Itt, egyedül - Here Alone (2016)

Itt, egyedül - Here Alone (2016)

Rendezte: Rod Blackhurst

A film Mafab adatlapja: Here Alone (2016)

Megtekintés: Nagyon száraz, kőkemény dráma, amelynek a vége nem hoz feloldozást.

Blackhurst tucatnyi rövidfilm után elkészítette nagyjátékfilmjét, ami gyakorlatilag egy Walking Dead filler epizódnak felel meg, amelyben dráma az van, ellenben beleforgatott pénz kevésbé. Filler epizód az a töltelék rész, amely a karaktereket lehet, hogy jobban megrajzolja a nézők számára, ellenben lényegi történés - itt kifejezetten drága akciókra, pénzt kívánó eseményekre gondolunk - az minimális benne. Találomra belenéztem a direktor egy korábbi rövidfilmjébe. A cím hasonlósága miatt az "Alone Time"-ot választottam és teljesen véletlen lehet, hogy bizonyos részletek feltűntek a rövidfilmben - magányos női főszereplő, természet nagysága találkozik az apró emberrel - amiket első nagyjátékfilmjében ügyesen alkalmaz majd később. A "Here Alone" struktúrájában tökéletesen megfelelne a zombis sorozat egyik elmerengő epizódjának, ahol valamelyik karakterről tudnánk meg többet, akit azután, ahogy a sorozatban kezdjük megszokni, el is veszítenénk. Éppen ezért karakterdrámának a film tökéletes, ugyanakkor játékideje és sebessége próbára fogja tenni a nézőit.

Youtube - Alone Time:

A "Here Alone" egy nyomasztó világba kalauzol minket, amelyen végigsöpört egy halálos vírus, amelyre ellenszer nincs, ellenben néhány esetben előfordulhat természetes védettség ellene. Mikor még ki sem tört a járvány, a kórházban dolgozó Ann (Lucy Walters) férjével (Shane West) és csecsemőjével elhagyja a nagyvárost, hogy a férj gyermekkori kedvenc és oltalmat nyújtó erdős vidékén vészeljék át a lehetséges pusztítást, amíg helyre nem áll világ rendje.
A világ elbukik a gyógyulásért vívott harcban, ellenben mielőtt Ann férjét, Jasont is legyőzné a kór, mindenre megtanítja a nőt, amire annak szüksége lehet a túlélés érdekében. Azaz majdnem mindenre.
Ann egyedül azzal nem tud megbirkózni, hogy gyermeke is fertőződik a vírussal és végül egyedül marad.
A mindennapi unalmas rutinját végül felrúgja, hogy belebotlik egy lányba (Gina Piersanti) és annak nevelőapjába (Adam David Thompson) és miután kissé összekapja őket, elhatározzák, hogy hármasban kalandoznak tovább Kanada felé, bízva abban, hogy ott menedéket találnak, de előtte még szükségük van némi útravalóra, amelynek megszerzése drámai eseményekhez vezet.

A "Here Alone" nagyon kemény kamaradráma, amely amolyan jutalomjáték Lucy Waltersnek, aki a film legalább egyharmadában halvány női amazonként, Bear Grylls-ként igyekszik túlélni a természetben, bemutatva néhány apró praktikát is. (Mondjuk, hogy a horgászat rejtelmeibe nem lett korábban bevezetve, pedig alap lenne, hogy elkerüljük az éhezést e kies vidéken, az számomra kissé karakteridegen húzás.) Közben flashback formában apró töredékekből megismerjük Ann múltját, hogy miért is ragaszkodik az önkéntes száműzetéséhez, amiből az érkező kis család is csak igen nehezen tudja kirángatni. A múlt sötét árnyai még a harcedzett gyomrú drámakedvelőknek is egy nehéz jelenetsor lehet, ám ez a kulcsa annak, hogy végül egy szituációban Ann miért úgy dönt, ahogyan a befejezésből megtudhatjuk és amelyik döntésnek a jogosságát talán korábban megkérdőjeleztük volna. Ennek köszönhetően valamennyire beleláthatunk Ann női lelkébe.

Szpojleres magyarázat, bár jobb lenne ha előbb látnád a filmet!
- Ann-t igen nehéz helyzetbe hozza az élelemszerzés közben a fiatal lány, Olivia, mivel leüti a nőt és gyakorlatilag sorsára hagyja az élelemtől megfosztott házban. Ugyanis Olivia féltékeny az Ann és a nevelőapja, Chris között kialakult intim kapcsolatra. Ann azonban sikeresen megszökik az épületből és mire visszatér a táborhelyükre, pont beleszalad egy falkába, amelyik megtámadta a férfit és a lányt. Végül, miközben az életükért küzdenek, Ann a puskája fedezékéből segít levadászni a zombi szerű lényekké mutálódott embereket, azonban a végső pillanatokban választania kell, hogy egy golyót Olivia vagy Chris megsegítésére lőjön ki.
Oliviát választja, annak ellenére, hogy a lány majdnem megölte.
A magyarázat pedig a kényes lépésre a múltban rejtőzik, amikor Ann elveszítette Hailey-t - sőt, szó szerint a halálba segítette a gyermeket - és azóta penitenciaként gondolva rá, remeteként él az erdőben. Nem képes még egy gyereket a sorsára hagyni és ezért inkább a lány mellett dönt, hogy majd elviszi magával északra, hiszen a híradóban hallható töredékes szövegek szerint talán ott még vannak túlélők.

Blackhurst filmje szépen fényképezett tájakon játszódik, kellemes a szemnek. A film első felében remekül megismertetik velünk a főszereplőt, később pedig megfelelően adagolja a forgatókönyv mind a lényegi információkat, mind pedig az érkező család karaktereiről a tudni valókat.
Egyáltalán nem könnyű film - talán feszesebbre is vághatták volna, hiszen a rendező korábban egészen jó tempójú rövidfilmeket készített el - de drámakedvelőknek érdemes megnézni.
Ha már be kellene lőnöm valahová stílusában, akkor olyan mozik jutnak az eszembe, mint pl. "A fal - Die Wand (2012)" - amelyben egy nő kerül misztikus csapdába vidéken, miután egy láthatatlan fal ereszkedik le egy viszonylag nagy területre, ezzel elzárva őt a külvilágtól, amiből drámai túlélési verseny keletkezik vagy olyan dráma, mint a "Z, mint Zakariás (2015)" amelyben egy nő szintén valami pusztító betegség elől menekül a vidékre, ahol találkozik két férfivel, akik végül hatalmi harcot kezdenek folytatni a nő kegyeiért.

