Rengeteg filmet nézek meg és nagyjából ez az egyetlen módja van, hogy egyik-másikra még egy évvel később is emlékezzem.
Ha véleményedet írnád meg, ide teheted: leszegett@freemail.hu
A blog használhat különböző cookie-kat, melyről tájékoztatnom kell az olvasókat. Pontosan nem tudom, az mi, de van! 2018.05.25. napjától van egy rendelet, ami érinti az adatgyűjtést is a neten. Én nem értek a technikai részéhez, de elvileg csak a blogspot és a google+ által használt lehetőségeket használom.
Megtekintés: Eszméletlen jó mozi is lehetett volna belőle, ha nem ennyire tévéfilmes a megvalósítás.
A "Testvérbosszú" és más bűnfilmek producere rendezésre adta a fejét. A végeredmény egy sokkal olcsóbbnak tűnő bosszúfilm, amely bőven elfér majd a kereskedelmi tévék esti műsorsávjába. Az akciók rövidek és ötlettelenek. Nem tudom, Binker annak idején a Testvérbosszú forgatása idején hol tartózkodott, de sok kreativitás nem szorult belé. Egyetlen pozitívuma a filmnek, a klisék tömege mellett, hogy ismert arcokat sikerült megnyernie a filmhez.
Elias végre revánsot vett Barnes-on. Miről beszélek? 1986-ban Tom Berenger és Willem Dafoe már játszottak együtt - pár évvel később pedig ismét a Született július 4.-án-ben is - Oliver Stone széthype-olt Vietnami háborús filmjében. Két őrmestert, akiknek személyes ellentéte annyira elmélyül az őrület közepén, hogy Barnes végül "feláldozza" Elias-t, miközben kimentik őket a pokolból. Az a film volt a "Szakasz - Platoon (1986)" A szituáció alig változott: Ismét Berenger a rosszfiú és Dafoe aki morálisan felette áll, de ezúttal a jó kerül ki győztesen a helyzetből, már amennyire ki lehet kerülni az ilyesmiből, mint amiről a film szól.
Bud Carter (Willem Dafoe) fedett nyomozó, aki végre kereskedőnek kiadva magát beépül egy drágakövekre szakosodott bűnbanda vevőkörébe. Mire végre megköthetné az üzletet és tovább léphetne a banda tagjainak ranglétráján, lelepleződik és kitör a balhé. Egyik elfogott kisstílű bűnöző Tommy Weiland (Christopher Denham), akinek bátyja, aki közben igyekszik jó útra térni, sokkal zsírosabb fogásnak bizonyul. hiába nem volt érintett az ékszerügyben, ha a lakása tele van engedély nélküli fegyverekkel. Jesse Weiland (Matt Dillon) rövid úton börtönbe kerül és családjával kezdik zsarolni, hogy feladja a felette álló fontos embereket. Jesse kezdetben ellen bír állni a rendőri nyomásnak, ám miután öccsét holtan találják a cellájában, feladja elveit és meghajol a nyomozó akarata előtt.
Nagyon veszélyes terepre tévednek, miközben az akcióba becsatlakozik az FBI is és még egy tucat egyéb osztály. Jesse szerepe egyre fontosabb és most már a felesége és újszülött gyermekének élete a tét. Végül elszabadulnak az indulatok, nem sikerül kordában tartani az információkat, Jesse pedig lelepleződik. Épp azon dolgozik Bud nyomozóval, hogy hogyan tovább, amikor hírt kapnak róla, hogy az FBI védelme alatt álló feleségét (Amy Smart) és gyermekét kegyetlen brutalitással megölik. Innentől kezdve csupán egyetlen dolog hajtja mind Jesse-t, mint Bud-ot, aki megígérte, hogy megvédi a fiatal nőt: a bosszú. Némi segítséggel pedig elindulnak New Orleans-ba, hogy leszámoljanak a gyilkosokkal.
A film története nem rossz, de mintha már láttunk volna már sok hasonlót. Legfrissebb hasonló filmélményem a napokban megtekintett Sicario volt, amiben az ex-kábítószer kereskedő (Benicio del Toro) szövetkezik a DEA-val és egyéb nyomozó hatóságokkal, hogy végül leszámolhasson azokkal, akik családja haláláért a felelősek.
A történet épp ezért, izgalmas, de unásig látott sablonokra épül. A rosszfiú meg lesz zsarolva, hogy vagy lerohad a sitten vagy segít elkapni egykori vagy aktuális főnökeit. A rendőrség megígér mindent, hogy sikeresen befolyásolják, végül valahol kisiklik a terv, bukta lesz, menekülés, leszámolás, bosszú. Ezeket a paneleket szokták variálni.
Itt is ez történik, ahogy megszokhattuk.
Sajnos, a kis költségvetés végi érződik a filmen. Olyan, mintha egy sorozat pilot filmjét néznénk. Moziban esélye sem lenne. Legalábbis nálunk.
A szereposztás remek, habár Tom Berengert nem ismertem fel, annyit öregedett az elmúlt pár évben. Dafoe meg semmit sem változott. Smart a szokásos kellemes bio-díszlet,
Korrekt film, ami többet érdemelt volna.
Megtekintés: Mivel De Niro korára való tekintettel lassan már nem fog tehetségéhez méltóan nívós szerepeket kapni - vélhetően - így be kell érnünk ezekkel a mellékszerep-főszerepekkel, amelyek legalább filmográfiájának terjedelmét növelik. Van egy olyan érzésem, hogy De Niro már rég leforgatta azokat a mozijait, amik miatt az emberek szívesen fognak munkásságára emlékezni. Az utóbbi években mintha rendre csupa olyasmit készítene, ami súrolja a "muszáj képben maradnom" kategóriát. Ha ez a film is ebbe a sorba tartozik - majd később válik el - akkor egészen biztos, hogy a sikerültebb munkái között lesz.
