Rendezte: Barry Levinson
Megtekintés: Akinek bejön a found footage stílus vagy az ál-dokumentumba oltott horror, annak ajánlatos.Nem nagyon tudom, honnan jöhetett Levinson ingerenciája, hogy miután a mozis karrierje lecsengett, öregségére tévés munkákkal szórakozzon és megrendezzen egy áldokumentum-filmet, beoltva az épp csúcsra járatott found footage (fake-fuck) műfajjal.
Az öböl, ahogyan elvárható, szépen építkezik az irányzatra jellemző panelekből. Megismerjük a fontosabb szereplőket, videó felvételeket nézünk, rajta dátumokkal, inzertekkel, feliratok, a további információkkal, ami keveredik a helyszínen rögzített képrögzítési eszközök felvételeivel. A végeredmény egy erősen közepes horrorfilm, amely ismételten arra hivatott felhívni az átlagember – átlag-amerikai, ha hozzátesszük, hogy az eseménysor egy 2009-ben lezajlott július 4.-ei ünnepség alatt zajlott le – figyelmét, hogy nem zsákmányolhatjuk ki a természetet a végtelenségig. Itt, nem nevetni, de kezdetben a csirkék a felelősek. Illetve, a csirkeszar.
Charleston városának öblénél működik a város legnagyobb beruházása és egyben nevezetessége, a csirketelep, amelyet a polgármester üzemeltet. Elvileg megtettek mindent, hogy a vállalkozás zökkenőmentesen működjön, beleértve a vizet szűrő bonyolult rendszert is, hiszen nincs mit rajta szépíteni, de a telepen felhalmozódó ürülék mennyiséget nemes egyszerűséggel beissza az öböl vize. Viszont ugyanez a víz az, amely a víz melletti közösséget életben tartotta. Eddig.
Riportokból és random felvételekből, hangfelvételekből áll össze a kép, hogy az emlékezetes nap folyamán, amikor is lassan karantén alá került a város, olyan fertőzés került a vizbe, amely ellen felkészületlen mind a helyi kórház, mind a járványügy szakértői, akik valamiért, más filmekkel ellentétben, nem rohamozták meg azonnal a várost, amikor kiderült a felmerülő probléma.
Azért ne feledjük, hogy a nyolcvanas években, amikor a stúdiók bíztak a rendezőben és pénzekkel támogatták, akkor Levinson ha nem is feltétlenül harsány sikerekkel hálálta ezt meg – talán kivétel az „Esőember” – ám mindenképpen figyelemre méltó darabokkal szórakoztatta a közönséget. A „Jó reggelt, Vietnám!” talán Robin Williams egyik legzajosabb sikere volt. Remek politikai szatíra lett az „Amikor a farok csóválja...” című mozija is, bemutatva a politika és média közötti kapcsolatot a fonákjáról. Korábban, Spielberg hathatós felügyelete alatt az egyik kedvenc gyerekfilmemet is Levinson készítette, az „Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa” című misztikus kalandfilmet, amely a később elhíresült nyomozó egyetemista éveibe kalauzolja el a nézőt, bemutatva a későbbi híres detektívre oly jellemző személyiségjegyeket és, hogy miért lett az, aki.
Levinson talán sosem volt karizmatikus rendező, nem készített igazán korszakalkotó mozikat. Ettől függetlenül, aki valamennyire követte a munkásságát, tényleg értetlenül csóválhatja az „Öböl” megtekintése közben a fejét, hiszen ez a film eszméletlenül messze áll attól a stílustól, amelyet megszokhattunk a rendezőtől. Nem állítom, hogy a found footage hirtelen támadt népszerűségét kívánta meglovagolni. Annyira nem hálás a műfaj, sokan nem is kedvelik a szaggatott történetmesélés, a direkt képi világ miatt, meg, hogy valaki állandóan fogja a rohadt kamerát, néha erőltetett ürügyeket gyártva a felvétel rögzítésére.
Levinson igyekszik is minimálisra csökkenteni a found footage kliséiben rejlő alap hibákat, ezért a videó-kamerás felvételeket igyekszik lecsökkenteni és kiváltani inkább telepített kamerákon készült felvételekkel. A ff legnagyobb hibája, hogy a szereplők néha még akkor is ragaszkodnak, hogy az utókornak rögzítsék megpróbáltatásaikat, amikor normális esetben az ember már rég eldobta volna a kamerát és csak az életéért futna.
Ezt a vonalat Levinson és a forgatókönyvíró-társa, Michael Wallach erősen minimalizálta, bár, a végén, a családfő kényszeres rögzítési mániája itt is zavaró lesz kicsit, miközben felesége egy kisdedet egyensúlyoz mózeskosárban.
Mert ki az a barom, amikor a kedvese és gyermeke veszélyben lehet, akkor arra koncentrál, hogy holttesteket vegyen filmre, mert majd az elemzésnél jól jön annak, aki összerakná, mi is történt valójában a nap végére kihalt városban. Ilyen ember nincs. Kivétel, ha a kamera fejpánton van rögzítve és semmilyen módon nem akadályozza emberünket az egyéb tevékenységekben. Mert nem életszerű...
Kis kedvencem, Kristen Connolly is megjelenik a filmben, de sajnos itt sincs elég ideje kibontakozni, hogy megmutassa szomorú szemöldökét.
Marcelo Zarvos-nak, a filmzene készítőjének elég hálátlan feladat jutott. Műfaji sajátosság, hogy a ff filmek inkább effektben erősek, mint zenei aláfestésben. Zarvos így végül a stáblista alatt tud kiteljesedni egy erősen közepes score-ban.
A történet nagyon lassan adagolja a válaszokat a felmerülő kérdésekre. A végén gyakorlatilag a nézőnek kell összeraknia, hogy a filmben látható mumus – azaz parazita élősködők – evolúciója hogyan is történhetett meg. Nem rágják a szánkba a magyarázatot. Valakinél hólyagos bőrt figyelhetünk meg, másnál testben mozgó lényeket. Sajnos, az átmenet megmutatásával olyannyira csínján bánnak, hogy szinte végig azt hittem, hogy egyszerre több betegség és mutáció történik párhuzamosan a városban, nem egy egységes fertőzést látok.
Arra sem kapunk magyarázatot, hogy ez a fertőzés miért taglózza le pl. a helyi rendőrség egyik tagját, mert a forgatókönyv nem erőlteti ránk, hogy megmutassa a horrort. A végeredmény egy öngyilkosság és én nem tudom, hogy emberünket mi módon is fertőzték halálra, hiszen az esemény képen kívül történik...
Egy biztos: A stáblista alatt látható ünnepi videóbejátszások az emberekről, akik szórakoznak és élvezik az öböl vizét, még sosem volt ennyire nyomasztó számomra. A film nagyon el tudja venni az ember kedvét a fürdőzéstől, az biztos. Én meg egyébként sem rajongtam soha a strandolásért.
Sajnos, a kész mű nem nagyon tesz hozzá az ff filmek gyarapodó filmográfiájához. Korrekt darab, de a rendező hírnevéhez nem méltó.
70%
A film Mafab adatlapjának elérése: The Bay - Az öböl (2012)