Shane West szerepeltetése számomra kicsit zavaró, mert volt idő, amikor a színészben sokkal több potenciált láttam, mint most, amikor ilyen viszonylag apró mellékszerepekkel szórakoztatja magát és rajongóit. A srác csak benne volt a kultikus magasságba emelkedő Vészhelyzet sorozatban, meg olyan akció-képregény feldolgozásokban, mint "A szövetség", amely egyben Sean Connery utolsó olyan szerepe, amelyben testben van jelen a vásznon. West ennek ellenére alig tett le olyan produkciót mostanában a deszkre (már aki oda menti...), amely miatt érdemes lenne követni karrierjét. (Nem, sajnos sem a Nikitát, sem a Salem-et nem követem figyelemmel.)

60%

Ha megnéznéd:
- Itt, egyedül (2016)

Ha van véleményed, oszd meg velünk!

Tűnj el! - Get Out (2017)

Tűnj el! - Get Out (2017)

Rendezte: Jordan Peele

A film Mafab adatlapja: Get Out (2017)

Megtekintés: Vagy fél tucat oka van, hogy megnézd ezt a filmet.

Nem sorolnám fel tételesen őket, hisz lehet, hogy elszámoltam. Peele "normális" keretek között egy sikeres, ismeretségi körömben közepesen ismert humorista. Magam, korábban sosem hallottam róla, de első rendezésével sikerült egy olyan lécet megugrania, amit szerintem nem nagyon fog már a továbbiakban, hogy így beálljon azoknak elsőfilmes csodagyerekeknek a sorába, akik később már nem tudták túlszárnyalni magukat.
De mocskosul rosszmájú vagyok, pedig a "Tűnj el!" után csak abban reménykedem, hogy Peele a továbbiakban is hasonlóan jó érzékkel írjon forgatókönyveket és azokat legalább ezen a színvonalon sikerüljön megrendeznie.
El kell ájulnom ettől a filmtől?
Ha arra gondolok, hogy a középkategóriás rendezők között ez a mozi talán nem számítana kiemelkedő darabnak - Adam Wingard és barátainak körére gondolok most - sőt, kifejezetten erős átlagos darab lenne, azonban ha abból indulok ki, hogy a film rendezője először állt a kamera mögé és saját látomását álmodta vászonra két csésze teakavarás között, akkor ez egy igen erős mozi.

Itt-ott belebotlottam véleményekbe, kritikákba és sok helyen feltűnik a film műfaji definíciójánál a thriller, a dráma és a társadalmi dráma alműfaj, máshol viszont jobban belövik azt a misztikus és a horror jelzővel.
Nagyjából azonban az összes kritériumnak megfelel a film.
Nem csak az a horror, ahol a tiniket késsel mészárolják, vagy zombik esznek meg embereket, esetleg vámpírok szivornyázzák ki szüzek vérét hófehér nyakakból.
A horrorfilm a félelemkeltés médiuma, a "Tűnj el!" pedig annak ellenére, hogy gördülékeny és szórakoztató film, mellette a felszín alatt egy igen erős és nyomasztó alaptörténettel bír, amely bőven táplálkozik abból a városi legendából, amikor az embert leitatják egy bárban és másnap egy kád jeges vízben ébred, holmi lepusztult hotelben, kivágott belsőszervének véresen tátongó sebhelyével és másrészt felsejlik a történetben egy korábbi misztikus thriller szinopszisa is nyomokban. A "Titkok kulcsa" kulcsmomentumai ugyanis erősen hajaznak a "Tűnj el!" befejezésére, igaz, itt mintha megfordulna a fekete és a fehér oldal. Ha nem láttad még a filmet, akkor ez neked erősen szpojleres leírás lehet, ugyanakkor azért ne menjünk el a tény mellett, hogy a film trailere sajnálatos módon eléggé jól lelövi a film fontosabb csavarjait egy harcedzettebb néző számára, ezért jómagam már nem nagyon lepődtem meg a film fordulatain, leszámítva a tálalást, amely viszont kellően érdekesre sikerült.

Peele filmje bárkinek is készült, legyen a néző fehér vagy fekete, tartogat szatírát és vele izgalmat bőven. Európaiként ismerem a problémát, amit a felvilágosult leánygyermek okozni képes azzal, hogy sötét bőrű - ne menjünk messzire - vagy csak egyszerűen egy idegen kultúrában szocializálódott hím egyedet mutat be a családnak. A felvetés közel sincs kivesézve és már hasonló mozik is készültek, mint az arab orvos és amerikai feleségének drámája, a "Lányom nélkül soha", amelyben az Amerikában tanult doki egy nap gyakorlatilag elcsalja feleségét és közös gyermeküket a szülőhazájába, hogy azután szinte fogolyként tartsa őket maga mellett. Igen, ennyire messzire mehetünk, ha boncolgatni kívánjuk mindazt, amiről Peele mesél. Amerika a felszínen elvileg eléggé elfogadó lett az afroamerikai lakossággal - még fekete elnökük is volt, tudtad? - de ugyanakkor a múlt és beidegződés nem írható felül, ezért még mindig van bőven ellentét a rasszok között, amik képesek a felszínre törni, akár egy rendőrségi razzia során is, ahol elszabadulnak az indulatok a híradó pedig farkast kiáltva telekürtöli a világot az erőszak azon formájával, amikor a fehér hatalom erőszakot gyakorol az egyszeri fekete lakosság rovására.
Sajnos, ez talán sosem fog megváltozni, ugyanakkor néhány külföldi vagy odakint élt ismerősömtől elég lesújtó kritikákat hallgattam végig, hogy az afroamerikai lakosság beilleszkedése legalább annyi problémát felvet, mint nálunk a roma társadalom integrálása és ezen az sem segít, hogy egyre több fekete személy ér el kimagasló érdemeket saját területén, beleértve ebbe Barack Obamát és még Denzel Washingtont is.
És milyen csúnyának tűnik ez az én fehér világlátásom mögé bújva.