És még a film sem rossz. Csak olyan "női" mozi. Bár Robert De Niro a címszereplő, ez a film nem róla szól. Egy üzletasszonyról mesél, akinek élete legnehezebb időszakában sikerült rátalálnia a belső nyugalmára egy olyan férfi szemén és fülén keresztül, aki nagyapja lehetne.
Túlságosan biztonsági játék ez a mozi. De Niro karaktere nem létezik. Nincs még egy ilyen joviális, kedves fickó, aki hetven évesen, unatkozó magányában ennyire könnyen alkalmazkodjon, aki ilyen simulékonyan végezze munkáját, akinek minden szava, ha nem is éri el Buddha bölcsességét, de árad belőle a tapasztalat, logika és nyugalom. Ben Whittaker (Robert De Niro) felesége halála után megspórolt pénzéből világi kalandok felé fordult. Körbeutazza a világot, mert a mondással ellentétben, bárhol jobban érzi magát, mint az asszony nélkül, az üres házban. A négy fal egyszerűen agyonnyomná. Ezért, ha csak teheti, csupa olyan szabadidős tevékenységgel múlatja a még hátramaradt idejét, amely elvonja figyelmét és nem köti a kandalló mellé. Mivel a múlton keseregni a lassú halál lenne számára, ezért nyitottan a világra rója az utcákat és érdekli minden, ami az útjába kerül. Most például egy kereskedelmi cég keres senior korú marketinges munkatársakat, hogy eleget tegyenek a trendnek és megítélésüket pozitívabbá tegyék.
Ben elragad egy oszlopon lógó hirdetést és indul szerencsét próbálni. A bemutatkozó videója olyan sikeres lesz, hogy a munkaügyiek azonnal be is hívják és véletlenszerű feladatot választanak neki. Mi más lenne ez a feladat, ha nem pont a cég pörgős vezetőjének, Jules-nak (Anne Hathaway) egyik asszisztensi feladatkörét kapná meg tanulási szempontból. Ez Ben-nek tökéletesen megfelel, hiszen korábban negyven évig tevékenykedett hasonló vonalon, mint most női főnöke és így egy teljesen más szemszögből figyelheti meg, hogyan lehet egy vállalkozásból pénzügyileg hasznot hozni. Jules viszont kezdetben nincs elkápráztatva a marketinges fiúk ötletétől, hogy egy trottyot kelljen pátyolgatnia, miközben amúgy is van tennivalója munkában és otthon is, de hamarosan be kell látnia, hogy tökéletesen az előítéleteinek rabja lett. Ben ugyanis külsejében tűnhet trottynak, de belül, fejben, olyan, akár egy félisten. Valahogy mindenre tud egy megoldást, vagy egy megfelelő mondatot. Kezdetben a feladatkörében fellépő hibákat Jules figyelme nélkül is képes elhárítani, ám hamarosan kiderül, hogy ahogy változik Ben a munka hatására, úgy a környezete is változik Ben hatására és ez alól már Jules sem képes kivonnia magát.
Ha a két szereplő korban közelebb lenne egymáshoz, akkor egészen biztos egy romantikus drámát látnánk a vásznon. Valójában így is. Ez elsősorban egy olyan romantikus film, amelyben a két főszereplő között kialakul egy olyan szoros kapcsolat, amelyet más filmekben a testiség pecsételne meg, itt azonban a tökéletes bizalom és egymás életébe való beengedésben teljesedik ki. (Ben a film végére egyértelműen egy amolyan pót-nagypapája lesz a családnak.)
Ha nincs ilyen nagy korkülönbség, talán a kialakuló kapcsolat is más irányba terelődik el.
Ez a film, jelenleg nagyon sikeres bemutatón van túl. Kellemes történet, rengeteg érzelemmel, nem az alpári humorral telepakolva.
(Hatalmas különbség lehet két női rendező stílusa között is: Elizabeth Banks aki megrendezhette a Tökéletes hang második részét, egy sokkal nyersebb, profánabb vonulat, míg Nancy Meyers nőiesebb rendező és sokkal jobban fókuszál a karakterekre, azok függőségi viszonyaira, hátterére.)
A film végig egységes, nyugodt hatást kelt. A felmerülő problémákat is - SZPOJLER (?) - úgy mint házasságtörés illetve átadjam e a cégem irányítását valakinek? - finoman kezeli, nem nagyon erőszakolja a néző figyelmébe. Szóval, utal rá, hogy van, amikor borul a bili, ám végül olyan megoldásokkal zárja a filmet, hogy érezzük, hogy a bili borulása után még van esély feltakarítani.
Robert De Niro kiválóan hozza a kedves öregurat. Szomorú azonban azt olvasni, hogy állítólag a filmsztár mostanában enyhe demenciában szenved. Nem tudni, ez reklámfogás e vagy csak a sajtó tudatos hírferdítéseiből épített kacsa, azonban ha igaz, akkor elképzelhető, hogy De Niro egyik jutalomjátékát láthattuk és lassan el kell búcsúznunk a legendától. (Sean Connery hasonló okokból hagyott fel a filmezéssel, pedig utolsó filmjében még úgy tűnt, ereje teljében van: A szövetség (2003) (!) és Robin Williams halálának ügyében is szóba került, mint lehetséges ok, a demencia.
Anne Hathaway figurája kedves és könnyen szerethető. Most ő hozza a kemény kezű női főnököt, de ahogy telik a játékidő, kiderül, közel sem olyan könyörtelen munkaadó, mint neki volt Meryl Streep "Az ördög Pradát visel" című komédiában.
