Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.
Főleg, mert rohanó világunkban szükség van néha kicsit megállni és elmélkedni az életről, sorsról, esetleg a nagy Ő-ről illetve arról, hogy mi határozza meg két ember között a kémiát.
Az alapötlet szerint egy alternatív univerzum létezik egy bolygó, amelyben egy fiú beleszeret egy lányba, de ahhoz, hogy egymáséi lehessenek, a fiúnak fel kell találnia valamit, ami segít megközelíteni a leányt. Ismerős ez az egy mondat, mint történeti alap? Nem véletlen. Hasonló alapötlete volt Juan Solanas mozijának, az Upside Down-nak, amelyben Kirsten Dunst és Jim Sturgess szeretnek egymásba, de bolygójuk sajátos fizikájának köszönhetően egyikük tótágas világban élt, így ki kellett a problémát küszöbölniük, amely meggátolta szerelmük kiteljesedését. Remek ötlet és ugyanakkor ezer kérdés, amelyekre nem volt megfelelő válasz, így a végeredményt nehéz volt komolyan venni. Viszont nagyon szép képeket készítettek hozzá, igazi szem rágógumi lett a végeredmény. Az a film 2012-ben készült és a 2013-as Frequencies akár testvérfilmje is lehetne, csak ez sokkal kevésbé elrugaszkodó a valóságtól és a híres nevek is hiányoznak a stábból. Viszont, mivel földhözragadtabb a történet (Milyen szép kifejezés a másik film ismeretének tükrében! Önhátbaveregetés) sokkal könnyebb lesz befogadni.
Egy alternatív univerzumban a kivételes képességű gyermekeket elit iskolában tanítják, de az emberi testekben keletkező frekvenciák miatt működik egy szegregáció is, amely megakadályozza, hogy Zak (Daniel Fraser) és Mary (Eleanor Wyld) között kialakulhasson bármilyen szorosabb kötelék. Ha bármikor túl közel kerülnek egymáshoz, a természet "riadót fúj" és valami kellemetlen történik környezetükkel vagy velük. Hogy még nehezebb legyen, Mary magas intelligenciáját viszont erősen megsínyli emocionális fejlődése, ezért nem érez úgy, mint egy átlagos ember. Sőt, egyáltalán nincsenek érzései, csupán a megtanult válaszreakciókkal igyekszik beolvadni az életbe.
Aztán, miután felnőttek, Zak ismét megjelenik az életében és felkínálja a lehetőségét, hogy Mary olyan legyen, mint bárki más és végre szerethesse a családját és esetleges szerelmét is.
A film még eljátszik néhány érdekes kérdéssel ezeken kívül is.
Pl. Hogy ha a sors elrendeltetett, akkor van e szabad választásunk és egyáltalán, ha nincs, akarjuk e, hogy bárcsak lenne?
Vagy pl. ha van valaki, aki történetesen képes tökéletes biztonsággal tudni minden kérdésre a választ és nem csak megjósolja a jövőt, hanem egyenesen tudja azt, hogy mi fog történni, az a tudás felruházza e az illetőt egyfajta isteni erővel?
A film élvezetéhez sokat hozzátesz, hogy darabos szerkezete nem azonnal kap értelmet és a játékidő, ahogyan telik, egyre több finom részletet tudunk meg, amik fölött korábban lehet, hogy átsiklottunk.
Fisher durván hatévente készít egy filmet, de eredményei egyre jobbak kritikai szempontból. A 2001-es Inbetweeners még el sem éri a négy csillagot és kevesen látták, de a 2007-es Popcorn már sokkal jobb eredményeket ért el. Elvileg 2018-2019 körül várhatjuk a rendező-forgatókönyvíró legújabb munkáját.
Megtekintés: Rájöttem, hogy engem nem nagyon izgat Tarzan legendája.
Mi is nekem, a Magyarországi srácnak Tarzan és ami körötte folyik. Semmi, döbbentem rá, miközben néztem Yates akció CGI tűzijátékát. (Akkor már inkább a francia honból - tehát Európai - érkezett Rahan és Taraó jelentették nekem a képregényes ősembert.) Gyerekkoromban, amikor fater vett egy fekete-fehér tévét, nem is tudom, hogy volt e hozzá szerencsém, de valamikor láttam pár rész. Biztos nem hétfőn, mert akkor adásszünet volt. Lehet, hogy már színes volt a tévénk, de emlékszem, a film nem volt az. Azután valahonnan kaptunk - talán egy Jugoszláv nyaralásnak köszönhetően - néhány képregényt és az egyik Tarzan kalandjairól mesélt. Akkor kedveltem meg a képeket, habár a szövegbuborékból egy szót sem értettem. Később jelentek meg Rice Borroughs-tól könyvek is, kellemes fekete borítóval, közepén lényegre törő rajzokkal. Talán az elsőt olvastam el. A fekete-fehér változatot is csak azért néztem meg, mert abban a korban bejöttek a marhaságok, az állandóan hülyéskedő Csita, a Jane-t játszó színésznő, aki viszonylag lengén volt öltözve és az az üvöltés, amiről még ma sem tudom biztosan, hogy hangkeverő pulton vagdosták össze, vagy az idegenbe szakadt és ezért, nekünk magyaroknak kis büszkeségünk, Johnny Weissmüller, (Aki ráadásul még csak nem is az első volt a sorban) adta ki őket a torkán. Utoljára, amikor kicsit is érdekelt a téma, az a Disney rajzfilm volt, pedig előtte láttam moziváltozatot is, csak azok nem kötöttek le. Még a Christopher Lambertes se. Mert miről is szól alapjában véve a Tarzan?