Nos, pont ezeket a sztereotip gondolatokat nagyítja fel és állítja tótágasba a "Tűnj el!", amelyben egy fekete fiatalember, Chris (Daniel Kaluuya) arra készül, hogy a hosszú hétvégén meglátogassa barátnőjének, Rose (Allison Williams) szülői házát.
A film első majd egy órája szépen felépíti azt, hogyan érezne egy fekete fiú hasonló helyzetben, ahol valamiféle passzív-agresszív módon, magát felvilágosultnak és elfogadó fehér középosztálybeli család igyekszik jó képet vágni hozzá, hogy egyik gyermekük teljesen eltérő kultúrából és élettérből érkező emberrel kötelezze el magát.
Ez az egy óra lassan csöpögteti az információkat, akár egy infúzió, de végig lebegteti, hogy valami van a háttérben. Ebben mondjuk azért bőven segít a film kezdő képsora, hiszen a felvezetés feltételezhetően kapcsolódik Chris és Rose hétvégi látogatásához.
Persze a családi piknik tartogat meglepetéseket és a főszereplőnk nagyon hamar egy olyan világban találja magát, amely talán nem feltétlenül verbális és húsba vágó módon ágyaz meg a horrornak, hanem profánabb módon, ősi félelmeket alapul véve, mint például, mi van akkor, ha tudatunkat valaki más hajtja uralma alá, vagy ha - megidézve a fekete mondavilágot a Haiti babonás hiedelmekkel - egyszerű zombi üzemmódba kapcsolnak minket, kikapcsolva mondjuk a felettes énünket.
Ez nekem legalább olyan horror, mint az Alzheimer kór, mondj bármit is: Az agyad már nem engedelmeskedik neked, gyakorlatilag fellázad ellened és nincs segítség, hiszen ki kerülhetne közelebb hozzád, mint saját magad???

Chris pedig, végül, hogy szorult helyzetéből kijusson, a forgatókönyv logikus lépésének köszönhetően pont azzá válik, amitől sok fehér ember még most is félhet tudat alatt, avagy a fekete férfi erőszakkal gyakorol nyomást ránk, primitív ösztönlényként, akár az Amistad című Spielberg film kezdő képsoraiban, és ami a legdurvább, hogy az érzéseink annak ellenére erősek, hogy mindkét történetben a fekete hős erőszakos reakciója csupán csak válasz egy korábbi, őt ért erőszakra, de ennyire mélyen van belénk kódolva az "idegentől" való félelem.
Sokat számít azonban az is, hogyan, milyen körülmények között találkozunk a másik oldallal, mert az első benyomás elég mélyen bele tud ivódni az ember személyiségébe. Gyermekkoromban először fekete fiút Jugoszláviában láttam és első találkozásunk "sikertelensége" is közrejátszott abban, hogy idegenkedem kicsit a "velük" való barátkozástól. (Amíg szüleink egy meccset néztek, öcsémmel egy kilátónál ültünk az asztalnál és nápolyit csócsáltunk. Öcsém kb. 6 én 8 éves lehettem. Megjelent a fekete kissrác, talán 10 éves lehetett és dumált hozzánk. A beszélgetés hamar megrekedt, mivel akkoriban nem beszéltünk idegen nyelvet - ma sem, csak gagyogok kicsit - és a fekete gyerek, hogy elszórakoztassa magát, az egyik nápolyit elkezdte az öcsém feje fölött szétmorzsolni, a morzsát a hajába szórva. Ez annyira felháborított, hogy a közben tejbe tökként mosolygó srácnak lekevertem egy hatalmas pofont - amekkorát egy kb. 8 éves le tud kenni - amire azt azonnal visszakaptam és ezzel a kis takony el is szaladt a kilátóról, így mire szóltunk a szüleinknek, nyomát sem találtuk.)

Peele jó érzékkel választotta ki szereplőit a filmhez.
Daniel Kaluuya egyszerre laza és szerethető, amikor pedig dráma van és félelem, azt is nagyon jól adja át. Allison Williams sem rossz választás, mert van benne az átlagos, kedves amerikai lányból, mégsem túl cuki és szeretni való, hogy a néző ne tudjon tökéletesen az oldalára állni.
A szülök szerepére két elég jó választást sikerült találni, illetve az anya szerepében a tökéleteset is.
Az apa, Bradley Whitford főleg a sorozatnézőknek lehet ismerős, pl. "Az elnök emberei" miatt, amiben a fehér ház egyik fontos karakterét keltette életre. Itt is remek az apukaként, aki igyekszik szimpatikusan hozzáállni lánya döntéséhez, habár, hamar kiderül, hogy "erre valójában nincs szükség", mert az egész színház csupán arról szól, hogy valaki gyanakvását elaltassuk.
Az anya, Catherine Keener már szó szoros értelmében részt vesz az altatásban. Erre a figurára Peele keresve sem talált volna jobb embert, hiszen nálam Keener egész színészi karrierje és külseje is a "baszatlan, savanyú picsa" kategóriában landolt. Ezért a kijelentésemért persze nem biztos, hogy túl népszerű leszek női olvasóim körében - van olyan amúgy??? - ugyanakkor nem az én hibám, mivel Keener-rel való első találkozásom már eleve egy ilyen karakter megjelenítésének köszönhető és abban a filmben - "Egy erkölcstelen mese (1998)" - ráadásul az egyik karakter is nagyjából ezekkel a szavakkal véleményezte Keener típusát. Ezen a véleményemen még az sem változtatott, hogy a "Negyven éves szűzben" végre egy szerethető anyukát játszott el. Ettől eltekintve a legtöbb moziban, amiben találkoztam Keener-rel, hozta azt a figurát, amit ebben is és amit addig ütnél, amíg mozog.
Szóval a mozi két legerősebb szereplője Kaluuya és Keener.
A többi színész megfelelően asszisztál az egészhez. Lilrey Howery fontos, legjobb barát karaktere pedig humor visz az amúgy komoly moziba, igaz, az ő cselekményszála meg kicsit túl olajozottan működik. Más filmben biztos kinyírják, de minimum elveszíti egy lábujját vagy valami...

