2017. október 30., hétfő

Hét nővér - Seven Sisters (2017)

Hét nővér - Seven Sisters (2017)


Rendezte: Tommy Wirkola

A film Mafab adatlapja: Seven Sisters (2017)


Megjegyzés: Wirkola már első filmjével belopta magát a szívembe, ezért mindig érdeklődve várom aktuális munkáját.

A Vertigo Média végül csak bemutatja Wirkola rendező és Max Botkin - Kerry Williamson forgatókönyvíró páros agymenését, amely a nem túl távoli és egyben antiutópiába vezet bennünket, ahol a föld túlnépesedése miatt már nem lehet engedély nélkül szülni és családonként csupán egy gyermek engedélyezett.

A filmet a trailer megtekintése után nagyon vártam: Korábbi bejegyzés!

Mint említettem, amikor először botlottam egy film főcímében Wirkola nevébe, utána már nem volt kérdés, hogy a továbbiakban figyelni fogok rá. A hatalmas mű címe: Halott hó - Død snø (2009), amely a keresztségben a roppant kifejező és tökéletesen spojleres "Náci zombik" címet kapta. Néhány egyenetlenséget leszámítva egészen gyorsan megtalálta stílusjegyét a direktor, ami nem más, mint a gore jelenetek szinte kiszámíthatatlan alkalmazása. A későbbiekben roppant stílusosan volt képes a vért és pusztítást vászonra vinni. Első amerikai munkája ugyan kereskedelmileg talán nem durrant túl nagyot - bár még így is összekaristolt közel 300 millió dollárt - de megismertette a nevét a horrorkedvelőkkel. Az amerikai debütálás a "Boszorkányvadászok" volt, amely a mozibemutató finomkodó 88 perces vágása után kapott egy vágatlan változatot is, pedig már az első változat sem volt éppen finomkodó. (Sok véres jelenet ellenére azért csak átcsuszatolták a filmet a korhatár-bizottságok.

Az alapötlet talán nem túl eredeti és több híres író is elfilozofálgatott már hasonló történeteken a sötét jövőt illetően - az imdb Kurt Vonnegut nevét említi meg példának (A 2B0N2B című novellát itt tudod magyar nyelven elolvasni.) - vagy emlékezzünk a Fortress című Stuart Gordon sci-fire, amely sokkal sötétebb jövőképet festett meg és amelyben bűn engedély nélkül szülni és börtönbüntetés jár érte. Nem csoda, hogy visszatérő témája ez a fantasztikus irodalomnak, hiszen a túlnépesedés mind égetőbb problémánk és logikus gondolkodással hamar rádöbbenhetünk, hogy annak csökkentése, megállítása a közeljövőben valóban reális megoldást kívánhat, hacsak nem kívánjuk felélni a föld tartalékait és mintegy önpusztításba hajszolni magunkat.

A forgatókönyv szerint a jövőben már csak egyetlen gyermeke lehet egy családnak és ezért iker szülésnél a kiválasztott egyeden kívüli többi testvért egy kifejezetten megőrzési célra elkészített hibernáló komplexumba gyűjtik össze, hogy ha a világ valami úton-módon megoldást talált a túlnépesedés megelőzésére, a többi gyermeket is kiengedhessék. Természetesen az egész alapötlet bűzlik, hiszen reálisan mi oka lenne bárkinek, hogy mind több gyermeket "tároljon" drága körülmények között, várva valami olyasmire, ami precíz és hideg logika szerint nem nagyon következhet be. A hibernálás eleve kérdéseket vet fel és nem technikai értelemben, hanem morálisan: Pl. a lefagyasztott gyermekek családja értelemszerűen leéli az életét. Tegyük fel, valamikor a jövőben helyreáll a lakosság növekedésének a kérdése és ki lehet venni a lefagyasztott gyermekeket... Kérdés: Ki fogja őket felnevelni, milyen családi gondoskodásra számíthatnak, ha közben esetleg a vér szerinti rokonaik elhunytak?
Ha meg a népesség nem kezd csökkenni, akkor ezek a jéggyerekek örökké "rabságban" fognak maradni?
És még sok hasonló, ebből fakadó kérdés, amelyre a film végül egy nem túl elegáns, ám annál kiszámíthatóbb választ mutat be.


Főszereplőnk Svédország jelenlegi egyik legfontosabb exportcikke, Noomi Rapace, akinek színészi játéka olyan intenzív volt bemutatkozó - legalábbis a szélesebb közönség ezzel a filmmel ismerte meg - "A tetovált lány" című moziban, hogy azóta több, mint egy tucat amerikai és Európai mozifilmben kapott lehetőséget, hogy A listás, akár Hollywoodi sztár legyen belőle. Rapace egyelőre él a lehetőséggel, és bár arca egyáltalán nem az a klasszikusan vett szép pofi, ezen apró hiányossága mellett bőven kárpótol minket kisugárzása és remek színészi játéka, amelyet ebben a filmben mindjárt hét (!) különböző szerepben élvezhetünk, ugyanis Rapace némi biológiai mutáció miatt mindjárt hetes ikrek formájában jött a világra, akiket nagyapjuk, Terrence (Willem Dafoe) igyekszik megvédelmezni és elrejteni a külvilág elől, ez azonban szinte lehetetlen feladat.

Terrence végül talál egy többé-kevésbé hihető megoldást: A hét lány a hét különböző napjain hagyhatja el a házat (Innen ered a nevük is, ahogy azután egymást hívhatják), hogy egyforma időt tölthessenek a külvilágban, annak eljátszva, hogy egyetlen személyről van szó. Persze ha belegondolunk, ez is egy elég kimódolt dramaturgiai húzás és a valóságban sem működne tökéletesen. Erre hamar felhívja a forgatókönyv a figyelmünket, miután egyikük kilóg a kényszerrabságból és egy olyan sérüléssel tér haza, amelynek gyógyítására nincs mód, sőt, hogy a jövőben ne legyen belőle problémájuk, a többi hat testvérre is drámaian kiható lépéssel kell számolniuk.