Egyedül Rene Russo karaktere nem túl mély. A játékidő nem tud mit kezdeni nagyon a kedves masszőrnővel. Tudjuk, hogy ki fog közte és Ben között valamilyen kapcsolat, ám annak felépítése és levezetése kissé egyszerűen lett bemutatva. (Amennyire tudom, az okleveles masszőzök - legalábbis New York-ban - nem létesítenek romantikus kapcsolatot a klienseikkel, mert az az engedélyükbe is kerülhet, azonban nagyvonalúan lépjünk ezen az apróságon túl...) Kicsit olyan, mintha Russo azért lenne benne, mert szükség volt már megint egy filmet csinálnia. Mondjuk, rá amúgy sem jellemző nagyon, hogy állandóan kamera előtt akar szerepelni, csak úgy érzem, hogy ha már játszik, ennél fontosabb szerepeket is vállalhatna. (Pl. Éjjeli féreg - Az egy fontos karakter volt. Nem mellékszál.)
A mellékszereplők mind kedves figurák, beleértve a férjet is. Igazából nem nagyon van kit utálni ebben a filmben. Egy igazi szeretetbonbon az egész mozi. Nem annyira erősen, mint az Igazából szerelem, mégis kedvelhető mozi.
Kiemelhető a férjet alakító és a munkamániások sorozat egyik oszlopos tagja, Anders Holm, vagy Zack Pearlman, aki Davis-t alakítja és Ben lakótára lesz.
Popcorn mozi. Első randira kiváló választás. Érzelgős és mégsem annyira.
Érdekességként:
- Jack Nicholsonban gondolkodott a rendező, De Niro előtt. Biztosan másmilyen film lett volna.
- Harmadik közös filmje De Niro-nak és Rene Russo-nak.
Megtekintés: Nagyon vártam, kedvelem is Pegg-et, de ez egy halovány "Minden6ó" és "A bájkeverő" hibrid.
A film közel sem rossz, de nem is akkora nagy durranás, mint az előzetes után vártam. Az alapötlet, hogy az idegen lényekből álló bizottság egyetlen emberen teszteli le, hogy mit is tenne az illető, ha bármit megtehetne és ez alapján döntik majd el, hogy a föld bolygó és teljes lakossága alkalmas e arra, hogy továbbra is szennyezze a világegyetemet.
Ha ebben a formában még nem is, de láttuk már ezt a történetet, amikor a kisember-átlagpolgár, Neil (Simon Pegg) kezébe olyan lehetőséget adnak - szó szerint - amellyel kifordíthatja sarkából a világot, ő mégis inkább főleg önös érdekek szerint dönt és még a hőn áhított megszerzendő hölgy (Kate Beckinsale) elcsábításában is igyekszik felhasználni az isteni kvalitásokat.
A film első fele az isteni erőben megbújó lehetőségeket taglalja, a második fele pedig a felmerülő problémák elsimítását mutatja be, egészen a főszereplő végső karakterfejlődéséig, amikor rádöbben, hogy ahhoz, hogy megfelelően használja hatalmát, valójában felül kell kerekednie rajta és másokon segítenie. Nos, kb. pont erről szólt a cikk elején megemlített másik két film. Ott az egyikben az ördög csintalankodik a főszereplővel, a másikban meg egyenesen a jóisten teszi próbára hősünket. Itt pedig a vallás tanításaival szembehelyezkedve, pont földönkívüliek a történet origói.
Simon Pegg még mindig remek, habár arcán már gyülekeznek a ráncok és ebben a filmben, lehetőség lenne rá, de mintha közel sem lenne olyan túlmozgásos és mimikailag hiperaktív, mint például a Kornetto-trilógiában. Nem feltétlenül halovány teljesen, de azért kicsit visszafogottabb a munkája. Beckinsale mutatós darab, de nem érzem annyira jó komikának, hogy be kellene dugni Pegg mellé egy ilyen produkcióba. Már a "Távkapcs"-ban is őt tartottam a leggyengébb kelléknek.
Sajnos, Robin Williams búcsúja is elég felemás lett, hiszen a 2014-ben elhunyt színész most egy kutya szinkronizálását kapta feladatnak és habár tényleg az egyik legviccesebb figura lett így az övé, összességében azért még Dennis a kutya (Mojo) sem akkora humorfaktor, mint lehetett volna.
Elvileg az angol humor kedvelőinek most nagyon örülnie kellene, hiszen Terry Jones az ős Monthy Python még élő tagjait sikeresen össze tudta verbuválni a közös mókázásra, ám üröm az örömben, hogy csupán CGI szörnyek hangjaként kell beérni velük.
Míg angol nyelvterületen élő nézők könnyedén felismerik majd a hangok gazdáit és örülhetnek régi kedvenceiknek, addig majd, a magyar nyelvű változatnál sem nekik, sem Robin Williams utolsó megjelenésének nem lesz gyakorlati haszna, hiszen az Aladdin-ban nyújtott alakítását sem ismerhettük nagyon meg, hisz nekünk a kiváló Mikó István magyarította a Dzsinn hangját és ezzel tökéletesen ki is lettünk elégítve. (Talán ezért sem volt ez a legjobb búcsú tőle)
- Ül!
Szerintem a film alapötlete nem rossz, szórakoztató is, mégis, van hiányérzetem, rendesen. Néhol a történet ahol drámaibb lehetett volna, elfelejtkezik a lehetőségről, máshol meg nagyvonalúan kezeli a szituációkat, nem teljesen elvarrva azokat.
(Pl. nagy fájdalmam, hogy a film milyen szépen felépíti a jelenetet, amelyben Neil (Simon Pegg) ideiglenesen elveszíti képességét, ám nem is sejti és magának tulajdonítja Catherine (Kate Beckinsale) meghódítását, miközben a néző pontosan tudja, hogy Catherine a barátnője nyomásának engedve megy Neilhez egy nyomásra. Gondoltam, később ez a momentum még fontos lehet, amikor majd a főszereplők között kialakuló kapcsolat elemzésére kerülhet sor, mégis, valahol ez a felépített részlet elsikkad a filmben.)