Megjegyzendő apróság, hogy Keener karaktere, Missy, egy ezüst teáskanál kavargatásával és kocogtatásával képes Christ hipnózis állapotába juttatni. Az ezüst kanál pedig mindig is a tehetős, fehér emberekre utaló jelentéssel bírt: "Ezüstkanállal a fenekében született." - Rose családja pedig tökéletes példája egy ilyen tehetős családnak...
Peele abszurd humorát dicséri az a jelenet is, amikor Chris a bőrfotel karfájából kitépett gyapottal tömíti el a fülét, hogy ne hallja a teáskanál koccanását, így a fekete fiú úgy menekül meg, hogy "gyapotot szed".

A fényképezés korrekt, kicsit sok a déli vidékre jellemző barnás, sárgás árnyalat. A film zenéje pedig egészen kellemes a film nézése közben.
A befejezés persze sajnos átmegy kaszabolásba, bár, ez szükséges, ha egyfajta hepiendet akarunk a végére biggyeszteni.

80%

Ha megnéznéd:
- Tűnj el! (2017)

Töfi:
- Volt némi része Eddie Murphy-nek is a film elkészültében, mivel Peele-t inspirálta egy korábbi Murphy Stan Up előadás, amelyben a komikus színész arról mesélt, amikor egy fehér lánynak csapta a szelet és meglátogatta a szüleit.
- Stephen Root színész korábban már játszott vak karaktert az "Ó, testvér, merre visz az utad?-ban" és a "Hivatali patkányokban" pedig egy borzalmas, szódásszifon szemüveget viselt.
- A filmnek eredetileg pesszimistább befejezése lett volna, amiben Christ letartoztatják, de végül ezt választották, mert a stáb szerint a főszereplő megérdemelt egy megnyugtatóbb befejezést.

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Egy kutya négy élete - A Dog's Purpose (2017)

Rendezte: Lasse Hallström

A film Mafab adatlapja: A Dog's Purpose (2017)

Megtekintés: Ezt a filmet, ha hajlamos vagy elérzékenyülni, egyedül nézd meg. Semmi esetre sem a barátnőd mellett. Úgy kevésbé ciki... amikor a zsebkendőért nyúlsz.

És még így sem maxolták ki a hollywoodi giccsfaktort. Mert teszem azt, a második etap - mivel nagyjából mondható, hogy egy szkeccsfilmről beszélünk, amelyik többé kevésbé öt epizódon keresztül ível át - lehetett volna kicsit nyálasabb, ha rendőrbácsinak is jut egy barátnő, de azért ne akarjunk már mindent, nem igaz?

Mit tudtunk erről a filmről? Én nagyjából annyit, amennyit a hírportálok megosztottak egy felvételről, amelyben egy idomár egy német juhász kutyát igyekszik beleerőszakolni egy zavaros és habzó medencébe. Az állatvédők persze azonnal epét hánytak, pedig ez a szoktatós jelenet még csak nem is számít durvább kandikamerás felvételnek. Látnák csak, hogy miket művelnek pl. egy rendőrkutyával - amit a szóban forgó eb véletlenül a filmben alakított - hogy milyen "tortúrákon" kell végigmenniük, amíg a feladatuk tökéletes ellátásához érnek. Meg ne legyünk már álszentek egy olyan világban, ahol naponta millió érző élőlény végzi a vágóhidakon, hogy azután az asztalra kerüljenek, illatos és omlós formában. Szóval, aláírom, hogy egy végtelenül humánus hozzáállású személynek bántó és sokkoló lehetett, amint szegény állat és gazdája huzavonáznak egy sort, ám később, hogy árnyalódjon a kép, olyan nyilatkozat is kiszivárgott, hogy a kutya amúgy erre volt kiképezve, csak zavaró körülmények miatt lett kissé indiszponált a felvétel idejére.

Egy biztos: Sok állatvédő társaság és médium - újságok, kritikusok, filmes geekek - szólította fel a nézőket a film teljes bojkottjára, amivel, a megtekintés után, úgy érzem, mellé lőttek, két okból is.: Egy, hogy az utóbbi évek egyik legszívbemarkolóbb - persze, tudjuk, hogy hatásvadász, de akkor is néha kell ilyen mozi - filmjét sikerült leforgatni, nekem meg megnézni, kettő, ha a filmet senki nem nézi meg, akkor tök hiábavaló volt szegény kutyus "kínzása", hogy sikerüljön a jelenet, ami a film egyik legizgalmasabb momentuma, ha átsiklunk az felett, hogy valójában a kerettörténet mellett eléggé eltörpül ez a szegmens és csupán csak azért nem lett felesleges száll, a többi töltelékvonallal együtt, mert maga a történet dramaturgiája igényelte azt, hogy valami mi még történjen kutya főhősünkkel a kezdet és befejezés között, ennélfogva, még kicsit öncélúnak is tekinthető a K9-es kutya akciója a vízbe ugrással.

Mert egész egyszerűen nagyon érezhető, hogy Ethan és Bailey történetéhez, hogy működjön, szükséges volt a töltelékre is. Így maga a fővonal tökéletesen lett prezentálva és a töltelék lett az, ami kissé kevés, kissé avas. (Lásd pl. a fiatal párt, aki Buddie-t hazaviszi, hogy azután két perccel később, anélkül, hogy a karajterekről bármit megtudnánk, megszabaduljanak a kutyától.Ez puszta időhúzás, hogy érezzük, mennyire kiszolgáltatott néha egy eb, viszont érzelmileg talán pont a legüresebb pillanatok, a hányavetiség miatt.)