Arról, hogy én az átlagos pasi mekkora lúzer vagyok.
Miért?
Mert van ez a kicsávó, akinek ugyan meghalnak a szülei és majmok - gorillák - nevelik fel a dzsungel közepén, mégis sikeresebb és erősebb nálam, mire felnő. Sőt, annak ellenére, hogy eredetileg a halál tökén cseperedik fel, még egy eszméletlen csinos Jane-t is beújít és kiderül az is, hogy az eltelt évek dacára elég csak hazatérnie a civilizációba és máris a készbe csöppen, hatalmas családi örökség vár rá. Hát köszi. Csípett volna halálra egy szúnyog.
De nehogy már az én sikertelenségem miatt szenvedjen ő kárt.
Csak ez így olyan... kimódolt?
Ez az új film sem magáról a legendáról szól, hiába hirdeti a cím. Nem.
Itt már túl van a nehezén, otthon (?) éldegél Angliában, Jane-nel az oldalán és egy expedíció miatt veszik rá, hogy visszatérjen a kongói térségbe, ahová nem nagyon kívánkozik emberünk, John Clayton (Alexander Skarsgård). Minek is tenné, amikor a családi birtok olyan otthonos, akár egy Erdélyi vámpír kastélya, agyon effektezve köddel és szürkés-kék árnyalattal? Afrika tikkasztó, ahogy Clayton megjegyzi és ha véletlenül nincs kéznél az ügyeletes fekete mellékszereplő - jelen esetben Samuel L. Jackson - akkor otthon marad és a száz szobát népesítené be asszonykájával. Ehelyett elindulnak turnézni, mert elvileg bizonyos politikai körök és idegen országok kapzsi uralkodói rabszolga sorba hajtották az egykori Tarzan szomszédait, a bennszülött fekete népeket.
Szerencséjére, egy korábbi botlás miatt egyik harci díszben alvó csoport törzsfőnöke úgy érzi, ki kell Tarzan szívét vágnia és megennie, egy korábbi összetűzésük folyományaként és ebben pont a kapzsi és Jet Li rózsafüzérét eltulajdonító Leon Rom (Christoph Waltz) lesz partnere, miután kiderül, hogy a világ segglyukában is tud két ember - persze fontos karakter mindkettő - közös nyelvet beszélni.
Szóval, ahelyett, hogy rebootolnák az egészet az elejétől, a gyerekek miatt, inkább kapunk egy bosszútörténetet, amelyet olyan CGI jelenetekkel pakolnak tele, hogy a szemem kettéállt, de azért felröhögtem itt-ott.
Azért az a liános poén tetszett, mert mikor a levegőben hintáznak, valahogy nem nagyon látni, hogy lenne idő ellenőrizni a szakítószilárdságot. Ellenben, amikor a vonat után ugranak, akkor kiderül, hogy a dzsungelben nem kell hálóvető ahhoz, hogy az ember akár száz méteres magasságokat és hosszúságokat áthidaljon, hogy végül, mint a hímes tojás, megérkezzen egy robogó vonat tetejére...
Innen már tudtam, hogy ez egy sci-fi vagy paródia.
Margot Robbie, mint Jane, még sosem volt ennyire jellegtelen és színtelen. (Nem csak a szűrözés miatt.) Persze, nem is csoda, mert legutóbb az Öngyilkos osztagban láttam és ott rendesen kimaxolta a cukiságjelzőt.
Szóval, valahogy mintha mindenki kicsit árnyéka lenne önmagának.
Azt a közös vacsora jelenetet is mintha már láttam volna sokkal jobban "tálalva" Indiana Jones-szal, mikor Belloq és Marion leülnek egy asztalhoz, majd előkerül a kés.
Ez volt az első Tarzan történet, amiben nem vettem egyértelműen észre a jellegzetes "Tarzan" dramaturgiát: Szereplők, főleg teherhordók, mennek A-ból B-be, közben kalandok, veszély, tűzhányó, sziklaomlás, hullanak a a feketék, és a végül csak Tarzan és a slepp fontos része marad meg. (De, kb. ez lett a vége.)
Azt árulja már el valaki, hogy mikor a végén a bivalycsorda televágja a kisvárost, megerősítve egyéb agresszorokkal, hova tűnnek? Oké, látom én, hogy bevetődnek a tengerbe - mivel tengerparti városról van szó, távolban a hajókkal - és úszni kezdenek, mert már nem maradt lerombolni való, de addig hol voltak a krokodilok, amik később beúsznak a partról és mikor a krokik elérik a széteső hajót - amelynek kazánját még a speckó géppuska is alig lövi szarrá, habár korábban Jakcson utalt rá, hogy esetleg puskákkal kéne szétlőni... eh - addigra a bivalyok hova az anyjukba úsztak el? A távoli fregattig?
Szerintem ez az egész film egy parasztvakítás.
Mások is láthatták ezt, nem véletlenül nem olvastam róla sok jót.
Hiába látom annyi filmben Djimon Hounsou-t, ha a legtöbb szerepe totál mellékes. Nem is gondoltam, hogy a pasi nem ugrotta még meg eddig az ötven filmet, hiszen az Amistad óta csak én vagy százban láttam. Vagy úgy tűnt...
Megtekintés: Igazi bűnös élvezet: olyan rossz, hogy már jó.