A történet valójában akkor kezdődik el, amikor "Hétfő" nem érkezik haza este a munkából és másnap az értetlen testvéreknek végül jobb híján folytatniuk kell a színjátékot, anélkül, hogy a kérdésükre, amely a film egyik címváltozata is volt korábban - Mi történt Hétfővel? - tudnák a választ. Természetesen amellett, hogy a látszatot igyekeznek megőrizni, nyomozniuk is kell, hogy biztosítsák a túlélésüket, hiszen felnőttek esetében már közel sem olyan könyörületes a kormány, mint gyermekekében és ezért félő, hogy ha kiderül a testvérek létezése, hamar likvidálhatják őket.


Wirkola jól kufárkodik a forgatókönyvvel, igyekszik a stílusára jellemző véres jeleneteket is nem öncélúan és megfelelően adagolni. Fontos szerepben feltűnik a mostanában - mióta megbotoxolta az arcát - hanyagolt Glenn Close is, akit évek óta nem láttam normális filmszerepben... tévésorozat szerep itt nem ér.
Rapace odateszi magát a hét alakításban és bár történetileg nem túl logikus, hogy a testvérek egymástól ennyire elütő egyéniséggé cseperedtek, nekünk nézőknek kellemes hét, különböző alteregóként figyelni a színésznő játékát, ami még a CGI adta lehetőségek mellett sem volt egy egyszerű feladat, a teljes egészében Romániában forgatott akció-sci-fi film esetében.
Wirkola magával hozta néhány színészét korábbi filmjeiből, bár, ők nem biztos, hogy tudnak majd élni a lehetőséggel és talán a lábukat sem sikerül majd megvetni az amerikai filmpiacon, azonban jó látni, amikor Európai színészek keverednek tengeren túli kollégákkal.
A forgatókönyvre ráfért volna még némi politúr, főleg, hogy Botkin első forgatókönyv vázlata már 2010 óta kering filmgyártó berkekben. Legalábbis a jövőkép és az első fél óra komplexebb felépítése miatt, hogy kidolgozzák az eljárás körüli körítést, hiszen ha nekünk, nézőnknek is vannak ezzel kapcsolatban kérdésünk, akkor a filmben bemutatott társadalomnak is kell, hogy legyen, és csak akkor működik megfelelően egy antiutópia, ha a benne foglaltak legalább valamennyire logikusan vannak felépítve.
Ettől eltekintve a film bőven nézhető darab, agytornának kiváló.

A "Hét nővér" egy igen szórakoztató, kalandos utazás egy lehetséges, negatív jövőképben, amelynek megtekintését csak ajánlani tudom, apró, logikátlanságai ellenére is. A befejezés pedig teret enged sok filozofálgatásnak a testvéri szeretet, családi kötelékek kohéziójáról.

70%

Ha megnéznéd, akkor irány a mozi: 2017.November.23.-tól a film a mozikban!



2017. október 27., péntek

Űrvihar - Geostorm (2017)

Űrvihar - Geostorm (2017)


Rendezte: Dean Devlin

A film Mafab adatlapja: Geostorm (2017)

Csak nekem van olyan érzésem, mintha az Eredet poszter variációját látnám?
Megtekintés: Devlin kitanulta Roland Emmerich keze alatt és visszaböfögte tapasztalatait. Ha kedveled Emmerich munkásságát, akkor ez a te filmed.

Az "Űrvihar" minden tekintetben egy Emmerich film koppintás. Nem állítom, hogy Emmerich találta fel a spanyolviaszt, vagy, hogy ne lennének rendezők, akik hasonló témában már alkottak nagyot, de ha végignézed ezt a habkönnyű, sci-fibe oltott katasztrófafilmet, akkor ha mozikedvelő voltál a kilencvenes években, egyből a német származású direktor filmjei fognak az eszedbe jutni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Devlin, miután kiszínészkedte magát a nyolcvanas években és elsősorban produceri tevékenységet kezdett preferálni a kilencvenesektől, állandó tettestársa lett produceri szerepkőrben Emmerichnek, akkor már pontosan tudhatjuk, hogy az "Űrvihar" ennek a barátságnak egy átsörözött délutánján születhetett meg, miközben nagyban beszélgettek arról, hogy vajon milyen is egy esszenciális katasztrófa film, amelyikkel érdemes kitölteni a vásznat.

hogy végül ezt a nagy ötletet nem a híresebb rendező, hanem a legalább olyan ismert nevű producer-író hozta tető alá, az gondolom afféle mentor-tanítvány kapcsolatnak köszönhető, és bár Emmerich neve fel sem merült az "Űrvihar" stáblistáján, árnyéka teljes terjedelmében elhomályosítja a kész művet. Így végül a film pont olyan, mintha ő dirigálta volna le, csak kicsit "kisebb", kommerszebb, kivonatosabb.

Már a trailer sem hagyott kétséget afelől, hogy a korábbi nagy dobásokat igyekeztek beleszuszakolni ebbe az alig két órás darabba, amely már játékidejével családbarátibb lett, mint a példakép két órát átlépő filmjei.
Amúgy megvan itt minden, amit korábban szerettünk - vagy megszoktunk - Emmerichtől.
Pátosz, önfeláldozás, keresztbe tevő háttér-kellemetlen karakter, az amerikai elnök, barátnő, aki ott van, ha baj van, egy kisgyerek, aki sírhat apuért, anyuért, több nemzet tudósai, akik összeteszik, ami van, városokat leromboló természeti katasztrófák, mellékszereplő, aki épp, hogy megmenekül egy ilyen katasztrófából, vagy épp nem, az okos főszereplő, aki személyesen is érdekelt vagy a problémák megjósolásában, van az elnökkel kapcsolatban, látványos menekülés, utolsó pillanatban klappolás, túlélés, összeborulás, zsepi.