Amúgy a film többi része is csupa állatos filmes klisé, első perctől az utolsóig, csak a szimpatikus főszereplők miatt sikerül a nézőnek jobban elmerülnie a mondanivalóban. A szimpatikusba azonban bőven beleférnek az emberi és állatszereplők, együtt. Lasse Hallström mindig is sikeresen játszott a nézői érzéseivel, itt, meg azért bőven segít a cukiságfaktor. az egyszeri emberek - már ha vallásuk nem tiltja a kutyák lelkének bármilyen "elfogadását", kifejezetten szeretik az egyik életből a másikba ruccanó történeteket, legyen szó akár egy kiskutyáról, mert azon kívül, hogy a szőrös kedvencek pavlovi reflexként váltják ki az emberből az egyfajta "anyai" ösztönt, bőven van bennünk fogékonyság a misztikus/m és az élet misztériuma iránt, amit akár azzal is jól lehet szemléltetni, ha csak egy kutyus lelkét és érzéseit követjük több kutyaöltőn keresztül. A filmben még akkor is megvan a báj, ha véletlenül a néző nem rajong az olyan mozikért, amelyek főszereplőinek szinte egész életét végigkövethetjük, hiszen a játékidő szabta határok miatt könnyen ránk telepedhet az érzés, hogy mennyire rövid is lehet egy emberélet...

Ethan (K.J. Apa) egy bezárt autóban megpillantja élete első szerelmét, a Yorkshire Golden Retriever kutyust, akit Bailey-nek (Josh Gad) nevez el. Ahogy Ethan cseperedik, úgy édesapja kezd eltávolodni a valóságtól, közben megérkezik a szerelem is, egy gyönyörű lány, Hannah (Britt Robertson) képében. A jövőjük nagyon fényesnek ígérkezik, még a közös suli is lehetséges, amikor egy rossz csínynek köszönhetően Ethan komolyan megsérül és ezzel elszállnak egyetemi tervei a sportösztöndíjról. Ahogy ilyenkor szokott, a fiú elmarja maga mellől a szerelmét és egyedül éli tovább életét, amiből Bailey is kiöregszik.
Amit azonban nem sejtettünk, hogy Bailey tudata továbbvándorol más kutyusokba, hogy sose felejtse el első gazdáját és amikor eljön a megfelelő idő és szerencse együttállása, végül ismét egymásra találhassanak, ráadásul persze az igaz szerelem, Hannah is előkerüljön. Mi ez, ha nem tömény nyál?
Persze, hogy az.
De néha fogom a műanyagpoharat, teletöltöm a szirupos ragaccsal és szívom magamba, száz percig. Egyedül csak azon morfondírozom, hogy az öt forgatókönyvíró, ha már úgyis kicsit belekontárkodott W. Bruce Cameron regényébe, akkor Carlos (John Ortiz) történetébe miért nem építettek bele valahogy egy szerelmi szálat, hogy az édes nyálra ezzel rászórjanak még egy csipetnyi csillámzselét.
Esküszöm, még épp elbírtam volna. Igazán olyan mindegy lett volna a következő afroamerikai fiatal pár szerelme mellett.
Nem mindegy már, ha a film alatt vagy négyszer kellett szemet törülgetnem?

Az idős Ethan-t alakító Dennis Quaid-et szeretem filmekben látni, bár az utolsó öt évben nem sok értékelhetőt láttam tőle, viszont szegény mintha borzalmasan megöregedett volna. Mondjuk, még mindig ő a húzónév a stáblistán. Mellé pedig apró meglepi volt Peggy Lipton az idős Hannah bőrében, hiszen őt legutóbb a Twin Peaks sorozatban láttam, közel harminc éve és talán ő volt emlékeim szerint a kevés pozitív karakter egyike. (Nem, te majom, hiszen nagy kedvencedben is feltűnt, "A jövő hírnökében", igaz, apró szerepben.)

A fényképezés nagyon szép, és ötletesen láthatjuk, néha a kutyusok szemén keresztül a világot. Mondjuk, ebből lehetett volna kicsit több is.
A zene Rachel Portman, és mint ilyen, szokás szerint minőségi munka, pedig csak egy habkönnyű családi filmről lenne szó... ha nem sírom ki a jobb szemem teljesen, meg kicsit a balt.

75%

Ha megnéznéd:
- Egy kutya négy élete (2017)

Hidegrázós - Creepy - Kurîpî: Itsuwari no rinjin (2016)

Hidegrázós - Creepy - Kurîpî: Itsuwari no rinjin (2016)

Rendezte: Kiyoshi Kurosawa

A film Mafab adatlapja:  Kurîpî: Itsuwari no rinjin (2016)

Megtekintés: Keleti kultúra kedvelőinek kötelező thriller.

Valamiért kedvelem a keleti filmeket, annak ellenére, hogy homlokegyenest elütnek mindentől, amit európaiként megszoktam a filmezésben. A történeteik néha teljesen elborultak, kívül kerülnek az ingerküszöbömön. A színészi játék néha túl színházi, már-már ripacskodó számomra. A karakterek viselkedése néha teljesen idegenül hat, ha nem olvasunk kicsit utána ennek a másik világnak. Néha olyan, mintha egy sokkal tiszteletteljesebb világ lenne, máskor meg a magasabb rangú karakter akár tettlegesen lép fel egy alatta elhelyezkedő figurának. A nők egyszer akaratlan bábok, máskor erőszakos, félelmetes fúriák. A horror sokkal inkább összefonódik a szellemvilággal, mint bármelyik másik népcsoportnál és az ijesztgetések tényleg kiszámíthatatlanok, bárhonnan érkezhetnek.

A "Hidegrázós" eredeti japán címe is sokkal konkrétabb, mint az amerikai bemutatóé és talán azért van, mert japánban nincs szükség félrevezetni a közönséget, mert anélkül is kíváncsiak egy saját mozira, amelyikben remek színészek alakítanak. Ezért is kapott plusz alcímet a film: A hamis szomszéd. Amerika már ennél jóval érdektelenebb, ezért inkább az egyszavas, emberi érzéseket felpiszkáló címmel próbálkozott a forgalmazó, hogy berántsa azt a néhány nézőt, akinek érdeklődésére számíthat a film. Csak sajnálni tudom, hogy nem lesznek olyan sokan. Na, majd Shaymalan elkészíti a Remake-t és akkor talán. Michael Keaton boldogan vállalja majd a titokzatos szomszéd szerepét.