Mindig egy meglepetés számomra nekiugrani a Showgirls című Verhoeven marhaságnak. Az első kb. tíz perc lepra elindulása után egyre jobban élvezem a Flashdance csöcsös verzióját. Valahogy, mivel 2-3 évente nézem újra, elfelejtem, hogy valójában mennyire szar Elizabeth Berkley interpretálásában Nomi Malone karaktere az elején. A tipikus hisztis vidékről jött, magát kibaszott titokzatosnak tartott táncos picsa, aki késsel a zsebében utazik, nehogy megtámadják és nem bírja a kritikát és alig hallgat a tanácsokra, mert mindent jobban tud, a problémáit meg vagy erőszakkal kezeli vagy hátat fordít nekik, mintha nem léteznének, esetleg hisztizik, mint egy ovis kislány ezért még azonosulni vele vagy drukkolni sikerének is elég nehéz. Amikor pereg az első negyed óra, és Verhoeven felépíti a cselekmény alapjait - tényleg csak a tipikus karrierfilmek jutnak eszembe, mint Flashdance (Annak a szkriptjét is Joe Eszterhas dobta össze) és Csillag születik - akkor valami borzalmas, amit látunk. Tökéletesen megértem, miért bukott a film a bemutató idején; szinte egyetlen értékelhető pontja a színésznők testének látványa. Mintha nem is egy Verhoeven rendezte volna, hanem valami kontár, elsőfilmes egyetemista, aki a nedves álmait álmodja vászonra, mert a film elejének nagyjából semmi köze a valósághoz és a bemutatott szex ellenére még egy szolid verziója mindannak, amit éjszakai életként a Las Vegasba szakad fiatal lányok kénytelenek átélni, ha sikeresek szeretnének lenni a show-bizniszen belül.
Amiből a film semmit nem tud felmutatni, az a kemény munka, amit ezek a táncosok beleölnek ezekbe a fellépésekbe. A gyakorlások, próbák egyszerűen hiányoznak ebből a filmből. Ami talán az egész lényege lenne. a tanulás, ami a lányokat tehetségessé teszi, ki lett irtva, el lett nagyolva. Nekem hiányzott.
Mi az ami miatt az eltelt húsz évben egy szűk klikk körében ez a trágya felmagasztosult amolyan kultikus mozivá, amit divat fikázni, de ugyanakkor mégis megnézi az ember? Talán, mert van benne egy karriertörténet, egy dögös csaj csodás cicikkel - popsira még gyúrhatott volna - tipikus kilencvenes évek életérzés, pörgés, csillogás és a végére érve még egyfajta konklúzió is. Egy biztos, amilyen nehéz megkedvelni Nomi-t a film elején, azért mert klisés, mint állat, végül a néző legalább olyan optimizmussal engedi útjára a táncoslányt és titkon szorít neki, hogy bejöjjön az élet, amely a lehetséges fiktív jövőben várhat rá.
Biztosan nem tudnám azonban kijelenteni, hogy ezért vagy azért lett a film később pult alatti kedvenc, főleg, hogy bemutatása után megkapta az Arany Málna díjat - amit Verhoeven mint rendező, elsőként vett át személyesen, ezzel is komoly hírverést csinálva a már leírt mozinak és szerzett egy-két plusz rajongót - és a házimozi bemutató csak Amerikában több, mint százmillió dollárt fialt, amely rendesen meglepte az MGM befektetőit.
Elizabeth Berkley nem volt kezdő a filmiparban, mikor beleugrott ebbe a karriertemető vállalkozásba, mégis, tiszta első bálozó, ami teljesítményét illeti. Többen voltak versenyben a szerepre - Drew Barrymoore, Angelina Jolie, Pamela Anderson, Jenny McCarthy, Denise Richards, Vanessa Marcil, Charlize Theron - és aki kimaradt, azok mind örülhetnek. Berkley ázsiója a film bemutatása után sosem emelkedett meg, és ez a film maradt a legnagyobb kereskedelmi sikere, annak ellenére, hogy később instruálta pl. Woody Allen és Oliver Stone is. Berkley, annak ellenére, hogy ebben a filmben főszerepet alakít és a testéből sem keveset mutat meg, bagóért adta el magát. Százezer dollárt tehetett zsebre, miután felvette nadrágját és további aprópénzt a dvd bemutató után. Ezért a pénzért nem csak a testét mutatta meg, de állandóan marták egymást a másod-főszereplő Gina Gershonnal - akinek már előtte is volt valamennyi neve a szakmában és később is tudott választani pár jó szerepet - sőt, Berkley a forgatás idején nem ritkán napi 13-14 órát mozgott, táncolt magassarkú cipőben.
Azért Gina Gershon sem profitálta agyon magát ebből a filmből. Igaz, teste semmivel sem rosszabb, mint Berkley párducmacska megjelenése, pedig Gershon majdnem kerek tíz évvel idősebb fiatal pályatársánál. A versengésük nem csak a forgatókönyvben és így a nézők számára láthatóan a vásznon zajlott, hanem a forgatás alatt végig. Ez a feszültség a vezető színészek között pedig sokat segített Verhoeven munkájában, mert inspirálta őt, ahogy Berkley és Gershon marja egymást. Gershon amennyire emlékszem, nem nagyon tudott a "Fülledtség - Bound (1996)" című thrilleren kívül komoly főszerepet megcsípni magának - abban is van egyenlő partnere (Jennifer Tilly) - de legalább filmográfiáját nem csúfítja el egyértelműen ez a produkció. (Halkan jegyzem meg, a Showgirls után készült a Fülledtség, ezért elképzelhető, hogy a rendezők a korábbi film miatt gondoltak rá.)