Ennél több nincs is a moziban. Beülsz a 3D-s IMAX terembe, kapkodod a fejed, mert túl közel vagy, reméled, hogy a CGI jobban mutat majd, mint a youtubeon látott bemutatóban, amely nem volt meggyőző, kicsit sem. Amúgy jobb, ám néhány jelentnél kicsit zavarja a szemed.

A jövőben Jake Lawson (Gerald Butler) és egy nemzetközi kutató, mérnök, tudós csoport megépít egy földet körbeölelő védelmi rendszert, amely a szélsőséges időjárási viszonyokat hivatott kordában tartani. Jobb megoldás híján amit kb. tíz percben be lehetett volna mutatni okosan megírva, azt itt ledarálják egy kétperces, szájbarágós monológgal. Hogy ne kelljen a nézőnek összeraknia az előzményeket. Lawson azonban elég önfejű, ha a végtermékről van szó, ezért egy roppant hiteles vizsgálóbizottság megvonja további támogatottságát és eltávolítja az űrbázisról, ami eleve okos húzás, ha tudjuk, hogy maga Lawson volt az egész kitervelője, ezért eléggé hálátlan mentalitásnak érzem, hogy pont őt akarják onnan kiebrudalni, még akkor is, ha akadékoskodó és arrogáns fütyi. Ami viszont a slusszpoén, hogy a helyére pont az öccse, Max (Jim Sturgess) kerülhet, akinek viszont első utasítása felső helyekről érkezik és nem másból áll, hogy közölheti a bátyjával, hogy mehet a francba.


Persze a néző tudja, hogy Max ebben a kérdésben nem lehet hibás, valamiért mégis ez az egyetlen ok, ami képes a két testvér amúgy is nehézkesen vergődő kapcsolatába egy koporsószeget verni. Hiába, kellett valami forgatókönyvi feszültség kettejük közé, mert ha nincs ilyen, elmaradhat egy nagy összeborulás a végén.
Jake-nek persze van egy elhidegült felesége és egy remek kislánya, Hannah (Talitha Eliana Bateman) aki olyan, mintha egy kicsit az anyja lenne az apjának és érzelmileg amennyire kislány, ugyanakkor annyira érett is, hiszen felelősségtudatból erősebb, mint apja. Dramaturgiailag amúgy sok vizet nem zavar.

Bizonyíték, hogy eljutottam a moziba. Kicsit közel ültünk. Összességében elég lett volna a 3D, IMAX nélkül.

Fontos még Max ügynök barátnője, Sarah (Abbie Cornish) aki elvileg maga a megtestesült szabálykönyv, azután, amikor kell, a megfelelő időben korábbi gondolatiságának homlokegyenest eltérő módon reagál, mégis szimpatikus lesz, vagy épp ezért.
Képbe kerül az elnök is (Andy Garcia) aki kivételesen nem áldozza fel magát, mint a 2012-ben és tevőlegesen nem is tesz annyit bele a folyamatba, mint a Függetlenség napjában, de nem is annyira mellékes, mint a Holnaputánban. Garcia amúgy igazán kaphatna már egy említésre méltó, neki szóló szerepet is, mert ismét úgy érzem, hogy csak egy ismert nevű biodíszlet.
Ed Harris pedig ha manapság feltűnik egy stáblistán, azonnal sejtem, hogy ő lesz a nem túl kedves fickó a moziban.

Végösszeg:
Úgy klisés, ahogy van, egynek azonban elmegy. A baj, hogy ismertebb elődjeihez nem képes felnőni, inkább csak halovány utánérzés, és ezen a pocok arcú Butler sem tud segíteni. A moziteremben, üdítővel, kukoricával azonban elrepül a közel két óra, ám pár nap múlva már csak halványan fogunk az egészre emlékezni.
Ha ez a cél, akkor azt elérte.

60%

Ha megnéznéd:
- Űrvihar (2017)


2017. október 12., csütörtök

A pusztító - Demolition Man (1993)

A pusztító - Demolition Man (1993)


Rendezte: Marco Brambilla

A film Mafab adatlapja: Demolition Man (1993)

Megtekintés: Kissé megkopott, alibi akciós akciófilm, de egyszerűen imádni való.

A "Demolition Man" az a fajta akciófilm, amelyik ezer sebből vérzik. Elvileg egy utópiáról mesél, amelyben nincs helye a bűnözésnek és erőszaknak, ugyanakkor a forgatókönyv igen könnyedén átsiklik olyasmik felett, amik létrejötte nem valósulhatna meg ennyire közel az események kezdéséhez. Mert ahhoz, hogy pl. a lakosság ennyire "átalakuljon" és elfelejtse pl. hogy egy bűnözővel hogyan kellene bánni igazoltatáskor, ahhoz, úgy vélem, a filmben felemlegetett 36 év, egyszerűen kevés. Ettől függetlenül a mozi kellemes kis brainstorming, hogy vajon, milyen is lenne az a bizonyos szép és új világ, amelyet ha nem is így, de a fantasztikus irodalom egyik tartópillére is megálmodott egy könyvében, és akinek nevét tisztelgésből beépítették a filmbe, a kezdő Sandra Bullock karakterének. Lenina Huxley (Sandra Bullock) ugyanis egy fiatal rendfenntartó, San Angelesben, akinek Lenina neve egy karakteré a "Szép új világból", míg a Huyley, Aldous Huxley írótól lett kölcsönözve.