Néhány ismerősöm - nem sokan szerencsére - zsigeri ellenérzést táplál a keleti emberek felé. Volt olyan hölgy, aki még Jackie Chan-tól is erősen ódzkodott, mert a ferde szemű emberek megjelenése, karaktere és európaitól eltérő mentalitása teljesen befogadhatatlan volt számára. Ez azért nekem volt nehezen emészthető, mert tegyük fel, hogy nem kedvelem mondjuk a feketéket - ami nettó rasszizmus, de akár lehet rá okom is, amelynek gyökere gyermekkorban, egy esetleg kellemetlen emlék hatására alakult ki - ennek ellenére nagyon kedvelem több fekete művész munkásságát. Denzel Washington, Morgan Freeman, Halle Berry párducteste, stb. Mennyi remekműről maradnék le, ha kerülném meggyőződésemből ezeket a nációkat. A keletieknek azonban sokszor elébe megyek. Pont a kiszámíthatatlanságuk miatt, mert erősen pozitívan hatnak rám. Még ha igyekszem is kitalálni a mozi következő lépését, az képes meghökkenteni, hiszen annyira más aggyal gondolkoznak.

Yutaka Maekawa 1951-ben született író regénye friss munka, hiszen 2011-ben jelent meg és thriller kedvelők körében hamar ismert darab lett belőle, nem csoda, ha néhány éven belül elkészült a moziváltozata is, amely azonban több ponton és erősen eltér a regénytől. Bizonyos változtatások szükségesek voltak, hogy a film kényelmes tempójú játékideje ne lépje át a három órát, hiszen Maekawa regényének szereplői és a történet által felkarolt idősáv ami jó tíz év, nehezen bemutatható két órában és valószínűleg összecsapottnak hatott volna a végeredmény. Így viszont egy erősen lebutított változattal kell beérnünk, annak ellenére, hogy a feldolgozás gerince töretlen maradt és még így is bőven vannak a meglepő fordulatok.

Takakura (Hidetoshi Nishijima) rendőrként utolsó ügyébe majdnem belehal. Egy túsztárgyalási ügy kicsúszik a kezei közül és közben megsérül. Egy évvel később már visszavonulva találkozunk vele ismét, miközben feleségével, Yasukoval (Yûko Takeuchi) egy csöndesebb vidékre költözött, valahová a város szélére. Volt kollégája, a tapasztalatlanabb Nogami (Masahiro Higashide) egy nyolc évvel korábban lezárt és azóta is megoldatlan ügy miatt kéri a segítségét. Történetesen egy eltűnt családról és egyetlen megmaradt női tagjáról van szó. A kislány azóta fiatal nővé érett, de a múlt eseményeit képtelen felidézni és nem emlékszik rá, vajon mi történt testvérével és szüleivel. Közben Yasuko bemutatkozik a szomszédoknak és egyikük, Nishino (Teruyuki Kagawa) viselkedése végtelenül megrémiszti az asszonyt, majd ki tudja miért, hagyja, hogy a férfi hatalmat gyakoroljon felette. Takakura a nyomozás közben szörnyű titkokat fedez fel és házassága is komoly veszélybe kerül, amikor kiderül, hogy a lehetséges tettesnek természetfeletti képességei lehetnek.

A film tehát egy ponton kezd elrugaszkodni a valóságtól és szegről-végről vehetjük úgy is, hogy a történet gonoszának amolyan x-men képessége van, amely abból áll, hogy szuggesztióval képes akaratát a gyengébb mentalitású emberekre ráerőszakolni, amolyan bábjátékosként. Persze, ahogy az megszokhattuk, ezt a képességet nem ám pozitív módon, hanem életminőségének a javítására, más emberek rovására használja a karakter. Mellesleg, tudom, hogy profán kijelentés x-men moziként leírni a filmet, de ha az emberi képességek szerint egy al-műfajt alakítanánk ki, ami a mutációk és az azoknak köszönhető plusz képességek gyűjtője, akkor ez a történet bőven belefér, annak ellenére, hogy magára a képességre a film nem tér, nem hangsúlyozza ki. Egyszerű tényként kezeli a mozi, ezzel is mélyítve az idegenkedést a karaktertől, aki képes szavaival befolyásolni a józan gondolkodást.
A történet így arról is szól, hogy ha a munkánk rátelepedik az életünkre, akár elveszíthetjük azokat is, akik velünk élnek. Lassan elhidegülnek tőlünk és azt vesszük észre, hogy egy idegennel élünk együtt, aki más karjaiban keresi a boldogságot. Bár, ez kissé erőszakos metafora.

Aztán, hogy ex-rendőrünk végül alulmarad e ebben a kétszemélyessé zsugorodó mentális és később fizikai csatában, azt megtudod e remek drámai thrillerből, amely igyekszik nem átlépni a horror keretei közé, habár, arra is lett volna módja.
Nem hiszem, hogy tökéletes feldolgozása Maekawa regényének, gondolom, a szerzőnek is lehetett a csonkítások miatt hiányérzete, de arra mindenképp remek alkalom, hogy ha egy könyves standon belefutunk az író nevébe, akár olvassunk is tőle valamit.

A színészek remekek, a fényképezés szép, hangulatilag a film egységes.

75%

Ha megnéznéd:
- Hidegrázós (2016)

A boncolás - The Autopsy of Jane Doe (2016)

A boncolás - The Autopsy of Jane Doe (2016)

Rendezte: André Øvredal

A film Mafab adatlapja: The Autopsy of Jane Doe (2016)

Megtekintés: Az éves horrorfilm felhozatalban néha találunk gyöngyszemeket is. Nem épp hatalmas igazgyöngyöt kell elképzelned, de feltétlenül egy sikerültebb darabról van szó.

Mindig örülök, amikor sikerül belebotlanom egy olyan moziba, amelyik kicsit eltér a korábban látott, klisés, előre kitalálható befejezésű daraboktól. "A boncolás" már azzal kissé kitűnik az átlagból, hogy a norvég rendező jól választott főszereplőket, hiszen a komolyabb moziba járó múlttal rendelkező nézők számára mindkét főszereplő neve ismerősen fog csengeni. Egy horrorfilm esetében pedig nem árt, ha néha bizony megfelelő szakmai múlttal rendelkező színészek prezentálják a történetet. Főleg, ha a történet nagyjában egy helyszínen vagyunk, kamaradarabként, ezért fontos, hogy a színészek megfelelően vagy annál jobban közvetítsék a megformált karakterek érzéseit.