A férfi főszereplők közel sem olyan hangsúlyosak, mint a lányok. Kyle MacLachlan, aki Gershon pasiját alakítja, később a premieren látta a filmet és egyáltalán nem volt tőle elragadtatva. MacLachlan külsőre elég konszolidált fickó és legnagyobb filmes sikereiben sem nagyon alakított olyan excentrikus és hedonista pasasokat, mint ebben a filmben. A Dűne című sci-fi-fantasy drámában egy visszafogott, érzelmeit palástoló uralkodót játszott, a legismertebb szerepe pedig később a kifejezetten karót nyelt stílust képviselő FBI ügynök, Dale Cooper figurája volt a Twin Peaks című, tudatmódosító szereket propagáló tévés drámasorozatban.
A másik férfi főszereplő Nomi félig pasija, a beszédes nevű James Smith, Glenn Plummer tolmácsolásában. A karakter valójában egyfajta kivetülése azoknak a fickóknak, akik barát-haver-szerető stílusban a hasonló sorsú lányok útjába keverednek, majd elkopnak belőle, nem hagyva mást, csak szép emléket. Nem véletlen, hogy végül karaktere nem kapcsolódik Nomi további sorsához. Ahogy James Smith neve beszédes, úgy Nomi Malone neve is egy kicsavart anagrammája a "Noname Alone"-nak. azaz névtelenül, egyedül, ami jól mutatja a főszereplő táncoslány sorsát, aki valójában egyedül rója útját és keresi a lehetőségeit egy szebb jövő reményében. Jön, majd továbbáll.
Beszédes kép, Nomi egyedül van, mint a feltartott hüvelykujja. Keresi útját. Gyakorlatilag a sorsra bízza magát.
Hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek ne lenne mondanivalója, amelyet bőrbe és izzadtságba csomagoltak. De az is hazugság lenne, ha az író, Joe Eszterhas forgatókönyvét úgy próbálnánk eladni a nézőnek, mint egyfajta tanmesét, amely figyelmezteti Amerika lányait, "Vigyázzatok hölgyek, mert ez várhat rátok!" Ettől függetlenül, mikor az első kritikák nem túl kedvező színben igyekeztek tálalni a filmet, Eszterhas saját pénzéből áldozott arra, hogy néhány fontosabb szaklap oldalain promotálja Verhoeven filmjét, felhívva rá a női nézők figyelmét, hogy ne csak egyszerű erotikus filmként tekintsenek művükre, hanem erkölcsi tanításra is, amely a művészvilág bármely szegmensére átemelhető. Mondani sem kell, hogy Eszterhas ezzel a lépésével ellentétes hatást ért el, hiszen addigra már mindenki szexfilmként gondolt a Showgirls-re, amely lealacsonyítja a nőket, beleértve a két főszereplőt. Berkley-t és Gershon-t.
Öngól!
"-Oda kell még egy kis sárga!" - mondja a sminkes csaj, mintha a nézőtérről valaki észrevenné, hogy a táncoscsaj szeme hány fokkal sárgább, mint a többié... A szakma, amiben mindenki olyan kurva fontos és kurvára hiányolhatatlan.
A valóság valahol félúton tanyázik. A filmnek nyilván van igazságtartalma. A vetkőző lányok élete nem fenékig tejfel és ha van lehetőségük, igyekeznek ebből az alantas szakmából bármi mód kitörni. A film egyszerűen töményen mutatja meg az élet árnyoldalát a mimóza lelkű nézőknek. Amerika elvileg nem szívesen vesz arcának erről az oldaláról tudomást. Ott az átlagembert csupán a színpadon zajló műsor érdekli és a szenvedést és zsarnokságot, amely mögötte van, azt igyekszik figyelmen kívül hagyni. Még Jennifer Lopez is azt nyilatkozta a film egyik jelenetéről, amelyben táncosokat válogattak egy zenés darabba, hogy szélsőségesen soviniszta megközelítés és Lopez a való életben hasonló esettel még nem találkozott.
Ja, hogy a történetről nem is szóltam? Dehogynem, ha láttad a Flashdance-t.
Csak ott főhősnőnk a fizikai munkát akarja lecserélni a táncra, itt meg a rúdtáncot a világot jelentő deszkákra. Eszterhas gyakorlatilag ötlettelenül újrahasznosította a már korábban sem túl sok eredetiségről árulkodó forgatókönyvét és megpakolva polgárpukkasztással eladta egy Európai származású rendezőnek, hiszen Verhoeven nyíltan támadta Hollywood álszemérmességét filmjeivel. Olyasmit is megmutatott, amit más, Amerikai rendezők nem vállalnának be. Talán ez egyfajta tengerentúli szemérmesség miatt.
Tudom, hogy alapjába véve egy szar film, de nálam simán 80%!
Hibái ellenére is.
A film egyik táncos karakterét, a Penny-t alakító Rena Riffel úgy gondolta, hogy a szerepben sokkal több van, ezért leforgatta a film számomra ezidáig teljesen ismeretlen, nem hivatalos folytatását, a "Showgirls 2: Penny From Heaven (2011)" című, imdb-n 1,8 csillaggal jutalmazott mocskát, amelyhez az eredeti első részből sikerült megnyernie Glenn Plummer-t, Greg Travis-t és Dewey Weber-t. A film 2 és fél órás!
