia. Itt azonban van egy kicsi.. Hailee karaktere elég erős ahhoz, hogy elbírt volna egy tökösebb fiúbarátot. A tesó figura sincs kijátszva, egészen a végéig. Akkor is súlytalanul, két percben. Pedig megszoktuk már a gyerekfilmek tipikus rákfenéjét, hogy a felszínen látható tesó utálat egyfajta védekezés a gyerekektől, saját nehezen értett érzéseikkel szemben. Sokkal több kikacsintást elbírtam volna a nyolcvanas évek ikonikus szórakoztatóipari termékeiből, habár egy-egy sláger, filmrészlet, videojáték vagy poszter gondoskodik róla, hogy megint tininek érezzem magam a nyolcvanas évek végén, amikor a világunk kicsit lazult, a videó a háztartás része lett és amikor a nyugati kultúra, azon belül az amerikai szórakoztatóipar már nem számított szitokszónak.

www.straitstimes.com

Viszont, főleg, hogy a történet beépíthető legyen a korábbi Transformers filmek közé, a végeredmény, ha nem vásznon tekinted meg, magán visel nem kevés tévéfilmes külső jegyet. Kevés a totál plán, sok a közeli, főleg a színészek arcáról, ami egyedül Steinfeld esetében nem zavaró, mert őt viszont imádja a kamera és biztos az operatőr is, mert nagyon sokszor időzik az ő arcán az objektív, hogy a legkisebb rezdüléséről se maradjunk le. Ez mondjuk jó, mert így simán beleszeretsz ebbe a suta, nyakigláb barna szemű leányzóba.

Azonban, a helyszíneken és az akción is érezni némi költségkímélést, hiszen kisvárosban játszódik és nem mondható grandiózusnak a kőbányában forgatott verekedés sem és a végén a támaszpont, hajódokk csata helyszíne sem. Közte pedig igazán nincs túl sok kalandozás.

Azonban mintha ez is a film előnyére vált volna. Sokkal karakter-orientáltabb, mint korábbi társai és nem annyira idegesítő, mint három részben a Witwicki család.

Christina Hodson nagyjából követi a Disney filmes sémát, (Állandóan a Herbie, a kicsi kocsi jutott eszembe, hiszen arra erősen emlékeztet a film váza.) amelyben főhős összebarátkozik az idegen entitással, összecsiszolódnak, jön a kormány és belerondítana és főhős megmenti az idegent, hogy tovább élje kis életét. (Basszus, ez nem is Disney, hanem az E.T.!) Pl. van az a jelenet, amikor Űrdongó lezúzza a lakást, habár nem akarja. Hány filmben is volt hasonló? Az E.T.-ben csak körbeszédelgett a kis lény, miközben Elliot anyukája rendre kikerülte. Mondjuk, ott azért más volt a súlycsoport. Itt ezt nem lehetett véghez vinni, ezért maradt az elefánt a porcelánboltban.

www.gameaxis.com

Az egyetlen, amikor a családi filmes, komédiás határvonalat átlépik, amikor a két álca megérkezik a földre és biztos, ami biztos, fröccs-öntenek egy amerikai lakost, a barátnője szeme láttára. Ez azonban nagyon rosszul lett felvezetve és annyira szánni való a figura, hogy kissé kirántott a filmből az eset. Itt mondjuk megérdemelte volna, ha az illető jobban redneck, vagy minimum rátámad a két robotra, mert így egyenesen hangulatrontó, ahogyan elbánnak vele. Hodson-nak ezt még gyakorolnia kell.

A lezárás is szimpatikus, mert ha nem erőltetik, jó ez így, hogy megismertük Charlie-t (HaileeSteinfeld) de más utakra megyünk tovább, egy új autóval, remélhetőleg, hasonlóan szeretni való hősökkel.

A soundtrack meg egyenesen remek lett. Napok óta hallgatom, beleértve a Hailee Steinfeld által felénekelt „Back to Life”-ot, amely erősen Eurovision Festival gyanús limonádé. A többi szám meg visszarepített a nyolcvanasban, ahogy ez volt a dolga. A „Weird Science” töredék és az A-ha Take onMe-je is mind felidéztek valamit, ami lassan elveszik, ahogy öregszem.

Kicsit talán ezt adta vissza ez a film és ez nagyon jó. Mert végre nem arra koncentráltam, hogy atyaég, egy film, beszélő robot autókkal.

75%

www.syfy.com

Soundtracks and You! - Bumblebee (2018)

A bizonyíték, hogy költöttem rá!

BÚÉK - BÚÉK (2018)

BÚÉK - BÚÉK (2018)

Rendezte: Goda Krisztina

A film Mafab adatlapja: BÚÉK (2018)

Megtekintés: Aki minden lehetséges percben temeti a magyar filmet, filmgyártást, azt még akkor sem lehet meggyőzni tévedéséről, ha ilyen remek filmeket ajánlunk a figyelmébe. És bár a BÚÉK nem szigorúan véve egy remake, annak remek!