A cím eleve beszédes. Többé-kevésbé a film nagyját egy boncolás teszi ki, amit sikerült elég realisztikusan - már, amit az átlagnéző legalábbis annak képzel - megeleveníteni. Egy kisvárosi házban többszörös gyilkosság, de minimum megmagyarázhatatlan mészárlás történik. A seriff tökéletesen tanácstalan és ha a véres gyilkosság nyomai nem lennének elég kuszák, a ház pincéjében, félig a földből kimeredve - érted, meredve - találnak egy fiatal női holttestet, akinek jelenlétére nincs magyarázat és ezért a seriff, úgy gondolván, hogy a nyomozás szempontjából fontos lehet, a holttest a legközelebbi patológiai helyszínen végzi. Ez történetesen egy apa ás fia vállalkozás, ahol a tapasztalt apa, Tommy (Brian Cox) jobbkeze a városkát elhagyni készülő Austin (Emile Hirsch) lakja. A páros együtt kezd bele a boncolásba, hogy megfelelő válaszokat találjon az ismeretlen női holttesttel kapcsolatban, azonban minden egyes újabb lépésre további kérdések megjelenése rétegződik.

Lassan egy olyan titok közelébe sikerül bejutniuk az orvostudomány és szike segítségével, ahonnan talán nincs többé visszaút a saját, nyugodt életükbe.

A film röpke másfél óra, elég szépen fényképezett - több díjra is jelölték a kategóriában a világ fesztiváljain, ahol bemutatták - kellemes a zenéje és viszonylag erős forgatókönyv az alapja. Az külön öröm volt számomra, hogy amikor már - szpojler szerű - kezdtem vámpír jelenlétre gyanakodni, akkor a történet ezt nem erősítette meg, ezzel nem állva be a mostanában készült vérszívós történetek hosszú sorába, habár ebből a megközelítésből még az sem rontott volna a film megítélésén.

Cox és Hirsch duója eléggé hihetően hozza, ha nem is feltétlenül az apát és fiát, de a tudomány embereit mindenképp. A sminkesek, effektesek rendesen rásegítettek a holttest "élethű" megjelenítésével. Amúgy a hölgyet, aki a filmben végig halott, egy nagyon is élő színésznő, Olwen Kelly domborította a műtőasztalon.

Elájulnunk azért nem kell a filmtől, hiszen az nem állítható, hogy pörgős vagy meghökkentően kiemelkedő darab, azonban elég korrekt film, hangulatos és szórakoztató is. Később, a szakmai sikerek besöprése után megkockáztatom, hogy akár folytatás is készülhet hozzá, hiszen a karakteres filmes "szörnyek" többnyire elérik, hogy franchise kerekedjen köréjük. Ennek "A boncolás" bőven megfelel, hiszen annyi kérdés fogalmazódik meg bennünk a megtekintés közben, hogy néhányra azért megérdemelnénk kielégítő választ.

Brian Cox eléggé otthon van a szakmában. Először a színészre az "Utánunk a tűzözönben", az akció-komédiában figyeltem fel. Előtte is filmezett, hiszen több televíziós produkcióban feltűnik közreműködőként, azonban kb. ettől a mozitól datálnám a mozifilmes karrierjét, amelyben később felváltva alakított fontosabb karaktereket - Trója, X-Men 2., Red 1.-2. - és mellékszereplőket is, bőven.
Hirsch pedig igyekszik nem feltétlenül a szépfiú image-t elmélyíteni szerepvállalásaival, ezért a néhány A listás film közé jócskán beiktat a tehetségét inkább igénybe vevő filmet, amiben fontos a színészi játék. Lásd. pl. Út a vadonba.

70%

Megtekintés:
- A boncolás (2016)
vagy:
- Boncolás (2016)

Blog: Mi a bajom a Logan-nel?

A "Logan" című képregényfilm szerintem egy egészen kellemes kis drámai darab. Ettől függetlenül, ha kontextusba helyezem az X-Men univerzumon belül, azért van, ami zavar kicsit.

Miért lett néhány részen belül a képregényfilm műfaja ennyire pesszimista?
A Logan pont egy olyan jövőt mutat be, amilyet a képregényes világban el sem akarok képzelni, vagy, minimum száz rész után kezdenek az írók felvázolni, mert elfogyott az ötlet.
Eltelt az első X-Men film óta alig 16 év, és eljutottunk odáig, hogy a mutáns harcnak, amely miatt az új generáció, Xavier professzor segítségével beépül az átlagos emberek közé és élni képes, egyszerűen elpusztult és alig páran maradtak életben, mert egyszerűen nem születnek új mutánsok.

Mennyire negatív egy fordulat ez?
Emlékszel Bobby-ra, a jégemberre, Vadócra és a többiekre?
A film szerint mind meghaltak...
Alig egy maroknyi mutáns maradt, de Xavier professzor még úgy ahogy, tartja magát.

Fájdalmas érzés, hogy a stúdió ilyen rövid idő alatt, elég hézagos módon, eljutott odáig, hogy bemutasson egy olyan változatot, ami után alig marad lehetőség, hogy a pozitív kicsengésű mozifilmeket folytassák.

Pedig nehezen képzelem el, hogy a Marvel stúdió egy fejőstehén torkánt elvágná, szoptatás előtt. Vagy csak Logan sztoriját akarták lezárni?

Minek?
Keresni kell egy feltörekvő, fiatal tehetséget - akár a James Bond franchise-nál - ás forgatni azzal is vagy egy tucat mozit.

Robin Hood - Robin Hood (1991)

Robin Hood - Robin Hood (1991)

Rendezte: John Irvin

A film Mafab adatlapja: Robin Hood (1991)

Megtekintés: Csak ajánlani tudom, ha eddig lemaradtál róla.