Megtekintés: Egyértelműen 2015 egyik jobb horrorfilmje.
A cím eleve reflektál a műfajra. Nyári tábor. Vajon hol játszódik a legtöbb kaszabolós horrorfilm? Valamilyen nyári táborban, üdülő komplexumban, ahol viszonylag sok az ember, néha gyerek. A Summer Camp címében egyértelműen a slasher műfajt vette célba, azon belül pedig a megörülős horrort és elkezdték kicsavarni. Már az is kamu, hogy nyári. Végig őszies a hangulat, színek alig. Egy főleg homokos, földes környezetben kalandozunk, valahol észak-Spanyolországban, El-Buho-ban. Ide várja négy fiatal harmincas, hogy egy csapat gyerek másnap megérkezzen. A táborvezetők közül három anyanyelve angol, mivel eredetileg egy nyelvtanulást segítő táborba jelentkeztek. A kibérelt kastélyszállón még dolgozik néhány helyi erő is. Estére azonban elszabadul a pokol és hőseink nagyon tanácstalanok kezdetben, hogy hogyan is kellene túlélniük.
Alberto Marini első egész estés horror mozija nagyon korrekt munka és formabontó abból a szempontból, hogy úgy rugdalja fel a kliséket és olyan pontokon tér el a várttól, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Persze, mivel műfaji sajátosság, akad néhány jump scream és kamerarángás - talán a film egyetlen negatívumaként tudnám ezt felróni - ezektől eltekintve bárki büszke lehet erre az indulásra a rendezői pályán. Danielle Schleif aki főleg produceri tevékenységet folytat, korrekt társ-forgatókönyvíró. Közös szkriptjük üdítő a sok piszlicsáré tucat horror között.
A főszereplők sem teljesen klisések, habár, karakterben nem sok újat lehet már hozni az ilyen filmekben. A két női főszereplő azért nem a tipikus buta liba típus és a fiúk is nagyjából tökösek. Kimaradt a csapat ribanca és a lúzer figura is - leszámítva talán a szemüveget, mint mellékes kelléket, mivel dramaturgiailag nem lesz releváns különösebben.
Christy (Jocelin Donahue - Az ördög háza) az elégedetlenkedő csajszi, aki nehezebben illeszkedik be a többiek közé, ellenben annak örül, ha tetszik a fiúknak. Donahue kicsit csenevész jelenség, de ennek ellenére elég csinoska amikor ünneplőbe öltözik. A színésznő nem először választ érdekes horrorfilmben szerepet, mert főszereplő volt a weben agyon dicsért "Az ördög házában" és villanásai voltak Az Insidious: A gonosz házában és a The Burrowers - A felszín alatt-ban is.
Michelle (Maiara Walsh) már egy tökösebb és pozitívabb személyiség, aki könnyebben illeszkedik be, bár, itt nem nagyon van hova, hiszen négyen alkotják az induló gárdát. Walsh sem ismeretlen filmes berkekben. Majdnem egy évadnyi Született feleségekben jelent meg, sikeresen lenyomta a Zombieland tévésorozat változatának pilot filmjét - ami után a félórás vígjáték műsort le is húzták a vécén - és egy általam semmire sem becsült paródiában képviseltette magát, aminek a cikkét legalább ezren elolvasták az oldalamon, mióta kitettem - gondolom a cicis fotó miatt - miközben a film egy rakás fos; ez volt a "Flamó tusa - The Starving Games (2013)"
Will (Diego Boneta) karaktere a romantikus és kedves szomszéd srác típus. Aki barátkozik mindenkivel és nem esik nehezére jó fejnek lennie. Boneta Mexikóból áttette székhelyét Amerikába, legalábbis munka szempontjából. Az önmagát végtelenül szenvedélyes és romantikus srácként aposztrofáló színész bejutott a Scream Queens sorozat stábjába.
A többiek elvannak.
A történet szerint, rögtön a szokásos, filmbe behúzó hangulatteremtő - pár sort kiírnak nekünk - felvázolással indulunk, hogy néhány fiatal eltűnt az adott helyszínről és a hatóság tanácstalan. Mondjuk, ez a befejezés fényében elég komoly csúsztatás, hiszen ha láttuk a filmet, pontosan tudjuk, hogy kerekedett belőle olyan balhé, amit nem tudna a hatóság vállrándítással elintézni. De nem ez a lényeg persze.
A három fiatal és a tapasztaltabb táborvezető, Antonio (Andrés Velencoso) első körben bátorság és bizalompróbával múlatják az időt, majd beterveznek egy laza esti iszogatást, amely nagyon gyorsan az egyikük halálával végződik. Innentől kezdve első pillantásra random mód kezdenek egymás torkának ugrani, így az éjszaka folyamán ki kell deríteniük, mi velük a gond. Igyekeztem nem túl részletesen leírni, mi történik. Sikerült...
A film egyik legnagyobb pozitívuma, amit korábban említettem, hogy igyekszik a szokásos filmes kliséket félredobni és újakat alkotni. Van ezért néhány tényleg kemény jelenet és olyan is, amin felröhögtem. A repülő telefonos például, mert ki tudja, hol áll meg?
Az imdb igencsak szűkmarkúan bánt a film besorolásával csillagok tekintetében, de a sok tucat mozi mellett nálam simán viszi a hetvenötöt.
Megtekintés: Pár évente újra-újranézem, mert jópofa a történet azon része, hogy Michael Douglas-t szexuálisan zaklatja Demi Moore.