A film központi magja pedig mintha már kissé elcsépelt lenne a sci-fi műfajon belül, tudniillik, amikor is idegen lények értekeznek a földi élet létjogosultságáról és próbáknak vetik alá az embereket, hogy érettek e arra, hogy tagjai lehessenek egy nagyobb klikk-nek, amely az univerzum egyéb hasznos tagjait tömöríti.
Catherine karaktere is kissé felszínesen lett kidolgozva és elég könnyűvérű nő benyomását kelti, aki ezért nem lesz túl szerethető, pedig hasonló felépítésű fejlődéstörténetekben nem árt, ha a női főszereplőt könnyű megkedvelni. (Mondjuk "A bájkeverő"-ben sem volt feltétlenül a meghódításra váró kisasszony eléggé szerethető, nem véletlen, hogy a film végére előkerült a szomszéd lány pajkos figurája, amit persze érthető okokból a korábban már megismert színésznő alakított szintén, csak más karakterben.)
Szóval, összességében nagyon vártam ezt a filmet, zombikkal, űrhajókkal és mindennel együtt, de nem azt kaptam, amire vártam. Inkább negatív csalódás. A viszonylag legjobban elmesélt mellékszál az indiai kolléga, Ray (Sanjeev Bhaskar) kívánságával való elfilozofálgatás, amely megmutatja, hogy óvatosan kell kívánnunk, mert való válhat az álom és lehet, hogy akkor már késő. Rob Riggle figurája már átmegy groteszkbe, Eddie Izzard viszont meg méltatlanul sovány és ötlettelen szerepet kapott. Gavin Scott és a rendező, Terry Jones forgatókönyve biztos alapokra épít, sok lehetőséget kihasznál, de még többet nem. Gyakorlatilag a klisés vázat csupa olyasmivel turbózták fel, ami vicces ugyan, ám kicsit összecsapottá teszi a végeredményt. Vagy sokkal jobban kellett volna törekedni egy hiteles világ bemutatására - sok abszurditást mellőzendő, vagy el kellett volna mozdulni a teljes őrültségbe. Így kicsit felemás a végeredmény. Korrekt, éppen csak nem biztos, hogy sokszor újra fogom nézni...
Gondoltam a legrosszabb magyarítás nevében megváltoztatom a címet, Bármire képesen-ről Bármire képesN-re, hiszen a főszereplőt a filmben Neil-nek hívják! Ne mondd, hogy nem borzalmas! :)
Megtekintés: Jó ideje kerülgettem ezt a horrorfilmet, hogy rájöjjek, át vagyok verve.
Valamikor a nyolcvanas években, mikor a slasher horror műfaj feléledt és úgy egyáltalán, divat lett tiniket mészárolni a filmekben, kialakult egy hamar lecsengő műfaji leágazás: horrorfilmek, amelyek kapcsolódnak valamilyen ünnephez, dátumhoz.
Halloween, Péntek 13. Happy Birthday to Me, Vakáció filmek (upsz, az nem mindenkinek horror). Minden studió, amelyik filmeket, azon belül horrort is gyártott, igyekezett kinevelni a saját változatát a témára. Volt, amelyik sikeres sorozattá terebélyesedett, volt, amelyik megélt talán egy folytatást vagy Remake-t, és volt, amelyik eltűnt a süllyesztőben.
Ebből a dömpingből emelkedik ki - nem szó szerint, hiszen teljesen unásig koptatott panelekből építkezik fel - befejezésével az "Április bolondja", melynek címe nem hazudtolja meg magát és a nézővel is úgy kicseszik, mint néhány szereplőjével. Fura, hogy a megtekintés után az imdb horrorként aposztrofálja a mozit, pedig, az utolsó percek ismeretének függvényében ez minden, csak nem az. Inkább egy hülyegyerek nem vicces poénja. A valóságban legalábbis tuti, hogy a reakció, amely végül éri szereplőinket, nem pont ez lenne.
Ebből fakad a film logikátlansága is, hiszen, SPOJLER - a szereplők eltérő habitusa miatt végig vinni ezt a fajta átverést, teljesen lehetetlen. Oké, van benne lehetőség és főszereplőnk, Buffy vagy Nyafi (Deborah Foreman) szájából nem hangzik teljesen hülyén a koncepció, csak az odáig vezető út hitelessége kérdőjeleződik meg a néző számára.
A film első fele bemutatja a szereplőket, azután féltávtól elkezdjük őket elveszíteni, ahogy hasonló filmeknél az elvárható. Se több, se kevesebb. A film még a tucat filmek között is eléggé közepes alkotás, amelyet, csak ismételni tudom, az emel kicsit ki a többiből, hogy váratlan a befejezése. Nem állítom, hogy olyan nagy durranás, de nem feltétlenül erre számít a megvezetett néző. Ez legalább pozitívum.
A szereplők között nem sok ismert név van, de van, akivel már találkozhattál:
A főszereplő, Deborah Foreman, amikor először láttam, azt hittem, hogy a Twin Peaks-es Sheryl Lee kishúga. De nem. Megdöbbentő, hogy néhány képen, megfelelő sminkkel mekkora a hasonlóság a két hölgy között, de ez mára már nem igaz.
Deborah nagy drámája, hogy nem kis nevekkel is dolgozott együtt fiatal korában, mégis, ha így olvasod a nevét, lehet, semmit sem mond neked. Néhány illusztris sínész, akikkel munkálkodott:
- Joe Pesci, Dianne Wiest (Élet kifulladásig)
- Nicholas Cage (Lány a völgyben)
- Val Kilmer (Valóságos zseni)
- George Clooney, Charlie Sheen, Laura Dern (Grizzly II.:The Concert) - Izgi lehet...