A film 1993-ban készült és 1996-ban kezdődik, amit igen sötéten festett meg. Ebben szuper-bűnözők harcolnak szuper-zsaruk ellen. Két ősellenség összecsapását láthatjuk a film elején. John Spartan (Sylvester Stallone - szójáték a spártai szóval) épp lecsapni készül a tökéletesen gonosz pszichopata Simon Phoenix (Wesley Snipes - A főnix talán utalás rá, hogy a rossz-fiú képes akár a pokolból is visszatérni, hogy hősünk nemezise legyen, habár, végül pont nem tűzből születik - egy hatalmas robbanást ugyan túlél - hanem a jégből olvasztják ki) búvóhelyére, ahol végül győzedelmeskedik rendőrünk, viszont a korábban elrabolt túszok életét már nem tudja megmenteni, ezért - szerintem elhibázott döntés, de akkor nem lenne film - kyrokamrába száműzik Phoenix-szel együtt.
A jövő közben sterilizálódik. Egy olyan utópiába kerülünk, amilyenre nincs is szükség talán. Az erőszak, szex és tucatnyi más bűnös vagy kevésbé bűnös élvezet száműzve lett a világból, akár egy lázongó csoport, akik jelenleg a föld alatt húzzák meg magukat és onnan hajtják végre gyermeteg támadásaikat a rend ellen.
Valaki közben elősegíti Phoenix szökését a jégbörtönből, annak agyába telepítve egy parancsot, amely arra ösztönzi a bűnözőt, hogy eltegye láb alól a lázongók vezetőjét, Edgar Friendly-t (Denis Leary), aki máskülönben, hogy a jelenlegi világrend bosszantja - nem mintha fogalma lehetne elvileg a korábbiról - egy barátságos figura és csupa olyasmiket szeretne megélni, amikről, csakúgy, mint a filmben bárki, aki harminc körüli, vagy alatti, csupán csak hallhatott. (Ennek ellenére elég érzékletesen mesél mindarról, amit megtenne, miközben a rendőrségen még az is komoly kutatómunkát igényel, hogy rájöjjenek, mit jelent a 187-es kód, miközben a kötelékben bőven ötven felettiek is dolgoznak. Teszem hozzá, szerintem Leary nyúlfarknyi szerepét annak köszönheti, hogy az MTV zenei csatornán egy időben, még a film bemutatása előtt bemutattak egy rövid, fekete-fehér kisfilmet, amelyben hasonlóan szenvedélyesen sorol egy rap-nek is beillő monológot.)
Szóval, a film egyik hibája a következetlenség. Ezért vannak infók, amiket tudnak szereplőink, más dolgokra meg őszintén rácsodálkoznak. Ez mondjuk humorforrásnak is kiváló, itt megemlítve a három kagylót...
Phoenix megjelenése olyan erőszakhullámot indít el a városban, amely után borítékolható Spartan kiolvasztása is. (Hülye Simon Phoenix, ha szökés helyett először elintézi befagyasztott vetélytársát, nincs az egész balhé, bár gondolom, nem volt tudomása arról, hogy ellensége is ugyanott "vendégeskedik".)
Spartan rácsodálkozik erre a habos, műanyag világra, ám igen hamar feltalálja magát, hogy elkapja Phoenix-et.
A befejezés pedig kiszámítható.
Győznek a jók! De ez nem szpojler!


Brambilla rögtön egy mozifilmre kapott bizalmat, amit azzal hálált meg, hogy összedobott egy remek kis akciómókát, amely akcióban nem is annyira erős. Nem tudhatjuk, mi került a vágószoba padlójára, de pl. miután Jesse Ventura - egy időben ő is volt Kaliforniai kormányzó, mint Schwarzenegger, akinek neve előkerült a filmben - karakterének története egy az egyben eltűnik a film végső leszámolása alatt, úgy vélem, a producerek és a rendező között lehetett némi ellentét. Ezt erősíti meg az is, hogy Brambilla filmes karrierje ezek után erősen közelített a nullához. (Négy évvel később egy gyengécske krimi, utána néhány sorozat epizód és rövidfilm. Nem tudom, hogy a viszonylag amúgy erős kezdés után mi történt.)

Ez volt az első film, amelyben láthatta korosztályom Sandra Bullock-ot és itt azonnal bele is szerettünk. Erre rátett egy lapáttal az egy évre rá bemutatott "Féktelenül - Speed (1994)" és meg lett pecsételve a sorsom/sunk. Sokan, negyvenes srácok, feltételezem, hogy egy időben szerelmesek voltunk ebbe az állgödrös, egyiptomi vágott szemű leányzóba, akinek széles a csípője, kicsik a mellei és a nózija sem kicsi. Bullock innen datálhatóan hozta a szomszédlány figurát és bár néhány filmje már készült korábban, ezeket főleg akkor ismerhettük meg, miután a nevét megismerte a világ. Addig korábbi próbálkozásai a tékát polcán vagy sosem nézett tévék műsorán jelenhetett meg. A filmben alakított rendőrnő legalább annyira imádni való - amikor toppant, hogy Spartan hagyja el a hálószobáját - mint a későbbi Annie, a buszos akciófilmből.

Feltűnik még rendőrfőnökként Bob Gunton, aki életében egy szerethető figurát nem alakított, és még talán az ilyen alakításokban állt hozzá közel, bár, mint akadékoskodó főnök, azért nem hazudtolja meg magát az egyébként roppant szeretetreméltó színész. Egy időben még a csapból is az ő filmjei folytak.