2018-ban érkezik elvileg Taron Egertonnal egy új Robin Hood film. Ennek alkalmából pár mondatot írnék az 1991-es változatról. Nem az ismertebb, Costner féle kalandos és erősen hollywoodi feldolgozásról, hanem az angol John Irvin által rendezett, a valósághoz egy kicsit közelebb álló változatról, annak ellenére, hogy még szerintem is láttunk már mindent a témában, hiszen készült Robin Hoodról Disney rajzfilm, tévé sorozat és még olyan nagyágyúk is a karakter bőrébe bújtak már, mint Sean Connery vagy Russell Crowe.
A sok bába között pedig majdnem elveszett egy... másik bába.
Abban az évben, mikor Alan Rickman neve eggyé forrt a minőségi gonosz karakterek eljátszásával - igen, ez pont kellett még a Die Hard mellé - amikor Morgan Freeman nevét megismerte a szélesebb közönség (Én azonban egy tévéfilmben találkoztam vele először, ahol egy nem szimpatikus figurát keltett életre.) - igen, sokan Azeem karakterével ismerték meg a színészt - és Kevin Costner gyakorlatilag bármit csinálhatott már első rendezésének köszönhetően, szóval abban az évben elkészült egy sokkal hagyományosabb Robin Hood mozi, sokkal európaibb szemlélettel, sokkal kevesebb A listás színésszel.
Az egyetlen oka, hogy nem lett olyan sikeres és ismert feldolgozás, hogy mivel egy évben jött ki a Costneres kalandfilmmel, az amerikai moziforgalmazók, hogy védjék a bevételeiket a téma kapcsán, egyszerűen nem mutatták be a filmet széles körben, nagy vászonszámmal.
Lassan el is tűnt a süllyesztőben és a későbbi videómegjelenés és tévés bemutatók sem növelték meg az ázsióját.

Pedig egyáltalán nem egy rossz film. Persze, semmi extrát nem lehet már látni mai szemmel benne, annak idején, viszont, legalább annyiszor megnéztem, mint sokkal híresebb amerikai bátyját. Az oka, hogy szimpatikus volt Patrick Bergin és ráadásul egy sokkal fapadosabb, ezáltal realisztikusabb változata volt a Sherwood-i erdők fenegyerekének. Irvin nem titkolt célja volt az, hogy lehetőleg minél autentikusabban álmodják vászonra a történet szereplőit, akik létezése a valóságban egyelőre még erősen kérdéses, sőt, ebben a formában, nem is valós. Pedig, elvileg a 14. században már említésre kerültek Robin Hood történetek - amelyet vándor énekesek terjesztettek, főleg a köznépek által látogatott szórakozó helyeken, értsd. kocsma. - és lassan beépültek ezek a mesék az angol folklórba.
A témáról bővebben itt: Robin Hood.

A filmben találkoztam először Bergin-nel, az ír színésszel, akit majdnem sikerült megismertetni a világgal a kilencvenes évek első felében, azután, annak ellenére, hogy vagy egy tucatnyi remek filmben mutatta meg a tehetségét, szépen lassan hátracsúszott a B kategóriába.
Uma Thurman még sosem volt ennyire,,, csúnya, mint ebben a filmben. Ennek ellenére is szimpatikus a figura, habár, ha belegondolok, nem sok pozitív tulajdonságát ismeri meg a néző Marion-nek, igaz, ez nem az ő hibája. (Olyan gizda és még országának jövője is hidegen hagyja, stb. de ezek elég szexista kiszólások, tehát felejtsd el gyorsan.) Viszont a végén tetszik, hogy igyekszik tevőlegesen belefolyni a harcokba, még ha nem is elég "izmos" hozzá.
Rajtuk kívül, akiket ma már ismerek, akkor még csak szimplán szimpik voltak, az Little John megformálója és a legjobb Robin Hood haver - érdekes, Costneréknél mennyire más kontextusban kerül képbe Skarlát vili karaktere - Will Scarlett.
Történetesen, mindketten fontos karakterei lettek a mostanában olyan nagyon favorizált két kultikus sorozatnak.
Little John-t David Morrissey alakítja, aki a "The Walking Dead" egyik legkarizmatikusabb rosszfiúja volt, míg meg nem jelent Negan. A színész, meglepő, talán a hosszú haj miatt is, de alig öregedett a jó huszonöt év alatt, ami közben eltelt.
Owen Teale már közel sem járt ilyen jól. Will Scarlett-et alakító színész a rivális sikerű "Trónok harcában" formálta meg Havas Jon egyik felettesét és intrikusát a falon tett szolgálat közben, Alliser Thorne-t. A sorozatban mindkét színész kellemetlen körülmények között halálozott el, míg ebben a filmben a legkedvesebb, szórakoztató formájukat hozták.
Akik mellettük még említést érdemelnek, az két Európai színész, akik az angol arisztokráciát hozták a filmbe. az egyik a Nothingham bíróját kiváltó szerep, Roger Daguerre bárót alakító Jeroen Krabbé, a másik a normann Miles-t játszó Jürgen Prochnow. Krabbé kisujjból rázza ki a szerepet, míg Prochnow azért már hajlamosabb kicsit ripacskodni.
Edward Fox nyúlfarknyi megjelenése már nem tud hozzátenni a produkcióhoz.

A történet nincs túlbonyolítva. Sejthetőek a következő lépések. Aki sunyi, meglakol. A végén pedig kisüt a nap is hőseinkre.
Robin passzív-agresszív lázadozásának következményeként megfosztatik vagyonától. Ezzel a lökéssel rövid úton a törvényen kívüliek oldalán találva magát az országát megszálló idegenek kirablásában igyekszik tevőlegesen bizonyítani tehetségét.
Olyan jól megy neki, hogy hamarosan a király emberi mind a nyakában lihegnek, míg a pórnép meg igyekszik támogatni törekvéseiben.
Végül, miután elgurult mindenki gyógyszere, eljön az ideje a szemtől-szembe harcnak.
Hőseink természetesen győzedelmeskednek és még a király is hazatér, hogy támogassa őket.
Tipikus népmese.
Csoda, hogy talán meg sem történt?

65%

Ha megnéznéd:
- Robin Hood (1991)