"Miss. Alvarez, negyvennyolc órával ezelőtt a férjem pénisze egy másik nő szájában volt és attól nekem csöppet sem könnyebb, hogy a jog kinek az oldalán áll!"
De ennél jóval több a történet (Habár a trailer főleg a zaklatásról szól, arra utalva, hogy az a fontos a filmben), sőt, kielemezve, elég ostoba is. Erősen szpojleres leírás.
Tom Sanders (Michael Douglas) egy számítástechnikával foglalkozó cég közepesen fontos beosztottja, aki előtt lehetséges előléptetés áll, miközben a cége egy fontos fejlesztést igyekszik piacra dobni az adattárolás és felhasználás piacán. Valamilyen homályos okból végül nem őt nevezi ki főnöke (Donald Sutherland), hanem egy külsős, bár sikeres üzletasszonyt hoz be a kép, Meredith-et (Demi Moore), aki sok évvel korábban Sanders szeretője volt, jóval azelőtt, hogy Tom családalapításra adta volna a fejét.
Meredith már első nap az irodájába hívatja Sanders-t, ahol egyértelműen kikezd a férfival, aki végül, miután már majdnem hajlandó lenne az együttlétre, lelkiismereti okokból inkább eltaszítja a nőt és elsiet az irodából. Másnap reggel már egy zaklatási ügyben találja magát, melynek megoldásaként felajánlják számára, hogy elköltözhessen és a cég egy másik kirendeltségén dolgozzon tovább. Ezt Sanders nem fogadja el, érthető okokból és egy ügyvéd (Roma Maffia) segítségét kéri, akinek komoly hírneve van hasonló ügyekből kifolyólag.
Cégen belül hamar elterjed a piszkos ügyről a pletyka és Sandersnek fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja korábbi életét teljesen elveszíteni.
Zseniális jelenet, hogy hogyan kezdjünk ki valakivel, irányítva az eseményeket.
Ez csak a film első fele, mert miután Sanders és ügyvédje beletemetkezik a bizonyításba, szerencsésen hozzájutnak egy felvételhez, ami alátámasztja a férfi állításait. Csak azt érzem problémának, hogy Michael Chrichton, aki a film alapjául szolgáló regényt írta, hogy kb. eddig tudott mit kezdeni az alapanyaggal.
Chrichton mindig előszeretettel nyúlt bele divatos ügyek boncolgatásába, főleg, ha azok valamilyen technikai szegmenst is tartalmaztak. Volt nála űrszonda baleset, kiszámíthatatlan mellékhatással - Az Androméda-törzs - The Andromeda Strain (1971), - DNS-kísérletek, kiszámíthatatlan mellékhatással - Jurassic Park - Jurassic Park (1993) - vagy időutazás, kiszámíthatatlan mellékhatással - Idővonal - Timeline (2003) - és hasonló filmek tucatja.
Szinte mindig bedobott valami fontosnak tűnő apróságot, hogy a történet annak farvizén végül egy profánabb krimi vagy akciófilm legyen, kevés horror beütéssel.
Itt kettőt is kapunk, amik felcsigázzák a néző figyelmét, de sajnos borzalmasan rosszul kufárkodnak mindkét szállal, ezért a film bár nem rossz esti mozi, némi boncolgatás után eléggé bugyuta történetként hatott számomra. Igaz, ehhez látnom kellett vagy hatszor.
Demi Moore karaktere ütni való.
Tehát, első körben azt hinnénk, hogy a film alapja egy szexuális zaklatás, amelyben megfordultak a szerepek és aki az erőszakot követi el, az a nő. Erre egy egész filmet lehetett volna építeni, ha a forgatókönyv bátrabb és nem fogja kézen a nézőt és vezeti végig az esti eseményeken. Ehelyett a kamera nem titkolódzik, hanem bemegyünk az irodába, végignézhetjük, ahogy Meredith Johnson abajgatja hím munkatársát, Tom Sanderst, aki végül feldúltan elrohan, hátrahagyva a fenyegetődző nőt, de még azt is megmutatja a kamera, hogy bizony, van egy szemtanú is. Semmi titok, semmi rejtély.
Pedig mennyivel érdekesebb lett volna, ha Sanders belép az irodába, majd azt látjuk, hogy hazatér, rajta a karmolás nyomok és másnap elkezdődik a balhé. A néző így legalább annyira bizonytalan lett volna, mint mondjuk Sanders felesége (Caroline Goodall) és kollégái. Amiért nem ezt a megoldást preferálta a forgatókönyv, az az, hogy még enélkül a homályban tartás miatt is hosszú a film; közel két órás.
Aztán lassan kibontakozik a cselekmény, aminek nem is maga a zaklatási ügy volt a lényege, hanem, hogy Tom Sanders-t, számomra érthetetlen okból, elmozdítsák jelenlegi helyéről és ehhez felettese valamiért egykori kedvesét, Meredith Johnson-t kívánta felhasználni.
A cég amúgy egy új termék bevezetésének előestéjén van. Az új termék segítségével épp fuzionálna a cég egy másikkal, százmilliós tőke beinjekciózásával, ezért elképesztően fontos, hogy a termék sikeres legyen. Ennek ellenére a korábbi makulátlan hírű cég bevállal egy erősen kétesélyes helyzetet, hogy a termék gyártásáért felelős vezetőt áthelyeztesse?
WTF?
Mi a picsának?
Sanders milyen gátló tényező lehetett, ha eleve a háta mögött képesek átkalibrálni a terveit a készülő termékről és még elő sem léptették, amit még el is fogadott.