Az egész balhé kirobbantója és talán a filmben kissé korán is "lövik" le a poént, a városka egyik vezetője, Dr. Raymond Cucteau szerepében az angol drámai színész, Nigel Hawthorne, aki a forgatás alatt igen nehezen jött ki amerikai, akciós kollégáival. Talán azért, mert Hawthorne színészi kvalitásai messze túlnőttek Stallone és Snipes tehetségén.

Benjamin Bratt először ebben a filmben alakítja Bullock rendőr kollégáját, hogy pár évvel később, egy vígjátékban ügynököket alakítsanak, akik között működik a kémia, legalábbis a "Beépített szépség" első részének végéig.

És felvillan Jack Black arca is, de nem ez miatt lett ismert a színész.


Szóval, van egy remek alapanyagunk a filmhez, amelyben két ember a harcát némi kihagyással folytathatja a jövőben. Ez nem igazi időutazás, habár, laza keretek között akár belefér abba a műfajba is. Ha esetleg egy időben olvastál Nemere István könyveket, találkozhattál hasonló történettel a magyar írótól is. (Meg még ki tudja, hogy ez a téma mennyi írót ihletett meg a film bemutatója előtt?)
Holtak harca címmel az író 1986-ban publikált egy regényt, amelynek cselekménye és főbb vonalai, nagyjából 75%-ban megegyeznek a kész filmmel. Végül Nemere nem vállalta a pereskedést a filmkészítő céggel, mivel anyagilag nem tudta volna megfinanszírozni azt.

Egy interjú Nemere Istvánnal!

A film jelmezei, helyszínei és úgy egyben a környezet, tereptárgyak, járművek, mind fantasztikusan sikerültek. Ami azonban nem lett tökéletes azok a film akció jelenetei, amik néha túl rövidek, ötlettelenek és hányavetiek. Néha meg annyira meg vannak vágva, hogy azt sem tudod, mi után, mi következik.
Az már az első akciójelenetben kiderül, hogy Brambilla tehetsége nem az ilyen jelenetek leforgatásában csúcsosodik ki. Szépen mozog a kamera, elég a mozgás is a robbanások között, mégis, kissé üresek ezek a pillanatok. Spartan a film elején megérkezik egy helikopterrel, földet ér, ugrik néhányat, szalad egyet, közben eltöri vagy két fickó nyakát és máris Phoenix-szel áll szemben, hogy verekedjenek egyet. Az egyetlen, amiért ezek a verekedések emlékezetesek, azok nem maguk a koreográfiák, hanem a két színész hírneve, illetve a végső leszámolás brutalitása, a fagyasztással. A felsorolt apró hibák ellenére a Demolition Man a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb filmje.

Töfi:
- A film negatív hősét alakíthatta volna Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal és Jackie Chan is. Chan azért nem vállalta el, mert nem kívánt rossz-fiúként debütálni Hollywoodban, mert image rombolónak találta.
- Kuvaitban a filmet "Rambó a rombolónak" címezték. Okosan!
- A filmben a General Motors járművei láthatóak.
- Craig Sheffer egy cameo szerepben jelenik meg a producerkedés mellett.
- A film nyitójelenetében felrobbantott épület bontás alatt állt és az MTV csatorna versenyt hirdetett annak elnyerésére, hogy ki nyomhassa meg a nagy piros gombot.
- Brambilla egyik kedvenc filmje a Mechanikus narancs volt és onnan emelte át a bűnözők nyeglén erőszakos viselkedését.
- Denis Leary később "nagy szarnak" nevezte a filmet.

65%

Ha szeretnéd látni:
- A pusztító (1993)

2017. szeptember 26., kedd

Folytatjuk - We Go On (2016)

Folytatjuk - We Go On (2016)



Rendezte: Jesse Holland, Andy Mitton

A film Mafab adatlapja: We Go On (2016)

Megtekintés: Nem mondom, hogy zárkózz el a filmtől, de nem akkora truváj a misztikus, szellemes mozik sora között.

A rendező páros egyik korábbi filmje kijelölte az útjukat. Ketten dolgoznak egy mozi elkészítésén, mégsem érzem, hogy lenne bármi markáns a filmjeik képi világában, megvalósításában, ezért többet nem is lehet írni róla, mint, hogy korrekt. De egy misztikus mozinál nem ezt akarjuk hallani, mert ami ilyenkor korrekt, azon bealszunk.
A 2010-es "Sárgatéglásút-tal - YellowBrickRoad (2010)" is az volt a legnagyobb problémám, hogy bár a történetben volt potenciál, a végeredmény nem lépett ki a hasonló filmek komfortzónájából és a végeredmény így átlagos horrorfilm lett.

Jelen mű is amolyan, se íze, se bűze. Clark Freeman egy jó svádájú negyvenes pasas, épp csak hiányzott belőle valami, hogy elvigye a filmet a hátán. Ha a rajongó Smallvillesek és az új "Az" mozi első változatának nézői nem ismernék fel a jócskán megöregedett Annette O'Toole és alakítása nem lenne szerethető, a véresszájú tyúkanyó anyuka szerepében, a film nem kötött volna le másfél órára. (Mondjuk O'Toole-lal első találkozásom már megesett a "48 óra - 48 Hrs. (1982)" megtekintése közben, mert az eredeti szinkronban nagyon érzékletesen küldte el a picsába a Cates nyomozót alakító Nick Nolte-t, aki a filmben a pasiját játszotta.)

Miles (Clark Freeman) örökségének tetemes részét - harminc ezer dollárt - felajánl annak, aki bebizonyítja neki bármilyen "kézzelfogható" módon a túlvilág, vagy szellemek létezését. Édesanyja, Charlotte (Annette O'Toole) miután kifejezte ellenérzését a pénzsósár ilyen ostoba módjának, beszáll a játékba, hogy együtt eredjen az örök titkok nyomába enyhén introvertált gyermekével.