- John Travolta (Zűrös páros)
- Tony Curtis (Homár úr a Marsról)
25 filmből nem rossz teljesítmény, úgy, hogy az elmúlt húsz évben egyetlen munkája volt.
Feltűnik fontosabb szerepben Amy Steel, aki szerintem sosem volt egy helyes arcú csaj, mégis sikerült a "Final Girl" szerepet megcsípnie a Péntek 13 sorozat második részében. Mostanra ő is eléggé kikopott a filmkészítésből, hiszen 2000 után összesen két produkcióban volt jelen.
Férfi vonalon számomra a legismertebb az itt még tacskó Thomas F. Wilson. Külön fájó, hogy mennyire mellékes itt a figurája, ha tudjuk, hogy egy évvel korábban már megmutatta magát Biff Tannen-ként a Vissza a jövőbe sorozat első részében! :) Wilson sosem tűnt el a süllyesztőben. 2013-ban Sandra Bullock és Melissa McCarthy oldalán alakított rendőrfőnököt a Női szervekben.
Akit még ismertem a stáblistából, az a zeneszerző, Charles Bernstein, aki a Rémálomhoz feledhetetlen főtémát komponált, itt viszont szinte alig érezni jelenlétét.
Megtekintés: Kissé lassú felvezetés, hatásvadász ötletek, de összességében korrekt "Remake".
Vannak filmek, amelyeket mostanában láttam és egy személy kapcsolta őket össze, akármilyen módon és ez Eli Roth személye. Ezeket a filmeket fogom ezentúl az Eli Roth testvériség mozijainak nevezni. Ez annak egyik oszlopos darabja, hiszen ezt maga Roth rendezte. A charme-os rendező, romlott aggyal. A férfi, akinek filmjeiben egyszer csak elbaszódik minden. Ez a mozija nem titkolt főhajtás egy korábbi, mára klasszikus, kult státusznak örvendő dzsungel horror film előtt, amely saját idején erősen megosztotta a közönséget, ugyanakkor megágyazott a found footage filmek-nek, melyek mostanra érték el a dömping csúcsot, hiszen havonta jön ki egy-két darab a témát felkarolva. Az őseredeti film a megosztó direktor-zseni (?), Ruggero Deodato, "Cannibal Holocaust, 1980" című drámája volt. Valójában már korábban is készültek a műfaji sajátosságokat eszközként használó filmek, igaz, nem sok és kevésbé ismert darabok, mint az 1971-es "Büntető Park - Punishment Park".
Ez a friss mozi azonban a 80-as kannibál filmet idézi meg, más szemszögből frissebben, néhol morbidabb formában.
Az alapötlet hasonló. Ott forgató stáb leforgatott filmanyagát elemzik utólag, hogy lassan megismerje a néző pusztulásuk történetét, itt pedig egy természetvédő csoportosulás szenved repülőgép szerencsétlenséget, hogy egy kannibál törzs karmai közé kerüljenek.
A film egyetlen diáklányra (Lorenza Izzo) fókuszál, főleg az ő szemszögéből látjuk az eseményeket és végül pont ő lesz az, aki képes megmenekülni a kalandokból, miközben még egy kis bosszúra is marad ideje.
A film ereje nem az újdonságban rejlik, hanem a naturális és váratlan sokkolásban, amely néha csak annyiban merül ki, hogy egy szereplő szinte a kamerába tolja a farkát, miközben könnyít magán. Egy ilyen egyszerű, az élet természetes velejárója is képes kizökkenteni a nézőt, hát, még a később tapasztalható brutalitás és erőszak.
Néha pedig úgy borzaszt el, hogy a nézőt "elaltatja", majd olyan zsigeri drámát tol az arcunk elé, hogy kezdünk mi is kétségbeesni, anélkül, hogy a szereplők között kellene guggolnunk, egy keményre döngölt aljú ketrecben.
A film ezek mellett tartalmilag egy fricska is, hiszen a dzsungelt védő aktivisták kerülnek a vérengző emberevő horda kezébe, így gyakorlatilag a tudatlan, természeti népek pont azokon vesznek erőszakot, akik az ő érdekükben, nekik igyekszenek segíteni.
A legtöbb szereplő már dolgozott az Eli Roth testvériség filmjeiben, sőt, sokuk egymással is. Lorenza Izzo, aki jelenleg Roth felesége a való életben, két, az elmúlt hónapokban látott filmben is felütötte csinos kis fejét. Az egyik a felemás érzést keltő, elrontott befejezésű "Kopp-Kopp - Knock-Knock, 2015", a másik a hangulatos vámpíros bosszú film, "Az idegen - The Stranger, 2014". Ariel Levy, aki Alejandrot, a film rossz-fiúját személyesíti meg, látható volt "Az idegenben" is és megjelent a magyar vonatkozású katasztrófafilm-horrorban, az Utórengés-ben "Aftershock, 2012".
Számomra a legismertebb név - nem művészi életútja okán, inkább csak, mert korábban már a szemem elé került - a füvező Lars-ot megformáló Daryl Sabara, akit gyakorlatilag gyermekkorától láthattunk felcseperedni, hiszen a Kémkölykök egyik főszerepében mutatkozott meg a szélesvásznon.
A többiek is hasonló kvalitású színészek, kivétel a törzset alakító, tényleg enyhén bennszülött falut. Őket a világtól viszonylag távoli közösség alakította, miután Roth levetítette nekik a filmjét, hogy mire is gondol, mikor velük szeretne forgatni. Állítólag a közösség tagjai jól szórakoztak a levetített Deodato filmen, mert úgy vélték, valamiféle vígjátékot néznek.
Mi van még?