Miért pont Sanders-t akarták egyedül kisemmizni, amikor a férfi a cégért ért, és bármit megtett azért, hogy az új termék sikeres legyen. Teszem hozzá, ha főnöke nem kavarja a szart a háttérből, a termék még ráadásul tökéletesen működött is.
Miért volt szükség rá, hogy Sanders szerepét kiemeljék?
Van rá valami homályos utalás, hogy a termék előállítása nem éppen olcsó, ha Sanders tervei mellett maradnak, de hiába szarakodnak a tervrajzokkal és előállítással, ha egyedül Sanders verzió képes utána tökéletesen működni.
Teljesen sántít az egész koncepció.
Arról nem is beszélve, hogy Meredith Johnson karakterét két esetben is egy baromnak állítják be. Először az egyik ügyvédi megbeszélésen kezd felesleges magyarázkodásba, miután már kiderült, hogy ő kezdett ki Sanders-szel, mintha bárkit is érdekelnének a szobában az indokai, miután nem azért vannak ott. A végén, meg amikor egy nyilvános bemutatón kívánja beégetni Sanders-t, hogy a férfi nem képes rájönni, miért nem jó a terméke, akkor derül ki hamar, hogy Sanders beelőzte a nőt, aki nem veszi észre, hogy inkább kussolnia kellene és visszavonulni. Egyszerűen rosszul írták meg a karaktert és motivációit, bár, Jack Nicholson ezredese is elszólta magát egy bírósági tárgyaláson és ebbe bukott bele, mivel más egyéb módon bizonyítani a figura szándékait, nehéz lett volna.
A program készítőjének még arra is volt gondja, hogy ha külső terminálról lép valaki a virtuális világba, akkor a rendszerfotó felhasználásával egy "emberi" formát kölcsönözzön az új felhasználónak. Ilyen baromságokra mennek el dollármilliók, de haszna valójában nincs.
Szóval, ha valaki elmondja nekem, miért volt logikus lépés Sanders szopatása, akár szexuálisan is, a munkahelyi mellett, annak magyarázata érdekel. Főnöke, ismerve Tom hozzáállását, miért nem kérte inkább meg, hogy bármilyen felmerülő problémára a közelgő termékbemutatóval kapcsolatban találjanak egy közös megoldást? Minek vették a fáradtságot, hogy végül ez az oltári bukta kerekedjen belőle, ami még egy lehetséges százmilliós szerződés semmissé tételét is jelentheti.
Ami még zavart, de ismerve Chrichton technika iránti vonzalmát, az a filmbe beillesztett és teljesen felesleges virtuális baromkodás. Hogy megjelenik egy angyal, aki szóban segítséget nyújt annak, aki belépett a programba? Szöveggel, hanggal?
Hát, elképesztő technikai újítás lenne, mert a hangfelismerésen kívül feltételezi a mesterséges intelligencia meglétét is. Szerinted nem?
Másképpen, hogyan reagálna a progiban repkedő angyal a felhasználó kérdéseire? Azokat meg kell érteni és helyesen feldolgozni.
Meg milyen baromság már, hogy megjelenik a beszkennelt test és egy virtuális könyvtárban sétálgatunk vele, hogy adatokat keressünk.
Egy ilyen programnak nem az az előnye, hogy nincsenek benne felesleges program részek - pl. egy hatalmas virtuális könyvtár - amelyeket el kell készíteni és még hardware is kell mellé, ami elbírja a hatalmas információmennyiség feldolgozását, amit a tökéletes működés igényel?
Oké, belátom, hogy érdekesebb ezt a változatot nézegetni, mint azokat a borzalmasan elavult képernyőket, amiket a filmben láthatunk. És azok a borzalmas feliratok, képi megoldások. Ajvé.
Azért a film elszórakozik egy jelenettel, amelyben Sanders bizonyítékokat keresgél ebben a virtuális térben és egyéb felhasználót is talál iratmegsemmisítés közben. Remek. Már az is borzalmasan zavaró, hogy milyen nagy a virtuális helység, miközben a szükséges feliratok gyakorlatilag azután jelennek meg Sanders előtt egy fiókrendszeren, miután a karakter virtuális "keze", kijelöli a fiókokat. Mekkora szerencséje van, nem igaz, hogy pont azt a fiókos szekrényt választotta, amiben az őt érdeklő adatokat rejtegették. Ellenkező esetben még ma is ott bolyongana és nyomkodná a fiókokat.
Szóval, huszonkét évvel a film elkészülte után azt kell mondjam, parasztvakítás az egész, legalább olyan talmi történettel, mint a Sanders ellen megfogalmazott koholt vádak voltak.
Nem nagyon derül ki a titokzatos "A barát" motivációja sem. Viszont legalább ezzel is színesebb a történet.
A szereposztás viszont remek. Még Demi Moore sem rossz bár a Ghost néhány könnyező jelenetét leszámítva nem tartom színésznőnek. Douglas legnagyobb pillanata, amikor kifakad a feleségének: "A szexuális zaklatás, az hatalmi kérdés! Mondd meg, mikor volt nekem hatalmam?" - és itt van az egész film kulcsa... Ha Sanders ennyire kis hal, miért ő lett a célpont? Minek lenne szükség rá, hogy ilyen sok energiát igénylő lépéseket tegyenek ellene? Sutherland a szokásos mellékszerepben. Főnök, akiben nem lehet bízni.