Persze jelentkeznek is a kamu pénzvadászok a lehetőséget a tökénél megragadva, ám Miles nem teljesen hülye és hamar kirostálja azt, amiben nincs potenciál. A film sajnos kihagyja ezt a ziccert és néhány mondatban lerendezi ezeket a csalókat, alkalmatlan lehetőségeket, pedig jobban belegondolva, elég remek kis játékidőt lehetett volna szánni a kapott felvételek elemezgetésére, stb. Ezt a forgatókönyv túl gyorsan keni el, akár némi kutyagumit a cipőnk talpáról, hogy azután három megkeresésre fókuszáljon, amelyek kivitelezése nem sokkal több, mint maga a korábban felvázolt kamu jelentkezők. John Glover-t ritkán látni manapság - nekem legalábbis alig van emlékem tőle a Gremlins 2 óta... - a Batman és Robin pedig nem számít. Legalább a Smallvilles (A fiatal Charlotte-ot alakító és alig látszó/játszó Cassidy Freeman szintén játszott a sorozatban és nevéből kitalálható, hogy rokonságban áll a főszereplő Clark Freeman-nel!) vonalat ő is erősíti azzal a pár perces szereplésével, ami talán a film egyik csúcspontjának mondható, igaz, róla is kiderül, hogy sarlatán.

Végül Miles csak megkapja, amit akar és persze kiderül, hogy ezt nem akarta igazán. De már az "Egyenesen át" óta tudjuk, hogy aki a halállal szórakozik, ne nagyon számítson könnyű álomra. Igaz, Miles nem kereste a halált egy percig sem, bár, egy autóbaleset rásegített érdeklődési körének kitágítására.

A film befejezése számomra összecsapott, nem olyan szépen felépített, mint az eleje. Most írjam azt, hogy valójában nem értem tökéletesen, mit is akart a szerzőpáros közölni velem?
Majd valaki megfejti nekem Miles kálváriáját és akkor talán én is többre fogom értékelni egy karcsú 40%-nál.
Ha lenne bármilyen plusz a filmben, amit szívesen kiemelnék, akkor megtenném, de újragondolva sem jut eszembe mentőöv ennek a lapos, misztikus mozinak. Az első fele egészen kellemes, de a vége enyhén művészies lezárással már megfeküdte a gyomrom. Viszont a jump scream legalább nincs túltolva.

40%

Ha megtekintenéd:
- Folytatjuk (2016)


2017. szeptember 12., kedd

Reakció egy blogra: Az őslakó

Az őslakó - The Man From Earth (2007)

Rendezte: Richard Schenkman

Megtekintés: Alapfilm, amelyről már szerettem volna írni.


Most azonban rendhagyó módon nem a filmről írnék, hanem egy korábban olvasott kritikára reagálnék, amelyet a neten találtam és nem értek vele egyet, mert úgy vélem, a cikk "írója" nem elég érett a téma feldolgozásához. Persze lehet, hogy én tévedek...


A weboldalt nem szeretném reklámozni, jogi okokból, azonban a válaszomban megtalálhatóak a fiatal író felvetései és én ezekre reagáltam.
A reakciómhoz a film ismerete szükséges, ezért mielőtt elmélyednél elmédben, tekintsd meg a filmet, amely televíziós kiállítása mellett is bőven megéri szerintem a 90%-ot, annyira remek az alapötlet, amelyet boncolgat.








"Jerrycomovie.com2014. április 24. 5:56
1. Ha valaki 14.000 éve él a Földön, elképzelhető, hogy egyetlen egy régi emléktárgyat sem tart magánál? Ez alapjában ellentétes az emberi magatartással, amelynek sajátja a relikviák gyűjtése - hozzáteszem, ha 14.000 éve élne valaki a Földön, az emlékezést, de a megélhetést is segítenék műtárgyai - erre láttunk már "példát" a Hegylakó filmekben és sorozatban.
- Ha az ember sokáig él és más szemmel figyeli a világot, túlnő azon, hogy tárgyakkal vegye körbe magát. Mellesleg a buddhizmus része, hogy nem hagyjuk, hogy a tárgyak irányítsanak minket, ergo nincs rájuk szükség egy teljes élethez.
2. John Oldman állítása szerint sok nyelvet beszél, hiszen rengeteg helyen élt, vajon miért nem mutatja meg ezen képességét? Ez aztán nem került volna sok energiába a készítők részéről, és semmi mást nem sugall - mint amatörizmust... - Előttem is írták: Hiába gagyog idegen nyelven, ha társai nem beszélik azt. A történet lényege, hogy lebegtet, azaz nincs konkrét bizonyíték a végéig, csak a "lehetősége", hogy igazat mond.
3. John Oldman szinte semmi olyan információval nem tud szolgálni, amelyet a mai tudósok, középiskolai diákok, régészek ne tudnának. Valóban ennyire teljes a mai "tudásunk"? Az ősi babiloniakról, egyiptomiakról, főníciaiakról és egyéb népekről szóló ismeretanyagunk valóban ennyire megbízható és cáfolhatatlan? Természetesen, nem. - Mit kellett volna mondania? Bármit is mesél a saját tapasztalatairól, azt vagy már tudják a többiek a könyvekből, vagy megkérdőjelezik, hiszen nem tudhatják. Kellett volna valami plusz "pletyka", hogy Van Gogh meleg volt és kikezdett vele? Ettől lett volna hitelesebb a sztori?
4. John Oldman állítása szerint nem hegesedik. Bizonyítani ezt sem bizonyítja, de még csak véletlenül se karcolja meg magát a többiek előtt. Hiszen ez legalább még 100 dollárjába került volna a filmkészítőknek. - Erről is volt szó korábban: Nem hegesedik, de azt nem mondta, hogy a bőre nem sérülhet meg. A hegesedés talán azt jelenti, hogy megsérül, de az évek alatt nyomtalanul eltűnik a sérülése.
5. 14.000 év alatt el lehet kerülni a halált? Mármint az erőszakosat, vagy a baleset általit. Nem hinném. - A film a hitről szól eleve, te pedig nem hiszel. A film arról szól, el lehet e hinni, amit hallunk. Ha úgy állsz hozzá, hogy nem hiszed, akkor te vagy az irritáló idős nő, aki végig szkeptikus volt és a vallásos résznél is csak sértődöttséget tudott felmutatni. Mit jelent ez? Hogy nem vagy érett a témához.
6. A csattanón ezek után már csak röhögni támadt kedvem. - Pedig nem vicces. Újabb jele, hogy nem vagy a filozofálgatáshoz elég érett. Mellesleg, lehet, hogy nem a többség a hülye, akik hype-olja ezt a filmet, és a magas pontszám sem véletlen. Ha száz emberből egynek nem tetszik egy film - főleg, ha elég széles spektrumon mozog a nézők életkora és egyéb habitusa - akkor nem lehet, hogy az az egy néző téved?
VálaszTörlés
"
Az egyenes szöveg a cikkből lett kiemelve, a dőlt betűs pedig amit magam tettem hozzá.
Mint láthatod, nem mostanában találtam rá erre az oldalra.
A filmről még gyűjtöm az érzéseimet, hogy egy ne túl felszínes cikkben elmélkedjek róla.
Talán újranézem.
Az apropó is adná magát egy kritikához, hiszen idén, 10 évvel "Az őslakó" után, most bemutatják a folytatást is, "Az őslakó: holocén" címmel.