A fényképezés korrekt munka és eszméletlen szép a környezet, amelyre, mintha még rá is erősítettek volna. A zöldek intenzív zöldek, a bennszülöttek testfestései leugranak a képről. Egyetlen negatívumként csupán a sok közelit hoznám fel, amely erősen csökkenti a mozis hatást.
Összességében olyan 60%.
Érdekességek:
- 1988-ban egy olasz horrorfilm ami forgalmazásba került Cannibal Holocaust II. címen is, egyéb címként a "The Green Inferno"-ként is ismert. (Vagy az olasz változat: Paradiso Infernale)
- Lorenza Izzo majdnem sikeresen megfulladt a hömpölygő folyós jelenet forgatása közben, mert nem voltak eléggé egyértelműek a megbeszélt színészi jelek, ha probléma lépne fel.
-
Megtekintés: Nem vagyok nagy rajongója a found footage filmeknek, de ez mind műfajon belül, mind filmként egyértelműen remek darab.
Ti West rendezői stílusa remélem minden egyes következő filmjével egyre érettebb lesz. Remélem, mert a 2013-as "Az úrvacsora" eszméletlen hatásos film lett. Persze, oda kell rá figyelni, nem lehet vállrándítással elintézni, annyira aprólékos munka van benne. A found footage filmeknek két változata van:
a.) aprólékosan kidolgozott forgatókönyv, felesleges részlet/rész nélkül, mindennek van helye benne és végül teljes lesz a kép.
b.) kamera forog, rohangálunk, meghalunk.
Az úrvacsora az első csoportba tartozik, megtörtén t események felhasználásával. Amennyire nem tudtam kedvelni a 2009-es "Az ördög háza - The House of the Devil" főhajtást a hetvenes évek sátánista horrorjai előtt, annyira hajolok most meg én ez előtt, a found footage filmek kvintesszenciáját bemutató darab előtt.
Hogy azért lett e hatásos, mert bőven merít a valóságból - egy 1979-es eseményből - vagy mert az eredeti események megidézése mellett ragyogóan feszesre lett vágva, fényképezve és hitelesen adja vissza, amit bemutatni szeretne, azt döntse el mindenki maga. Részemről Ti West ebben a filmben magasabb szintre emelte a minőségi found footage filmeket, még akkor is, ha nem eredeti, amit alkotott, csak, talán jóval erősebb és követhetőbb. Ha hasonlítani akarnám egy legalább ennyire erős darabhoz, akkor testvérdarabja lehetne a 2012-es "A konspiráció - The Conspiracy"-nak. Ugyan a korábbi mozi kicsit jobban áll az imdb pontozásán, saját véleményem, hogy "Az úrvacsora" egy kicsit koherensebb, pörgősebb és hitelesebb történet, ha egymás mellé helyezzük őket. Meg persze talán kicsit profánabb is, mint a titkos társaságba beszivárgó újságírók története, de talán pont ezért hihetőbb is.
Az előzmény:
James Warren Jones, később Jim Jones, 1931.május.13.-án egy szerdai napon, megszületik az Amerikai Indiana állam, Randolph Megye, Crete nevű kisvárosában, amely alig pár kilométerre (kb. három) helyezkedett el Indiana és Ohio állam határától. Crete unalmas, néhány házból álló mezőgazdasági terület. Apja az I. világháborús és fogyatékkal élő veterán, James Thurman Jones (1887-1951), aki nem nagyon foglalkozik a gyerekkel. Édesanyja, Lynetta Putnam Jones (1902-1977) állandóan dolgozott, hogy eltartsa családját, szimpatizált a kommunista eszmékkel és katolikus vallással és, hogy teljesebb legyen a kép, azt vallotta, hogy James megszülésével életet adott egy "Új Messiásnak".
A kisfiú, mivel otthon unatkozott és apja magába fordult a háború borzalmaiból hazatérvén, ismerősökkel, főleg egy pappal töltötte az idejét, annak templomában, ahol már tíz évesen a vallás felé fordult a gyermek és megágyazott hitének.
Jones figyelmesen hallgatta a prédikációkat, és bár barátai nem nagyon akadtak, szorgalmának köszönhetően hamarosan maga is kiváló szónok lett és tartott beszédet emberek előtt, aminek következtében kifejlődött benne egyfajta messiás-tudat, amellyel anyja is sulykolta.
A vallásossága mellett is nagyon fura fiú volt, mert ellenezte a szórakozás populáris formáit, mint sport vagy tánc, ugyanakkor megszállottan érdekelte a halál és a lélek kapcsolata, ezért fiatal korában gyakran kínzott állatokat.
Apja, miután a világban nem találta a helyét és munkát is nehezen talált állapota miatt, ellenség-képet keresett és meg is találta a fekete közösség tagjai körében. Belépett a Klu-Klux-Klánba és megtiltotta fiának, hogy fekete bőrű barátait a házba hozza. A nézeteltérések mindennaposak voltak a szegényes tanyaházban és végül szülei a válás mellett döntöttek. Jones az édesanyjával maradt.
Úgy tűnt, a költözés megoldás a problémáikra. Richmondba költöztek, ahol anya és fia összeszedte magát. Jones elvégezte tanulmányait, ápolóként tevékenykedett egy kórházban, ahol megismerte Marceline Baldwin-t és hamarosan feleségül vette.
1951-ben, amikor apja elhunyt a Jones család átköltözött Indianapolisba, ahol James belépett a kommunista párba és mivel tanaik működését leginkább a valláson belül tudta kamatoztatni, metodista lelkészként helyezkedett el Sommerset Southside-ban. Azonban, mivel elképzelései ütköztek a metodista értékrenddel, megalapította saját egyházát, a később elhíresült A Népek Templomát.
Mivel nézetei később inkább a különböző rasszok közötti békés együttélést hirdette, hamarosan elhatárolódott mindentől, ami nem fért ebbe a képbe bele.