Amikor először láttam a "Teljesen idegeneket", az olasz Paolo Genovese kamaradrámáját - mert valójában az - köpni-nyelni nem tudtam, hogy milyen remek ötleteket lehet beszorítani házfalak közé. (Pl.: Az őslakó, 12 dühös ember, Kocka) Igen, én az a fajta néző vagyok, aki szereti, ha a film kitágítja a teret - utazik - de ha látok egy mozit, amelyik ugyan szűk térben játszódik, mégis leköti a figyelmemet, mert esetleg a vizualitás mellett a mondanivaló magában érdekes, nem piszkálódom. Viszont a bohózatok egy részével - amely szerintem kifejezetten színházi műfaj - nem vagyok ennyire elnéző, igaz, zseniális darabokat abban is fel lehet lelni. (Oscar)

Genovese darabja azért volt szórakoztató, mert egyrészt nagyon sokat kihozott az alapszituációból, néha váratlan fordulatokat is bedobva. Másodszor, egy füst alatt nagyon komoly társadalmi mondanivalója volt, amelyet több irányból meg lehet tekinteni, boncolgatni. A mobiltelefonok világában rádöbbent, hogy habár van ez az eszköz, amely összehoz minket, mégis, mennyire távol vagyunk egymástól. Meg azt is megmutatja, hogy bizony, a barátság lehet bármilyen erős, vannak titkaink, amiket senkivel nem osztunk meg. Ilyenkor eszembe jut, hogy van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan nem ment volna bele a telefonos játékba. Ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogyha egy felnőtt ember egy pillanatra is habozik a telefonját megosztani a párjával, annak egészen biztos van titkolni valója, szóval nagyon jó teszt a valóságban a filmben felvetett társasági program, ugyanakkor mégsem ajánlom senkinek, hogy valaha megcsinálják. Egyszerűn nem tudhatjuk, mennyire veszélyes.

A felütés nem mellesleg egy halványan erőltetett a házigazda ötletével, hogy ugyan tegyük már ki a telefonjainkat az asztalra és mindenkit be kell avatnunk az érkező hívásokba, üzenetekbe. Természetesen a forgatókönyv egy pszichiátert tesz meg az ötletet szállító karakternek. Aliz (Szávai Viktória) annak biztos tudatában dobja be az ötletét, hogy úgy véli, ő teljesen tiszta ebben a szituációban, nincs félnivalója. Azonban egy ilyen "játéknak" sokkal árnyaltabb a lefolyása, mint gondolnánk és néha kiderül, hogy emberek életében mennyire bonyolult a kapcsolati háló.
A történet nagyjából megegyezik az olasz eredetivel és mélyen belemenni szpojleres lenne, azonban néhány észrevétel.

Játék szempontjából talán kicsit Szávai Viktória játéka volt számomra modoros, de ez fakadhatott a karakter stílusából is, fogjuk rá. A végére, azonban amikor a karakter meggyengült, már ő is tökéletes volt. A legjobb pedig a házaspárt alakító Hevér Gábor (Gábor) és Bata Éva (Saci) kettőse. Bata Éva vörös egybe ruhájában a tökéletes milf, míg Hevér Gábor kapja talán a legnehezebb szerepet, amivel tökéletesen birkózik meg. A párosuk közötti veszekedés nálam egyértelműen a film csúcspontja. A film pedig, mivel akcióban nem lehet értelemszerűen pörgős, szövegben és fordulatokban kell, hogy az legyen. A telefonos játék percről-percre lesz egyre durvább, ami így ömlesztve erőltetettnek tűnhet, ám tökéletes apropó az év végi szilveszter, hiszen ha ennyi impulzus érhet egy baráti társaságot, akkor az pont ez az ünnep.

Hevér Gábor, Bata Éva

A színészek többi tagjának is elismerés jár, mert csak néhol döcögős a párbeszédekre épülő film, ám ahogy megismerjük a karaktereket, egyre jobban ráéreznek a színészek is és ráhangolódik a néző is a drámájukra. Elek Ferenc külön tetszett, akinek szinkronhangja is legalább olyan ismerős lehet, mint Hevér Gáboré.

A befejezés ha mondhatom, kicsit bevállalósabb az olasz eredetinél, ezért több kérdést is hagy a nézőben, amivel eljátszadozhatunk. Szerencsére, ezekre megválaszolása nélkül is egy igen erős filmet kapunk, amely nehezen lehetett volna jobb mozi. Külön érdekes, hogy állítólag a forgatókönyvet több ország átvette filmkészítésre, ezért hamarosan további klónok, remek feldolgozások várhatóak a világ minden területéről.

90%