Tedd azt te is!
Alant!


Teljesen idegenek - Perfetti sconosciuti - Perfect Strangers (2016)

Teljesen idegenek - Perfetti sconosciuti - Perfect Strangers (2016)


Rendezte: Paolo Genovese

A film Mafab adatlapja: Perfetti sconosciuti (2016)

Megtekintés: Néha, ha igazán jó filmet akarok látni, Európai mozik között kell keresgélnem.

Mert egyszerűen Hollywood-on kívül nem mindenki gondolkodik kifejezetten a pénzcsinálásban. Gondolom én. Tehát, Amerika, pénz-orientált, mindenki más, önkifejez.
Az Európai mozi szerintem eleve nem úgy indul neki a forgatásnak, hogy majd akkor a vásznon látható csoda milyen hatalmas összegekkel gyarapítja a producerek zsebeit. Inkább a történetekre gyúrnak rá, hogy a néző a pénzéért kapjon tartalmat. Már persze, ha nem valami gagyi komédiát rittyentenek össze - Lásd Jöttünk, láttunk 3. - aminek azután nem lesz komoly visszhangja.

Paolo Genovese, olasz direttore mozija klasszikus egy-helyszínes dráma, kamaradarab, amely tipikusan színházi darabként hathat a nézőre kiállításában. A történet egy izgalmas felvetés köré építi gondolatiságát, vagyis, hogy a barátok, közeli ismerősök valójában mennyi mindent tudnak egymásról, mennyire részei egymás életének. A forgatókönyv összetettségéhez a stáblista szerint öt (5!) forgatókönyvíróra volt szükség, ami nem kis szám egy alig pár szereplős történet esetében, azonban, ahogyan haladunk előre a játékidőben, egyre inkább olyan érzésem volt,hogy a forgatókönyv quintettje az egyes karakterszálakon - négy pár és egy magányos férfi karakter - külön-külön dolgozott, építette fel, majd szépen összemosták. Így mindenki csak a saját linearitására figyelt, hogy minél kevesebb legyen a törés.

De miről is van szó?

Egy baráti társaság, amelynek tagjai között az ügyvéd és orvos mellett jól megfér a szerencsevadász és állástalan tanár is, évente néhány alkalommal összegyűlnek egy kis vacsorára, hogy megbeszéljék az élet dolgait. Az aktuális vacsoránál a pszichiáter feleség, Carlotta (Anna Foglietta) ötletének nekibuzdulva kitalálják, hogy a mobiltelefonokat mindenki kiteszi az asztalra és a vacsora további részében ha bárki üzenetet vagy hívást kap, azt nyilvánossá teszik a többiek előtt, hogy megbizonyosodjanak egy gondolatjáték keretei között, hogy a barátok valóban elég jól ismerik e egymást.
A kezdetben komikus felvetést hamar kellemetlen közjátékok szakítják meg, amelyek a bonyolult kapcsolati hálókat boncolgatják és néha felül is írják. A lényeg, hogy takargatni valója szinte mindenkinek van.

A cselekmény természetesen nem túl pörgős, hiszen erősen be vagyunk zárva a négy fal közé, azonban a remek karaktereknek és ötletes szituációnak köszönhetően végig éreztem egy lappangó feszültséget, amellyel nagyon jól kufárkodik a forgatókönyv és néha teljesen átír korábbi kapcsolatokat, új irányba terelve a figurák érzéseit, döntéseit.
Néha nem is éreztem minden lépést túl logikusnak, máskor pedig már rég elejét vettem volna egy-egy leágazásnak a kielemzésének, de összességében remek maga a film felépítése. A dráma mellett jól megfér némi humor is és a befejezés is tartogat egy apró csavart, amely után ismét el lehet gondolkodni.


Egy biztos, mindenki sérül.

A film persze fikció és nagyon valószínű, hogy hasonló helyzetben egy baráti társaság nem járna úgy, mint ahogyan látjuk, bár ez köszönhető annak, hogy a film játékideje véges, fel kellett gyorsítani az eseményeket, ráadásul, hogy jól működjön a felvetés, el kell osztani a karakterek között a kellemetlenségeket a drámaiság fokozása érdekében. Így végül szinte nincs "tiszta" ember a film végére.