Paranoiás félelme az atomháborútól, mind jobban elhatalmasodott rajta így munkája mellett arra is sok időt fordított, hogy beutazva a világot, megfelelő helyet keressen nyájának, ahol az esetleges katasztrófát sértetlenül átvészelhetik.
A hatvanas években törekvései, hogy megszilárdítsa vallási hatalmát sikerrel jártak. Rengeteg hívet szerzett és egy egész közösséget hozott létre a Redwood völgyben, ugyanakkor, egyre több botrány kezdett kialakulni körülötte, melyeknek volt olykor vallási vonala (egyéb vallások gyalázása, biblia megszentségtelenítése, stb.) és világi is (házasságtörés, szexorgiák).
Mire a hullámok összecsaptak volna feje fölött, sikerült annyi pénzt (legállhatatosabb hívei akár a nyugdíjukat is neki adományozták) összegyűjtenie, hogy felvásárolhatott egy brit fennhatóságon kívüli területet (1966-ban kiáltották ki a függetlenségüket) Guyana-ban,
Megalapította a magáról elnevezett városkát, Jonestown-t. Itt paranoiája annyira eldurvult, hogy a virágzó és szeretetteljes közösség gyakorlatilag egy erőszakállammá változott, melyet fegyveresekkel őriztetett és senkit nem engedett el belőle.
A szokás megtörési, szektás módszereket is bevetette, mint kevés élelem kiosztása, alvásmegvonás, lelki terror és fizikai erőszak.
Végül némi információ kiszivárgott a tiszteletes birodalmából, amire Kalifornia (ahol korábban adót fizetett és vallási központját működtette) úgy reagált, hogy a helyszínre küldött egy kongresszusi képviselőt, Leo J. Ryan-t egy újságíró-csoporttal, hogy szerezzenek bizonyítékokat a törvényszegésre.
1978.november.18.-án kiborult a bili. Ryan megérkezett és kezdetben csupa boldogságot látott - amit Jones megparancsolt a híveinek - ám néhányan térdre estek előtte és könyörögtek, hogy juttassa őket vissza az államokba. Ryan visszasietett a repülőgéphez az újságírókkal és szökevényekkel, de Jones tiszteletes utánuk küldött néhány fegyvereset, akik belelőttek a menekülőkbe, megölve a kormányzót, két újságírót és pár szökevényt.
Ezzel egyidejűleg Jones összeterelte híveit és mivel érezte, túl messzire ment, meghozta utolsó döntését, amelyet a világ egy része ma sem tudott feldolgozni. Egyszerűen több mint kilencszáz embert (ahány forrást kutattam fel, annyi számot adtak meg, 900 és 930 között) kísért/kényszerített az öngyilkosságba.
Először a gyermekeket itatták meg a méregkeverékkel, majd a többieket. Aki nem akart mérget inni, azt vagy kényszerítették, vagy agyonlőtték a fegyveresek, akiket Jones fizetett. Hogy elég morbid legyen a vérengzés, a tiszteletes közben végig agitált a híveinek és ezt szalagra is vették, amelyet később a helyszínen megtaláltak. A tiszteletes, felesége és a főbb emberei egy csoportban feküdtek, valahol az események közepén, önkezükkel vetve véget életüknek. Három nagykorú fia annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy az esemény alatt Amerikában vettek részt egy sportrendezvényen.
A tragikus eseménysor után Jonestown városát ledózerolták. A holttesteket visszaszállították Amerikába és a tiszteletes hamvait a Csendes-Óceánba szórták.
A film:
Mivel found footage a műfaji meghatározás, kezdetben dokumentumfilmes elemekkel dolgozik a film (statikus kamera, beszélgetést rögzít), később pedig rejtett kamerás felvételként, melyet sikerül elkészíteni. Szerencsére a remek dramaturgiának köszönhetően csak egészen kicsit erőltetett a történet kamerás felvétele. Csupán akkor éreztem, hogy kilóg a lóláb, amikor a filmbeli Atya, Gene Jones (csak névrokona a tiszteletes Jones-nak, de mivel annyi Jones él, csak poénból jegyeztem meg) megkéri egyik hívét, hogy vegye fel a földről a készüléket és rögzítse az utókornak a történéseket. De amennyire emlékszem, csupán ezen a ponton tudtam volna a filmbe kötni.
Igyekeztek a forgatókönyv írói végig megfelelni a Jonestown-i események reprodukálásának és kiváló munkát végeztek. A bemutatott karakterek viselkedése, az apró jelenetek felfűzése vagy az Atya megjelenése mind hiteles. Gene Jones például hasonló öltözetet kapott és napszemüveget, mint az igazi Jim Jones.
A film befejezése is tökéletes és végig hihetően veszünk benne részt, mi nézők is. egyébként tervben volt egy pesszimistább befejezés is, melyben a menekülőkkel a földhöz csapódik a helikopter, de szerintem jól tették, hogy nem ez lett, hiszen egy égő gépből kimenteni egy kamerát és megmenteni annak felvételeit, hogy azt found footage filmnek állítsanak be, eléggé hiteltelenné tenné az egész történetet.
A színészek:
A rendezőt már méltattam és a szereplőkről is inkább csak jót tudok mondani.
Mind egyébként egy alomból jöttek, hiszen korábban már dolgoztak abban a "csoportban", amelynek a rendező és a producer, Eli Roth a tagjai, sokak mellett.
Ha Eli Roth nevét meglátom egy stáblistán, már tudom, hogy aberrált élvezetben lesz részem. Nem feltétlenül minőségi, de, hogy valami elborult mozi lesz, az tuti.