A vágás ritmikájával voltak problémáim. Meg azzal is, hogy néha csak "mellékesen" bevágtak jeleneteket, amelyek elvileg a néző felcsigázására irányultak, de az összképet zavarták. Néha a vágás túl gyorsra sikerült, így a tempóját is kritizálnám.
A zene Ennio Morricone. Kellően eklektikus és néha, mikor szükséges, felborzolja a szőrt, de nem kedvelem Morricone-t.
Megtekintés: Nagyon női film, amíg rá nem döbbensz, hogyha kicseréled Julia Roberts-et, mondjuk Brad Pitt-re, akkor nagyon pasi mozi.
Nem tudom, ki lehet ez a Ryan Murphy, de már első mozifilm rendezésére olyan sztárgárdát toborzott össze, amit még Woody Allen is megirigyelhetett volna, de minimum már maga is dolgoztatott. Murphy ennek ellenére nem viszi túlzásba nagyfilmes vízióinak elkészítését, ezért főleg televíziós munkáknál merül fel neve a rendezői székkel kapcsolatban. Elizabeth Gilbert sikerkönyvéből - női olvasók körében mindenképpen - készített egy önismereti és filozofikus keserédest, amely nagyjából önéletrajzi ihletésű, és amelynek megtekintése számomra nem volt ugyan megterhelő, de ugyanakkor megkockáztatom, hogy a film sokkal jobban működik akkor, ha az ember kipihent és teljes figyelmével tud a filmre koncentrálni.
Első körben azon agyaltam, miért is érdekelne engem ez a film? Láttam Paul Giamatti "Kerülőutak - Sideways (2004) című drámáját és az sem volt egy könnyű darab, pedig az férfiakról szólt, főleg férfiaknak. Abban is volt házasság, megromlott kapcsolat, férfiak és nők közötti örök feszültség és finom ételek mellett főleg borok, hogy legyen kulináris élvezet. Ezek után Gilbert kisasszony könyve olyan, mintha egy alternatív második részt néznék, ahol Giamatti örökké kétségek között vergődő karakterét felcserélte mondjuk a húgra, akinek hasonló magánéleti problémái vannak és akit az ismert színésznő, Julia Roberts alakít. A bort meg lecserélték a vallás és ételek kevercsére.
Érdekel ez engem?
Érdekel.
Mert bár soha nem voltam még - nem is nagyon leszek - ötvenes magányos nő, aki számot vet az életével, azért van rá esély, hogy a problémái nagyjából egyetemesek és ráhúzhatóak a férfiak életére is.
Ja.
Ott mondjuk érzek némi kis fricskát, hogy Liz Gilbert (Julia Roberts) aki útkeresése közben beutazza a világot, hogy embereket ismerjen meg, megértse önmagát és esetleg szerelmet találjon, kezdetben nem érzi magát boldognak és tanácstalan, mert nem tudja, férje mellett hová tart az élete.
Mindjárt megsajnálom, de komolyan!
Már az első nagyobb szegmensben kb. négy hónapot tölt el Olaszországban és munkáról nincs szó, ellenben esznek, sétálnak, barátkoznak a szereplők és esznek. Jó így élni, miközben nekem már az is érvágás néha, ha egy hétvégét a magyar tengeren szeretnék eltölteni. Hogyan is tudnék egy ilyen nővel közösséget vállalni?
Ő azért utazza körbe a világot, hogy elmélkedjen, míg nekem elmélkedni max. itthon van esélyem, körbeutazni a világot meg...
Ettől függetlenül Roberts zsenije - amit az Erin Brockovich-ban fedeztem fel - átjön annyira és a remek szinkron megtámogatja (Már a Brockovich-ban is Tóth Enikő "alakította", sőt, azt hiszem ő az állandó magyar hang), hogy lassan érdekelni kezdjen Liz hosszú nyaralós kalandja.
Ez a film annyiban jobban teljesít, hogy Roberts mellett viszonylag sok férfiszínészre volt szükség, akiken keresztül jobban megismertük őt magát is. Így kerül képbe Billy Crudup, James Franco, Richard Jenkins és Javier Bardem. Illusztris brigád és már miattuk, alakításaik miatt érdemes nézni is a filmet, nem csak hallgatni, főzés közben. (Vissza is tekertem néhány jelenetet.)
Mit tanultam a filmből: Néha, nem kell annyit agyalni. Felesleges. Ha éppen jól érzed magadat, ne azon gondolkozz, hogy egyszer vége lesz. Az ellen nem tehetsz. Egyszerűen élvezd az idődet azzal, akivel vagy és akkor, amikor. Minden más csak egy lehetőség.
Mostanában sikerült belecsúsznom néhány önismereti-boncolgatós moziba és rá kell döbbennem, hogy sokkal érdekesebb azok - és nem véletlenül élnek is ezzel a módszerrel -, amelyekben nem csak a karakter agyában teszünk utazást és közben leragadunk egy mikro-környezetben, hanem a történet szerint is körbeutazzuk a világot, mert néha, egyetlen személy agyában a kalandozás nem elég érdekes. Viszont, ha egy karaktert, miközben kielemezzük, belehelyezzük a világba, rajta keresztül megismerünk több kultúrát, reakciót, stb.
Ez az, ami egy önismereti mozi erőssége. Önmagunkon keresztül bemutatni az életet, vagy a világhoz viszonyítva bemutatni önmagunkat.
Megtekintés: Nem könnyű, filozófiai mű, de néha ilyesmire is érdemes időt szánni.