A színészi játék egészen kiváló és a film jól gyarapítja azoknak a moziknak a sorát, amelyben elvileg szürke kisemberek kerülnek kiélezett helyzetbe. (12 dühös ember, Az őslakos, Az erőszak istenei) talán az sem véletlen, hogy a legjobb Woody Allen drámák jutottak eszembe, miközben felépült a cselekmény.

Marco Giallini már az A.C.A.B.-ban is emlékezetes alakítást nyújtott számomra és ez, a korábbitól homlokegyenest eltérő figura ismét egy remek színészi munka.
Maga a mozi pedig az utóbbi hónapok egyik legmaradandóbb filmes élménye volt számomra.
Mi sem bizonyítja, hogy maga a történet érdemes arra, hogy foglalkozzanak vele, hogy már elkészült ugyanabban az évben egy török Remake, majd 2017-ben a spanyolok is elkészítették a saját változatukat, kissé humorosabb formában.

80%



Ha megtekintenéd:
- Teljesen idegenek (2016)

2017. augusztus 24., csütörtök

Nászút - Honeymoon (2014)

Nászút - Honeymoon (2014)


Rendezte: Leigh Janiak

A film Mafab adatlapja: Honeymoon (2014)

Megtekintés: Nyomasztó, kötelező darab.

2014-ben Janiak első filmjével elkészített egy igen nyomasztó, már-már Lovecraft közeli kamara drámát, amely lassan adagolta a horrort, ám végül abban a műfajban teljesedett be. Azóta is várom, hogy készítsen valamit, mert vannak rendezők, akiknek látásmódja, stílusa azért létezik, hogy remek filmekkel ajándékozzon meg minket.
Janiak ráadásul nő.
Talán pont ezért tudta ennyire szépen megkoreografálni ezt a drámai misztikus mesét, amely egy fiatal házaspár első nászútjáról meséli el nekünk, hogy mennyire nem ismerjük néha a másikat.
Nos, ha filmimádó vagy, igyekezz, hogy lecsapj egy ilyen rendezőnőre, írónőre, vagy művészre, aki ennyire tudatosan képes használni a tehetségét.
Janiak esetében mondjuk pont elkéstél... Férjhez ment Ross Duffer-hez, aki szintén egy igen sikeres kortárs filmes és akinek pl. a mostanában hihetetlenül népszerű Stranger Things című sorozatot köszönhetjük.

A "Nászút" Phil Graziadei és Janiak közös szerelemgyereke volt. Körülbelül 1 millió dollárt gereblyéztek össze hozzá, néhány hét alatt leforgatták és végül elmaradt a nagy bemutató. Valamiért inkább fesztiválokra engedték rá, talán attól félve, hogy a főszerepre megnyert két megnyerő színész nem képes elvinni a hátán a bemutató környéki marketing gépezetet. Egy biztos: a filmnek végül sajnálatos módon nem lett túl nagy visszhangja, pedig bőven megérdemelte volna, hiszen a sok, futószalagon gyártott, értéktelen bóvli között ez egy kiemelkedő darab, még akkor is, ha nem túl eredeti a forgatókönyve. (Ugyanebben az évben egy nagyon hasonló történet is hasonlóan rossz marketing rendszer miatt alig jutott el a nézőkhöz: Újjászületés - Spring (2014)

Viszonylag sokáig pihentettem a történetet, és ezért eléggé késve írok erről a filmről. Pedig többet érdemel.
Bea (Rose Leslie - Trónok harca Ygritte) és friss férje, Paul (Harry Treadaway) a lány gyermekkorának egyik fontos helyszínére utaznak nászútra. Semmi különös, inkább csak egy csendes tavacska, néhány magányos házzal. Azonban az érkezésük után Bea viselkedésében változás áll be. A korábban kedves és belevaló lány visszahúzódó és elérhetetlen lesz. Paul pedig nyomozni kezd, hogy vajon mi váltotta ki a lány hirtelen viselkedésbeli eltorzulását. Lassan a jelekből és félinformációkból Paul szörnyű titkokat fedez fel, amelyek könnyen az életükbe is kerülhetnek.

Lassan az idill átevez borzalomba...

A film nagyon lassan, de tűpontosan építi fel az iszonyatot és a befejezés sem hoz megváltást a nézőnek. Rengeteg kérdést teszünk fel utána, amelyekre nyugtalanítóak lehetnek a válaszok. Ennek ellenére legalább egyszer ajánlott darab. A történet elfilozofálgat azon, hogy képesek vagyunk e kiismerni maradéktalanul a másikat és, hogy jogunk van e a múltban gyökerező rejtélyekben, titkokban vájkálni. Pont az a félelmetes a misztikus drámában, hogy a horror pont abból a személyből építkezik, akit elvileg már ismerünk, szeretünk. Ezért is olyan nyugtalanító a befejezés, hiszen nem lehetünk benne tökéletesen biztosak, hogy Bea nem tényleg féltésből teszi azt, amit tesz és nem pusztán egy gyilkos szörnyeteg, amelyik elvarrja a szálakat, miután kiderülnek titkai.

De tényleg kiderülnek?

Rose Leslie a vad amazon Ygritte után egy sokkal femininebb, mégis legalább olyan veszélyes karaktert személyesít meg, mint a Trónok harca sorozatban. Jó lenne, ha a színésznő ezen a vonalon maradna és nem olyan fércművekhez adná a nevét, mint pl. a Morgan című horrorfilm, melynek kevés pozitívuma közül az egyik, hogy remek a szereposztása.
Harry Treadway remekül végszavazik a színésznőnek.

80%

Ha megnéznéd:
- Nászút (2014)