A főszereplők öten vannak. Hárman a stáb tagjai, egy lány, egyikük testvére és az atya. A többiek csupán statiszták, bár, amit a vásznon látok, még így is eléggé kiborító, hogy tudjuk, nem valóság. (Biztos azért, mert amúgy ez 1978-ban megtörtént és sokkal többen haltak meg)
Jake (Joe Swanberg), Sam (AJ Bowen), Patrick (Kentucker Audley) nevei csupa olyan filmből köszöntek vissza rám, amikben nem biztos, hogy emlékeztem rájuk, de többségüket legalább élveztem: V/H/S/, Te vagy a következő!, A vendég, A balta 2., A jel, stb.
A baráti társaság amúgy egymás filmjeiben is szívesen vállal szerepet.
Bár ők a főszereplők, akit mégis ki kell emelnem, az Caroline megformálója, Amy Seimetz, aki a legerősebb alakítást hozta és végig hitelesnek éreztem a vásznon.
A történet:
Nagyjából leírtam miről szól a film. Gyakorlatilag végigkísérjük a Jonestown-i eseményekhez nagyon hasonló szekta utolsó két napját.
Különvélemény:
- Annak ellenére is szórakoztató volt számomra a film, hogy nem vagyok vallásos, ezért elvileg nem tudom beleképzelni magamat egy ilyen szituációba. Sem Eden Parish (a helyszín) lakójaként, sem úgy, hogy oda menjek egy mentőakció keretében.
Túl veszélyesnek tartanám.
- Pszichológiailag azért érdemes eljátszadozni a gondolattal, hogy egyetlen ember, hogyan képes ennyi másik személyre ráerőltetni az akaratát?
- Hogyan képes kiválasztani a gyengéket?
- Hogyan képes átformálni őket, önön képére?
- Hogyan képes öngyilkosságba hajszolni őket?
- Hogy képes egy szülő vallási okokból megmérgezni saját gyermekét?
- Mennyire erős a hit vagy mennyire bomlott az elme?
- Hol van a határ, amit egy elvileg szent ember végül átlép?
Rendkívül szórakoztató - újra fogalmazom - rendkívül felborzoló filmet sikerült 4 millió dollárból kihozni.
Megtekintés: Nagy várakozással ültem neki és végül csalódnom kellett.
Nem azért, mert hangulatilag a film nem volt rendben. Tökéletesen adta vissza, idézte meg a nyolcvanas évek első felében készült kevés szereplős horrorfilmeket. (Louis Chypre véleménye teljesen jogos, hiszen a film inkább a hetvenes években készült sátános cuccokhoz közelít, mert akkor volt ez divat.) Mind a kezdés, a feliratozás, zeneválasztás, képi világ, mind egy részletet ragadott ki régen készült filmekből. Ezzel semmi baj. Még a történet alakulása sem volt kezdetben rossznak mondható. Csak itt mintha ezen a ponton meg is rekedt volna a film.
A korábban taglalt "Víziók - Vision" pont azért volt más, mert elindult valahova és másfelé futott ki. Addig itt, vártam szintén valamit, de nem elég, hogy alig kaptam valamit, még az sem tudott meglepni. A lezárás tehát öncélú, klisés, unalmas, pedig Ti West a pár napja látott "Az úrvacsora - The Sacrament (2013)" képes volt szintén már megszokott panelekből építkezni, de olyan koherensen és szórakoztatóan, hogy pont ezért kerestem korábbi munkáit. Az ördög háza sajnos kihagyható darab. Ahhoz, hogy jól szórakozzunk, nem elég, hogy emlékeztet minket arra, hogy harminc éve is készülhetett volna. Talán egyetlen pozitívuma, hogy főszereplőnk kap valamennyi lehetőséget rá, hogy visszavágjon kínzóinak és a végén egy nem túl megszokott módját választja a lezárásnak. Nem az ő hibája, hogy ettől még a film nem lesz jobb, hiszen pontosan úgy fejeződik be, ahogy sejtettem és ez néha hátrány. (Francot. Szerintem nem néha hátrány, ha előre tudjuk egy film befejezését...)
Elképzelhető, hogy Samantha (Jocelin Donahue) figurájának azért mutatták kevés negatívumát - jó, amerikai szokás lehet, hogy ha behúzódunk egy vécé-fülkébe, tökig nyitjuk az összes csapot, hogy gondolataink elkalandozhassanak, leszarva a spórolást, majd idegen házban köre szimatolunk, mert miért ne? - ,hogy a néző ne engedje túl közel a szívéhez a karaktert? Valójában azonban szerethető a figura, átérezhetőek a gondjai és lehet neki drukkolni. De nem összecsapott kicsit az az utolsó negyed óra?
Szerintem mindenképpen.
Amennyire erőszakos és sokkoló a barátnő (Greta Gerwig) kiírása, annyira elnagyolt, elsietett a befejezés. Be kell valljam, Samantha végső lépése sem volt számomra eléggé indokolt, pszichológiailag felépített. Talán ezért érzem olyan elsietett munkának a filmet.
Tom Noonan szerepeltetése kellemes, de nem elég fontos. Kedvelem a színészt, de valahogy mindig mintha direkt tíz perces szerepeket vállalna magának. Utoljára akkor láttam eleget vásznon, amikor az első Thomas Harris feldolgozásban, Az embervadászban - Manhunter (1986) eljátszotta a "Fogtündér" nevű sorozatgyilkost. Azután meg csupa pár perces szerep. A Robotzsaru 2.-ben felváltja egy robot. Az utolsó akcióhősben felismerhetetlenül el van maszkírozva, a Mérges pókokban pedig az első negyed órában becsomagolják a mutáns pókok.
Az nem lehet mondani a filmre, hogy ne lenne hangulata. Már a főcím és zene kombó is visszarepít minket kb. harminc évvel.
Hangulatkeltésből 10-es.
Mondanivaló és történet 4-es.
Erős közepes. Főleg a kiszámíthatóság miatt.
A zene kellemes és eléggé retró.
50%
